Berzenkedik az ember bádog-szájízzel a skatulyák bádog mértana ellen, mígnem (ide-oda rakosgatva agyában a rendszerezés hideg kockáit) belátja, hogy a rend, minden rend, a dolgok szellemi rendje is törvényszerűen valaminő kristályos formákra törekszik, azazhogy a természetben magában is vannak elválasztó és összekapcsoló vonalak, meghatározott sarkok, felületek, síkok. Berzenkedik az ember, mígnem arra figyel föl, hogy a kristály is skatulya. Igaz: szellemesebb, izgalmasabb minden kartotékoló doboznál — bonyolult és pontos, mint a napfény és a jég. Mégiscsak: skatulya. Akárcsak a koponyánk — melyben egy világ fér el.

Sok minden gyömöszölődött bele a „romániaiság" irodalmi (és nemcsak irodalmi) rendező dobozába is. Mi sem volt könnyebb — s egyben nehezebb —, mint forgatni, kopogtatni és különféle méretekben s alakban elképzelni, mintha gumiból lenne a fogalom és pillanatnyi szándékokhoz idomulhatna; ha kell, kicsi kocka, ha kell, nagy; hol szónoki fordulatként pörög meg a levegőben, hol színes jelzőként lebeg könyvsoraink mögött. Inkább ráéreztünk, mintsem átgondoltuk volna. Tudtuk: romániaiságunk egyúttal nemzetiségünk vállalása és művelése, mai és múltbeli szellemi és anyagi műveink ápolása; tudtuk, irodalmunk a romániai magyarság önkifejezésének egyik formája és kifejezése a román nemzettel való szükségszerű és sorsszerű testvéri és szocialista együtthaladásnak. A „romániaiságot" azonban mint tudományos fogalmat, mint mai művészi írásbeliségünk állandó jelzőjét többféleképpen közelítettük meg. Volt, aki mintegy táji fogalomnak, táji egységnek fogta fel; s könnyű dolga volt, hiszen a dobozban — ott a táj is...

Ha sajátos természeti vagy város-tájainkat kimaratnánk verseinkből — szét-lebbennének seszínű általánosságban. Ha — mint pisztrángból a gerincet — prózánkból kiemelnénk járdáinkat vagy havasainkat, a kocsárdi állomást vagy a szatmári Lókertet, ízetlenné poshadna, unottan hályogosodna. No és persze ez a táji világ nemcsak neve szerint kiiktathatatlan, fölcserélhetetlen. Nemcsak arról van szó, hogy Akácos Mihályra hiába húznánk harisnya helyett tiroli bőrnadrágot, s a Hargita helyébe nem építhetjük fel a Jungfraut. (És vajon csak Kocsárd, Szatmár, Hargita? ... Szerves itthoniságunk immár összehasonlíthatatlanul tágabb körű. Elképzelhető-e például Nagy István életműve — a galaci emlékek-élmények nélkül? Irodalmunk — bukaresti élményrétegünk nélkül? Életünk úgy zajlik az országban, hogy hiteles ábrázolatában ott van mindenképpen és mindinkább az egész...)

A „romániaiság" mégsem csak a táj. Még csak nem is a táj a maga műszaki, ipari, építészeti újdonságaival.

Mondták, mondtuk, hogy a dobozt a hagyomány szelleme tölti be. Való igaz: semmi levegője s háttere nem lenne irodalmunknak, ha nem töltené be a hagyomány. S az is színigaz, hogy az egyetemesebb értelemben vett nyelvi, történelmi, irodalmi és egyéb hagyományainkon belül, azon belül, amit minden középiskolás diákunk a magyar irodalomórán megtanul, vannak valamiképp (számomra, szubjektíve, mindenképpen) sajátabb, térben és időben közelebbi, itteni múltunkból fakadó hagyományaink is. Távol álljon tőlem bármi szűk helyiérdekűség, alacsony homlokú regionalizmus, megyeszékhelyi köldöknézés az időben — ámde (talán mégiscsak érthető módon) valamivel jobban figyelek például a régi erdélyi emlékíróinkra, mint az, aki a világnak nem ebben a sarkában él. Gyermekibb — vagy atyaibb? — ragaszkodásom ez ahhoz, ami a bőrömhöz (szívemhez!) közelebb áll. Mint ahogy itteniségünkből fakad, hogy bármely más tájak magyarjainál többet tudunk, mélyebben tudunk — szemünkkel, fülünkkel, lelkünkkel is többet tudunk a román kultúráról, lélekről.

A „romániaiság" ugyan jelenkori, történelmileg meghatározott fogalom — ámde kétségtelen, hogy hagyományának érzem (a finomabb ozmózis szintjén is) évezredes idevalóságunk minden tényét, és anélkül, hogy olyan kirekesztő határvonalakat rajzolnék bele szellemi múltunkba s régmúltunkba, amelyek s amilyenek nem voltak (elvégre hagyományunk az egész klasszikus irodalmunk) — sok érzelmi és térbeli (és történelmi és társadalmi és politikai!) kötöttség kapcsol engem kötelezőbben ahhoz, ami itteni múltunkban gyökerezik. Nemcsak a szép lokálpatriotizmus jogán, s nemcsak azért, mert a romániai magyar hagyományok ápolása természetesen elsőképpen a romániai magyarok kötelessége, nemcsak azért, mert e művekben e táj nevei, vizei, városai s főképp emberei élnek —, hanem legfőképpen azért, mert olyan tanulságokat hordoznak múltunk, történelmünk, pszichológiánk, e tájra jellemző demográfiai valóságunk ábrázolásával, melyekből okulni (s melyekkel vitázni) fő dolgunk, s főképp a miénk. Az első világháború utáni romániai magyar irodalom pedig — melynek e pillanatig 33 szerzőjét közölte 64 kötetben a Romániai Magyar Írók sorozata, ezzel is erősen jelezve a szerves folytonosságot, a kötelezettséget s egyúttal az anyagilag-szellemileg aládúcolt irodalomépítést — a romániai magyarság szemében és szemével tükrözi (e látásmód minden ellentmondásosságával) romániai életünket, s majd egyre tudatosabban az egész romániai valóságot.

A „romániaiság" azonban nemcsak mennyiségi gyűjtőfogalma annak, amit régebbi időkre értve erdélyinek, bánságinak, biharinak (s folytathattam volna: például csángónak) neveztem. Egyrészt azért nem gépiesen-új gyűjtőfogalma mindezeknek, mert magának a romániai magyarságnak a léte a térben sem korlátozódik itt földrajzilag csupán ezekre a vidékekre. Számos okból — termelőkként, gondolkodókként — szerves beilleszkedettségben élünk szerte mindenütt. Galacon vagy Bukarestben meg Iaşi-ban; így hát ha a „romániai magyar irodalom" csak azt jelentené is, hogy „a romániai magyarságot magyar nyelven ábrázoló itteni irodalmunk" (márpedig távolról sem csupán ezt jelenti!) — akkor sem korlátozódhat e fogalom köre csupán Erdélyre, Bánságra, Biharra ...

A hagyomány nemcsak irodalom. A hagyomány valóban történelem is.

A hagyomány: észjárásunk, gondolkodásunk, művelődésünk története is. Itt is, a múltba vezető szélesebb úton — például a klasszikus magyar irodalomban — fölismerni vélem azt az ittenibb ösvényt is, melyben főképp mi jártunk, s amely annyi mindenben egybeillő másokéval, akik más nyelven, akik románul vagy németül gondolják át a miénkkel összefont múltjukat.

Azután meg rostálok is. Az ember a múltjában is válogat; néha könnyebben megteheti, mint a jövőjében. Én is csak azt vállalnám — ha lehetne — a múltból, ami a jövő révületéhez hasonlít; ami a jelenen át a jövőbe vezet és segít. Ezért hajtogatom — s nemcsak én —, hogy van egyfajta „erdélyi humanizmus", mely a vallási türelmességet, a minden-nyelvűek forradalmi egységét, Bábolnát, Heltait, Nicolaus Olahust, Kájoni Jánost — ha akarom: Ion de Căiant —, Honterust, Apáczait, Iosif Vulcant, Coşbucot, Benedek Eleket — népnevelő irodalmat adott. S mint ahogy van egy nem-humanista erdélyi múlt is. Ahogyan vannak gyilkosok és sovének, ostobák és szélhámosok minden múltban. És minden jelenben. Ne tűnjék fintornak; afféle nemes szellemi prakticizmus ez: csak azokat az ősöket vállalnám igazán, akik a múltból reánk bólintanak. Akik testvériségre intenek, meg tökéletesülésre, igazmondásra és önismeretre. Csak hát persze a többi is valamiképp a miénk, ahogyan a hézag a fésű fogai között is a fésűhöz tartozik; a többi is a miénk: akikkel vitatkozunk.

De mi a romániaiság?

Valamikor oda szűkítették-tágították e fogalmat, hogy „kisebbségi sors". Ha azonban a romániaiság egyszerűen csak a kisebbségi sorssal lett volna egyenlő, akkor a terminusok akár fölcserélhetők lettek volna. Egyébként: feszítsük tovább a húrt. Ha egy irodalomnak az a döntő ismérve, hogy kisebbségi (az elnyomottságra utaló értelemben) — akkor ennek a jellegnek a megszűntével, ez az irodalom maga is — szónoki értelemben — megszűnik... (Vajon az első világháború előtti erdélyi román irodalom ismérve is kimeríthető lenne a „kisebbségi" minősítéssel? Vagy: a romániai magyar irodalom folytonossága ilyen rövid szakaszba fogható? A tegnapelőtti író — a „nem-kisebbségi" — nem a mi múltunk?!)

A „romániaiság": egyfelől objektív valóság, másfelől feladat is, mégpedig valójában politikai — például önnevelő és másokat nevelő — funkció. Nem merő modus vivendi, hanem abból fakasztott alkotó magatartás; a romániai magyarság társadalmi, politikai, szellemi múltjának, jelenének és jövőjének vetülete: annak a vetülete, hogy „Románián belüliségünk" nem egyszerű ittlét.

A romániai magyarság szerves és alkotó része az ország politikai életének; és mint ahogyan a felszabadulást követő években, a népi demokratikus forradalom antifasiszta, antifeudális szakaszában, az államhatalom megragadásának szakaszában a romániai magyarság zöme szavazattal és tettel a demokrácia, a szocializmus mellett állt ki el nem hanyagolható súllyal a történelem mérlegén, mert létérdekének, létkérdésének fogta fel a demokrácia és a szocializmus győzelmét hazájában — éppúgy ma is, a romániai magyarság a maga nemzetiségi létének legteljesebb kibontakozása érdekében is, a szocialista román nemzettel egyetemben és egységben mindig a tágabb horizontú fejlődés, mindig a gyorsabb ütemű, az egész társadalmat átfogó fejlődés pártján — tehát a Román Kommunista Párt oldalán áll.

Irodalmunk romániaisága objektív valóság, mely abban is kifejeződik például, hogy a lehetőség — és nemcsak a lehetőség, hanem a szükségesség szemszögéből is a romániai magyar irodalom ábrázolta valóság egyúttal a román nemzeti irodalomnak is tárgya. Persze: ne merevítsünk, ne fetisizáljunk. Amiképpen egyetlen nemzeti irodalom tárgya sem vezethető vissza kizárólagosan a nemzeti valóságra, azaz amiképpen a világ bármely írójának és bármely nyelvű írójának jogában áll a Föld és a Mindenség bármely földrajzi-politikai pontjáról, bármely nemzetéről, bármely nemzet történelméről írnia — azonképpen igaz az is, hogy a tárgyunkat alkotó valóság sem gépiesen megszabott a térben. A romániai magyar irodalom döntően a romániai valóságot ábrázolja, a romániai valóságot a maga törvényszerűségeiben. Ilyen értelemben, a fogalom szélesebbik körében, nemcsak virtuálisan, hanem serkentőleg is: irodalmunk tárgya éppúgy az egész romániai valóság, akárcsak a román nemzeti irodalomnak. Romániaiságunk azonban egyúttal sajátos objektív valóság, amennyiben a fogalom nevének minden tagja (azaz: romániai és magyar nemzetiségi irodalom) megfelel a valóságnak. Irodalmunk egyfelől fő társadalompolitikai tendenciái, és részben tárgya tekintetében egységben áll a román nemzeti irodalommal — ezen az egységen belül azonban sajátos is nyelve, irodalomtörténete, folklórja, hagyományai révén.

Túl a romániai magyar irodalom és a román nemzeti irodalom (fogalmazzunk még pontosabban: túl a román nemzet irodalma és a romániai magyar nemzetiség irodalma) ihletköreinek sajátos, valamint egymást fedő és metsző síkjain, ott a román és a romániai magyar írók szükséges és szükségszerű, valóságos és kívánatos nézetazonossága a valóság ábrázolásának és megváltoztatásának lényeges pontjain. Innen fakadnak ikertörekvések a hagyomány kiválogatásában, innen fakad, hogy legjobbjaink, akár román írók, akár romániai magyar írók, múltjukban a testvériség forrásait is keresik.

A romániaiság lényeges, alapvető eleme a történelmi jövő, a „sorskérdés" megítélése. Romániaiságunk abban is áll, hogy nemzetiségünk sorsát az egész ország történelmi sorsán belül gondoljuk át, hogy minden kérdésünk megoldását az egész ország demokratikus és szocialista fejlődésében tudjuk biztosítottnak. S hogy így és ebben — szövetségnél mélyebb értelmű egységben kell lennünk a szocializmus és a demokrácia román íróival. Az egész társadalom fejlődése, az egész kultúra fejlődése, az egész gazdasági élet fejlődése — azaz a szocializmus és a szocialista demokratizmus egész fejlődése jelenti-alakíthatja egyúttal a nemzetiség társadalmi, gazdasági, kulturális fejlődését. Ugyanabban a koordinátarendszerben élünk, ugyanazok a törvények, szabályok, ugyanaz az életritmus, ugyanazok a távlatok szabják meg életünk ízeit, dobogását, fájdalmait.

Mi sem áll távolabb tőlünk, mint az egybemosó vulgarizálás. Nem szónokias szokásból idézünk pártdokumentumokat arról, hogy a romániai nemzetiségek sajátos kultúrájukkal gazdagítják az egész ország szellemiségét. Az azonos eszmei platformon belül, az azonos valóságon belül ott rejlenek és tárulkoznak ki a nyelvünkből, hagyományainkból, pszichológiánkból, múltunkból és jelenünkből, az ország társadalmi, politikai és művelődési életében betöltött jelentős szerepünkből fakadó sajátosságaink — és ezek nemcsak díszítő elemek.

Vannak sajátos élményeink, amelyeket a román író nem élhetett át, vagy semmiképp sem úgy élt át, mint mi; vannak tehát feladatok, amelyek sajátosabban a mi feladataink. Van olyan szöge a tekintetnek, amely a szemünkkel együtt alakult, módosult, fejlődött: mibennünk, meghittebb énünkben, melyet más megismerhet, megérthet, átérezhet — de úgy meg nem írhat, mint az, akinek a szemében a nézőpont változásai végbementek. (Például: „saját" „belső" veszélyeinkkel, akár nacionalista, akár nihilista, defetista veszélyeinkkel mi okosabban, célravezetőbben harcolhatunk meg — és fordítva.) Élményeink régi rétegeiben ott van a jobbágy világ, ott van a megtiport román és magyar forradalmak és forradalmárok múltja, ott van — a tudományos történelem-szemléletűek ismeretvilágában — a nemzetiségileg elnyomott románság világa, mint ahogy ott van a mi, két világháború között átélt, átvészelt nemzetiségi elnyomatásunk — és ott vannak nemzetiségünk ellentmondásos tudati reakciói is erre az elnyomásra és elnyomatásra; számunkra a felszabadulás tehát egyúttal a kettős elnyomatás alóli felszabadulás távlatait nyitotta meg — egyazon történelem tehát sajátos színekkel is vésődött belénk mint élmény.

E sajátosságok azonban mit sem változtatnak azon, hogy egyazon ország valóságát ábrázoljuk és változtatjuk meg a tökéletesülő szocializmusban — azaz, hogy törekvéseink a román irodalommal mélyen egységesítenek, és ezért érezzük úgy, hogy a román nemzeti irodalomnak éppúgy feladata, tárgya, témája a testvériségünk, mint ahogyan az a romániai magyar irodalomban — mint legbensőbb szükségszerűségből fakadó feladat — kialakult.

A romániai magyar irodalom: öntörvényű irodalom. Igaz: sok egyenes és ferde tekintet pörgette meg e szót. Volt, akiben tehát e fogalom arra szorítkozott-laposodott, hogy pusztán a politikai-föld rajzi tényállást fejezte ki — nem pedig azt, ami lényege: az aktív magatartást. (Kell-e magyarázat? Aktív magatartás: vagyis a románsággal való testvériség aktív vállalása is — és egyúttal sajátos kultúránk, nemzetiségi tudatunk ápolása, építése.) Aki pedig negédesen feloldotta e fogalmat a tájban — átbucskázott, szédült cigánykerékben, a tájra és a tájba épült, a tájnál többet mondó, itteni társadalmiságon, mely nem olvadt volt föl a kisebbségi sors keresztvizében osztályokon innenivé és túlivá, szándékokon innenivé és túlivá. És mert a romániai magyar irodalom gyorsan asszimilált minden, a nyelvén megszületett igaz szellemi vívmányt, s mert ha akarnánk, sem tudnánk úgy írni, mintha József Attila és Illyés Gyula vagy Németh László és Déry Tibor — vagy akár a fiatalabbak — nem lettek és írtak volna, volt, aki e hagyomány állandósága alapján próbálta elmosni irodalmunk sajátos, a romániaiság gyűjtőfogalmába átszűrt jegyeit, egyúttal elhanyagolva azt az irodalomtörténeti tényt, hogy ízlésünkbe, észjárásunkba érthető és törvényszerű módon beépült az is, amit a román irodalom nyújtott számunkra, hogy úgy mondjam: Sorescuval bezárólag.

Természetesen nemcsak a szellemi együttélés bensőséges vérkörei, nemcsak az alkotások közötti természetes sugárzás, nemcsak a modellek közeledése s a modellekhez való közelítések hasonlósága vagy tágabb értelmű azonossága érdemel erős figyelmet. Nemcsak arról van szó, hogy a történelemnek és a sorsnak egyazon futószalagán mozog életünk. Arról is szó van a lelkünk legmélyén — s így irodalmunk mélyén is —, hogy a társadalmiságban azonos az elkötelezettségünk önmagunk és tömegeink iránt. Arról van szó, hogy — mint vasbetonban a vas — műveinkben a gondolataink szerkezete, a valóságot ismételvén, valahol összeépült; hogy ez a szerkezet — melyet szándék és etika, világnézet és írói lelkiismeret hegesztett össze — egyazon épület, egyazon teher bírására áll ma. A romániai magyarság múltja, jelene és jövője a román nemzet múltjával, jelenével és jövendőjével ebben az épületben nem egyszerű társbérlet, nem a puszta egymásmellettiség szintjén igazodik össze. Sorsvállalásnál többről van szó. A valóság összeigazított, egybeillesztett darabjai vagyunk — létérdekünk e valóság tökéletesülése — közös létérdekünk. Innen műveink egybehangzása — ezért és innen egységünk is.

Forrás: Korunk, 1971. / 3. sz. / 400-403. oldal/