A Rendszerújra margójára

Bizonnyal kevesen követnék csupán, ha kimódolt választékossággal kezdenénk a századforduló szépnyelvi törekvései közül a széptani kategóriák nyelvtanát és esztétikai eszményeit pártolni, erőltetni vagy utánozni. Pedig mégoly rendszerszerű, megmívelt, fattyazott-kacsolt-csonkozott eljárások és tónusok, formatani tökéletesség-kísérletek jellemezték példaképpen a városesztétikát, az építészeti illemtant, az irodalmi-prozódiai divatokat, az öltözködés akkori stílpoétikáját vagy a zenei megújulás posztbarokk-koramodern irányzatait is – akár rákaphattunk volna kitartóbb ideig a szaknyelvi örökségére is. De valamiképp elsikamlott fölöttük az idő, s bár visszakacsintottak rájuk már nemegyszer a kortárs esztétikai vagy komparatív stílustudományi megfigyelések témakörei között, valamiféle restartolt divat mégsem lett belőlük. Ám egykori kezdeményezői, példaképp a szegedi-szabadkai-zentai szecessziósok éppúgy hatottak az angol neoreneszánsz irodalom Ruskin általi újrafrissítésére, mint a fekete-afrikai portrészobrászat egyes figurái Picasso önmodernizálási játékaira. S valahogy így alakul az érzület is, ha csak azt nézzük, Dragomán György a marosvásárhelyi élmény-indítás első köteteiből miképp hozza szinte dramaturgiai mintáit a Bodor Ádám ihlette stílusvidék veszélyzónáiból, s hogyan lett ebből harminc évnyi Magyarország nyomán az Oroszlánkórus vagy most a Rendszerújra tematikai és atmoszféra-szótára.

Messziről indítva, s nem közvetlenül a stílustartományok közepébe landolva, de valamiképpen ez az elsődleges asszociatív tér esik be képzeletünk ablakán, ha megszokott regényíró-fikciónkat hirtelen a legutolsó mű megtekeredett optikai mezőjén át kezdjük periszkópozni. „A” regényíró, ki három karakteres, korszakos, sok külföldi és több hazai kiadást megért köteteivel megalkotta az önmagáról lehetséges képét, most immár második novelláskötettel a színen valami egészen újraformált közlésmódot, kibővült tematikát és jelentéshorizontot tálal elénk, ugyancsak önmagáról. Ráadásul azzal a félsszel kiegészítve, hogy írói és gondolati-képzeleti rendszerét bármikor újraindíthatja, csak egy gombnyomás a restart varázsgombra, s korábbi mágikus realizmusa gondolkodás nélkül újraindul, áthangol az in situ realizmusra, vagy inkább „abrealizmusra”, ahogyan egyszer Berkovits György nevezte az abszurdan realisztikus szépírói kísérletezés szándékosságát. Nehéz lenne persze a még időtlen távolságból „a novellista Dragomán” leválasztása önnön fájl-rendszerének regényes realizmusa alapján, de míg az Oroszlánkórus zenei asszociációs embertérre vonz minduntalan, a Rendszerújra térfelei téridőben is szuverénebbek, involváltabbak, rácsatlakozottabbak a meghatározó létszférák nyitott fájl-végeire. A „hipertextes” szerkezet ettől (ha nem is betűhíven, de orientációt tekintve) jóval inkább a nyitott gondolkodási csatornák és épségben maradt érzelmi reakciós terek kölcsönhatásaira épül (olykor ezek nyelvileg, szóhasználatban is asszociatíve effelé cselező mivoltával). S mintha e csak látszólag zárt világot maga a Szerző is elő-erősítené az önvallomással: „Szinte kész volt már a kötet, amikor észrevettem, hogy nem akármilyen novellák, hanem szabadulástörténetek”.

S ha a két novelláskötet anyagát nézzük, van egy-két ismerősnek tetsző fájl a system-ben, de változtak az ikonok, a szövegfájlok tárolási helyei, egymás-közti viszonyai, jelentés-értelmezési pozíciójuk, s fél hardwerjük is átformálódott… Újraindított építmény az egész, mely a címlapon látható vasmarok-szandálban inkább a patkányfogó csapdáját teszi szimbolikus evidenciává, egy új lépés nem-tőlünk való erejének rozsdafoltos maradékává … – de hogy a múlt maradék vaspatájával nem a fényesebb jövőnk jött el, azt is bizonyossá teszi. Mégpedig a lehetetlenek szépészetével, a kilátástalanságok abszurditásaival, a félbemaradtságok időleges folytatásával vagy történésrendi időtlenítésével.

A kötet fülszövege szerint is „Rendszerek és kitörési pontok fűzik össze kötetté Dragomán György tizenöt év terméséből válogatott novelláit. Feltételezett vagy valóságosnak tűnő rendszerek: nyitottak és zártak, politikaiak, természetiek vagy technikaiak. És a kitörési pontok, a szabadulás lehetőségei. Múlt, jelen, jövő. Dragomán szenvedélyes történetmesélő, sakkmesterként mozgatja a figurákat a királytól a gyalogig: fantázia és láttató erő, éles vágások, meglepő fordulatok jellemzik a Rendszerújra minden darabját. Új könyvében megint a szabadság a tét, a rendszerek jönnek és mennek, épülnek és pusztulnak, de a legfőbb kérdés mindig az, hogy mit tehet bennük, alattuk vagy éppen felettük az ember. Újra meg újra meg újra.”

S ez az újra-meg-újra élmény az ismétlődő írások támoszlopainál is helyet talál. A pusztítás könyve hétköznapi hősei és nyelvi-retorikai küzdéstónusai immár megfakultak, de az ottani idegen légkörök és pusztításra elszánt egyéniségek, rémmesébe illő reccsenések és alkoholos füsthalálra ítélt életutak a mostani novellákban mintha nemcsak statiszta mellékszereplők, a pusztuló lélekben történő állagromlások alaptónusát tükröznék, hanem a mindenkori megoldások ahistorikus lefutását, az időnkívüliség emberibb aspektusát, s a kiúttalan tájakról az emberléptékűen képtelen világok eljövetelét is „bejósolnák”. Ez már nem a Kertész Imre-féle „mentés másként”, itt már értelme sincs a mentésnek, de már a máskéntnek sincs. Az érdemi illusztrációhoz tán sokkal több szöveg kellene ide, de az Olvasó ezeket részint megtalálja a szerzői weboldal több száz elérhető írásai között. Itt most csak a korai regény, A fehér király magára maradt kamaszlegényét és markában hordozott „amulettjét” hivatkozva, vagy a Máglya főhős kamaszlányának intézeti mentális erőszakból kimenekülését fölidézve is érdemes utalni arra: valamiféle búvójelképként őrzik a múlt érthetőségének és a jelen befolyásolhatóságának morális fogság-árnyalatait, (de bátorságjogát is), s e regényeknek szinte mindvégig élményalapja marad a titkok révén fogságban tartott emberek öröksége, a szülők szégyene és gyermekük önvádja, a szabadságban élés lehetősége és az iskolai osztálytársak szereptudata, a szomszédok, irigyek, ármánykodók, osztálytársak származása, öltözete, viselkedésmintája, s épp ennyire a múlt bűnének temérdek súlya, az árulások és embertelenségek családi hagyatéka is. Erre s ilyesmikre is sorban állnak a novellák sorsképletei a Rendszerújra lapjain, viszont megjelenik a minden dolgok vadsága és kíméletlensége mentén a visszafogott képtelenségek kulcsmegoldása, az abszurd is. Ha már a világ egésze valamiképp abszurd, ki ne maradjon a miénkből se…!

„Nagyon kérem, ne próbáljon ilyen görcsösen ragaszkodni ahhoz a rögeszméhez, hogy maga nem beteg. Ahogy már mondtam, a betegágyban a betegek fekszenek. Maga a betegágyban fekszik. Ugye egyértelmű, hogy mi következik ebből. Nem akarom elölről kezdeni.

Fölösleges kiabálni. Mondom, hogy nem tud kihozni a sodromból. Én megértem magát, a reakciói teljesen természetesek, még ha némileg eltúlzottak is. Amikor előkerül a fűrész, mind azt mondják, hogy nem betegek. Ha nem beteg, akkor tessék, keljen fel. Keljen fel és járjon.

Na ugye, hogy nem tud?

A szíjak miatt? A szíjak és a láncok azért kellenek, nehogy kárt tegyen magában. A maga érdekében. Képzelje el, mi lenne, ha műtét közben kapálózni vagy rúgkapálni kezdene, vagy ne adj isten ide-oda rángatná a fejét. Ebbe bele se gondolni.

Nem, nem, a szíjakra meg a láncokra szükség van. A maga érdekében. Ne is tagadja, látom magán, hogy ha nem lenne az ágyhoz szíjazva, akkor most rögtön felpattanna nekem, és elrohanna. Én meg itt állnék, felkészülve, bemosakodva, fölöslegesen. Nem, erről szó sem lehet, az én időm ehhez túl drága. Kirohanna innen nagy dérrel-dúrral, hogy aztán ott kint vacogjon pizsamában az utcán, mint valami szerencsétlen hajléktalan.

A szíjak és a láncok a bizalom jelképei, azt mutatják, hogy kölcsönösen megbízunk egymásban. Ha nem így lenne, nem lennénk itt, de itt vagyunk, tehát nyilvánvaló, hogy így van. Abból, hogy hozzám került, nyilvánvaló, hogy engem választott, belém helyezte a bizalmát, és én ezt a bizalmat bizalommal hálálom meg, nem titkolok el semmit, még a beavatkozás előtt elmondom az összes részletet, a fűrészt például én találtam fel, első ránézésre nem is látszik rajta, úgy néz ki, mint egy hagyományos motorfűrész, de ha jobban megnézi, akkor mindjárt látja, hogy egy forradalmi újítás, epoxi gyantába kevert nanoméretű obszidiántörmelékkel vontam be lánc vágóéleit, ez egy nagyon takarékos és formabontó megoldás, ősiség és modernség fantasztikus fúziója, szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy az ezeréves hagyomány és az űrkorszak technológia megoldásai ötvöződnek benne, ha akarom egy tollpihét is hatvannégybe vághatok a segítségével, de ezt a tollpihét egyébként csak úgy szimbolikusan mondtam, ne gondolja, hogy tollpihékkel szoktam bohóckodni, az igazi kihívást természetesen az élő szövet jelenti, higgye el, hogy ezzel a fűrésszel, ha akarom, gyönyörűen ki tudom csipkézni a neuronokat, meglátja, ha túl leszünk a beavatkozáson, úgy fog vágni az esze, mint a borotva…”¹

Ha jól kihallható, a lét élményéből fakadó mindenkori abszurditás itt sem kevesebb, mint hétköznapi realitás, de egyúttal a rendszer működési normája, élettere, hatásképes beavatkozó perfektualitása is. Persze valamiféle köztes képlettel terhelten, vagy ha úgy érdekesebb: a kiszolgáltatottság eredendő abszurditásában áll fenn mindez. Hiszen a létezhető mágikus realizmus a szereplők időtlenül „beteges” sodródásában tűnik fel ismét a rothadások szépírói megjelenítése révén, de itt a hétköznap hőseiként is valamely képtelen körforgásban élik kegyelem nélküli napjaikat, s elszenvedik azt a lelki koszfoltok, rebbenő felhőnyomok és tájba markolt földsebek alkotta szkeptikus rejtekezés-kényszert, melyből azután a dicső századok nőnek ki, vagy valamely főhősök küzdése sarjad, és a mellékalakok a szociális függésrend békéjével zuhannak le egészen a tökéletes belenyugvás állapotáig. A Rendszerújra ezzel átcselez bennünket a képtelen lét szféráiba is, valamiféle „fekete románc” stílusjegyeivel tarkítva a mélysötét korábbi világok hangulatait.

A „kitörési pontok”, a szabadulástörténetek képtelensége a lét valamelyest kiszámíthatónak hihető szféráiban elkalauzol a kétesélyes komfortzónák Rendszerújra kötetben meglelhető infotechnológiai örömteréig, vagy kifejezetten a címadó novella retinára vetített parancsuralmi rendszerének kietlenségéből a még lehetséges utolsó röppenés közbeni eufória megnyugtató tónusáig. Ez a zuhanásköz-játék az érzületi, értelmezési, habituális és meneküléstechnológiai tökéletességig roppant sok perfekcionált úton vezet tova Dragomán novelláskötetében. Ugyanakkor végmegoldásként meghagyja a győztesség lehetőségét mindannyiunknak. Rendszere újra perfekt – nem mintha nem lett volna az eddig is. De imígyen újraindítva talán még sikerképesebb, mint a perszonálisan kompaktabb korai regények korában volt is. Illő és kellő, sugárzó és folytatásra méltó szépészeti győzelem ez, kiegészülve a kor stílusformátlanító IT-technológiai szótárával, a szépírást a bit-írással keverni képes halmazzal. Lehet, már csak a Fehér király marad a markunkban, hogy ezt a korszakos máglyát is végignézzük a pusztulások könyve újabb fejezeteként.

A. Gergely András

1 Részlet a Beavatkozás-ból, 195-196. oldal, lásd https://litera.hu/irodalom/elso-kozles/dragoman-gyorgy-beavatkozas.html