avagy amiképp a titkos tudások nyilvános tehetséggé sűrűsödnek

Nemcsak az szép, ami érdek nélkül tetszik. A kanti gondolattal és felvilágosodás-kori esztétikával vagy morálfilozófiával a huszadik század egésze sok ponton szembehelyezkedik, de egyes esetekben magára a humanitárius értékrendre is elemi módon rácáfol a korszellem, annak képviselője vagy elviselője, ügynöke vagy alkotója is. Herta Müller: A király meghajol és gyilkol című kötetébenⁱ nemcsak a németes felvilágosodottság feszül véges-végig a szövegtest minden bekezdésén, de az elhatározás hiányának sokféle változata, a mások által vezetettség eminens cáfolata, a félelmekkel élés pusztítóan magányos és kiszolgáltatottan emberi állapotrajza is. Mégpedig olyan ítéleterővel, mely nemcsak az értelem fogyatékossá tételének kudarcos kísérletével néz szembe, hanem az idegenség számos válfajával is, a bevándorlótól az etnikai kisebbségig, a hívőtől a humanistáig, a megfigyelttől a megszabadultig, mégpedig a képzelőerő szabadságát az elhatározás hiányával összecsiszoló hangnemben, a korlátozott bátorság eszköze elleni lázadás tónusában, a gyilkos meghajlás minden erőivel szembeni érdekképviselet alapjogi kiáltványaként. De (nem mellesleg) az autoriter rendszerek önfenntartásának bűvös mivoltát is magában rejti esszék formájában, vagy regény, értelmező próza vagy vallomásos életrajz, korkritika vagy filozófiai vitairat, vagy mindezek együttes alakzatában is – ez szinte most nem is pusztán műfaji vagy világnézeti kérdés itt…:

„…a babonaság és az Atyaúristen jelenléte által ez az egész falu ijesztő egyszerűséggel nyugszik bele két dologba: nemcsak púpos egyetértésben él saját jelentéktelenségével, hanem ráadásul hízelgő cinkossággal adja meg magát a földhözragadtságnak. Valójában arrogáns sorsnak-alávetettség volt ez az állapot, ami az összes lehetséges halálnemet nemcsak eltűrte, hanem egyenesen kikönyörögte, koldult értük…” (183-184. oldal).

De ez még talán csak a falu, ahol mindenki mindenkit figyel, mindenkit fél és mindenkit megfélemlít ezzel…, de ott van a felnövő gyermek városi iskolai léte, közérzete, világképe is…

„A városban töltött első években nem foglalkoztatott az ég: túlságosan szétdarabolódott, én magam pedig nagyon örültem, hogy végre megszabadultam egy olyan gyerek képzelgéseitől, akinek egyetlen mesekönyve sem volt, az égi kulcs viszont elég kárpótlást biztosított, kíméletlen pótlékot, mert semmit nem volt képes az irrealitásba száműzni, és nem húzott semmi hasznot a valós és a valótlan közötti különbségből. A mesék, minthogy nem különültek el a papíron, hanem az egész házban szanaszét szóródtak, az életben mindennaposak voltak. A félelem képei végigdübörögtek az egész falun. Később aztán, a városban töltött tizenegy év után, a három úgynevezett „toronyház” közül a középsőbe költöztem. Egy betondoboz ötödik emeletén laktam a város szélén. A szoba ablakaiból a stadion látszott, a konyhaablakból a körzeti kórház, amit leginkább arról volt ismert, hogy az életunt emberek kiugranak az ablakából. A kettő között a mező lassan felkúszott az utolsó aszfaltozott útra. Fölötte az üres ég. A gyárak miatt szürkés-borostyánszínű volt. Az ablak magasabban volt, mint az ég, a síkföldhöz szokott szemnek ez valami fonákság volt. Úgy néztem az égbe, mint egy tócsába. Mivel a lakás éppen a közepén haladt keresztül, az ég közvetlenül az ablaknak támaszkodott, evés közben beleesett a tányérba. Mindezek valószínűleg eszembe sem jutottak volna, és soha nem látok magam körül ilyen képeket, ha a széllelbélelt szomszédok, az irodai kollégáim, a titkosszolgálati ügynökök nem munkálkodnak olyan buzgón a félelmemen. Ami az ablaknak dőlt és a tányérba hullott, nem az ég volt, hanem az elbizonytalanítás. Az ég hasában nyitottam és csuktam a hűtőszekrényt, a ruhásszekrényt, benne mosakodtam és fésülködtem, benne ettem és aludtam. Úgy éreztem, túl magasan vagyok a levegőben, mert mire hazaértem, gyakran megváltoztak a lakásban a tárgyak. Amikor nem voltam otthon, a titkosszolgálat ellenőrzéseket tartott, és a falon lógó képek az ágyamra kerültek, a székeket máshová állították, a szekrényajtóra ragasztott plakátoknak hiányzott a sarkából, a cigarettacsikkeket a vécébe dobták. A toronyházban úgy éreztem, hogy az égi kulcstól való korábbi félelmem begyakorlása volt annak, ami mostanra elkövetkezett. Csakhogy később soha nem remélhettem, hogy a titkosszolgálat egyszerűen gabonaraktári szolgálat, ami teljhatalmat játszik. És nem is volt fából, nem lógott a falon. Én voltam feszesen odaszögezve…” (185. oldal).

És a szegzettség – valahol a szentek kulcsa és az ajtókeret fölötti aranyozott „mennyek kulcsa” olyan kulcsélmény, mely máig sem igen hagyja el az alkotót.

/Milyen szerepet tölt be a politika az ön írásaiban?/ Nem vagyok politológus – válaszolja –, de olyan országban nőttem fel, ahol a politika az élet része volt. Ceausescu több órás beszédeit kellett hallgatnunk, a fotói függtek mindenhol. Hiába éreztem fizikai undort, a diktatúrában pontosan tudni kellett, mi zajlik körülöttünk. Persze laikus újságolvasóként most is figyelem a híreket…”.ⁱⁱ A nacionalizmus egyben mindig provincializmus is – kilépni belőle pedig csak úgy (vagy még úgy sem) lehet, ha az ember elhagyja hazáját, nyelvét, a felhőket, a halálra kínzott vagy öngyilkossá lett barátok emlékét, és odébb áll. Már ha hagyják…

„A kivándorlós vonatállomás a magyar határ közelében volt, egy kicsi határállomás. Úgy húszan lehettünk, egy homályos, eldugott teremben rendőri felügyelet alatt vártuk a vonatot. A várótermet tilos volt elhagyni, a peronra csak a rendőrök parancsára szabadott kilépni. A vasúti kocsi lépcsőjén elhangzott az utolsó fenyegetés: ’Úgyis elkapunk, akárhová mész’” (188. oldal).

S persze, amikor a levegőben lóg a félelem és veszély, ennek sejtését, érzetét és mindennapi otrombaságát a „koponyánkban keringett és feszült” közérzet hordozza, mely „egyszerre odakint van, mérhetetlenül megnő, mindenhová szétterjed és beszivárog, és nincs már hová lennünk előle, egyetlen hely sincs, ahol ne találnánk magunkat szembe vele”. Ez a belülről, az én-szerep, a rettegett félelem kivetítéséből és a külső nyomás rettentő feszültségéből fakadó érzület, nemcsak az érintett, alárendelt, esélytelenül kiszolgáltatott egyén sajátja, s nem csupán a sebzett, kínzott, vérző személyiség felől fogalmazódik meg, hanem az emberközi viszonyokban, a családban, a faluban, az iskolai osztályban, a munkahelyen, a kivetettségben, s a levegő járásában is. Még nem vihar előtti, de nem is felszabadító légközben. Érdekkel együtt, pontosabban az érdekeltség okán szép. S szép azért is, mert egyetemesen emberi, mert még a félelem ócska légkörét fenntartók is félnek, s mert maga a félelem állama az, amely nemhogy a működés racionalitásait nem hagyná magán számonkérni, de azt még kevésbé, miképpen fél önmaga is önmagától.

Márpedig szinte hiába a felvilágosodott ítéleterő kritikájával gondolkodás képessége a minden téren szembeszegülő evidenciákról, ha s mintegy cáfolata is maga a lét a „Szép az, ami érdek nélkül tetszik” alaptézisnek, de épp Müller kötetei a bizonyságok rá, hogy lehet lebilincselően szép az is, amikor érdekkel karöltve, érdekeltséggel kibővítve, morális fennköltséggel dúsítva kerül evidenciába az értelem diadala az ostoba önkény ellenében. Mert hát közben a Ceau-rendszer végletekig lefigyelt és kiszolgáltatottá tett, menekültté vagy öngyilkossá szekált értelmisége a legkevésbé sem a képzelőerő szabadságát korlátozó módon vált racionálissá: az elnyomás rendszerlogikájába a rettegés természetrajza ugyanúgy belefért, mint a királyi pártokráciájú őfelség vadparaszti dacossága, dadogó nyelvi snasszsága és gyilkos apparátusa, arany étkészletével és csaptelepeivel együtt is. De igen nehéz (vagy legalább túlegyszerűsített képlet) a félelemről mint a szobai szelek, a fürdőszobai hangok, a kút melletti pusmusolás leleplezhetőségéről szóló hírekkel mindezt alátámasztani. Hisz maguk a félelmet építők, fenntartók és fokozók is féltek épp elég másvalamitől. Sőt, ezek szerves egységben alkották egymás támfalait, a kegyurak félelme egyben a rettegés demokratizálásának eljárásmódjaiba is beférkőzött. „A politikai üldöztetés esetében a hosszú félelem van jelen, olyannyira, hogy már lassan az emberhez magához tartozóvá válik, belopakodik minden szempillantásba, szemérmetlenül elnyúlva végigkísér mindent, amit csak el lehet gondolni. Ez a hosszú félelem, az alapfélelem különböző félelmekből tevődik össze, amikben egyvalami közös, mégpedig a forrás, ami kitermeli őket: az örökké egyforma széllelbélelt alakok, akik kézműves türelemmel kidolgozott terveikkel azon munkálkodnak, hogy a hosszú félelem nehogy kilyukadjon valahol, és hogy nagyobbá váljon, mint az ember maga. Hogy az ember hozzá tartozzon, ne legyen többé valaki, aki fél, akinek félelme van, hanem olyan valakivé váljon, akit magához vett és magába zárt a félelem, aki a félelemé” (178. oldal).ⁱⁱⁱ

A mindenkori szekusnak mintegy alapszinten is érdeke, önfenntartó energiáinak és túlélő készletének minimuma is arra készteti, hogy ez soha ne legyen látható. Az se láthassa, aki maga is fél a saját fölérendelt „tartótisztjétől”, vagy aki csak magasabban van, de nem szélmentesebb és viharfelhősebb légkörben. S akinek későbbi (ma már kortárs) önfelmentő érdeke és félelmi sodrásainak nimbusza függ magától a félelemtől, pontosan tudja is, mennyire nem a félelmek vannak csupán, de a „véletlenek” is, a megtervezett balesetek, a gyilkosságok, a felderítetlenül maradó bűntények, meg maga a sötétlő felhők határolta egek is. Ám a félelmek „távolról sem poétikus kifejezés. Tompa, fülledt, nyomasztó, nem nyit fel semmit; lezárja a látóhatárt, a külső dermesztően hideg lesz, a belsőben pedig nyüzsgés támad: mániákusan felkaparja, felhorzsolja, felőrli magát, és égetően forróvá válik. Ceauşescu Romániájából ismerem a saját félelmeimet és a mások félelmeit. Ezeket számomra ’széllelbélelt’ emberek készítették elő, mégpedig a szó legszorosabb értelmében (vagyis papíron megtervezték, megbízásokként megfogalmazták, a külön e célból alkalmazásban álló állami személyzet pedig tényekké változtatta). Lehet, hogy a hosszú félelem olyan, mint a levegő: láthatatlanul kitágul, és mindenhová beszűrődik. ’Félelemrágóvá’ lettem – nem emlékszem, hol olvastam ezt a találó szót még évekkel ezelőtt. A széllelbéleltek ennek megfelelően ’félelemcsinálók’ voltak. Rendesen dolgoztak, és ezért rendesen megfizették őket…” (176-177. oldal).

De hát vezet-e egyenes út egy Temes megyei sváb faluból egy német világvárosba, ahol a jövevény az idegenpillantással találkozik, a kételkedéssel, a nem dupla ee-vel kiejtett kenyérnévvel, a megszégyenülés (és „románnak” titulálás) minden nyűgjével kell szembesüljön…? No meg a „hátrahagyott” ismeretek hiányérzetével is…

„Mikor volt utoljára Romániában? Milyen tapasztalatokra tett szert? – szól a következő kérdés. Két éve voltam – válaszolja. Újra kifejti, hogy mennyire bosszantja az utólag beképzelt ellenállás kultúrája, miközben a volt titkosszolgálat emberei még mindig fontos pozícióban vannak, a régiek 40 százaléka még most is szolgálatban van. Mások szállodák, bankok tulajdonosai lettek. A legfontosabb tévécsatorna tulajdonosa is volt Securitate tag. Túl keveset beszélnek a diktatúra feldolgozásáról. – Nem beszélünk arról, hány embert lőttek le a határokon, a zöld határon. Nem beszélnek arról, mit csináltak ezek a bűnözők. Romániában mindig azt tapasztalom, hogy az emberek nem tudnak egymással szót érteni, mert az ellentétes vélemény képviselőit nem ellenfélnek, hanem ellenségnek tekintik, és ettől a viták mindig nagyon agresszívvá válnak; azt hiszem Magyarországon is hasonló a helyzet.

A róka volt a vadász című könyvében szinte végig jelen időt használ. A jelen és a múlt tehát erősen összefügg az ön számára? A múlt nem múlhat el? – jön a következő kérdés. – Egy könyv mindig kialakítja saját stílusát, így az igeidő is. A jelen és a múlt persze szorosan összefügg. Számomra ez magától értetődő. Az ember az, amit átélt. És az egykor diktatúrában élt embereknek számot kell vetniük a múltukkal – fejtegeti…”^iv

A nyelv gazdagsága, a pillantások becsmérlő hatása vagy az elismertségig vezető út alkotói állomásai azonban még nem jelentik a teljes feloldódást. Müller könyve, amelyben a királyok hajlongása mögött mindig a kivégzésekre utasító gesztusok is ott rejtőznek, ma már nemcsak a szelek, felhők, feszültségek és gyűlöletek húzódnak meg az ól árnyékában vagy a lakótelepi szemétledobóban. Épp ellenkezőleg: a biztosabban, fizikailag és morálisan még nem sérült világokban is jelen vannak, s még inkább jelen maradnak a félelmek, de már hangtartományban is megülnek. Az áthallás, nemcsak füleléssel, hanem a nyelv erejével, a szóba burkolózó ember egész védekező attitűdjében, fizikai és morális terében egyaránt jelen maradnak.

„A már elmúlt kihallgatások újratárgyalásánál kell a legóvatosabbnak lenni, hogy önmagunkat pontosan ismételjük, legjobb, ha szó szerint. Az embernek saját magától ugyanakkora távolságot kell tartania, mint a vádlótól, anélkül, hogy magával szemben közönyössé váljon. Csak így segíthetünk magunkon. A mágneses leskelődés kölcsönösségében van az egyetlen esély.

De mindenkinek csak egy feje van. Hány különböző fél- és negyedszemély lesz az emberből minden kihallgatáskor, és melyek tűnnek el, melyek maradnak meg a koponyában, ha már befejeződött egy vallatás, és szinte biztos, hogy a következő hamarosan eljön.

A saját fejünk olyan zavaros és tébolyult lesz, mint az állam pusztító taktikája, és ennek kontextusában az őrület normálissá válik, a mágneses viszontpillantás második természetté és vélt támasszá.

Az üldözöttek csak akkor léphettek ki a mágneses körből, amikor elhagyták a megfigyelésre épülő államot. A környezetet rövid időközönkénti vizslatása, ez a beidomított, mélyen nyugtalan nézés egy eltorzult pillantás. Az új környezetben, ahol a legtöbb ember nem így néz, ez mindig felvillan az arcon. A magunkkal hozott idegen pillantás régi. Csak az új benne, hogy a sértetlen pillantások között feltűnik. Nem lehet máról holnapra félretenni, talán már soha nem is lehet kikapcsolni” (131-132. oldal).

A ki nem kapcsolható megfigyelés, a nyelvben és titokban lopakodó gyanakvás mégsem pusztán „irodalmi alapanyag”… „Jobb lett volna egy nyugalmasabb élet egy demokráciában, úgy is, ha egyetlen szót le nem írok. Írni nem kötelező. Persze valószínűleg akkor is írtam volna, csak másról. Az élet felülírja az írást (das Leben geht über das Schreiben). Ez az én tapasztalatom. Van néhány szerző, aki azt mondja írás nélkül nem tudna élni. Én tudtam volna élni nélküle…” – mondja el a budapesti Goethe Intézet meghívására jött írónő. Önképéből ma sem hiányzik, hogy a falusi lányka álmai, képzetei, félszei, megindultságai, melyek a kollektív félelemből a rongyolódó felhőket láthatták leginkább, ha tud is, mégsem a német romantika szóképeivel közöl mai tartalmakat. Tudatosítja olvasóiban, hogy nem mindegy, az ember „poétikusan” az „egeket” képes látni maga körül, vagy a felhők, ködök, szelek, sustorgások mintegy örökre beleépülnek figyelmébe, érzékenységébe, sérülékenységébe, kiszolgáltatottságába, sőt: magába a pillantásába is… A tükrön és vallomáson kívülállás, a legyilkolt vagy elmeápoldába száműzött barátok köre, a minden lépésnél nemcsak a magát lépést, testi önmagát, de a megfigyelő tekintetét is érzékenyen követő habitus pedig a legkevésbé sem csak a képtelen jelen. Az eltűnt barátok, az árulóvá lett ismerősök, a kellő pillanatban segíteni nem képes kortárs környezet ugyan látszatra a múlt – s ebben az apa malma, birtoka, nyelvtudása, az anya kényszermunkára ítéltsége, a testvér messzi tájra vezénylése, a sógorék kémkedése, a szomszéd mindig lehetséges árulkodása csupán egyik lehetséges belátás, de mellette ott a saját pillantás idegensége vagy alázatossága, értelmessége vagy álcázottsága, szégyene vagy félelme is. A helyzetek már csak erre következnek, melyek a vállalhatatlan múlt okán a várható és jövendőbeli pillantásoknak is idő előtt kitettek:

„Egy napon – már egy éve Berlinben laktam akkor – beidéztek az állambiztonsági hivatalba. Egy számomra ismeretlen román ember nevét említették, megmutatták a fényképét és a jegyzetfüzetét, amiben benne volt a nevem és a címem. Az volt a gyanújuk, hogy az ember a román titkosszolgálat megbízásából jött Berlinbe, mégpedig gyilkolni. Figyelmeztettek, hogy óvakodjak a gyanús román személyzetet alkalmazó kocsmáktól. Romániában, Temesváron, ahol kivándorlásomig éltem, működik ma egy hatalmas gyümölcslégyár. A tulajdonosa az az ember, akit akkor gyilkossági tervek miatt Berlinben letartóztattak. Az egykori széllelbélelt ma egyike a vállalkozóknak, pontosabban a számtalan vállalkozónak, bankárnak, politikusnak, professzornak, akiknek a diktatúrában elfoglalt pozíciójuk lehetővé tette, hogy tőkéjüket és befolyásukat a piacgazdaságban való indulásukhoz felhasználják. Az akkori félelemcsinálók viszik át Európába az országot…” (188-189. oldal).

Sőt, amikor hazatér, kiegészül az idői képlet a nyelvi és egzisztenciális feltételek maradványaival: „Amikor Romániába megyek, egészen más problémákkal szembesülök: az ottmaradtak és az elmentek között örökös konfliktus feszül. Másfelől egyre többet beszélnek az ellenállásról. Mindenki ellenállónak kiálltja ki magát, szinte az volt a legnagyobb ellenálló, aki Ceausescut dicsőítő verset írt. Ezt én nem tudom elfogadni…” (vallja a Szabó Ervin Könyvtárban rendezett meghíváskor 2012-ben).

A meghajolt, sőt meghalt pártkirály és rendszerének egykori legitim gyilkosai nemcsak velünk élnek tovább, hordozzák elévülhetetlen gyalázataikat, átörökített gyűlöletüket, szürkére mosdatott áruló mivoltukat, besúgó létük fényes jelenét, de egyúttal arról is fecsegni engedik az át-meg-átlibbenő szeleket, hogy a félelemmentes lét egy másik komponense mindennek, s az Egek mellett az Emberek és köztük is a kivételesek adnak formát a poézis létjogának, a nyelv uralmának, mely átível korokon, racionalitásokon, szépészeti kánonokon is. A király pedig, minden király s minden udvartartása, hajlonghat és gyilkolhat, de az Egek hangja és a morális fenség demokráciája viszont magában az irodalomban lakozik, mely védett a viharoktól, harsány hangorkántól, zúzós átkoktól és sirámos vallomásoktól, de még az eltaposó politikától is.

Nem véletlen, hogy Herta Müller nem a sirámokba, a panasz intimitásába, a szekus hadseregek feljegyzéseibe és verbális kínjaiba kapaszkodik, hanem a morális fölény egészen szerény, hitelesen tömény, kíméletlenül pontos, és mégis megértő nyelvi világába. S eddig még sikeresen is, hitelesen is, szerethetően is, sikerképesen is. Ha volt (és maradt) megannyi sejtése a térről, időről, fontosról, hitelesről, a gyilkos félelemben és a rettegés kontinuitásában megmaradt Emberségről, akkor ezt egyre többször fogja tudni felmutatni, megnevezni, névvel ellátni, egyetemes fogalommá változtatni.

A. Gergely András

i Napkút Kiadó, Budapest, 2018., 189 oldal

ii https://litera.hu/magazin/tudositas/herta-muller-az-ember-az-amit-atelt.html

iii A forrás: a fordítás András Orsolyáé, aki különleges, szigorúan szabályos, mégis mélyen átélhető szöveghűséggel tolmácsolta Müller egész kötetét, s ebből hozta felszínre, mint rejtekező kincset a mélyben bolyongó felfedező, a mű egyes írásait az Új Nautilus oldalaira…!//http://ujnautilus.info/herta-muller-kiraly-meghajol-es-gyilkol/

iv https://litera.hu/magazin/tudositas/herta-muller-az-ember-az-amit-atelt.html