Egy tankönyv-kézikönyvről – eltérő tónusban

Egyhamar kiderül, ha elhelyezkedünk a nagy családi fotelban, kis asztalkán hamutartó, tejeskávé…, hogy kényelmesen hátradőlhetünk, a világ sorsa el van döntve, a maradék már csak szemléleti kérdés akár, vagy ősi szerencséé, az értelmező utókoré… Harai Dénes A katona antropológiája című kötete¹ megnyugtatóan kihívó, eligazító, tudatosító és felvilágosító, egyben „a katonai fogalomrendszerrel” átfésülve az emberiség mintegy teljes történetét, ön- és közösségvédelmi logikáját, tanult fenekedéseit és hárító fortélyait, mintegy objektíve, toronyőr-pozícióból is tisztán átlátható.

Ez megnyugtató is, sőt. Egy antikizáló címlap, bevetési öltözetben világló ősi kínai agyagharcos mogorva derűjével, terepszín-barna keménykötésben, mintegy „elvágólagosan” szabatos címmel talán aligha lehet más, mint tankönyv a nemzeti hadsereg intézményesített képzőközpontjában, vagy erősen szakkönyv-tónusú kiadvány, mely az értelmező olvasói pillantásnak hódoló elemi kontrasztot tükröz. Méghogy antropológia (v.ö. kulturális embertan, kultúratudomány, embertudomány) meg az ember ellen alapfunkciójában is kiképzett, felállított, hatékonyan küzdő egyed gépesített uralomképessége… – ezek harmóniája a leggyengébb képzet lenne talán. Ám a Szerző ráhangol, a bevezetés első oldalán már a háború, a gépesített hadászat végzetdimenziójáról van szó, a hivatkozott szakirodalom pedig a kulturális antropológia brit atyamesterének, Malinowski terepmunkájának, Morgan „ősi társadalom”-elméletének és a katonatörténelem technológiai végzetszerűségének átölelő képzetével mintegy kérdezi is, állítja is, elemzi is és jósolja is: „a társadalom intézményei az emberi lények elsődleges (biológiai) szükségleteivel vannak összhangban, ezért egy társadalmi tény funkcionális magyarázatának fel kell tárnia a szóban forgó tény értékét a fennmaradás szempontjából, kimutatva szerepét az emberi lények elsődleges szükségleteinek kielégítésében. A történelem folyamán a szükségletek is változnak. A különböző szemléletekkel ellentétben, a háború önmagában nem műveltség vagy barbárság kérdése, sokkal inkább a mindenkori hatalmi-politikai-gazdasági intézményrendszer működésének függvénye, következménye. /…/ A katona a társadalmi világ természetéhez tartozik, és mint jelenséget a közgondolkodás a háborús mezőben tapasztalja meg, de nem lehet csupán a katonai fogalomrendszerrel vizsgálni, mert a folyamatokban személyiségének egésze érintett. E tekintetben a szociálantropológia is kapcsolatba hozható a katonával”.

A hozhatóságnak ez a mértéke, s a megnyugtató pusztíthatóságnak ilyetén rendszerezett megjelenítése egyben viszont arra is utal, hogy a katonai fogalomrendszerrel (értsd: szakszótárral, militáris kifejezésekkel, strukturális szemlélettel) betagolt (és letaglózott) kultúrakutatás a kötet nem csalóka, hanem nyílt szemhatárán, már a második-harmadik szövegoldalon érzékeny aprólékossággal átkúszik, kisebb szökellésekkel harcászati pozíciót vált, s a kötet alaphangolásában már eljutunk a bocsánatos 2000 halotthoz (Tibet), a hárommillióhoz (Vietnam), az egymillióhoz (Kambodzsa), 200.000-hez (Bosznia), a félmillióhoz (El Salvador) és hasonló kriminalisztikai léptékekhez is. Megnyugtatásul persze Caesar hadjáratának hárommillió, a verduni csata egymillió, a sztálingrádi csata kétmillió hullájáig. Szerzőnk eközben váltig idéz ókori klasszikust és primitív kultúrákat vagy archeológiai leleteket vizsgálgató antropológusok, hadtörténészek, pszichiáterek és tábornokok megannyi szöveg-töredékeiből, egyetlen oldalon cinkos légyottban szerepel Heraklész és Kossuth Lajos, Jung és Campanella, a kötet forrásjegyzéke mintegy hat sűrűn nyomtatott oldal…, jut belőle minden kornak, tudásterületnek, tájegységnek, szaktudománynak vagy lelkületnek is.

A megnyugtató (fülszöveget helyettesítő) ajánlás is eleve fölhangol: „A közvélemény-kutatások szerint a félelmet keltő tényezők között a háború szerepel az első helyen mint a szörnyűségek sűrítménye, fenyegető, rémületkeltő alakzata, az emberi szenvedéstörténet része. A tudományos humanizmus szempontjából közelítve sem kerülheti el viszont figyelmünket történetileg, hogy a hadimesterségben való jártasság nélkül nem lehetett volna államot alapítani és azt megvédeni. E kérdéskört, törvényszerűségeit és ellentmondásait tárgyalja a szerző gazdag történeti és filozófiai hátteret vázolva mögé”.

Ez is eligazít, megerősít: jól választottunk. Ha „tücsöktudományi” vagy hétköznapi életvilág-szereplői attitűddel szemléljük, minimális a kockázat, hogy félreértjük. A „gazdag történeti és filozófiai háttér rajzolata” olyannyira sikerül is, hogy alig van oldal, amelyről ne sugározna a tudás: tehetsz, amit csak akarsz, a hadsereg és a technológiai fölénnyé felhalmozódott roppant túlsúly úgy átgázol mentális akadályaidon, mint szél a határsávon. Sőt, a Szerző korábbi munkái is megerősítenek értékelő szemlélődésünkben: Társadalom és honvédelem (2006), Érték, teljesítmény, siker. Tanulmányok, esszék a katonapedagógia, katonai antropológia köréből (2013), Katonadolog? Gondolatok a katona antropológiájáról a gépesített háborúk korában (2003) címmel publikált monográfiai alaphangon ugyanezt a tónust, üzenetet, eligazító és „beavató” intimitást sugározzák. Utóbbi tartalomjegyzék-címeiből (ezek fejezet-sorrendjében): I. Vadászat-harcászat; II. A halál bürokráciája; III. A katonai mentalitás, észjárás kategóriái, irányai; IV. Fogalmi megközelítések, modell (a katona az emberi világ – archaikus – modellje); IV. Összefoglalás, következtetések, befejezés.

E szakmai munkákból mintegy egyértelműen kitetszik: a stratégiai előnyök messze beelőzik a tudáselőnyök védtelen szféráit, így egymagában a katonai-uralmi-szervezeti rendszerből a humán tudás-szférák felé közelítő nézőpont esélytelen, hisz a bokorugró közkatonának, hadtápos őrmesternek, felderítő századosnak vagy aknász-mentesítő-telepítő seregfőnöknek sincs a legcsekélyebb tudása társadalmi termelésről, gazdasági innovációról, mentális határokról, csoportlélektani alapelemekről vagy hadászattörténeti filozófiai hátterekről, s ez a kötet (jószerével elődeivel együtt is) épp azt a pragmatikus célt szolgálja, hogy hát valamennyi mégis legyen. Ezért sem titkolt a szerzői szándék, hogy mindennek legyen és lehessen valamelyes történeti érvényessége, legyen szociológiai vagy pszichológiai mélysége, s alapozásként talán valamely struktúrára, uralmi építményre vonatkoztatható, a mindenkori parancsvégrehajtás egyszerűségét a társas kölcsönhatások bonyodalmasságai felé terelgető pedagógiai célja is. Ami viszont ezekkel együtt, a kötet címének vagy műfajának megtévesztő meghatározásával összefüggően is nehezményezhető, az épp a hatékonysági mutatókat vagy szabatos utasításokat rendre elkerülni törekvő antropológiai megértés. Erre persze egy állítás csekélyke, és bár a legkevésbé sem rendszerszintű támadásként fogható föl, egynémely szempont megidézésével mégiscsak pontosítandó.

Amiről Harai beszél, s amiről az egész magyar hadtörténetírás egyetemes történetében kétségtelenül elsőként szól, az bizony nem más, mint a humánerőforrás-gazdálkodás egy praktikus, rendszerint inkább pragmatikus, mondhatnám funkcionális oldala a vétlen-vétkes embernek, akit adott esetben áldozatnak, a háborúval és a léttel velejáró halott-kontingensnek, az emberáldozatot sajnálatosan megkövetelő hadmozdulatok esetleges-vétkes alanyának lehet felfogni. Hiába itt mögötte a lélek (lásd szociálpszichológia, pszichiátria, katonapszichológia, mentális földrajz, rassz-jegyek vagy származási hovátartozás és identitás-hányados)…, és hiába mellette a szociokulturális integráció megannyi jellegzetes lenyomata (társadalmi struktúra, kapcsolathálók, rokonsági kör, szociális háttér, emberi környezet, kommunikációs kultúra, eszközhasználat-történet és politikai rendszertipológia)…, és épp így mellékes a vallása, hite, tanultsága, műveltsége, civilizációs mutatója, boldogság-indexe, álmai és vágyai, meg számos más körülmény… – itt haderőfegyvernemi besoroltsága a lényeges, mert mint potenciális vagy megnevezett leküzdendő cél a kultúra alapértelmének tekintett technológiai fejlődésben csak mikron-értékű komponens marad…

Márpedig, amennyire ismereteim engedik, váltig úgy tudtam (s e kötet sem győzött meg az ellenkezőjéről, sőt már első oldalain is elkülöníti az elméleti-tervező-rendszerező emberpalántát meg a végrehajtó-kivitelező-hadiszolgálatba állt gépezetet), hogy a kulturális (és nemcsak a biológiai, fizikai, pedagógiai vagy vallás-)antropológia elsődlegesen is az emberi kultúrával, annak komplex mivoltával foglalkozik, mégpedig eredendően a messzi-ismeretlen-idegen tájakon, homlokegyenest eltérő kultúrából származó érintkezések és kölcsönhatások, mintakövetések, szokásrendi örökségek, harmonizálható szokások vagy hitek, intimitások vagy értékek megtestesítőit megértő terepmunkásként. S bármily „emberközeli” egy hődetektoros kamera, akármily célú is egy tengeralattjáró periszkópja, vagy bármennyire is emberi kultúrát védelmező funkciójú is egy bombázó drón, ezek szeretethiányos mivolta nem a szó empirikus, emberközeli, élményhátterű jegyei alapján nevezhetők vagy nem nevezhetők „antropológiainak”. Az antropológuskák ráadásul mániákusan valamely társadalmi terepen zsonganak, nem pedig Heraklész vagy Hádész, az IRA vagy az ISIS, a NATO vagy a hazai laktanyák leíró forrásanyagának íróasztal mellől vagy magaslesről áttekinthető térképén szereplő „objektumok”. A „katona” antropológiájának ekként tekintve nincsen neme, nincsen származása, nincsen személyisége (hacsak a parancsvégrehajtás mint ősi személyiségjegy nem kerül bele sürgősen a kortárs alkalmazott pszichológiai szótárába), s ha van is „kultúrája”, az elsősorban a lövedék-röppályák, tervezési objektumok, elpusztítandó célfunkciók mentén megrajzolt e kötet lapszéli kereteiben. Essék szó Freudról és testszimbolikáról, távolságról vagy időről a „műveleti terepen”, s „a katona” adaptációs hányadosáról vagy az önjáró lövegek optimalizálható távolság-átívelő kapacitásáról, Harai itt az antropológiának egy „alkalmazott” szféráját, technológiai fejlődéstörténeti fázisát körvonalazza. De mert a békeműveletek és a háborúmentes korszakok épp arról szólnak, hogy az összetűzéseket csak fennen leplezve előkészítik, de puszta önérdekből sem vállalnak kultúraközi ismereteket – így a kötet mintha eredendően is annak jegyében szólna, hogy „az emberi tényező” áldozati szerepének csökkentési szándékával tervezzünk okosan, indirekt hatékonysági mutatókkal, nem pedig arról, hogy a szerző mint antropológus hogyan éli meg a kulturális sokkot, a másik kultúra másságához alkalmazkodás szükségességét és igényét, vágyát és eredményességét.

A könyv sokaknak jó lehet sokmindenre. Erénye ténylegesen, hogy nemcsak első a hazai könyvpiacon e témakörben, s hogy a magyar hadászat történetében és a hadtudomány szolgálatában talán minden korábbi más munkánál hatékonyabban veti latba „az ember mint ember” szempontját „a katona mint gyilkológép” pragmatizmusával szemben (legalább a megnevezés szintjén). De ettől még antropológiává nem válik. Elvitathatatlan érdeme, hogy az „eligazítás” vagy „jelentés” értelmű katonai kommunikációba szerény érvekkel (de annál több militáris utalással) mintegy bevonni igyekszik az emberről való más típusú tudás lehetőségét, igényét, határoló szempontjait, tudásgyarapító aspektusait. A kulcskérdés mindenesetre az marad: az emberért – vagy az ember ellen (legyen az szudáni felkelő vagy tálib szélsőséges, eritreai bérgyilkos vagy szíriai leányanya, kongói gyerekkatona vagy tuareg sókereskedő…), s a kultúrák megmaradásáért, szimbiózisáért, sokasodásáért, túléléséért – vagy pedig épp mindezek elleni hatékonyságért szól a közlés…?!

Ennek eldöntése azonban (ha már antropológiai szempontot hiányolok vagy nehezményezek) nem az értelmező vagy az Olvasó kultúrájától függ immár. Harai is mintha (tompán-csöndben, de magabiztosan) súgná: ez már egyre kevésbé a kultúraközi megértésen múlik. S ha antropológusként épp a Másik kultúráját kell megértenem, azt sem tehetem, hogy a velünk együttélő másik kultúra célját és működésmódját nem próbálom megérteni. Ezért – s ez csöppet sem kevés – vélekedem úgy, hogy érdemleges és használható ez a kötet. „A katona” (az ismeretlen, a funkcionálisan egyforma agyaghadsereg) antropológiája helyett a militarizmus tónusváltozásának majdnem-antropológiáját, kulturális illem- és kellemtanát adja – ami azonban igencsak ismeretlen területe volt a társadalmi tudásnak és kulturális megismerésnek, sőt az antropológusok kutatási terrénumainak is. Így most már talán kevésbé az.

A. Gergely András

1 Balassi Kiadó, Budapest, 2014., 284 oldal