A fenti cím Turóczi-Trostler Józseftől való, a neves germanistától, aki élete végén nagyobb munkát tervezett arról, hogy Petőfi Sándor alakja és költészete miként vált a világirodalom részévé. Turóczi-Trostler a pesti egyetem professzora volt, és noha élete alkonyán igyekezett alkalmazkodni a marxista irodalomfelfogás dogmáihoz, munkásságának lényeges tulajdonságait ez nem érintette, minthogy nem a teória, hanem a filológia: az adatgyűjtés és feldolgozás mestere volt, és így Petőfi világirodalmi, mindenekelőtt német irodalmi recepcióját igen széles körben, igen alaposan mutatta be. Petőfi belép a világirodalomba című könyve, amelynek kiteljesítését a tudós halála akadályozta meg, 1974-ben látott napvilágot az Akadémiai Kiadó jóvoltából, és így, befejezetlen formájában is, hitelesen igazolta azt, hogy Petőfi valóban "belépett a világirodalomba", valóban az európai irodalom széles körben megbecsült alkotó egyénisége lett, valójában az egyetlen magyar költő, akinek nevét Oslótól Rómáig és New Yorktól Pekingig ismerik.

Igen ritka és méltánylandó jelenség az, hogy egy magyar ilyen széles körben ismert legyen. Petőfin kívül talán csak Hunyadi János és Kossuth Lajos, a zeneszerzők közül csak Liszt Ferenc (igaz, ő német zenészként) és Bartók Béla, valamint a huszadik századi természettudomány néhány kiválósága: Neumann János, Szilárd Leó, Teller Ede és társaik (jobbára ők is mint amerikaiak) váltak általánosabban ismertekké a nemzetközi életben. Szerény lista, ma is némi keserűséggel kell megállapítanunk, hogy a magyar kultúra még mindig nem "lépett be" úgy a világkultúra köztudatába, mint Petőfi, akinek nevét mindenütt ismerik, és művei szinte minden fontosabb nyelven megközelíthetők. Petőfi művei természetesen olvashatók a nagy világnyelveken: németül, angolul, franciául, olaszul, spanyolul, oroszul, általában több kiadásban, többféle fordításban is, olvashatók a szomszédos, illetve a közép-európai népek nyelvén, így lengyelül, csehül, szlovákul, románul, szerbül, horvátul, szlovénül, bolgárul, de olvashatók arabul, görögül, héberül, észtül, lettül, hollandul, svédül, finnül, ó-izlandiul, japánul, kínaiul és több kis oroszországi finnugor nép nyelvén. Petőfi valóban a világirodalom egyetemlegesen elismert és befogadott alkotó személyisége lett, aki nemcsak indításokat kapott a világirodalomtól, olyan íróktól például, mint Shakespeare, Goethe, Shelley, hanem szellemi téren hatott is a nagyvilág irodalmára és gondolkodására, például Nietzschére, aki maga is mindig a legnagyobb megbecsüléssel emlékezett meg erről.

Petőfi "belépett a világirodalomba", és ennek a világirodalmi befogadásnak és jelenlétnek igen sok dokumentuma van. Számunkra azonban: "itt és most" Magyarországon, illetve a magyar nyelvterületen arra a vallató kérdésre kell választ adnunk, hogy Petőfi mennyire van jelen a mai magyar irodalmi és történelmi tudatban, a mai magyar közgondolkodásban, például a fiatal nemzedékek ismeretvilágában, irodalmi és érzelmi kultúrájában, gondolkodásában. Vajon Petőfi (szellemi öröksége és költészete) ma ugyanúgy jelen van-e a magyarság emlékezetében és tudati világában, mint száz esztendővel, ötven esztendővel vagy akár csak harminc esztendővel ezelőtt? Petőfi emlékére ugyanis nemcsak köztéri szobrok egész sorát állították (Kossuth mellett bizonyára ő kapta a legtöbb ilyen szoboralakot!), ahogy most a nemrég lezajlott fehéregyházi megemlékezésen is egy új szoborral (Máthé István Csongrádon élő szobrászművész alkotásával, Kiskunfélegyháza ajándékával) gyarapodott a költő erdélyi szobormásainak sora, és nemcsak ünnepségeket szerveztek, Petőfi öröksége a magyar közéletben, politikai életben is jelen volt, még politikai párt is akadt (az egykori Nemzeti Parasztpárt az 1956-os forradalom néhány győzelmes napjában), amely a Petőfi Párt nevet választotta, az elnevezéssel programot és identitást jelölve meg.

Vajon a jelenben mennyire hat Petőfi szelleme és öröksége, mennyire élő költészete? Újabb keletű tapasztalataim szerint itt nálunk, Magyarországon Petőfi ma nem igazán népszerű: a mai magyar olvasó Petőfi-képe nagyon töredékes, illetve nem eléggé korszerű. Igazából iskolai emlék, amely új olvasásélményekkel nem frissül fel, nem gazdagodik. Az emberek elsősorban azokra a Petőfi-versekre emlékeznek, amelyeket az ünnepi szavalatok tettek közismertekké. A határokon túl élő kisebbségi magyarok Petőfi-élménye személyesebb és közvetlenebb, ezt tapasztaltam most Erdélyben is. Gondolom annak következtében, hogy Petőfi úgynevezett "magyarságversei" hozzájuk közelebbről szólnak, és életük lényeges tapasztalatait, törekvéseit segítenek megérteni. Ezek a versek arra tanítják őket, hogy magyarnak lenni, a magyar kultúrát megőrizni ma is fontos és érdemes, és a magyar irodalom, magyar költészet nagyszerű értékei, közöttük Petőfi Sándor öröksége ebben támaszuk lehet.

Véleményem szerint ezért igen szerencsés dolog volt, hogy az országos ünneplésre Erdélyben került sor. Az erdélyi magyarok számára ugyanis, és erre ünnepi beszédében Markó Béla, az RMDSz elnöke is utalt, Petőfi Sándor emléke nem pusztán az irodalmi vagy történelmi tudat része, hanem a közösségi identitás alakítója és fenntartója is. "Ez a huszonhat esztendős korában kozák dzsidák által elpusztított fiatalember - mondotta Markó - halálában sokkal több lett mint a nemzet legnagyobb költője. Ő maga lett mindaz, ami a legjobb a magyar nemzetben, ő a mi jobbik énünk, ő a mi bátrabbik testvérünk, ő a mi meg nem alkuvó harcostársunk. Róla nem vitázunk, tetteit nem értelmezgetjük, nevének hallatán nem csapnak össze indulatok, róla mindannyian egyet gondolunk. Akár a nemzeti lobogóról vagy a nemzeti himnuszról."

Az Erdélyben élő magyarok számára Petőfi alakja és szellemi öröksége valóban a nemzeti önazonosság egyik fontos eleme. Petőfi alakja, sorsa és költészete jelképes értelmet kapott, igazságra törekvése, szabadságszeretete, még tragikus halála is olyan erkölcsi erőt sugároz, amely az erdélyi magyar népközösség önazonosságának megtartását és belső szolidaritását segíti elő. Az erdélyi ünnepségek szép tanulsága az is, hogy az erdélyi magyarok a költő emléke vagy éppen emlékműve körül tudnak találkozni a nemzeti közösség más képviselőivel. Fehéregyházán most több mint tízezer ember gyűlt össze, és közöttük ott voltak az anyaországból, Szlovákiából, Kárpátaljáról és a Vajdaságból, sőt a nyugati világból érkező magyarok is. Valljuk meg, Magyarországon most jóval nehezebb lett volna megrendezni ilyen népes és méltó megemlékezést.

Petőfi emléke és szellemi jelenléte következésképp fokozottabb gondozást kíván. Különösen a fiatal nemzedék körében, ott ugyanis egyáltalán nem elegendő az, hogy az iskolában, magyarórákon hallanak Petőfiről. Emlékét és örökségét közelebb kellene vinni a köznapi élethez, verseit gyakrabban kellene hallani a rádióban, a televízióban, a pódiumon. Annak idején (1931-ben) Móricz Zsigmond Ha Petőfi élne című írásában arról beszélt, hogy a költő eszmei, politikai, költői örökségét, egyéniségének példamutató erejét mint szellemi erőforrást be kellene kapcsolni a közéletbe, különösen a fiatal nemzedékek közéleti mozgalmaiba. "Itt van a lélek Petőfi-ereje - jelentetett ki. - Itt van a közszellemnek az a sugárzó és hatalmas áradata, amely valami egyetemes költői lélekből származik és elég erős arra, hogy ezt az egész mai életet újra teremtse, és újra építse. Ez a tömegben élő költőiség hitet jelent a magyar erőkben, hitet a magyar hivatásban és hitet a magyar építőmunkában. Ezt a Petőfit szeretjük és tiszteljük és követjük, és boldogok vagyunk, van ez a Petőfi. Mert ez él és örökké él. Itt van közöttünk és vezet."

A Petőfi-léleknek erre az erejére, tisztaságára és hivatástudatára nagy szükség volna a jelenben is, különösen egy egész országra, egy egész nemzetre kiterjedő történelmi újrakezdés és a fiatal nemzedékek meghatározó politikai, kormányzati szerepvállalása idején. Ennek a fiatalságnak sok tanulnivalója volna Petőfitől, és ha sikeres vizsgát akar tenni a történelem előtt, előbb le kell vizsgáznia Petőfiből: az ő eszméiből. Igen, Petőfi ma is eleven alakja lehetne a nemzet életének, nem csak szobor, aki előtt a kerek évfordulókon a hivatalos küldöttségek leróják tiszteletüket.

Forrás: Kisebbségkutatás, 1999 / 3. szám