Előhang

Már régóta tervezem, hogy 1999–2000-ben írt második diplomamunkámat, melyet a BCE szociálpolitika szakán adtam le Ladányi János vezetése alatt, online is publikálom. Balkán-koktél, Magyarország címmel megjelent ugyan egy része a Kritika 2000/7-es számában, a teljes verzió azonban mindezidáig csupán a könyvespolcomon, valahol a Közgáz könyvtárában és egy régi (nagyon régi – 486 Mhz, 16 Mb memória) gépemen volt hozzáférhető. Utóbbit a hétvégén hosszas turkálás után valahogy előkapartam, és kicsit rendbe szedve most itt tálalom. A teljesebb változat közlésre előkészítve.

1. Szerbek Magyarországon és Százhalombattán

Bár egyes források a szerbek XIV. és XV. századi, tömeges betelepüléséről is beszámolnak, e népcsoport legjelentősebb bevándorlása – a „Velika Seoba” – Magyarország török hódoltság alóli felszabadulását követő évekre tehető (lásd felül Paja Jovanovics festményén). Ezekben az években – a magyar sikereken és a Habsburg támogatáson felbuzdulva – az egész Balkán megmozdult: I. Lipót császár felhívására fegyvert fogtak Szerbiában, Bulgáriában, Macedóniában és Albániában. A kezdeti lelkesedés azonban hamar kifulladt, s a hadjárat végül kudarccal végződött: a Török Birodalom a kis népek támadását könnyedén visszaverte. A véres bosszútól tartó szerbek egy része, egy főleg ó-szerbiai, koszovói és metohija-i családból álló csoport – Csarnojevics Arzén ipeki pátriárka vezetésével – elindult Magyarország felé. A betelepülő szerbek számát illetően igen eltérő adatok láttak napvilágot: egyes források 60-70 ezer, mások 200 ezer, megint mások pedig 500 ezer főről beszélnek. E hatalmas különbségek valószínűleg abból fakadnak, hogy az egyes kutatók miként értelmezik a „család” kifejezést: a korabeli értelemben, azaz házközösségként, vagy csupán szülők és gyermekeik közösségeként. Mindenesetre bármelyik fogalommal is számolunk, valószínűnek látszik: a többszázezres becslés erősen túlzó, és inkább a 60-70 ezres számadat áll közelebb az igazsághoz. Az 1690-es „Velika Seoba” során Magyarországra érkező szerbek egy része útközben leszakadt a „fővonaltól”, a többség azonban a Duna vonala mellett elhelyezkedő, azon belül is a Buda környéki falvakban, városokban (Szentendre, Csepel, Érd, Tököl, Batta, Csép, Ercsi, Lórév, Ráckeve) telepedett le. I. Lipót császár 1691-ben kelt kiváltságlevele a szerb menekülteket mentesítette az egyházi tized, a hadiadó és a beszállásolás kötelezettsége alól, és a szabad vallásgyakorlatot is lehetővé tette.

Százhalombatta mai területén a török hódoltság idején három település állt, név szerint Százhalom, Felső-Batta és Alsó-Batta. Ezen falvak lakossága az idegen uralom alatt alaposan megcsappant, így a törökök kivonulása után azt pótolni kellett. Egyes források szerint e csaknem kihalt falvak szerbekkel való benépesítése már 1694-ben megkezdődött, nagymértékűvé azonban csak a XVIII. század közepe felé vált. „E községet 1760-ik évig görög-keleti valláuak lakták egész 1748-ik évig csekélyebb számmal, csakis ez évben szaporodának több családdal; mikor a soóskuti görög vallásuak papja rablási bün miatt pallós által kivégeztetve, a komáromi jezsuiták, mint Soóskut birtokosainak felszolitása következtében távozniuk kellett, kik Battán telepedének meg…” – ír Kereskényi Kereskényi Gyula, érdi katolikus plébános Százhalom település szerb lakosainak viszontagságos megérkezéséről. A faluban lakó szerbek számát illetően az első hivatalos adatot az 1850–51-es népszámlálás szolgáltatta; ez volt az első olyan országos felmérés, mely a települések nemzetiségi összetételét is vizsgálta. Ezt megelőzően nemzetiségi hovatartozásra csupán a lakosok vallásából lehetett következtetni: az 1830-ban összeszámolt 332 görög keleti vallású személy jól fedi az itt élő szerbek körét, a 338 tagú római katolikus gyülekezet azonban egy csoportként kezeli a magyarokat, a németeket, a szlovákokat és a katolikus délszlávokat, a sokácokat. Az 1850-es felmérés szerint 370 illyr (szerb), 132 magyar, 76 sokác, 72 szlovák, 14 zsidó és 13 német élt a kis községben. Összevetve ezeket az adatokat az 1830-as, vallási hovatartozást tükröző adatokkal, látható válik, mennyire különböző képet mutat a két adatfelvétel. Az 1830-as adatokat vizsgálva úgy tűnik, a településen közel azonos arányban képviselik magukat a magyarok és a szerbek, ám az 1850-es, részletesebb adatok tükrében – látva a katolikus lakosság vegyes összetételét – már feltárul előttünk a „délszlávok” túlsúlya a faluban. A szerbek és a sokácok, bár vallásukban különböztek egymástól, valószínűleg még így is közelebb álltak egymáshoz, mint a falu bármely másik két nemzetisége. E két népcsoport együtt igen domináns és igen erős érdekérvényesítő többséget képviselt a faluban. A falu módosabb parasztgazdáinak többsége szerb származású volt, s mivel a gazdasági hatalom akkoriban egyet jelentett a politikai hatalommal, a falu elöljárói is többnyire a szerbek köréből kerültek ki.

A betelepülést követő első száz-százötven évben komolyabb nemzetiségi ellentétekről nem esik szó, még az 1848–49-es szabadságharc idején sem történt említésre méltó a település életében. A 19. század végén magánerőből felépített téglagyár fellendítette ugyan a település gazdasági életét, de egyben el is mérgesítette a módosabb, gyári munkát éppen ezért nem vállaló szerbség és a bővülő munkalehetőségek következtében növekvő számú, ám sokkal szegényebb magyarság viszonyát. A megbomlott katolikus-ortodox, „délszláv”-„magyar” egyensúly az addig minden tekintetben hátrányban lévő magyarság amúgy is erősödő „nemzeti hangját” felerősítette, a kisebbségbe szoruló szerb közösségének zártságát pedig növelte. A két nép között fennálló szociális különbségek etnicizálása, azaz a szociális problémák etnikai problémaként való feltüntetése, valamint az első világháború és Trianon utáni feszült légkör végül oda vezetett, hogy 40 szerb család úgy döntött, visszatér Jugoszláviába. A község fejlődése, s ennek eredményeképpen lakosságának növekedése a második világháború után – köszönhetően elsősorban a két nagy ipari monstrum, a kőolaj-finomító (1961) és a hőerőmű (1970) idetelepítésének – felgyorsult. Az üzemek építésével egyidejűleg megkezdődött egy „korszerű” lakótelep építése is, 1970-ben pedig Százhalombatta városi címet kapott.

A ma itt élő 17 ezer lakosból már csupán alig százan tekintik magukat szerbnek. Többségük az iparvárossá válás során legkevésbé érintett városrészben, az egykori kis település falusi jellegét mai napig megőrző Óvárosban, azon belül is annak főutcáján él. Az itt élő szerb közösségnek saját ortodox temploma, klubhelysége, 1994 óta pedig kisebbségi önkormányzata van.

2. Ki a szerb?

Az utóbbi három-négy évtizedben – köszönhetően a felismerésnek, hogy etnikailag teljesen homogén társadalmak nem léteznek – a nemzetiségi-etnikai közösségek kutatása önálló kutatási területté vált. Különösen fontosnak tűnik a nemzetiségek tanulmányozása a közép- és kelet európai régióban, ahol a történelem során kialakult vegyes etnikumú államokban a nemzetiségi problémák már számtalan alkalommal véres háborúkba torkollottak. E társadalmak nemzetiségeinek tanulmányozásakor igen nehéz, s legtöbbször az egész kutatás eredményességét befolyásoló feladat a társadalom azon csoportjainak a körülírása, akik az általunk vizsgálni kívánt nemzetiséghez tartoznak.

A klasszifikációnak két fő, egymástól alapjaiban eltérő útja létezik: az önbesorolás, illetve a külső besorolás. Bár ez utóbbi módszert egyes irodalmak objektívnak nevezik, valójában ez a fajta eljárás semmiben sem objektívebb, mint az önbesorolás, mert – ahogyan azt a Ladányi–Szelényi szerzőpáros is állítja – „a klasszifikációs rendszerek minden bizonnyal többet mondanak a „klasszifikátorokról”, mint a „klasszifikáltakról”. Dolgozatomnak, mely a százhalombattai szerb közösség identitástudatának alakulását tanulmányozza 150 évre visszamenőleg, nem célja választani a fent említett módszerek közül, sem pedig egyértelmű választ adni arra a kérdésre, hogy „Ki a szerb?”. Wallerstein gondolatait átvéve elismerem, hogy „az etnikai csoporttagság társadalmi definíció kérdése: a csoporttagok öndefiníciójának és más társadalmi csoportok meghatározásának összjátéka. Továbbá elfogadom a Ladányi és Szelényi által képviselt irányzat azon állítását is, mely szerint az a kérdés, hogy ki tartozik ténylegesen egy adott etnikumba, „tudományos igénnyel megválaszolhatatlan”. Mindezek ellenére élek a Ladányi-Szelényi szerzőpáros azon megkötésével, hogy „meg tudjuk állapítani, hogy egy adott időpontban, ilyen vagy olyan szempontok szerint ki tartja magát cigánynak.”

Ki, illetve mitől szerb valaki Magyarországon? – tettem fel a fentiek alapján a kérdést tanulmányom elején. Pravoszláv? Netán szerbek a szülei, szerb a férje, szerb a felesége vagy csupán szerbek között él? Esetleg beszél szerbül? Szerb neve van? Vagy egyszerűen csak szerbnek tartja magát? Vegyük őket sorjába.

– Pravoszláv? Igen. Akárcsak a közösségbe való könnyebb beilleszkedés reményében megkeresztelkedett cigány család, a férje kedvéért átkeresztelkedő magyar leányka és a Bulgáriából érkezett, szintén ortodox vallású bolgárkertész.

– Szerbek a szülei, szerb a felesége, szerb a férje, szerbek között él? Igen. De mitől szerbek a szülei, a felesége, a férje és a szomszédai?

– Beszél szerbül? Igen. Mint valószínűleg mindenki a faluban, és mellette megérti még a magyart, a németet és a szlovákot is.

– Szerb neve van? Igen. De mi a szerb név, talán az -ity-re végződő nevek? Mint a Bulgáriából való megérkezése után Marinovityként szereplő Marinov, vagy Raskovityként szereplő Rajkov? E logika szerint szerb név a Bojcsevity, az Ivanovity és a Subbotity, nem szerb név viszont a Radovan, a Milovan és a Karavla. Mi alapján mondhatjuk valakire azt, hogy nem szerb, csak azért, mert a neve valamely más nációhoz való tartozást sejtet? Török-e a Hajdzsán, magyar-e az Almasij, lengyel-e a Rudnicskij és a Gargyánszki?

– Szerbnek vallja magát? E kérdésre azonban nincs, ki válaszoljon. Mert bár a fentiek közül ez tűnik a legelfogadhatóbbnak, történetszociológiai tanulmányom elkészítésekor – az időgép feltalálása híján – e módszerre támaszkodhattam a legkevésbé.

A fenti ismérvek tehát csak bizonyos kikötésekkel, fenntartásokkal kezelhetők. De még ha kiválasztanánk is e módszerek közül egyet, és azt – a hibák és buktatók pontos megjelölése után – lesütött fejjel kineveznénk a legjobbnak, hosszú időszakot vizsgálva biztosak lehetünk-e abban, hogy ugyanaz a kritérium mindig a legjobbnak bizonyul? Vajon ugyanazt jelenti-e szerbnek lenni az Osztrák-Magyar Monarchiában, mint a két világháború közötti időkben? Vajon ugyanazon ismérvek jellemzik a szerbeket a Rákosi rendszerben, mint a kilencvenes évek rendszerváltása után? Véleményem szerint tökéletes klasszifikációs rendszer, azaz olyan, mely jellemző ismérvek felállításával egyértelműen és tévedhetetlenül kijelöli az egy népcsoporthoz tartozó emberek összességét, nem létezik. Tanulmányomban ezért inkább olyan módszerrel dolgoztam, mely egyrészt nem valamilyen szempontok alapján kiválasztott emberekből rak össze egy csoportot, hanem egy olyan formálisan is meglévő közösséget keres, mely a leginkább lefedi a vizsgálni kívánt egyének körét, másrészt dinamikusan kezeli e közösséget, azaz figyelembe veszi az idők folyamán bekövetkező külső és belső környezetbeli változásokat.

Ha elfogadjuk ezt a megállapítást, és nem azokat az embereket tekintjük szerbeknek, akik „bizonyítottan” szerb szülőktől származnak, szerbül beszélnek, vagy pravoszlávok, hanem azokat, akik egy olyan közösség tagjaként élik életüket, melyet a külvilág szerbnek nevez, nincs más dolgunk, mint megtalálni azt az összekötő kapcsot, mely az egyes emberekből közösséget kovácsol, és e kapocs segítségével rálelünk a közösség tagjaira is. A szerbek megjelölés tehát a továbbiakban nem valamilyen klasszifikációs rendszer által szerbbé nyilvánított emberek összességét, hanem egy – a település történetét és a vizsgálni kívánt csoport főbb jellemzőit ismerve – többé-kevésbé objektív alapokon nyugvó klasszifikációs rendszer által körülírt csoport „teljes jogú” tagjait értem.

A százhalombattai szerbség esetében ez a közösséget összetartó kapocs a vallás, ebből következően pedig a szerbséget legjobban lefedő csoport a pravoszláv közösség volt. Pravoszlávnak lenni a külvilág szemében egyet jelent azzal, hogy „szövetkezni a szerbekkel”, aki pedig „szövetkezik”, az egy idő után azonosul is a közösség által elfogadott értékekkel, normákkal, s aki azonosul, az felveszi annak szokásait, életritmusát, és – idővel talán – asszimilálódik is. Kutatásaim alapjaként ezért minden egyes alkalommal a százhalombattai pravoszláv közösséget választottam, s ezt a közösséget szűkítettem, illetve bővítettem a külső környezet változásainak tükrében. Tudomásul vettem, hogy a 17. és 18. században e közösség olyan erős volt, hogy képes volt a település más nemzetiségeit is magába olvasztani, továbbá azt is, hogy a 19. század végén és a 20. század elején a pravoszláv egyház gyűjtőhelyéül szolgált a Balkánról érkező más ortodox népeknek (bolgár, román). Nem hagytam figyelmen kívül azt sem, hogy a történelem folyamán voltak idők, amikor kifejezetten megérte vallásosnak lenni (rendszerváltást követő években), s voltak, amikor az embernek igen sok hátránya származott belőle (az államszocializmus évtizedei).

3. Elsődleges források

Tanulmányomban igen fontos szerepet kaptak a százhalombattai szerb ortodox plébánia egyházi iratai (keresztelő, halálozási és házasságkötési protokollok). Az alábbiakban ezen iratok kezelése során követett módszerekről esik szó. Bár a könyvekben szereplő nevek jó közelítését adták a helyi pravoszláv közösségnek, mindhárom protokollnak megvolt a maga hiányossága, ezért az ily módon nyert adatok csak a könyvek együttes elemzése után váltak igazán jól kezelhetővé.

– A keresztelőket dokumentáló könyvek (1777–1993) például nem tartalmazták a nem Százhalombattán született, ide költözött, ide házasodott pravoszláv lakosokat, tartalmazták viszont a más falvakból keresztelőre idehozott gyermekeket és a később más vallásra átkeresztelkedőket.

– A halálozási protokollban (1897–1992) nem voltak megtalálhatóak azok, akiket nem Százhalombattán temettek el, továbbá azok sem, akiket bár Százhalombattán temettek el, de egyházi temetésben nem részesültek.

– A házasságkötéseket tartalmazó könyvek (1777–1950) is tartalmaztak „elvesztett” és „felesleges” adatokat. Mivel a felek annak a helyiségnek az egyházi protokolljába lettek bejegyezve, ahol összeadták őket (a szokás szerint ennek a menyasszony falujában kellett történnie), sok más faluból párt választó helybéli férfi nem szerepelt a százhalombattai könyvben, szerepeltek viszont azok az „idegen” férfiak, akik helybéli lányt vettek, majd vittek el feleségnek.

Hogy pontosabb képet kapjak a helyi pravoszláv közösségről, elvégeztem a háromfajta protokoll összevetését. A könyvek együttes elemzése, a kérdéses esetek ellenőrzése után úgy éreztem, sikerült végre egy közel megbízható mintát kapnom a battai pravoszlávokról. Az elkerülhetetlenül felbukkanó „lyukak” tömítését segítették többek közt a százhalombattai Matrica Múzeum alkalmazottja, Pál Attiláné által rendelkezésemre bocsátott levéltári másolatok, a szentendrei Pest Megyei Könyvtárban talált korabeli irodalmak, a százhalombattai ortodox és katolikus plébánia egyéb iratai (egyházi ülések protokollja), a KSH Könyvtár és Dokumentációs Szolgálat nemzetiségekkel foglalkozó kiadványai, valamint az Érdkörnyéki Földhivatal térképei. Az egyházi protokollok alapján kialakult kép empirikus ellenőrzését szolgálták továbbá a pravoszláv szerb közösség, valamint a vizsgált témák kulcsembereivel készített interjúim.

4. Hogyan válik valaki szerbbé?

E fejezet célja bemutatni, hogyan telepedtek le és váltak a százhalombattai szerb közösség tagjává, a közösségen kívüliek szemében egyenesen szerbbé a századfordulón magyar földre érkező bolgár kertészek. Megkísérlem bemutatni, hogy a szerb és a bolgár nép ortodox valláshoz való kötődése miként járult hozzá ahhoz, hogy rövid időn belül egy kifelé egységes közösség jöjjön létre, valamint arra is választ keresek, hogy a közös vallás eredményeképpen létrejövő szövetség vajon identitásváltozást is eredményezett-e a bolgár származású kertészeknél, vagy e férfiak csupán a kívülállók szemében váltak szerbbé? A szerb közösségbe beházasodó kertészek utódainak életét vizsgálva kísérletet teszek arra is, hogy bemutassam, miként olvadtak be a százhalombattai szerb közösségbe egyetlen generáció alatt a fenti idézetben erősen összetartónak jellemzett bolgárok, valamint azt is, hogy a közös valláson felül melyek voltak azok a sajátos tényezők, melyek lehetővé tették, hogy a két kisebbség tagjaiból mára kialakuljon egy egységes közösség.

A bolgárok több hullámban érkeztek Magyarország területére, első két tömeges betelepülésük az 1300-as évek végére, illetve az 1700-as évek elejére tehető; mindkét alkalommal a török csapatok kegyetlen támadásai miatt kényszerültek az óhaza elhagyására. A harmadik, mindezidáig utolsó és a jelen tanulmány szempontjából legfontosabb bevándorlási hullám az 1870-es években kezdődött. Szerencsét próbáló, dolgos kertészek alkották a betelepülők nagy részét, főleg férfiak, akiket a helybeliek eleinte kétkedéssel fogadtak, gyors eredményeket hozó módszereiknek köszönhetően azonban hamar elismert és irigykedve figyelt gazdálkodókká váltak.

Az elsőgenerációs, azaz Bulgáriából származó bolgárkertészek összegyűjtésénél a bevezetőben leírt okok miatt nem tartottam jó módszernek, hogy a nevek alapján döntsem el, ki a bolgár, és ki a szerb. Első lépésként ezért csak azokat tekintettem bolgároknak, akik bizonyítottan Bulgáriában születtek. A temetési protokoll „a halott születési helye” elnevezésű rovat adatai alapján 1897 és 1992 között 18 olyan férfit találtam, aki bulgáriai városban született. Ez a szám persze csak töredéke volt az itt élő bolgároknak, a halálozási protokollban ugyanis csak azok szerepeltek, akiket Százhalombattán, ortodox szertartással temettek el. A következő csoport bulgáriai bolgárra a keresztelőket tartalmazó protokoll „szülők” rovatában sikerült rálelni. Az itt talált adatokat három csoportba gyűjtöttem, aszerint, hogy a pap milyen megjegyzéssel illette az apákat. 1861 és 1992 között – a halotti protokollban már megtalált 18 bolgár férfin kívül – még 6 „bolgárként”, 5 „bolgárkertészként” és 9 „kertészként” megjelölt apát találtam. Mivel azonban a „bolgárkertészek” és „kertészek” csoportjába bekerülhettek azok a szerbek is, akik a bolgár „mesterek” mellett szintén kertészkedéssel keresték kenyerüket, illetve azok a másodgenerációs bolgárok is, akik továbbvitték apjuk mesterségét, a tanulmány szempontjából felesleges adatok kiszűréséhez újra el kellett végeznem az egyes protokollok egyeztetését. Előzetes várakozásaimnak megfelelően kiderült: a bolgárként megjelölt apák mindegyike bulgáriai származású volt, míg az 5 bolgárkertész közül csak négyen, a 9 kertész közül pedig szintén csak négyen bizonyultak bulgáriai születésűnek. Valószínűnek tűnik, hogy még ennél is több bolgár férfi élt Százhalombattán, mégis ezt a 32 apát tartalmazó adatsort elég megbízhatónak és reprezentatívnak találtam ahhoz, hogy a további kutatásaim alapjaként kezeljem. A keresztelőket tartalmazó protokollt az 1861-es évtől figyelemmel kísérve 1888-ban tűnik fel az első (Pavel Nikolov), és 1926-ban az utolsó (Cvetko Gergev) bolgárként megjelölt apa. Ez persze nem azt jelenti, hogy 1888 előtt ne érkeztek volna bolgárok a battai szerb közösségbe, csupán azt mutatja, hogy valamikor akkoriban kezdődött az a „nagy bolgár invázió”, amely majdnem 40 évig tartott.

A bolgár-szerb együttélés nem természetes asszimiláció eredményeképpen, hanem kényszerűségből jött létre. A bolgárok többsége eredetileg csupán kertészkedni jött Magyarországra, terményeik betakarítása és értékesítése után hazatértek Bulgáriába, és csak a következő idény nyitásakor tértek vissza. E kemény életmód nem kedvezett a családalapításnak, a kertészek ezért túlnyomórészt nőtlen férfiak voltak. Idővel e férfiak egy része felhagyott az állandó ingázással hazája és Magyarország között, és a nyugodtabb életet biztosító házasélet mellett döntött. A Százhalombattán letelepedő bolgárok elsősorban a Csepel-szigeten dolgozó kertészek voltak, feleségeikkel – a battai szerb lányokkal, akik napszámosként dolgoztak mellettük – munka közben ismerkedtek meg. Abban, hogy a letelepülni szándékozó bolgárok elsősorban a szerb, és nem a magyar lányok közül választottak maguknak társat, minden bizonnyal nagy szerepet játszott a közös vallás, az ebből eredő kulturális közelség, és a bolgár és a szerb nyelv közti hasonlóság. A kertészek élete a házasságkötés után csupán annyiban változott, hogy feleségeik is odaköltöztek hozzájuk a Csepel-szigetre. Ez a fajta együttélés az első gyerek születéséig volt jellemző, amikor is a feleségek visszaköltöztek Százhalombattára családjukhoz. A férfiak továbbra is a kertjeik mellett maradtak, s csak havonta egyszer tértek haza. Csak amikor sikerült annyi pénzt összegyűjteniük, hogy földet vásárolhattak maguknak Százhalombattán, költöztek ők is ide kertészkedni. A helybeliek elbeszélése szerint e férfiak iszonyatos munkabíró képességgel rendelkeztek, általában hajnali 2 órakor keltek, és ha kellett, este 10-11 óráig dolgoztak. Gyermekeik nevelésére egyáltalán nem volt idejük, ez teljes mértekben a nőkre hárult.

Ami a bolgár férfiak szerb közösségben való elfogadását illeti, első pillantásra érdekesnek tűnt a bolgár apák neveinek változása a keresztelési jegyzőkönyvekben. Rajkovból Raskovity, majd megint vissza a Rajkovhoz, mindez hat év leforgása alatt, vagy szintén hat év alatt Gergevből Gyorgyevity, majd Gyergyev. Visszalapoztam egy kicsit a keresztelési könyvekben, ahol azt láttam: a nevek változása, bolgárosítása, szerbesítése, magyarosítása olyan mindennapos dolog volt akkoriban egy családnál, mint a gyermekek születése. Mindezek után arra a megállapításra jutottam: a bolgár nevek szerbesítése mögött inkább az egyes papok eltérő nézete (ízlése?) húzódott, mint az asszimiláció gyorsítására való önkéntes törekvés.

Az elsőgenerációs bolgár férfiak sajátos helyét a helyi szerb közösségen belül, a „sajátjaikhoz” való kötődésüket mi sem jellemezte jobban, mint az a kép, amely gyermekeik keresztszüleinek tanulmányozása során tárult fel előttem. A bolgár apától származó gyermekek keresztszüleinek körülbelül egynegyede nem battai bolgár lakos, egynegyede százhalombattai bolgár lakos, egynegyede pedig bolgár férjjel rendelkező szerb asszony volt, és ezek ellenében csupán egynegyedet tettek ki a nem bolgárok. Ismerve, hogy a szerbek és bolgárok körében a keresztapaság („komaság”) jelenti a legbensőségesebb kapcsolatot két nem rokoni kapcsolatban álló férfi között, megállapítható: az elsőgenerációs bolgárok között még megvolt az a fajta összetartás, amely általában az idegenbe szakadt honfitársakat jellemzi. Míg tehát bolgár oldalról sem különösebb ellenállás, sem hajlandóság nem mutatkozott arra, hogy minél gyorsabban asszimilálódjanak, a szerb közösség körében mindvégig érezhető volt az erre való törekvés. A bolgár „jövevények” elfogadásának javulását mutatta az, ahogyan a bolgár apák nevei mellett található megjegyzések változtak. Az 1888-től a századfordulóig tartó időszakban főleg a „bolgár”, a „kertész/bolgár” és a „bolgárkertész” szavak voltak használatosak, 1901 után viszont már egyetlen embert sem tituláltak „bolgárnak”, egy-két „bolgárkertész” megjegyzést kivéve általánossá a „kertész” megjelölés vált. A magyar lakosság számának növekedésével kisebbségbe szoruló helyi szerbség – élén a néha túlbuzgó pappal – tehát megpróbálta „legitimálni” a közösség számára a lányait „elrabló” bolgár férfiakat, akik bár egyáltalán nem állnak ellen e kísérletnek, lelkük mélyén megmaradtak bolgárnak. Nem úgy a szerb közösségen kívüliek szemében! Azáltal ugyanis, hogy e férfiak „beházasodtak a szerbek közé”, gyermekeiket szerb pap keresztelte meg, vasárnaponként az ortodox templom miséit látogatták, tehát életük nagy részét szerbek közt töltötték, a külvilág számára maguk is a szerb közösség teljes jogú tagjává, azaz szerbbé váltak.

A bulgáriai származásúnak nyilvánított 32 apának összesen 86 gyermeke született: ezen gyermekek közül 26-ot a későbbiekben sem a házasságkötési, sem a halálozási protokollban nem találtam meg újra (ők vagy elköltöztek, vagy valamely más felekezet híveivé váltak), 15-en első életévük betöltése előtt meghaltak, 34-en Százhalombattán, ortodox szertartás által lettek eltemetve, 4 emberről tudni, hogy más településen él, heten pedig még ma (2000-es állapot) is százhalombattai lakosok. A Százhalombattán maradt, azaz itt eltemetett, illetve ma is itt élő 15 bolgár apájú férfi közül csak hárman vitték tovább hivatalosan az „ősi” mesterséget. Ez persze nem azt jelenti, hogy ők hárman kertészkedtek egyedül az utódok közül, a többség azonban inkább csak a ház körüli kertekben, jövedelem kiegészítés, nem pedig főfoglalkozás gyanánt gyakorolta az apai mesterséget. Egy bolgár apájú férfival készített interjúm során kiderült, a Bulgáriából érkező kertészek gyermekei közül csupán ketten-hárman tanultak meg apáik nyelvén, ám ők is csak néhány szót beszéltek bolgárul. A leszármazottak legtöbbje még csak nem is járt Bulgáriában. Az ő gyermekeik közül már senki nem vallotta magát bolgárnak, senki nem beszélt bolgárul, és olyan sem akadt, aki – ha Százhalombattán maradt – kertészkedéssel foglalkozott volna. Amikor a még ma is élő, bolgár-szerb vegyes házasságból származó embereket arról faggattam, minek vallják magukat, egy kivételével közel hasonló válaszokat kaptam. „Az apám bolgár volt, az anyám szerb. Hogy mi (ti. bolgár apájú gyermekek) mik voltunk? Szerbek. Igen, mi mindannyian szerbek voltunk” – hangzott a válasz, mely az összes közül a legjobban tükrözte a megkérdezettek véleményét. Az egyetlen ember, aki a ma is élők közül magát bolgárnak tartotta, és egyben az egyetlen, aki még beszélt is egy keveset bolgárul, még csak magyarázni sem volt hajlandó kijelentését. Az idős férfi, aki már több mint ötven éve a helyi szerb ortodox közösség kántora, ismételten feltett kérdésemre csupán ennyit mondott: „bolgár”, jelezve, hogy válasza szilárd és megmásíthatatlan. Az „apai örökséghez” való ragaszkodás tehát inkább a férfiak körében volt erősebb, azok közül is főleg azokéban, akik még életük folyamán szorosabb kapcsolatba kerültek apjukkal, akik továbbvitték a mesterséget. Mindezek tükrében megállapítható: a bolgár apájú gyermekek – apáikkal ellentétben – már nem csupán a külvilág szemében voltak szerbek, hanem – a gyermekkori szocializációnak köszönhetően – egy-két kivételtől eltekintve saját magukat is annak tartották.

A fent bemutatott asszimiláció első pillantásra inkább törvényszerű, mint különleges. Ami az esetet mégis érdekessé teszi, az az, hogy a folyamat két igen erős identitástudattal rendelkező, kifelé zárt kisebbségi csoport között ment végbe. E gyors asszimilációnak egyik oka az a közös vallás volt, mely nem csupán megkönnyítette a merev szabályok által irányított falusi szerb közösségben a bolgárokkal való házasodásokat, hanem a későbbiek során csökkentette is a két nép együttélése során elkerülhetetlenül felmerülő súrlódásokat. A bolgárok nem érezték veszélyben otthonról hozott értékeiket; hitüket és szokásaikat szabadon gyakorolhatták a hasonló kultúrájú szerb közösségben, és ezért kevesebb ellenállást tanúsítottak beolvasztásuk iránt. Ez a fajta biztonság lehetővé tette számukra azt, hogy olyan életet élhessenek, mint egykoron Bulgáriában, de egyben elősegítette leszármazottaik gyors és fájdalommentes beolvadását is a százhalombattai szerb közösségbe. A közös vallás azonban – véleményem szerint – nem magyarázza teljes mértékben az utódok szerbbé válását, sőt, bizonyos tekintetben ennek a békés együttélésnek, kulturális közelségnek inkább segítenie kellett volna azt, hogy a bolgár apájú gyermekek – a balkáni „apasági szabályoknak” megfelelően – bolgárként nőjenek fel. Úgy érzem, a bolgárok gyors asszimilációjában sokkal nagyobb szerepe volt annak az életmódnak, mely a szerb-bolgár vegyes házasságokat jellemezte. Az apa hiánya a gyermekkori szocializációban, a szerb környezetben való felcseperedés nagyban rányomta a bélyegét a gyermekek identitásának fejlődésére, s bár a későbbiekben ez még változhatott (gondoljunk csak az apjuk mellett kertészkedő, magukat bolgárnak valló, és bolgárul is beszélő utódokra), az esetek többségében nem ez történt.

A fenti példa másik fő következtetése a nemzetközi migrációs elméletekkel, azon belül is a balkáni népek idegen földön való „címkézéseivel” (jelen esetben a „ki a szerb és mitől?” kérdéssel) kapcsolatos. Mert képzeljük csak el: ha a bizonyítottan Bulgáriából érkező, bolgár származású kertészeket a külvilág a szerb közösségbe való beházasodásukat követően egy idő után szerbként kezelte, akkor az sem elképzelhetetlen, hogy hasonló folyamatok játszódtak le azoknak az idetelepülő szerbeknek a körében is, akik a törököktől menekülve Magyarországot választották új hazájuknak. Szerbia területéről érkezni és szerbül beszélni a 17. századi Magyarországon nyilvánvalóan egyet jelentett azzal, hogy szerbnek lenni. Onnan jöttek, úgy beszélnek, ergo ők maguk is azok. De vajon valóban szerb volt az összes menekült? Mi alapján zárhatjuk ki annak a lehetőségét, hogy a bevándorló szerbek közt ugyanúgy megbújtak más nemzetiségűek is, mint évszázadokkal később a bolgárokkal „színesített” százhalombattai szerb közösségben.

5. A szerb nemzeti öntudat felerősödése

E fejezetben a következő kérdésekre kerestem a választ: hogyan élt egymás mellett a 19. század végén, 20. század elején a szerb és magyar közösség; mi jellemezte e két népcsoport társadalmi helyzetét; voltak-e és ha voltak, miből eredtek a magyarok és szerbek közötti ellentétek, illetve melyek voltak azok a külső tényezők, melyek a két népcsoport kapcsolatát megmérgezték, a szerbeket nemzeti öntudatukban pedig olyannyira megerősítették, hogy a húszas évek elején több mint 40 szerb család úgy döntött, visszatér ősei földjére. A hazatelepülést megelőző, illetve részben kiváltó etnikai konfliktusok megértését mindenképpen megkönnyíti, ha megismerjük a település különböző nemzetiségeinek társadalmi és térbeli elhelyezkedését.

Egy 1863-as adat szerint Batta falujában 456 illyr, 203 magyar, 185 tót és 61 német lakott, tehát a katolikusok és ortodoxok még mindig közel azonos számban éltek a településen. Batta a környező, főleg németek által lakott településekkel (Diósd, Tétény, Budaörs, Promontor) összehasonlítva igen szegénynek számított. A község költségvetésének fő bevételi forrását a falu határában lévő rétek, legelők bérbeadása, vadászati- és halászati engedélyek kiállítása, valamint a különféle adók (fogyasztási, pótadó, boradó) jelentették. A faluban a téglagyár 1897-es beindításáig ipari létesítmény nem működött, a lakosok többsége földműveléssel, halászattal foglalkozott. Az ortodox egyház protokolljaiban csupán elvétve találkozhatunk nem földművelésből élő férfiakkal: 1861–1897-ig a tanítón, a papon és a jegyzőn kívül csupán 2 csizmadia, valamint egy-egy táskakészítő, szabó, mezőőr, zenész, matróz, asztalos, pásztor, kalauz apa szerepelt a keresztelői anyakönyvekben. De nem volt nagyobb arányú a foglalkozások száma a többi nemzetiség esetében sem: 1863-ban a falu egészét tekintve az ipart és a kereskedelmet mindössze 3 molnár, 3 kereskedő, 2 csizmadia, 2 ács, valamint egy-egy asztalos, kovács, kőműves, kocsmáros, mészáros, szűcs, takács jelentette. Kereskényi Kereskényi Gyula 1874-es művében így jellemzi az itt élő szerbeket és magyarokat: „Az illyr és magyar (kivétel egyeseknek) … földjeit, szőleit kevesebb gonddal, szorgalommal műveli…” „E népfaj (ti. illyr) vallásos, a törvény, és annak kiszolgáltatói s végrehajtói iránt tisztelet s hódolattal viseltetik, vendégszerető, barátságos, ebben alig ismer határt; bátor elszánt, tűrő, de csak addig, míg sértve nem érzi magát; de sértsd meg őt, bosszut forral, bosszuja kiterjed nemcsak a sértő személyére; de annak rokoni, baráti, sőt nemzetbelijére is… el lehet mondani e népről: „bosszujok csak az ellen romjain hal meg …”

Érdekes eredményeket hozott a különböző nemzetiségű lakosság térbeli elhelyezkedésének vizsgálata (lásd fent). A keresztelőket tartalmazó egyházi protokoll 1861 és 1884 közötti adatainak térképre vetítése egyáltalán nem bizonyult könnyű feladatnak. Az anyakönyvek házszám rovatában általában a következő formula szerepelt: „Batta 23.”. Első pillantásra úgy tűnt, a számok, melyek 1-től 129-ig futnak, a telek helyrajzi számát mutatják. Tévedésemre csak akkor jöttem rá, mikor az Érdkörnyéki Földhivataltól kapott, különböző időpontokban készült térképeken a főút bal oldalán húzódó házak a szerb templomtól kezdődően minden esetben 200-nál nagyobb számmal szerepeltek. Valószínűtlennek tűnt azt feltételezni, hogy a szerbek az útnak csupán egyik oldalán éltek. A számok tehát mégiscsak házszámokat jelöltek, s bár a helyrajzi számokból lehetett volna következtetni a házak sorrendjére, e próbálkozás nagy veszélyeket rejtett magában. A helyi Matrica Múzeumban azonban volt egy régebbi térkép is, amin szerencsére a házszámokat is feltüntették, és éppen 1870-ből. Hamarosan előttem állt a falu szerb lakosságának területi elhelyezkedése, s a kapott kép szinte magáért beszélt. A főút északi végétől az utolsó előtti mellékutcáig szinte alig volt olyan ház, ami ne „szerb ház” lett volna; ezen a szakaszon szinte az összes telken szerbek laktak. Ezt a térbeli elhelyezkedést több dolog is magyarázza. Egyrészt mivel a törökök kivonulása utáni időktől hosszú ideig többnyire csak szerbek lakták a falut, magától adódott, hogy az újonnan érkező más nemzetiségűeknek alkalmazkodniuk kellett az addigra kialakult településszerkezethez. Mivel a szerbek felépítették templomukat, majd szép lassan „körbelakták” azt, aki később érkezett, már nem nagyon talált üres telket a falu főutcáján. Azt pedig, hogy mennyire a szerb templom jelentette a község központját, mi sem jelzi jobban, mint az, hogy innen indították a telkek és házak számozását. Az időbeli elsőbbség volt tehát az, ami ezt a rendszert létrehozta, s feltehetően a szerb közösség erős összetartása volt az, ami fenn is tartotta. A később beáramló magyar és más nemzetiségű lakosság ezért csupán a község perifériáira tudott költözni. De nem ez volt az egyetlen ok, amiért ez az egyenlőtlen területi elhelyezkedés kialakult. Az ideérkező magyar lakosság nem csak időbeli, hanem gazdasági hátrányban is volt a módosabb szerb parasztgazdákkal szemben. A magyarok többsége, még ha lett is volna üres telek a falu főutcáján, sem lett volna képes azt megvásárolni, így az ideköltöző magyarok legjobb esetben a falu szélén építettek házat maguknak, rosszabb esetben a löszös domboldalba vájt pincékbe, illetve a környékbeli pusztákra szorultak.

E térbeni, gazdasági illetve társadalmi különbségek a téglagyár üzembe helyezésével, a magyar lakosság számának és nemzeti öntudatának erősödésével a 19. század végére megmérgezték az itt élő nemzetiségek addig jó viszonyát. Az addig békés faluban a nézeteltérések egyre inkább nemzeti színezetet kaptak. Kisebb összezördülések voltak azelőtt is, ám ezek kimerültek a földhatárokkal kapcsolatos pereskedésekben; ilyen perek pedig előfordultak más falvakban is, még azonos nációhoz tartozó egyének között is. A két nép kapcsolatában bekövetkező negatív fordulatot valószínűleg a magyar lakosság arányának növekedése, és ezzel együtt a magyar nemzeti mozgalom faluban történő térnyerése okozta. Míg azelőtt a két nép kölcsönösen tiszteletben tartotta egymás szokásait, a 19. század végére mindkét fél részéről egyre gyakoribbá váltak a provokációk. A két népcsoport közti szociális különbségek a mérgesedő légkörben egyre gyakrabban váltak az egész települést életét befolyásoló nemzetiségi viszálykodásokká. Ezen a helyzeten a világháború kitörése csak rontott.

Az első világháború során a falu szerb és magyar lakosai egyaránt részt vettek a csatákban. A katolikus templom előtt álló, a háború áldozatai számára emelt emlékművön ugyanúgy megtalálhatók a szerb és a cigány nevek, mint a magyarok. A világháború lezárása után azonban újra felszínre törtek az indulatok. A már majdnem másfélezresre duzzadt település alig pár száz szerb lakosa egyre inkább veszélyeztetve érezte magát, ez a veszélyérzet pedig felerősítette bennük a nemzettudatot, még jobban irritálva ezzel a többségi magyar lakosságot. A székesfehérvári csendőrkerületi parancsnokság helyzetjelentéseiben gyakran foglalkoztak a százhalombattai helyzet elemzésével: „Igen erősen szerb érzésűek a százhalombattai szerbek, akiknek görögkeleti iskolájuk is van, mely melegágya a szerb érzés ápolásának”. „Őfelsége a király halála alkalmával elrendelt gyász istentiszteletet Százhalombattán a szerb templomban nem tartották meg, ugyancsak néma volt a szerb templom márczius 15-én is”. „A nemzetiségi mozgalom kocsmai verekedés és utcai botrányok alakjában nyilvánult meg. A már többször jelentett Risztity Zsárkó ottani szerb tanító … kijelentette, hogy ő a magyar hatóságoktól nem fél, mert a szerb konzulátus védelme alatt áll”. „…kocsmázások alkalmával gyakori a magyarok szidalmazása, s a legények gyakran hordanak most is nemzetiszínű szalagot”.

A világháború után, 1922 és 1924 között több mint 40 család visszatért Szerbiába (a jobboldali fotón a kivándoroltak láthatók, megérkezésüket követően). A kivándorlást a szerb konzulátussal folyamatosan kapcsolatban álló pap szervezte, a családok elhelyezéséről pedig a szerb állam gondoskodott. A kivándoroltak nagy része egy faluba került. Az országot elhagyók többsége hosszútávon sem szándékozott visszatérni Magyarországra, földjeiket ezért sokan – a későbbi vitás eseteket elkerülendő – rokonaikra írták. Ahol ezt nem tették meg, az itt maradt hozzátartozók csak hosszú utánajárás, és kutatás után jutottak jogos örökségükhöz.

A repatriálás után a Magyarországon maradtak helyzete még nehezebbé vált. A számában megfogyatkozott közösség egyre több tagja folyamodott magyar állampolgárságért. Még a húszas évek végén sem volt barátságos a két nép közötti kapcsolat: a verekedések kora elmúlt ugyan, ezt az időszakot inkább a szerb lakosság passzív ellenállása jellemezte. 1927-ben Lásztity Szvetozár szerb pap például – látszólag minden indok nélkül – megvétózta a helyi óvoda megalakítását, 1928-ban pedig ugyanő összetűzésbe keveredett a hatóságokkal. A helyi jegyző így számolt be az esetről: „a lelkész megbilincselése és meghurcolása nem tartozik a képviselőtestülethez, azt köszönheti saját makacsságának, rosszakaratú … tudatlanságának, s annak, hogy magyar hatóságot és elöljáróságot maga fölött ismerni nem akar”.

6. Az asszimiláció

A második világháborút követően több, a helyi szerb közösséget hátrányosan érintő változás következett be a külső környezetben, ezek:

– Jugoszlávia „blokkon” kívül maradása: a Jugoszláviával való viszony megromlása érzékenyen érintette a magyarországi délszláv kisebbségeket, amit később a Rajk-per csak fokozott;

– az egyház funkcióvesztése, diszkriminatív intézkedések a hívők ellen;

– az oktatás, ezen belül is a nemzetiségi oktatás államosítása;

– passzív kisebbségpolitika: az államszocializmus időszakában az etnikai jellegű problémák – a téma kellemetlen voltára való tekintettel – azon megszámlálhatatlan kérdések közé tartoztak, melyeket a mindenkori politikai vezetés a lehető legóvatosabban kezelt;

– iparosítás: az erőltetett iparosítás (Dunamenti Hőerőmű, Dunai Kőolaj Finomító Vállalat), és az azzal járó városiasodás nem kedvezett a zárt, tradicionális közösségnek;

– kuláküldözések.

E kedvezőtlen külső környezeti változások közepette még a hagyományosan erős identitástudatú százhalombattai szerbség sem tudott ellenállni a többségi nemzet szívóhatásának, s az asszimiláció, igaz, nem a folyamat erőszakos formájában, az identitás megőrzéséhez feltétlenül szükséges tárgyi és szellemi eszközök hiányában e közösségben is elindult. Ennek következtében az addig inkább más nemzeteket magába olvasztó szerbség 50 év alatt szinte megfeleződött. A háború után dominánssá váló vegyes házasságok következtében a merev és etnikailag zárt közösség erősen „felhígult”.

Az első beszédes számsor a százhalombattai szerbek számának 2. világháború utáni alakulása. Erre vonatkozó népszámlálási adatok hiányában e felmérésem az egyházi adót fizetők listája alapján készült. Az egyházi adót, az ún. „párbért” a pravoszláv egyházközösség nagykorú tagjai fizetik munkába állástól a halálukig, évente egyszer. Az adófizetők listáján így nem szerepelnek az egyházat politikai vagy valamilyen más okból nem látogató szerbek, valamint a szerb közösség önálló keresettel nem rendelkező tagjai, szerepelnek viszont azon más nemzetiségű személyek, akik – családjuk szerb rokonsága révén – rendszeresen fizették a párbért. Az egyházi adó fizetésére kötelezett személyek számának alakulása kirajzol egy tendenciát: míg 1950-ben még 115-en fizettek párbért, addig 1988-ban már csupán 70-en. A százhalombattai pravoszlávok számánál is jobban csökkent a közösségen belüli házasságok száma. A keresztelési protokollokat 1949–1990-ig figyelemmel kísérve megfigyelhető, ahogy a fordulat évét követően az addig inkább kivételesnek számító magyar-szerb, pravoszláv-nem pravoszláv házasságból születő gyermekek száma rohamosan növekszik, sőt, egy idő után ezek a vegyes házasságokból származó gyermekek kerülnek túlsúlyba. A vizsgált periódusban megkeresztelt 72 gyermek közül 26 gyermeknél volt mindkét szülő szerb származású, 36 esetben csak az apa, vagy az anya, 10 esetben pedig csak az egyik nagyszülő volt szerb. A megkeresztelt gyermekek keresztszüleinek vizsgálata az előbb ismertetett számbeli és összetételbeli adatoknál jóval árnyaltabb képet mutatott. Bár – mint azt már említettem – az 1949 és 1990 között megkeresztelt 72 gyermek közül csak 26-nak volt mindkét szüleje szerb származású, a keresztszülők az esetek döntő többségében mégis pravoszláv vallású, a közösség által szerbnek tekintett személyek voltak. A második világháborút követően megindult gyors asszimilációs folyamattal ellentétesen tehát megfigyelhető egy másik, a beolvadás tényleges előrehaladottságának megállapítását nehezítő körülmény is: a szokásokhoz, hagyományokhoz való feltétlen ragaszkodás.

Az, hogy Százhalombattán még ma is élnek szerbek, a közösség tagjai szerint nagymértékben köszönhető a vallásnak és az azt megtestesítő egyháznak. Interjúalanyaim – mintha csak egy jól betanult házi feladatot mondanának vissza – nem győzték hangsúlyozni: őket a vallás tartotta meg szerbnek, az egyház nélkül már „egészen biztosan elmagyarosodtak volna”. Mert bár az állam mindent megtett annak érdekében, hogy az egyház hatalmát gyengítse, a vallás – legalábbis a megkérdezettek szerint – még a legnagyobb elnyomás közepette is megőrizte hagyomány- és identitásápoló, ezáltal közösségformáló funkcióját. A közösség nagyobb része továbbra is rendszeresen látogatta az istentiszteleteket, tartotta ünnepeit, kérte gyermekei részére a keresztséget, fiataljainak a templomi esküvőt, elhunytjainak pedig a végső búcsút. A nagyobb egyházi ünnepek (karácsony, húsvét és „búcsú”, azaz a helyi ortodox templom védőszentjének ünnepe) ugyanolyan pompával és nagy részvétel mellett zajlottak az államszocializmusban is, mint azelőtt, ezen még a pravoszláv közösség folyamatos „felhígulása” sem tudott változtatni.

Az egyház azonban, bármennyire is sikeres volt a szokások és a szerb nemzeti öntudat megőrzésében, valamint a vegyes házasságok következtében egyre heterogénebbé váló szerb közösség összetartásában, a közösségi élet sok más területéről kiszorult. Az első komoly és súlyos következményekkel járó támadás a Vallás és Közoktatásügyi Minisztérium (VKM) részéről érte az egyházközösséget. A VKM 2700/1949. sz. eln. rendeletének értelmében 1950-ben előbb államosították, majd 1954-ben – tanerőhiányra hivatkozva – megszüntették a parókia tulajdonában lévő iskolát, minek következtében a szerb anyanyelvű tanulók átkerültek az 1946-ban indított, helyi 8 osztályos általános iskolába. „A közös iskolába járás nagymértékben elősegítette a nemzetiségi ellentétek felszámolását” – olvashatjuk egy korabeli helytörténeti tanulmányban, magának a büszke iskolaigazgatónak a tollából. Propaganda, gondolhatnánk, de – sajnos – valóban így történt. A közös iskolába járás ugyanis – azáltal, hogy elősegítette a nemzetiségi oktatás felszámolását, s ezáltal maguknak a nemzetiségeknek a beolvadását is – valóban felszámolta a nemzetiségi ellentéteket. Az egyházak elleni támadás következő lépésében, 1951-ben államosításra került a templom, a parókia, az azt körülvevő kert, a temető, valamint minden egyházi tulajdonban lévő föld. A görög keleti egyházközösség ezáltal megszűnt létezni mint gazdasági egység is, földjeinek kisajátítása után bevételei már csak a hívők által fizetett „párbérekből”, adományokból és szertartási díjakból származtak. A harmadik lépésben, 1957-ben az egyház maradék oktatási funkcióját is elvesztette. Iskoláját ugyan már korábban megszüntették, a tiszteletes – akárcsak katolikus társa – heti egy alkalommal hittanórát tarthatott a hívő szerb gyerekek számára. Ezeknek az óráknak a nyolcosztályos iskola épülete adott otthont, egészen 1957-ig, amikor is az iskola ezt a lehetőséget is megvonta az egyháztól. Az órákat ezután már csak a templomban lehetett volna megtartani, ám ez – különösen a hideg téli hónapokban – megoldhatatlannak bizonyult. Az egyház tehát – általános oktatásból való kiszorulása után – a vallási tanok, áttételesen pedig az anyanyelv továbbadásából is kiszorult. E funkciók elvesztése után – mint azt az egyházi üléseket jegyzőkönyvszerűen rögzítő protokollok is mutatják – az egyház formális szervezeteinek (püspökség, helyi egyházi bizottság, iskolai választmány) súlya is csökkent a közösség életében. Az egyházi bizottság befolyásának, közösségi életben játszott szerepének csökkenése már a jegyzőkönyvek nyers számadatait tekintve is feltűnőnek mutatkozik, még szembetűnőbb azonban e kiszorulás a megvitatott kérdések tartalmának, súlyának megvizsgálása után. Míg a háborút követő két-három évben a bizottság asztalára olyan valós kérdések, napi problémák kerültek, mint például az egyházközösség dunafüredi földjeinek bérbe adása, az iskolai választmány új tagjainak kinevezése, rendkívüli segély megszavazása a tanárnőnek, addig a ‘49-es fordulat után az ülések – az egyházi vagyon és döntési jogkör fokozatos megnyirbálásával – egyre inkább formálissá és rutinszerűvé váltak. Az ötvenes évek végétől megszokottá vált az évi egy ülés (általában január 14-én, az ortodox újév napján), a következő állandó napirendi pontokkal: 1. Az egyházközösség előző évi költségvetésének bemutatása 2. Az aktuális évben fizetendő egyházi adó megszavazása 3. A kántor, az egyházi gondnok, a pénztáros és a templomszolgák (újra-)választása, az ő javadalmazásuk. Mindent egybevetve megállapítható: a vallás összetartó ereje – a pravoszláv/szerb „mi tudat” és a hagyományok fenntartását illetően – az államszocializmus éveiben sem csökkent, azáltal azonban, hogy az egyház az élet több területéről (oktatás, a közösség képviselete kifelé, gazdasági funkciók) kiszorult, összességében mégis veszített egykori kohéziós erejéből.

A mi a helyi szerb értelmiséget illeti, itt sem volt jobb helyzetben Százhalombatta. A jó példát egy Szeged környéki nemzetiségi falu pozitív példája szállíthatta volna, melyről Szász János így írt 1980-ban: „A helyi értelmiség az iskolában látja a szerb nemzetiségi kultúra megőrzésének letéteményesét. Úgy ítélik meg, hogy míg korábban az egyház volt ez a letéteményes, most az iskoláé ez a funkció. Ehhez a véleményükhöz abból a tételből merítik az indoklást, hogy a nyelv az, amely a kultúrát megőrzi, a nyelvet pedig az iskolában sajátítják el magasabb szinten.” Az iskola azonban – és ez már a saját véleményem – csak akkor léphet az oktatásból kiszoruló egyház helyére, ha az általa nyújtott oktatás nem csupán hangzatos propagandafogás, a korszakot jellemző passzív kisebbségpolitika része, hanem valóságos tartalommal bíró nemzetiségi oktatás. Deszken ez megvalósult: a szerb falu közössége – minden ellenzőerő ellenére – képes volt megtartani saját értelmiségét, ez az értelmiség pedig felelősségteljesen felvállalta és ellátta öröklött feladatait. Százhalombattán azonban nem volt olyan réteg, amely e funkciókat átvállalta volna. Hiányzott az értelmiség, mely a közösséget a nemzetiségi szövetség magasabb fórumain, országos összejövetelein képviselve növelte volna a településen élő szerbek társadalmi presztízsét, vagy amely – felismerve az anyanyelv fontosságát – új alapokra helyezte volna az állami iskolában „lezüllesztett” anyanyelvi oktatást. Hiányoztak az olyan széles látókörű, nem feltétlenül értelmiségi személyiségek is, akik valamilyen kulturális fórum (tánccsoport, zenekar, kórus, színház) köré szervezték volna a közösséget. A kisszámú százhalombattai szerb értelmiség (tanár, vb. elnök) a közösség érdekei helyett elsősorban saját érvényesülését tartotta szem előtt, amikor politikai okokból felszámolta kapcsolatait az egyházzal, és hátat fordítva a pravoszláv közösségnek a helyi szerbség nagy részétől is elfordult. Így – újjászervező erő híján – a közösségi élet megváltozott körülményekhez való igazítása is elmaradt.

7. Konklúzió

Dolgozatom, mely egy etnikai közösség nemzeti érzéseinek alakulását vizsgálja 150 évre visszamenőleg, a bemutatni kívánt folyamatokat – az identitás konstruálását, a nemzeti érzelmek felerősödését és az asszimilációt – egymástól elszigetelve, külön fejezetekben elemzi.

Az első rész a Bulgáriából érkező kertészek szerb közösségbe való beolvadásának körülményeit vizsgálja. A megfigyelt népcsoport asszimilációja két fázisban megy végbe. Míg a bolgár származású, s önmagukat halálukig bolgárnak tartó kertészek esetében csupán „címkézésről” van szó, azaz arról, hogy a közösségen kívüli társadalmi csoportok a szerb közösségbe beházasodó bolgárokat szerbnek titulálják, addig e kertészek szerb közösségben felcseperedő leszármazottainál – feltehetőleg a gyermekkori szocializációnak köszönhetően – már „igazi” identitásváltás megy végbe. A bolgárkertészek asszimilációja tehát, mely azzal kezdődött, hogy a beházasodó bolgárok a külvilág szemében szerbbé váltak, egy generáció alatt – az utódok szerb identitásának kialakulásával – be is fejeződött.

A nemzeti érzések erősödésével foglalkozó fejezet egy nemzetiségi ellentétektől felfokozott falu életét vizsgálja, kitérve az ellentétek külső és belső kiváltóira, következményeire. A 19. század végén, a település magyar nemzetiségű lakosságának és a magyar nemzeti mozgalmak térnyerésével a szerb lakosság befolyása meggyengült, minek hatására a közösség tagjainak nemzeti öntudata, összetartása felerősödött. A számában és gazdasági erejében is megerősödő magyarság azonban egyre kevésbé volt hajlandó a más nemzetiségűek szokásait tiszteletben tartani, így a provokációk és összezördülések száma elkerülhetetlenül megnőtt. E feszültségeket az aktuális politikai események, ideológiai áramlatok csak tovább erősítették, nyílt összetűzésékbe vezetve ezáltal a falut. Az ellenségeskedés, az egymással szembeni bizalmatlanság hatására az 1920-as években több mint 40 család úgy döntött, visszatér ősei földjére.

A tanulmány harmadik része, mely a közösség életében bekövetkező asszimilációs folyamatokat jeleníti meg, elsősorban nem a beolvadást kiváltó külső tényezők leírására, hanem az identitás elemeit alakító tényezők szerepének átalakulására összpontosít. Megkísérli bemutatni, miként gyengítette a közösség ellenálló képességét, és ezáltal hogyan gyorsította tagjainak beolvadását az a tény, hogy a helyi szerbség nem volt képes olyan vezető értelmiségi csoport „kitermelésére”, mely felvállalta volna a közösségi életből egyre inkább visszaszoruló egyház identitásőrző funkcióit, valamint azt is, hogy e funkciók betöltetlenül hagyása milyen következményeket vont maga után. Megállapítja továbbá, hogy a vallás – annak ellenére, hogy egyedül nem volt képes megvédeni a közösséget a beolvadási folyamat megindulásától – továbbra is megmaradt a közösségi csoporttudat szimbólumának.

A dolgozat hármas tagolása, az egyes folyamatok elkülönített elemzése azonban nem jelenti azt, hogy a bemutatott folyamatok egymást ilyen sorrendben követnék, illetve felváltanák. Az etnikai közösségek személyekből állnak, individuumokból, akikre más és másképp hatnak az egyes tényezők. Azt elmondhatjuk, hogy egy közösségen belül, egy bizonyos időpontban mely folyamat a legjellemzőbb, ez azonban nem jelenti azt, hogy ez alapján kizárhatnánk a folyamatok egyidejűségét, egymás mellettiségét. Nem vethetjük el annak a lehetőségét, hogy egy asszimilálódó közösségnek olyan tagja is lehet, aki éppen a többség beolvadását látva érzi át származásának, hovatartozásának fontosságát, miként nem elképzelhetetlen az sem, hogy egyes emberekre a közösség nemzeti érzelmeit általában felerősítő külső tényezők nincsenek hatással, és esetükben a közösségre előző periódusban jellemző asszimiláció folytatódik tovább. A bemutatott folyamatok tehát nem egymást felváltva jelennek meg egy közösség életében, mint ahogy azt dolgozatomban megjelenítettem, hanem többnyire egymás mellett: egy jellemző folyamat által uralva ugyan, de egymást nem kizárva. Érdekes lenne tehát e három folyamat keresztmetszeti, egy időpontra vonatkozó vizsgálata is, ez azonban már egy másik kutatás tárgya lehetne.

8. Irodalomjegyzék

4000 év a 100 halom városában – Fejezetek Százhalombatta történetéből. Százhalombatta, 1993.

A Duna menti népek hagyományos műveltsége, Tanulmányok Andrásfalvy Bertalan tiszteletére. Magyar Néprajzi Társaság, Budapest 1991.

Ács Zoltán: Nemzetiségek a történelmi Magyarországon. Kossuth Kiadó 1984.

Almássy: Akik ragaszkodtak hitükhöz és nyelvükhöz. Magyar Nemzet, 1999. február 11.

Bél Mátyás: Bél Mátyás Pest Megyéről. In: Ikvai Nándor szerk. Pest Megyei Múzeum Füzetek X., Szentendre, 1977.

Csepeli György: Identitás és akkulturáció. In: Csepeli György: Csoporttudat – nemzettudat – Esszék, tanulmányok (p. 373-383.); Magvető 1987.

Csepeli György: Nemzet által homályosan. Századvég Kiadó, Budapest 1992.

Czibulya Ferenc: Bolgárkertészet magyar földön. Mezőgazdasági Kiadó. Budapest, 1987.

Demeter Zayzon Mária: A nemzeti és etnikai kisebbségek kutatása Magyarországon. REGIO Kisebbség, Közösség, Társadalom, 1998/4.

Garami Erika – Szántó János: A magyarországi szlovákok identitása. In: Csepeli–Örkény–Székelyi szerk. Kisebbségszociológia (p. 240-256.); Kisebbségszociológiai Tanszék, Budapest 1997.

Győri Szabó Róbert: Kisebbségpolitikai rendszerváltás Magyarországon – a Nemzeti és Etnikai Kollégium és Titkárság történetének tükrében (1989-1990). Osiris Kiadó, Budapest 1998.

Havas Gábor – Kemény István – Kertesi Gábor: A relatív cigány a klasszifikációs küzdőtéren. Kritika 1998/3.

Kállay Béni: A szerbek története 1780–1815. MTA Könyvkiadó – Hivatala, Budapest 1877.

Keményfi Róbert: Etnikai besorolás és statisztika – Elvi alapvetés a gömöri cigányok három évszázados jelenlétének vizsgálatához. REGIO Kisebbség, Közösség, Társadalom 1999/1. (p. 137-155.)

Kereskényi Kereskényi Gyula: Érd (Hamzsbég) és Batta (Százhalom) községek történeti vázlata. Székesfehérvár, „Vörösmarty” könyvnyomda, 1874.

Kiss Mária: Ünnepi szokások a százhalombattai szerbeknél. In: Poroszlai Ildikó szerk. 4000 év a 100 halom városában. Százhalombatta, 1993.

Komoróczy Géza: A babilóni fogság – Egyéni és közösségi stratégiák az identitás megőrzésére kisebbségi helyzetben. In Komoróczy Géza: Bezárkózás a nemzeti hagyományokba – Az értelmiség felelőssége az ókori Keleten (p. 210-278.); Osiris Kiadó, Budapest 1995.

Kósa László: Hagyomány és közösség – Magyar népi kultúra és társadalom. Kozmosz Könyvek 1984.

Ladányi János – Szelényi Iván: Csenyéte antológia. Csenyéte–Budapest–Szombathely 1998.

Ladányi János – Szelényi Iván: Ki a cigány? Kritika, 1997/12.

Nádasdi Béla: Délszlávok. Történelem-Politikai Tanulmány. Athenaeum, Budapest.

Pest Megye Kézikönyve I. Magyarország Megyei Kézikönyvei 13., CEBA Kiadó 1998.

Pest-Pilis-Solt-Kiskun Vármegye II., In: Dr. Borovszky Samu szerk. Magyarország vármegyéi és városai. Országos Monográfiai Társaság, Budapest, 35-37. o.

Popovics, J. Dusan: Napustanje Srbije i Beograda, dogadjaji neposredno posle seobe. In: Radojka Gorjanac – Petar Milosevics szerk. Seoba Srba 1690.

Szász János: A nemzetiségi közművelődés művelődésszociológiai kutatása. Kulturális Minisztérium Tudományos Koordinációs Bizottság, Budapest 1980.

Tilkovszky Loránt: Nemzetiségi politika Magyarországon a 20. században. Csokonai Kiadó, Debrecen 1998.

Ujhelyi József: Százhalombatta község rövid története. Jegyzet 1965.

valamint a Pál Attiláné által rendelkezésemre bocsátott levéltári jegyzetek, a helyi görögkeleti és római katolikus protokollok.

Forrás: http://www.urbanlegends.hu/2009/09/balkan-koktel-magyarorszag/