A. Gergely András

A „harmadik világ” fogalma a második világháború utáni kéthatalmi világrendszer idején, a szembenálló hatalmi érdekterektől eltérő földrészek és népek egészére vetített jelentéssel töltődött – elsősorban a gazdasági és stratégiai érdekek, ágazatok, befolyásolási színterek alapján. A fogalomhasználat „tükrözése” mai vagy akár régebbi bolygó-szférákra első hallásra talán képtelenségnek tűnhet, mégis megfontolásra érdemes, ha bele is gondolunk…

Érdekes munka, érdemes meggondolások, kihívó elemzési szempontok, drámai helyzetkép-előzmények… – kereken így jellemezhető talán Derek H. Aldcroft, a Leicesteri Egyetem professzora gazdaság- és társadalomtörténeti témakörök iránt nyitott olvasóinak címzett kötete, mely nemcsak egyszerűen valamiféle oktatási alapmű, hanem olyan modern (világ)gazdasági szemléletmódot követ, nemcsak azt, amiben az alapkutatások és kritikai áttekintések együttesen, méghozzá interdiszciplináris tónusban egyesülnek. Már a kötet címlapjának térképe is azonnal jelzi, hogy az európai földrajzi térben Németország nyugati határaitól északon Finnországgal, délen Jugoszláviával határolható részen a nagy Szovjet birodalomig az egész történelmi Közép- és Kelet-Európát ebbe a periferizált zónába utalja. Könyve zárófejezetében Aldcroft érdekes analógiákkal éppen Berend és Ránki gazdaságtörténeti, továbbá a politológus Andrew C. Janos művei alapján az európai periféria felbuzdult és moccanás-képtelen korszakát a mai szub-szaharai térség állapotához, a Harmadik Világ gazdaságainak helyzetéhez hasonlítja.ⁱ Mintegy még súlyosabb konklúzióként – a sajátos helyzete miatt kiemelt Spanyolországot leszámítva – a huszadik század végi állapot-ábránkat a haladottabb állapotú Nyugathoz méricskélve hangsúlyozza, hogy az ezredfordulón célirányossá és hangsúlyossá vált növekedési tempó, valamint a világgazdaság felgyorsult működése minden bizonnyal hosszabb távra fogja stabilizálni ezt a periferizált helyzetet.

Midőn a margóra szorultság okait taglalja, avagy a fejlődés és fejlesztés esélyeit mérlegeli, magyarázatul az agrárius gazdasági berendezkedéssel, az alul-iparosodottsággal, a brit gazdasághoz és jövedelemszinthez mérve negyed, vagy a legsikeresebb országok esetében (pl. Görögország ilyen) fele akkora GDP-szint meglétével érvel különböző forrásművek alapján. A tizenhárom ország belső és nemzetközi politikai történetét az érintett államok gazdasági, diplomáciai, munkaerő-politikai, termelési és szegénységi dimenzió szerint taglalja, hivatkozva a gazdaságtörténészek és ökonómusok időről időre felvetődő kérdéseire, melyek szerint kell legyen valamely alapvető oka a nyugat (West) haladottabb és gazdagabb állapotának éppúgy, mint a „maradék” („rest”) kelet stabil szegénységének. A kettejük közti törésvonal mentén, melyben Eric Hobsbawm alapján magyarázatra lel, miért nem lehetett Svájc Albániából (noha mindketten kicsik, forrásszegények, hegyekből állóak és ritkán lakottak), Aldcroft kiemelt kutatási kérdésköre főképpen az összehasonlító gazdaságtörténet dinamikus mutatói alapján világosodik meg, miként korábbi, 2001-es kötetében is, mely az 1914 és 2000 közötti gazdaságtörténet és uniós változásfolyamat makro-mutatóira hagyatkozik.

Az „európai harmadik világ” kötet kerete az első oldalakon megrajzolt földrajzi tér, melyben lehatárolt a kontinens, és amire a továbbiakban fókuszál, az a marginális vagy periferiális országok históriája abban a sodrásban, amelyet a modern tőkegazdaság első világháború utáni időszaka jelent. Elismeri persze, hogy az „univerzális” válaszadás azonnal sántít, mihelyt a taglalt országokat az adott időszakban a maguk roppant módon eltérő földrajzi és adminisztratív-irányítási helyzetében vizsgáljuk, viszont kétségtelen, hogy mindezek együtt járultak hozzá a két világháború közötti európai térkép újrarajzolásához. De még ha egymáshoz térben és fejlettségben közel eső államokat vizsgál is, mint amilyen Portugália és Spanyolország volt, a maguk újraformálódási és eltérő alkotmányossági hatótényezői más és más helyzetet eredményeztek a Nagy Háborút követő időszakban. Ekképpen tér el Lengyelország is a maga külpolitikai függésében, a balti államok az orosz relációban, Jugoszlávia a maga új formációjával, vagy éppen Magyarország, Bulgária, Románia, Görögország, Albánia és Törökország a maguk lényeges területi és népességváltozásaival.

Az európai „perifériát” karakterizáló első fejezet mindenekelőtt a földrajzi és gazdasági meghatározottságot rajzolja meg. Ebben a 19. századi ipari forradalomtól idébb, a lakosság több mint felét az agráriumban foglalkoztató gazdasági szerkezetet világítja meg, jelezve, hogy itt az egy lakosra jutó javak a nyugati államok egy főre eső tőkehányadának felére futnak csupán. Ha pedig olyan léptéket veszünk, mint Albánia vagy a Balti Államok, akkor ez országok nem csupán a földrajzi értelemben véve kicsinyek, hanem népességszámukat tekintve is. Mintha bizony azon gazdasági elméleti iskoláknak lenne ebben igazuk, akik úgy vélik, hogy az agrárium nem képes nagyobb népesség eltartására, ezért viszonylag szükségszerű az elmaradottság ezután már más (pl. iparosodottsági, iskolázottsági, stb.) szinteken is. Még súlyosabb a helyzet (például Olasz- vagy Spanyolország összehasonlítása alapján), ha azt nézzük, melyeknek volt módja arra, hogy erőteljesebben integrálódjanak a nemzetközi gazdaságba és a politikaformálási ügymenetbe, piaci kapcsolatokba vagy népességmozgásokba.

Az első fejezet ismerteti továbbá az európai perifériára vonatkozó teóriákat, melyek kelet- és közép-európai térségeket sorolnak fel sajátos szempontok alapján tíz vagy tizenöt állam együtteseként, a Szerző által a 13-as szerencseszámot kiválasztva. S miközben az agrárius meghatározottságot a térség elmaradottsági mutatójaként kezeli, ezen belül említést tesz a kisebbségi csoportok, nyelvi és vallási tagoltságok máig tartó jelenlétéről is, de ezeket nem hozza összefüggésbe termelési, tulajdoni, piaci, tőke- vagy földbirtoklási, infrastrukturális, iskolázottsági relációkkal. A kötet szinte meghatározó bevezető fejezetéből lényegében a relációk hiányoznak, a viszonyítások viszonyításai nem különben. Makrogazdasági áttekintés és populáció-eloszlási mutatók alapján karakterizálja a közép- és kelet-európai államokat, de mintha nem létezne, annyira nem vesz tudomást interkulturális, mikro- vagy mezo-gazdasági, műveltségi, vallási eloszlási, nyelvhasználati stratégiákról és gyakorlatokról, ezek közgazdasági hasznáról vagy kölcsönhatásairól, nemzetközi kapcsolati viszonyokról, határokon túli és államok közötti interferenciákról, egyezkedésekről, cselekről. Pedig…

A második, az eddig deklarált különbségtételt Aldcroft az 1914 előtti tőkegazdasági fejlődésből levezethetően, a GNP alapján reálnövekedést regisztráló áttekintésében az 1750-es időponttól méri a Föld nagytérségeinek gyarapodását, s megállapítja, hogy 1938-ig Nyugat-Európa négyszeres, Kelet-Európa 3,5-szörös, Észak-Amerika hétszeres, a fejlett országok majdnem ötszörös, a harmadik világ pedig lényegében közel nulla fejlődési szintet regisztrálhattak (az ezekből fabrikált világ-átlag mintegy 2,4-szeres növekményt mutat). A növekedési rátában Magyarország 1870-1910 között tizenhét ország között az első (2.15-ös mutatóval, az ellenoldalon Portugália 0.30-al, Ausztria leválasztva a magyarokról 1.44-es szinten van). Mindez nem független a politikai főhatalom működésének minőségétől, szervezettségétől, az uralmi hagyományoktól, a fejlesztési fejlődés beruházóinak kilététől, az iparosodás ütemétől, a vasútépítésektől, a gazdasági modernizáció teherviselőinek hogylététől, az adórendszertől, az új technológiáktól és termelésnövekedési körülményektől, az emberi tőke minőségétől és az oktatási fejlettség mutatóitól. Az ilyen területeken végbement zuhanás, fordulat Európa történetében éppen az első világháborút követően ment végbe... – regisztrálja a szerző. Hogy azután még hány ilyen hatás, ciklikus változás, kölcsönösség vagy határoltság követi még ezt, arra nem tér ki mélységeiben.

A harmadik fejezet az európai periferizálódási folyamatban a globális aréna szereplőinek, erőhatásainak az európai hatalmi rendszerre gyakorolt befolyását járja körül a nemzeti, alárendelt, független vagy manipulált, régi vagy új államok helyzete szempontjából. Minthogy a nagy birodalmak javarészt szétestek, s helyükre kis, harcos, revansra törekvő nemzeti hatalmak törtek, ezek újraformálták az európai térképet, zajosabb küzdelem indult a nemzeti keretek szélesbítéséért és a független identitások megteremtéséért. Az etnikai nacionalizmus pedig elkezdte manipuláló erejét éreztetni ez országok fasiszta mozgalmaiban is. A „restitúció” helyetti „rekonstitúció” nemcsak a határok fogalmának újradefiniálását igényelte ezt követően, hanem a kaotikus földrajzi térben a még kaotikusabb gazdaságok talpon-maradási kísérleteit, eközben európai minták szerinti rekonstrukciókat is. Ennek gazdasági stabilizálódáshoz vezető útján a tárgyalt országok körülbelül 1921 és 1929 közötti időszakban tudtak új, vagy helyreállított pénzrendszert fölállítani. Közben a Nemzetek Szövetsége is fölállt, s nehezítője, szabályozója lett az új államszerkezetek „centrum”, azaz Nyugat felé törekvésének. Mindezt a törékeny biztonság állapota kísérte, akkor is, ha a háború utáni időszakban ismét meghatározó szerephez jutottak az agrárvidékek, élelmiszerkereskedő szférák, majd totális válságra jutott az egész ökonómia, depresszióra és munkanélküliségre szánva, pénzügyi csődben és a kormányzati politikák útvesztőjében. (A két világháború közötti átmenetet a szerző legfőképpen Berend és Ránki művei alapján rekonstruálja, ezzel csupán mérsékelt, de nem mindent felülmúló meglepetést szerezvén a magyar olvasónak – hisz korszakos forrásanyaga talán kevesebb lehetett a honi és külhoni publikációkból).

A további fejezetekben, melyeket ilyen részletességgel nem is lehet, nem is kell ismertetni (számítva rá, hogy az Olvasó elmerészkedik magához a forrásműhöz is!), egyes részkérdések taglalására szántak az alábbi szerkezetben: a Balkán országai (Bulgária, Jugoszlávia, Románia), a balti országok (Észtország, Lettország és Litvánia), önálló egységként a hasonlóságok és ellenpontok dacára Lengyelország és Magyarország, majd Spanyolország és Portugália mint az első háborúból neutrálisan kimaradtak, földrajzilag is periférián lévők, s emiatt talán a legfejlődőképesebb reményt nyújtók, folytatólag a Görög, Török és Albán államokkal, melyek periferikus jellegükön túl az Ottomán Birodalom romjain és az 1912-13-as balkáni háborún át jutottak stratégiai fontossághoz, nem utolsósorban mai helyzetüket tekintve már az iszlám ütközőzóna képviselőiként is. A kötet a fejlődőképesség és fejleszthetőség kérdéseivel zárul, visszatekintve arra a sodrásra, mely a tárgyalt tizenhárom állam „harmadik világiságát”, sorsát és perspektíváit érinti felületesen (utóbbi jelző nem „ítélet” a záró fejezet fölött, de annál jellemzőbben az európai periféria mozgásdinamikáját, jövőképét és esélyeit illetően).

Mert hát, a recenzens egy ismertetőben legjobb, ha háttérben marad... A kötet lapozgatása során, s főként a bibliográfia árulkodó jelei alapján viszont nemigen lehet visszafogni a kritikát, elsősorban arról, ami az agrárium által biztosított életviteli és életszínvonalbeli különbségek nyugati és keleti, haladó és elmaradott, centrális és marginális dimenziói mentén szükségképpen nem fogalmazódik meg a kötetben. A fejlődés mint célképzet brit ipari-termelési mutatók alapján mért hányadosai (vagy 1960-as amerikai dollárban számolt mutatói) ténylegesen talányosan, mondhatni riasztó mértékben jelzik a szegénység és gazdagság példáit – de mindezt pusztán makroökonómiai mértékek alapján. Aldcroft súlyozott értékképzete a fejlettségi mutatókat el nem érő országok és a „mintaszolgáltatók” dichotómiájában azonban olyasfajta mérőléc, amelyből ugyanakkor vállaltan hiányoznak a mikro-szintű árnyalatok. A spanyol példa esetében, ahol a világgazdaságba integráltság foka nem haladja meg a Mussolini alatti Itália sikerét, vagy a középkorias hagyományú agrárszféra elmaradottságának bizonyítása a nyugati típusú termelési szerkezettel szemben áll, és szinte megmarad a „paraszti életfeltételek” „very primitive” jellemzésénél, de mindezekkel együtt korántsem kerül kiegészítésre azokkal a mutatókkal, amelyek a termelt javak fölélésének hányadosait, fogyasztás- vagy foglalkozás-szerkezeti mikro-szinteket érintenének. Nincs szó a nyugati kereszténységben fogant iskolarendszerről, az analfabétizmus liverpooli vagy londoni szintjeiről, sem a hogylét eltérő vidéki-városi, elit és populáris, elmaradott és fejlődőképes helyi minőségeiről, sem a vallási vagy etnikai tagoltságon belüli eltérő szintekről, melyek a mikrotörténetírás huszadik századi szerzőinél alapvető fontosságot nyertek. Amikor Hanák Péter vagy Gunst Péter egy-egy művét használja, véletlenül sem kerül a képbe maga a történetfelfogási és fejlődéslogikai koncepció érvényessége és alternatív olvasatainak hosszú sora, nem kerül kontrasztba a nyugati források makro-szintű áttekintése Jászi Oszkár, Bibó István, Polányi Károly, Hajnal István vagy Szűcs Jenő más típusú fejlődéslogikai összképével (egyikükre sem hivatkozik, s amit fölhasznál, az elsősorban a korszakra vonatkozó konzervatív rendszerszemléletű történetírás, vagy épp a szocialista-posztszocialista gazdaságtörténetírás angol nyelvű kiadványlistája). S ha csupán a magyar történetírás vitatott, vagy a korabeli problematikát illetően „avíttasabb” és átideologizált készlete lenne itt szóra érdemesíthető, talán nem is volna egyensúlyhiány..., de ugyanez érvényes a jugoszláv, román, lengyel, litván, sőt a francia historiográfia itt részletesen nem idézett kínálatára is. A kötet lényegében minden tizedik oldalán keményen rögzíti a szerző, hogy az elmaradottság az agrárius berendezkedés következménye, a vidék/város mutatók szerint pedig a 13 állam 50-88%-os ruralitás-mutatója áll szemben a nyugati (belga, holland, német, angol és welszi) 70-80%-os városodottsági adatokkal, s még zordabb az infrastrukturális mutatók terén mindez, hisz az első háború utáni dán, svájci, osztrák, norvég és holland mérték (60-75 %) áll szemben a török, portugál, román, bolgár, spanyol (0,3-15.2%-os) ellátottsággal, s míg a lista eleje amerikai, svéd dán, új-zélandi és brit sorrendre módosul 1937-re, a sor végi lista szinte ugyanaz marad, csak a jugoszlávok előzik be a spanyolokat. Mintegy kulcsmagyarázatként rögzíti az európai periferizáltság alapjait azzal: a hosszú 19. században a haladás jelei mutatkoztak az európai perifériákon a modern nyugat fejlődési sebességének hatására, ám a 20. század első harmadában a kontinens déli és keleti fele bizony csúnyán lemaradt. Feledni tűnik a hadiipar német turbulenciáját, elsiklik a fasizálódó Európa és az Egyesült Államok érdekviszonyai fölött, kimarad a Közel-Kelet és a gyarmati Afrika minden hatása, nem beszél időjárásról és helyi piacról, fakitermelésről és acélipari modernizációról, sem közép- vagy kelet-európai kultúrákról, s egészében Bécs vagy Pécs oly édesmindegy távolságra van műve fő vonalától, hogy aligha lenne érdemes őket megkülönböztetnie. Bizonnyal igaz, amit a Birminghami Egyetem jeles professzora, Dr.Steven Morewood ír négy sorban Aldcroft könyvéről, hogy az 1918 és 1939 közötti nyugat-európai fejlődő gazdaság árnyékáról szóló műben sikeres mérleget készít a földrész perifériáiról, de amennyiben elmarad a periféria-elméletek árnyalt és sokszínű készletének alkalmazásától, válságteóriák és politikatörténetek másfajta interpretációitól, vagy épp a világgazdaság-elméletek két-három évtizednyi megváltozott elbeszélésmódjaitól, annyiban számunkra talán kevesebbet ígér, mint azt várhatnánk. Ám az is lehetséges, hogy ez csupán a szegény és szerencsétlenül elmaradott periféria hangja a pazar brit birodalmi világképek ellen... Mert hisz „Óva intjük Angliát…!” – mint a Beszterce és Vidéke egykoron írta volt…

i Derek H. Aldcroft: Europe’s Third World. The European Periphery in the Interwar Years. Aldershot: Ashgate, 2006., 217 oldal