Bókolni, s közben tőrt szorongatni igen hitvány létforma. Még uralkodóktól, még Shakespeare-drámahőstől sem udvarias tett, pedig ott már szinte „elvárjuk” a kurafiság számos verzióját, miközben hiteltelennek véljük ennek ellenkezőjét, s gyanakszunk a másképpeni történésre.

Mi hát az értékítélet, ha mindez nem a múlt, de a közeli élettér, vagy épp a jelen légköre? Áll-e még (s állt-e valamikor is a mindennapi magatartásokra igazul?), hogy a kanti meghatározásból ismeretes „Szép az, ami érdek nélkül tetszik”, meg ennek az ítélőerő kritikájába belefoglalóan értelmezett filozófiai antropológiai háttere még mindig lehet érvényes ma is, egymás közt, sőt Mások között is? Válasz helyett egy forrásmű ad kellő dilemmát ehhez, mely nemcsak a tapasztalati evidenciákon, az egyedi ízlésen vagy netán a fogalmi elvontságú gondolkodáson alapul, hanem a képzelőerő szabadságát tekinti meghatározó kritériumnak, mégpedig a maga esztétikai rendjében. Amiről itt szólni igyekszem, ennek meg is felel, de csupán „vitatkozva”. Herta Müller: A király meghajol és gyilkol című kötetében nemcsak a németes felvilágosodottság feszül véges-végig a szövegtest minden bekezdésén, de az elhatározás hiányának sokféle változata, a mások által vezetettség eminens cáfolata, a félelmekkel élés pusztítóan magányos és kiszolgáltatottan emberi állapotrajza is.¹ Mégpedig olyan ítéleterővel, mely nemcsak az értelem fogyatékossá tételének kudarcos kísérletével néz szembe, hanem az idegenség számos válfajával is, a bevándorlótól az etnikai kisebbségig, a hívőtől a humanistáig, a megfigyelttől a megszabadultig, mégpedig a képzelőerő szabadságát az elhatározás hiányával összecsiszoló hangnemben, a korlátozott bátorság eszköze elleni lázadás tónusában, a gyilkos meghajlás minden erőivel szembeni érdekképviselet alapjogi kiáltványaként.

Olvastán a mű szinte egyszerre esszé is, vagy regény, értelmező próza vagy vallomásos életrajz, korkritika vagy filozófiai vitairat, vagy mindezek együtt talán – ez szinte mindegy most itt. Mindenesetre a szerzői siker, a németes típusú gondolkodás, az esztétikai értékrend is az ítélőerő kritikájával gondolkodik e kötetben. Gondolkodik, mégpedig a felvilágosodott értelemmel minden téren szembeszegülő evidenciákról, s ennyiben mintegy közvetlen vagy részbeni cáfolata is az alaptézisnek – hisz lebilincselően szép az is, amikor valamely érdekkel karöltve, érdekeltséggel kibővítve, morális fennköltséggel dúsítva kerül evidenciába az értelem diadala az ostoba önkény ellenében. Jóllehet, ez már nem Kant, hanem maga az irodalmi tudat szépészeti tesztje szerinti, inherensen morális, mintegy metafizikai másságosság. S ha nem is kantiánus, de moralistán bőven huszadik és huszonegyedik századi.

Sokan és pontosan emlékeznek arra, hogy a Ceau-rendszer végletekig lefigyelt és kiszolgáltatottá tett, menekültté vagy öngyilkossá szekált értelmisége a legkevésbé sem a képzelőerő szabadságát korlátozó módon vált „racionálissá”: az elnyomás rendszerlogikájába a rettegés természetrajza ugyanúgy belefért, mint a királyi őfelség pártos dacossága, dadogó nyelvi snasszsága és gyilkos apparátusa. Sőt, ezek szerves egységben alkották egymás támfalait, a kegyurak félelme egyben a rettegés demokratizálásának eljárásmódjaiba is beférkőzött. „A politikai üldöztetés esetében a hosszú félelem van jelen, olyannyira, hogy már lassan az emberhez magához tartozóvá válik, belopakodik minden szempillantásba, szemérmetlenül elnyúlva végigkísér mindent, amit csak el lehet gondolni. Ez a hosszú félelem, az alapfélelem különböző félelmekből tevődik össze, amikben egyvalami közös, mégpedig a forrás, ami kitermeli őket: az örökké egyforma széllelbélelt alakok, akik kézműves türelemmel kidolgozott terveikkel azon munkálkodnak, hogy a hosszú félelem nehogy kilyukadjon valahol, és hogy nagyobbá váljon, mint az ember maga. Hogy az ember hozzá tartozzon, ne legyen többé valaki, aki fél, akinek félelme van, hanem olyan valakivé váljon, akit magához vett és magába zárt a félelem, aki a félelemé” (178. oldal).²

No persze, amikor a levegőben lóg a félelem és veszély, ennek sejtését, érzetét és mindennapi otrombaságát a „koponyánkban keringett és feszült” közérzet hordozza, mely „egyszerre odakint van, mérhetetlenül megnő, mindenhová szétterjed és beszivárog, és nincs már hová lennünk előle, egyetlen hely sincs, ahol ne találnánk magunkat szembe vele”. Ez a belülről, az én-szerep kivetítéséből és a külső nyomás rettentő feszültségéből fakadó érzület nemcsak az érintett, alárendelt, esélytelenül kiszolgáltatott egyén, a vérző személyiség felől fogalmazódik meg, hanem az emberközi viszonyokban, a családban, a faluban, az iskolai osztályban, a munkahelyen, a kivetettségben, s a levegő járásában is. Még nem vihar előtti, de nem is felszabadító. Érdekkel együtt, pontosabban az érdekeltség okán szép. S szép azért is, a maga metafizikai vakreményében is kerek és tudatos, mert egyetemesen emberi, mert még a félelem ócska légkörét fenntartók is félnek, s mert maga a félelem állama az, amely nemhogy a működés racionalitásait nem hagyná magán számonkérni, de azt még kevésbé, miképpen fél önmaga is önmagától.

Müller pontosan ezt testesíti meg a szövegszerű intenzitással. A király (a mindenkori, az aktuális, a bárholi és bármilyen uralomviselő) alapszinten is érdekét véli abban, sőt önfenntartó energiáinak és túlélő készletének minimuma is arra készteti, hogy ez a feszengés és pöffeszkedés sehogyan se legyen látható. Az se láthassa, aki maga is fél a saját fölérendelt „tartótisztjétől”, aki csak magasabban van, de nem szélmentesebb légkörben. S akinek önfelmentő érdeke és félelmi sodrásainak nimbusza függ magától a félelemtől, pontosan tudja is, mennyire nem a félelmek vannak csupán, de mellettük a sejtések, a leskelések, a ki- és lehallgatások, a levélmustrák, a váratlan elbocsátások, a „beidézések”, a lefogott ismerős vagy családtag híre, no meg a „véletlenek” is, a megtervezett balesetek, a gyilkosságok, a felderítetlenül maradó bűntények, s tán maga a sötétlő felhők határolta egek is. /Álljon itt méltó elismerés a fordító munkájáért, András Orsolyának, aki zengzetes visszafogottsággal komponál iszonytatóan sűrűre font szövegváltozatot Müller egész kötetéből…!/ Ám a félelmek még „távolról sem poétikus kifejezés. Tompa, fülledt, nyomasztó, nem nyit fel semmit; lezárja a látóhatárt, a külső dermesztően hideg lesz, a belsőben pedig nyüzsgés támad: mániákusan felkaparja, felhorzsolja, felőrli magát, és égetően forróvá válik. Ceauşescu Romániájából ismerem a saját félelmeimet és a mások félelmeit. Ezeket számomra ’széllelbélelt’ emberek készítették elő, mégpedig a szó legszorosabb értelmében (vagyis papíron megtervezték, megbízásokként megfogalmazták, a külön e célból alkalmazásban álló állami személyzet pedig tényekké változtatta). Lehet, hogy a hosszú félelem olyan, mint a levegő: láthatatlanul kitágul, és mindenhová beszűrődik. ’Félelemrágóvá’ lettem – nem emlékszem, hol olvastam ezt a találó szót még évekkel ezelőtt. A széllelbéleltek ennek megfelelően ’félelemcsinálók’ voltak. Rendesen dolgoztak, és ezért rendesen megfizették őket…” (176-177. oldal).

A biztosabbnak látszó, fizikailag és morálisan még nem sérült világokban a félelmek is más hangtartományban lakoznak. Ezért nem mindegy, hogy az ember az „egeket” látja maga körül, „poétikusan” képes látni, vagy beleépülnek a figyelmébe, érzékenységébe, sérülékenységébe, kiszolgáltatottságába, sőt: magába a pillantásába is…

„A már elmúlt kihallgatások újratárgyalásánál kell a legóvatosabbnak lenni, hogy önmagunkat pontosan ismételjük, legjobb, ha szó szerint. Az embernek saját magától ugyanakkora távolságot kell tartania, mint a vádlótól, anélkül, hogy magával szemben közönyössé váljon. Csak így segíthetünk magunkon. A mágneses leskelődés kölcsönösségében van az egyetlen esély.

De mindenkinek csak egy feje van. Hány különböző fél- és negyedszemély lesz az emberből minden kihallgatáskor, és melyek tűnnek el, melyek maradnak meg a koponyában, ha már befejeződött egy vallatás, és szinte biztos, hogy a következő hamarosan eljön.

A saját fejünk olyan zavaros és tébolyult lesz, mint az állam pusztító taktikája, és ennek kontextusában az őrület normálissá válik, a mágneses viszontpillantás második természetté és vélt támasszá.

Az üldözöttek csak akkor léphettek ki a mágneses körből, amikor elhagyták a megfigyelésre épülő államot. A környezetet rövid időközönkénti vizslatása, ez a beidomított, mélyen nyugtalan nézés egy eltorzult pillantás. Az új környezetben, ahol a legtöbb ember nem így néz, ez mindig felvillan az arcon. A magunkkal hozott idegen pillantás régi. Csak az új benne, hogy a sértetlen pillantások között feltűnik. Nem lehet máról holnapra félretenni, talán már soha nem is lehet kikapcsolni” (131-132. oldal).

A tükrön és vallomáson kívülállás, a legyilkolt vagy elmeápoldába száműzött barátok köre, a minden lépésnél nemcsak a lépést, testi önmagát, de a megfigyelő tekintetét is érzékenyen követő habitus pedig a legkevésbé sem csak a képtelen jelen, mert egyúttal a múlt is: az apa malma, birtoka, nyelvtudása, az anya kényszermunkára ítéltsége, a testvér messzi tájra vezénylése, a sógorék kémkedése, a szomszéd mindig lehetséges árulkodása csupán egyik lehetséges belátás, mellette ott a saját pillantás idegensége vagy alázatossága, értelmessége vagy álcázottsága, szégyene vagy félelme is. A helyzetek már csak erre következnek, melyek a vállalhatatlan múlt okán a várható és jövendőbeli pillantásoknak is idő előtt kitettek: „A kivándorlós vonatállomás a magyar határ közelében volt, egy kicsi határállomás. Úgy húszan lehettünk, egy homályos, eldugott teremben rendőri felügyelet alatt vártuk a vonatot. A várótermet tilos volt elhagyni, a peronra csak a rendőrök parancsára szabadott kilépni. A vasúti kocsi lépcsőjén elhangzott az utolsó fenyegetés: ’Úgyis elkapunk, akárhová mész’” (188. oldal).

S ha a határon már messze túl mindez (mint lázálom) az értelem diadalával harmonizáló érzelem fölényével találkozhatna, az mintegy megváltás lenne, de még a vádló pillantás fényei között is az maradhatna. Ám a „széllelbéleltek” maguk sem maradnak ott örökké, ahol a szelek másfelé fordulnak. Túlélni szinte ők is szeretnének. S korántsem sikertelenül, de állandósultan teszik ezt. A váltás rendszere még nem a rendszer váltása, s még kevésbé maga a változás…

„Egy napon – már egy éve Berlinben laktam akkor – beidéztek az állambiztonsági hivatalba. Egy számomra ismeretlen román ember nevét említették, megmutatták a fényképét és a jegyzetfüzetét, amiben benne volt a nevem és a címem. Az volt a gyanújuk, hogy az ember a román titkosszolgálat megbízásából jött Berlinbe, mégpedig gyilkolni. Figyelmeztettek, hogy óvakodjak a gyanús román személyzetet alkalmazó kocsmáktól. Romániában, Temesváron, ahol kivándorlásomig éltem, működik ma egy hatalmas gyümölcslégyár. A tulajdonosa az az ember, akit akkor gyilkossági tervek miatt Berlinben letartóztattak. Az egykori széllelbélelt ma egyike a vállalkozóknak, pontosabban a számtalan vállalkozónak, bankárnak, politikusnak, professzornak, akiknek a diktatúrában elfoglalt pozíciójuk lehetővé tette, hogy tőkéjüket és befolyásukat a piacgazdaságban való indulásukhoz felhasználják. Az akkori félelemcsinálók viszik át Európába az országot…” (188-189. oldal).

Igaz, a gyilkos félelemben és a rettegés kontinuitásában csak időleges a siker, mely a túlélésé, a pályabiztonságé, a nyelvi megfelelésé, az irodalmi Nobel-díjé. Ami megmarad, klasszikus értékeszme ide vagy oda, német felvilágosult gondolkodási kultúra emitt vagy amott… – az maga az Ember, a törékeny, a pusztuló, az ellenálló, a rövid esszékben is vaskos nagyregények szituációit föllibbentő alkotó tehetség. S bár „ha valami a levegőben lóg, az nem sok jót jelenthet” – a király(ok) a maga/maguk módján továbbra is hajlonganak és a meghajlás gesztusával egyúttal kivégző parancsot nyújtanak hátra tízezrek és milliók ellen –, mindez csak a szelek szárnyán az egyik libbenés. A további lengedezések viszont ott rejtőzködnek a félelemről beszélő poétikai tartományban, mely az „egek” képzetével többes számot is használ – s ebben a félelmek csak az egyik tartalom lehet. A félelemmentes lét azonban a másik komponense mindennek, s az Egek mellett az Emberek, köztük is a kivételesek adnak formát a poézis létjogának. A király hajlonghat és gyilkolhat, az Egek hangja viszont az irodalomban lakozik, mely védett a viharoktól, olykor még a széljárásokat bőszen eltaposó politikától is.

S valahogy, (ki tudja miért…?), a felhőket mindétig váltani szokták a napos időszakok, a szelet a nyugalmak emésztik fel, a zsaruhadsereg jegyzőkönyveit meg a szikrázó tehetségű írónők korszakos kötetei… Ilyen Herta Mülleré is.

A. Gergely András

1 Napkút Kiadó, Budapest, 2018., 192 oldal

2 /http://ujnautilus.info/herta-muller-kiraly-meghajol-es-gyilkol/