Elmenekültünk Magyarországról, hogy ne magyarosodjunk el, hogy aztán itt jól elrománosítsanak bennünket – értékelték sorsukat mély keserűséggel azok a battai szerbek, akik a trianoni békeszerződés biztosította lehetőséggel élve a múlt század húszas éveiben úgy döntöttek, visszatérnek őseik egykori hazájába. A költözést választó battaiak azonban a Szerb-Horvát-Szlovén Királyságban ingyen föld helyett rossz minőségű területeket kaptak, és azt is csak bérletbe, ráadásul a számukra kijelölt, többségében románok által lakott település lakói is gyanakvással méregették őket. Beilleszkedésük évekig, de inkább évtizedekig tartott, mígnem a második világháború után előretörő urbanizáció szét nem szórta a közösség tagjait. E cikkben az 1920-as években repatriáló battai szerbek történetét mutatom be röviden, két fő forrás – Rangyel-Rasa Angyelkovics Bata-Putnikovo 1924-2004 című könyve, valamint saját, 2000-ben írt diplomamunkám – segítségével.

1. A szerbek bejövetele Magyarországra

Bár egyes források a szerbek 14. és 15. századi tömeges betelepüléséről is beszámolnak, e népcsoport legjelentősebb bevándorlása Magyarország török hódoltság alóli felszabadulása utáni évekre tehető. A magyar sikereken és a Habsburg támogatáson felbuzdulva ekkoriban az egész Balkán megmozdult: I. Lipót császár felhívására fegyvert fogtak Szerbiában, Bulgáriában, Macedóniában és Albániában is. A kezdeti lelkesedés azonban hamar kifulladt, és a hadjárat végül kudarccal végződött.

A törökök véres bosszújától tartó szerbek egy része ezek után elfogadta az I. Lipót által korábban ígért menedéket és kollektív kiváltságokat, és Csarnojevics Arzén ipeki pátriárka vezetésével elindult Magyarország felé egy több tízezer családból álló csoport. A betelepülő szerbek számát illetően nincsenek pontos adatok, tekintve hogy inkább volt szó sebtében megszervezett menekülésről, mint alaposan előkészített és dokumentált bevándorlásról. A legtöbb forrás 35 és 40 ezer közöttire becsüli a Magyarországra érkező szerb családok számát, amit eltérő családfogalmi értelmezések alapján kutatók általában 60 ezer és 500 ezer közötti főre fordítanak le (utóbbi szám erősen túlzó becslés).

Az 1690-es nagy bevándorlás során Magyarországra érkező szerbek többsége a Duna vonala mentén, Buda környékén telepedett le – Szentendre, Csepel, Érd, Tököl, Batta, Csép, Ercsi, Lórév és Ráckeve térségében. I. Lipót császár megtartotta a hadjárat előtt tett ígéretét: az 1691-ben kelt kiváltságlevél a szerb menekülteket mentesítette az egyházi tized, a hadiadó és a beszállásolás kötelezettsége alól, és a szabad vallásgyakorlatot is lehetővé tette.

2. A battai szerbség korai története

Az első olyan országos felmérés, amely a települések nemzetiségi összetételét is vizsgálta, az 1850-51-es népszámlálás volt; eszerint Batta községben 370 illyr (szerb), 132 magyar, 76 sokác, 72 szlovák, 14 zsidó és 13 német élt. A település módosabb parasztgazdáinak többsége szerb származású volt, és a falu elöljárói is többnyire a szerbek köréből kerültek ki.

Maga Batta – főként a környező, németlakta településekkel (Diósd, Tétény, Budaörs, Promontor) összehasonlítva – azonban szegény településnek számított. A község fő bevételi forrását a falu határában lévő rétek, legelők bérbeadása, vadászati- és halászati engedélyek kiállítása, valamint a különféle adók (fogyasztási, pótadó, boradó) jelentette. A faluban a téglagyár 1897-es beindításáig ipari létesítmény nem működött, a lakosok többsége földműveléssel, halászattal foglalkozott.

„Tekintve e község lakóit, ipar, szorgalom s szellemi müvelődés tekintetben, mind ezen előnyök mellett vajmi csekély előhaladást tanusittanak” – írta például Kereskényi Gyula 1874-ben Batta lakóiról. Ugyanő így jellemezte az itt élő nemzeteket: „meg kell vallanunk, hogy a német elem sokkal nagyobb ipar-szorgalmat, szellemi müvelődésben nagyobb előhaladást tanusit, az illyr és magyar lakóknál” (…) „Az illyr és magyar (kivétel egyeseknek) ellenben földjeit, szőleit kevesebb gonddal, szorgalommal műveli”.

Ami az egyes népcsoportok falun belüli elhelyezkedését illeti: a pravoszláv keresztelőket tartalmazó egyházi protokoll 1861 és 1884 közötti adatainak térképre vetítése a szerbek erős központi koncentrációját mutatja – a főút északi végétől az utolsó előtti mellékutcáig szinte alig volt olyan ház, amely ne „szerb ház” lett volna. Ezt a helyzetet a török kivonulás után ideköltöző szerbek időbeli elsőbbsége hozta létre, és a közösség erős összetartása, zártsága tartotta fenn. A téglagyár 19. század végi megalapítása jelentette iparosítás következtében beáramló magyar és más nemzetiségű lakosság így csupán a település perifériáira tudott költözni.

3. Nemzetiségi feszültségek a 20. század elején

A népek közti gazdasági és társadalmi különbségek mindaddig, amíg a délszláv szövetség túlsúlyban volt a faluban, a mélyben maradtak. A 19. század végén, a település magyar nemzetiségű lakosságának növekedésével és a magyar nemzeti mozgalmak térnyerésével azonban a szerb lakosság befolyása meggyengült.

Azáltal, hogy kisebbségbe kerültek, az itt élő szerbek nemzeti öntudata, összetartása felerősödött. Már a legkisebb provokációt is a népük elleni támadásnak tekintették, és mivel a számában és gazdasági erejében is megerősödő magyarság egyre kevésbé volt hajlandó mások szokásait tiszteletben tartani, az összezördülések száma megnőtt.

A feszültséget az aktuális politikai események (a diszkriminatív politikai rendeletek és büntetőperek, az első világháború, illetve a trianoni békeszerződés) csak tovább erősítették.

A székesfehérvári csendőrkerületi parancsnokság helyzetjelentéseiben gyakran foglalkoztak a battai helyzet elemzésével: „Igen erősen szerb érzésűek a százhalombattai szerbek, akiknek görögkeleti iskolájuk is van, mely melegágya a szerb érzés ápolásának”. „A nemzetiségi mozgalom kocsmai verekedés és utcai botrányok alakjában nyilvánult meg. A már többször jelentett Risztity Zsárkó ottani szerb tanító ... kijelentette, hogy ő a magyar hatóságoktól nem fél, mert a szerb konzulátus védelme alatt áll”. „ ... a kocsmázások alkalmával gyakori a magyarok szidalmazása, s a legények gyakran hordanak most is nemzetiszínű szalagot” – ilyen és ehhez hasonló leírásokat találhatunk a székesfehérvári parancsnokság 1921 és 1923 közötti jelentéseiben.

Mindezek hatására az identitásuk megélését féltő szerb családok kétharmada a húszas években úgy döntött, hogy rokonságot és falut hátrahagyva visszatér ősei földjére.

E kivándorlás súlyosan érintette a hátramaradt szerb közösséget, de még náluk is nehezebb évek vártak azokra, akik országváltásra adták a fejüket.

4. A visszaköltözés jogi háttere

Az 1920. június 4-én aláírt trianoni békediktátum területe és lakossága kétharmadával csonkította meg a történelmi Magyarországot: az egykor 320 ezer négyzetkilométer területű, húszmilliós ország egyik napról a másikra egy 90 ezer négyzetkilométeres, hétmillió lakosú kisállammá zsugorodott. Az egyoldalúan Magyarországra kényszerített megállapodás keretében Románia megszerezte a Partiumot és Erdélyt, a formálódó délszláv állam a Délvidéket, Csehszlovákia pedig a Felvidéket és Kárpátalját. A döntés következtében a környező országokban rekedt kisebbségi magyarság hamarosan hasonló diszkriminatív bánásmóddal szembesült, mint amilyennel a Monarchia idejében a nemmagyar nemzetiségek.

A trianoni békeszerződés mások mellett a magyarországi szerbek életébe is meghatározó változást hozott azzal, hogy az itt élő körülbelül 18-20 ezer szerb számára lehetővé tette az ősök hazájába való visszatérést. A költözésre vállalkozókat egyik állam sem kényeztette el figyelmével és segítségével: Magyarország a szükséges engedélyek kiadásának késleltetésével, a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság pedig ígéretei be nem tartásával és halogatásával borzolta a kiköltözésre vállalkozók idegeit.

Az ajánlattal ennek ellenére 1921 és 1931 között a magyarországi szerbek 60 százaléka élt, aminek következtében számuk az 1910-es 26 ezerről 1930-ra 7 ezerre apadt. 1922-es adatok szerint a 410 battai szerb közül 290-en (80 család) adták be jelentkezésüket az áttelepülésre, ebből 20 családnak háza, 22-nek pedig földje sem volt, azaz a jelentkezők több mint fele a megélhetés küszöbén élt. Ennek fényében elmondhatjuk, hogy a kitelepülésnek – az erős érzelmi okok mellett – racionális indokai is voltak, a fogadó ország ugyanis minden érkezőnek ingyen földet is ígért.

5. A battaiak megérkezése Uzdinba

A battai szerbek első csoportja 1923. december 26-án, „magyar karácsony” második napján indult el az óhaza felé a Kraljevics Marko nevű hajó fedélzetén. A bonyodalmak már a bezdáni kikötőben elkezdődtek, ahol a 19 battai családot (61 fő) a nagy hidegben és hóban senki nem várta. Az első estét a közeli vasútállomáson töltötték, ahonnan másnap érkeztek a számukra kijelölt Szrpszka Crnyára (Szerbcsernye). Ott aztán azzal kellett szembesülniük, hogy a településen nincs számukra hely, és tovább kell állniuk.

Az újonnan érkezettek egy része legszívesebben már ekkor visszafordult volna, de ezt nem tehették – költözésük előtt ugyanis minden szálat elvarrtak Magyarországgal. Az elkeseredett battaikat végül a helyiek szállásolták el addig, amíg kijelölték számukra a többségében román nemzetiségűek által lakott, 5 ezer fős Uzdin települését. Itt töltötték teljes bizonytalanságban első „szerb karácsonyukat”, várva ügyük megoldását. Helyzetüket nehezítette, hogy a váratlan érkezésüknek egyáltalán nem örülő helyiekkel még csak megértetni sem tudták magukat, mivel nem beszéltek románul.

Közben Battán további kiköltözők várakoztak arra, hogy a jó idő beköszöntével csatlakozhassanak az első csoporthoz. És bár őket már levélben figyelmeztették az „úttörők” a felmerült problémákra, döntésük megváltoztatásához késő volt – addigra mindenüket eladták, és ingóságaikat összepakolva várták az indulást.

Erre 1924. április 4-én került sor: a battaiak második csoportját a Vojvoda Putnik nevű teherhajó szállította Pancsevóig (Pancsova), ahonnan aztán vonattal utaztak tovább Uzdinig. A 12 család (49 fő) április 13-ai érkezése annyival volt barátságosabb az első csoporténál, hogy őket már legalább várták a pályaudvaron, és elszállásolásuk után elmagyarázták nekik helyzetüket. Ami viszont már semmivel sem volt jobb az első csoporténál: az uzdini battaiak – összesen 31 családról (110 főről) volt szó – a településen szétdobálva várták ügyük rendezését.

6. Putnikovo megalapítása

A Vajdaság északkeleti részén található Bánság két világháború közötti kolonizációja –

az újonnan létrehozott 42 településsel – alapjaiban változtatta meg a régió nemzetiségi struktúráját. E folyamatok részeként jött létre többek között a Magyarországról kivándorló szerbek által Uzdin szomszédságában megalapított Putnikovo települése is.

Az országváltó battai szerbek helyzetének rendezése éveken át tartott, ami miatt jogosan érezhették magukat átvertnek. Nemcsak hogy az ígértnél kisebb földeket utaltak ki nekik, hanem azokat ráadásul csupán bérletbe kapták. Tulajdonukba csak 1935 után kerültek, és akkor sem ingyen, ahogyan azt indulásuk előtt ígérték nekik, hanem egy 30 éves törlesztési időszak vállalása után.

A kezdeti bonyodalmak oka elsősorban a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság (SZHSZK) külügy- és agrárreformért felelős minisztériuma, valamint az ország magyarországi képviselete közötti együttműködés hiányában keresendő. Ígéreteiket az SZHSZK hatóságai már csak azért sem tudták teljesíteni, mert azok azon a feltételezésen alapultak, hogy – a magyarországi szerbekhez hasonlóan – a bánáti magyarok is tömegesen élnek majd a trianoni szerződés biztosította országváltás lehetőségével, aminek következtében hátrahagyott földjeik szabaddá válnak. A vajdasági magyarok azonban – megfogadva a revízióban reménykedő anyaország tanácsait is – nem éltek e lehetőséggel. Ezt látva a SZHSZK 1924 után már nem szervezett tömeges költözéseket Magyarország területéről, ettől függetlenül azonban egyéni kezdeményezések útján egészen 1931-ig tartott az áttelepülés.

Az agrárreformért felelős minisztérium 1924-es döntése értelmében a Battáról érkezett szerbek az Uzdin határában lévő legelőkön alapíthattak új kolóniát. Ez nem annyira tetszett a legelőikről kiszoruló helyieknek, és sérelmezték a döntést az uzdini földnélküli és kisföldes családok is. Ezért aztán az újak „kiváltságaira” irigy helyiek – ahol csak lehetett – keresztbe tettek a battaiaknak, nem egyszer komoly összetűzéseket kiváltva ezzel.

A battai szerbeket érő kellemetlen meglepetések sora a letelepedés után sem ért véget. 1925 májusában az agrárreformért felelős minisztériumban úgy döntöttek, hogy az újonnan jötteknek az októberi terménybetakarítás után megint csak tovább kell állniuk – ezúttal Visnjicsevóba. A battaiak ötfős küldöttséget menesztettek Belgrádba, jelezve, hogy jelenlegi helyükről nem szándékoznak továbbmenni. Abban az esetben, ha mégis távozniuk kell, azt kérték a hatóságoktól, hogy adják ki útleveleiket, és visszatérnek Magyarországra. Fellépésük hatására a minisztérium képviselői ígéretet tettek arra, hogy senki nem fogja szándékaik ellenében továbbköltözésre kényszeríteni őket.

Azok a battaiak, akik 1924 után érkeztek Uzdinba, 1928 októberében kaptak földet. Minden logika ellenére nem a putnikovói kolóniához közeli szabad földekre telepítették őket, a formálódó település megerősítésére, hanem a Veliki Becskerek (Nagybecskerek) melletti Gornya Muzsljába (Felső Muzslya). Mivel azonban ezek a földek nem voltak jó minőségűek, a battaiak egy része nem élt a lehetőséggel, az odaköltözők egy része pedig 1931 után visszatért Putnikovóba, ahol egy 1932-es döntés értelmében újabb 20 család kapott földet.

7. Megindul az élet Putnikovóban

Miután a Magyarországról áttelepültek 1924-ben földet kaptak, hozzáfogtak otthonuk megteremtéséhez. Akárcsak a szántóföldek esetében, úgy házaik felépítéséhez sem kapták meg az ígért támogatást. Ezt az egymás közötti rokoni és baráti kapcsolatok minél teljesebb körű kihasználásával ellensúlyozták – legyen szó az építkezésben való segédkezésről vagy a háznélküliek ideiglenes elszállásolásáról.

Az 1925 augusztusában megkezdődött kolonizáció során felépített első ház Luka Lazicsé lett, amit két hónap alatt 11 további otthon követett, 1931 végéig bezáróan pedig újabb 26 – azaz összesen 38 – ház épült.

A környékbeliek által sokáig csak Bunarjeként, Szingyelijevóként vagy Mali Uzdinként (Kis Uzdin) emlegetett település 1927 májusában kapta meg a Putnikovo nevet. Az elnevezés tisztelgés Radomir Putnik szerb katonai vezető előtt, de a battaiakat elsősorban nem a Balkáni háború és az első világháború küzdelmeit irányító szerb főparancsnok tettei motiválták a névválasztásban, hanem hogy második csoportjuk a katonai vezető nevét viselő hajóval érkezett az országba. A falu nevét hivatalosan 1930. december 23-án hagyta jóvá a belügyminisztérium.

Ami az utcákat illeti: a világháború előtt egyesek által csak elsőként és másodikként, mások által alsóként és felsőként emlegetett utcák a világháború után a harcok helyi áldozatai – David Milics és Sztanko Milovanovics – után a Davidova ulica és a Sztankova ulica neveket kapták. A később létrejött harmadik utca – a második világháború után ide költöző boszniai lakosokra utalva – a Boszanszka ulica nevet kapta.

A település saját temetőjének helyét 1930-ban jelölték ki, addig a putnikovói elhunytak az uzdini temetőben kaptak nyughelyet. Az új temető első halottja az 1930. március 27-én eltemetett Joakim Szubotics volt.

Mivel a putnikovói diákoknak napi 9 kilométert kellett gyalogolniuk az uzdini iskolába, sürgetővé vált egy saját oktatási intézmény létrehozása is. Ennek építése 1931 áprilisában kezdődött meg, de aztán a munkálatokat anyagi források hiányában két évre felfüggesztették. Az épület végül 1933 végére készült el, a helyi oktatás pedig – 20 diákkal – 1935 februárjában indult meg.

Az erősen vallásos battai szerbek saját templomuk alapját – szintén pénz hiányában – csak 1938-ban fektették le, innentől kezdve azonban a munkálatok felgyorsultak, és az épületet 1939. január elsején át is adták. A szerbségük és ortodox vallásuk mellett magyarországi gyökereikhez is ragaszkodó battaiak ezt a templomukat is Kisboldogasszonynak szentelték fel, ennek megfelelően – akár csak Százhalombattán – ők is szeptember 21-én tartják búcsújukat.

A putnikovóiak és az őket sokáig jöttmenteknek csúfoló uzdiniak idővel megbékéltek, sőt előbbiek – miután a boltba, piacra menet naponta áthaladtak a szomszédos településen – románul is egész jól megtanultak. Az első román-szerb vegyes házasságra – a putnikovói Anto Radovanovics és az uzdini Neda Ana frigyére – 1965-ben került sor.

A battaiak leszármazottjainak elvándorlása az ötvenes-hatvanas években indult meg Putnikovóról Pancsevo, Belgrád, Zrenyanin és Újvidék felé, ezzel párhuzamosan pedig megkezdődött a boszniai és közép-szerbiai lakosok betelepítése is.

8. Epilógus

A putnikovói lakosok 1995-ben emlékművet emeltek a település létrehozói tiszteletére, amelyre felkerültek az alapító családok nevei. Közel tíz évvel később – Rangyel-Rasa Angyelkovics könyvének lezárása évében – Putnikovóban már csak négy egykori battai, három elsőgenerációs és egy másodgenerációs battai-putnikovói élt.

A kivándorló szerbek története értelmezhető Kelet-Közép-Európa huszadik századi történelmének egyfajta mikrolenyomataként is. A korszak elején a battai szerbek közül azok, akik a trianoni szerződés hozta változásoktól identitásuk megélését féltették, egy nyugodtabb és számukra teljesebbnek vélt élet reményében úgy döntöttek, visszatérnek őseik hazájába.

Ez a még sokáig formálódó ország azonban nem volt felkészülve újonnan érkezett állampolgárai tisztességes fogadására, ami miatt a kivándorló battaiak jogosan érezhették magukat becsapva és elárulva. Megélhetésükért és fennmaradásukért nap nap után kellett megküzdeniük, és mire helyzetük valamelyest rendeződött, újabb pusztító világégés következett be.

Végül aztán a század második felének társadalmi folyamatai – többek között a modernizáció és az urbanizáció – hatására az egykor összetartó és létszámát tekintve nagyobb kivándorló battai közösség még rövidebb időn belül szétszóródott, mint a hátrahagyott, és szép lassan a többségi magyar nemzethez asszimilálódott battai szerb közösség.

Forrás: Százhalom Kalendárium 4. szám