Egy életszerű emlék jelene

A hetvenes évek (hm…, vagy két—három nemzedék számára már csupán messzi történeti, vagy azelőtti múlt…!) egyik világszenzációt és közbotrányt kiváltó eseménye volt Zsoresz Medvegyev biológus, biokémikus, gerontológus kutatóprofesszor „kényszerelhelyezése” a kalugai körzeti elmegyógyintézetben. Az ok nem valami kardinális vagy eszement tombolás, köz- vagy önveszélyes megfélemlítés volt, hanem tudományos művek, vitaanyagok, külföldön megjelentetett szakmai publikációk, s nem utolsósorban a szamizdatban való jelenlét, mely nemigen tetszett a helyi—körzeti pártszerveknek, majd igazgatásiaknak, orvosiaknak, belügyi-elhárításiaknak sem. Hogy—hogynem, ikertestvére révén és meglehetősen széles körű akadémiai, kutatóintézeti, nemzetközi respektusa, kapcsolathálója segítségével számos hónap múltán sikerült kiszabadítani a holtbiztos pusztulás felé terelgetett „ápoltat”, kire közveszélyességtől a segítő orvosi beavatkozásig, szakpszichiátriai minősítésektől a normalitás határain kívülre zárásig mindent ráfoghattak, mivel a Liszenko-féle teorémát éppúgy vitatta, mint a szovjet tudományosság bornírt elszigetelését a világ egyéb tudományosságától. E szaktudósi berkekben zajló, kutatóintézeti és egyetemközi világokat is meghekkelő párt-beavatkozás részint a kicsinyes önkényt, a diktatúrák ócska természetrajzát, a megfélemedő ember mindenkori alárendeltségét tükrözi egy egész köteten át, mely angolul is megjelent (A Question of Madness címen), s magyarul is kiadták Ki az őrült? címen.¹ Zsoresz emberi fensége, a pszichiátriai kezelésbe szorítottak elleni fellépés gyakorlatát, az állampolgári jogok védhetőségének elismertetését és az értelmiségi nyomásgyakorlás eszköztárát aprólékosan fölvonultató kötet mintegy triviális kapcsolódása Szolzsenyicin Rákosztályához, Andrej Szaharov polgárjogi és személyiségvédelmi kiállásához - a korszak Brezsnyev-ellenes társadalmi közérzetet tükröző, poszt-sztálini világot leírni képes dokumentum-irodalomhoz kapcsolódik. Sem a pszichiátriai kezelések technológiája, sem a rendőri rajtaütés gyakorlata, sem az alantas vagy talpnyaló hízelkedők megfélemlített senkiházisága nem változott azóta sem… Medvegyev és ikertestvére a polgári engedetlenségnek még alig a legszélső kis szeleténél tartottak, máskéntgondolkodóként csupán alapszintű emberjogi kérdésekben jelezték a lehetséges más véleményeket, a jogelvek és intézményes működésgyakorlatok képtelenségeit. Ennyi azonban elegendő is volt a szervezett megfigyelés, elbocsátás, demoralizálás, felelősségrevonás, „leleplezés” és mentális likvidálás elindításához. A nagy és erős, diktatorikusan hatalmas rendszer nemcsak a világnagy hidegháború győztes bajnoka kívánt volna lenni, de minden egyes belső kételkedő hang végső elnyomója, minden ellenérzés felügyelője és minden kétely csírájában kiirtója is. Hiába, a nagyság kötelezettségekkel jár. Akármilyen emberellenesek is azok…

Az 1925-ben, Tbilisziben (Grúzia) született Medvegyevek a kérdések kérdéseként csupán annyit fogalmaztak meg, amennyi jószerivel minden egészséges állampolgárnak eszébe juthatott valamikor: őrült-e, aki másként látja, vagy akinek „tudományosan” kiállítanak bármely mondatára, gesztusára, hallgatására, részválaszára, tévedésére, sérülékenységére, ellenvéleményére, határozottságára vagy akár hangsúlyára alapozott „diagnózist”, melynek alapján akár a vég is várhat rá. A végső vég, a birodalom vége, a dicstelen dicsőségek vége, az árulók árulásának és a megfigyelők megfigyeléseinek vége is ide értendő. A „Ki az őrült?” kérdés nem is a vádlottá silányított, esetleg „saját érdekében gyógykezelt”, a különféle hatóságok által különbözőképpen értékelt válaszmagatartásra vonatkozott, hanem épp annyira magára az őrületbe önmagát is belehajszoló államiság, pártfelügyelet, fennhatóság- és rendelkezés-jogosultság félelme felől ugyanolyan bizonyság is lehetett. Érdekes módon a felelős orvosok, fölesküdt szakférfiak, hódolatra kényszerített nők, besúgásra és meghajlásra rávehető talpnyalók és csinovnyikok szinte egyike sem gondolt bele a Másik Ember helyzetének ilyetén „intézése” közben abba, hogy holnap éppen ő lesz soron, ugyanezek és ugyanígy utalják majd elmeápoldába, büntetőszázadba, megfigyelésre vagy leigázásra, s épp saját eszközeik, kollégáik, fegyvertáruk, pártideológiájuk sül el önmaguk ellen, öngyilkos fegyverként szinte. A Zsoresz-féle megoldás utóbb a szülőföld kényszerű elhagyása, a hovátartozás feladása, londoni disszidens-lét lett, de alapkérdése, mely az ellene folyó eljárás kíméletlenségével jelezte, hogy bármely levél fölbontható, bármely szaktudományi eredmény is ellenségessé bélyegezhető, bármely állampolgárral bárki és bármikor eljárhat ugyanígy… szinte azóta sem lett változtatásra érdemes fejlemény. Gondoljuk el Zsoresz kérdését, ha ma intézné a nyugati nyilvánossághoz, ha ma kérne Ő vagy testvére nemzetközi védelmet és tiltakozást, írók szolidáris leveleit az államelnökhöz, tudósok tiltakozását a miniszternél, közéleti emberek petícióját a főügyészhez vagy az amerikai sajtó korrekt közleményét a helyzetről beszámoló tudósítók révén…! Ma éppenséggel legalább annyi populista esne neki a közéleti és társadalmi önérzetesség korlátozása, a hangosbeszélő elit megregulázása, az ellenséges sajtó és még ellenségesebb ügynökök nemzeti ügyekbe avatkozása, a hírforrások pártossága vagy megfizethetősége, a hamis hírekre épülő „megtévesztés-gépezet” működtetése okán…, mint amennyi emberi jogi aktivista írna alá, amennyi szakmai partner megszólalna vagy együttérző levelező „posztolná” véleményét a közösségi oldalakon. A „na és…”-ek tömege lehet, ma sokkal kevésbé tenne lehetővé véleményszabadságot a szabad vélemény kimondhatóságát illetően, sokkal kevésbé ellenpontozná az egyoldalú rábeszélő-gépezet működésének eredményét, és sokkal több „gyanakvásba” burkolná a legkülönfélébb félelem-spirálokba kényszerített közvélekedőket, mint e hetvenes évek eleji ruszki történetben…

A Medvegyev-testvérpár egykori önvédelmi kampánya a korszak orosz értelmiségének, a Sztálin utáni korszak sejtszerűen megmaradt gyanakvási spiráljainak, a hatalmi berendezkedés totális ordenáréságának ellenében indult – és jutott végül időleges győzelemhez. Az időlegességről azonban azóta már mást (is) gondolunk, a szétomló szovjet birodalomról ugyancsak, a szolgalelkűség ápolószemélyzetre, közrendőrre, házmesterre vagy takarítónőre, börtönőrre vagy egyetemi tanárra is kiterjedő mivoltáról nem különben. A mást is gondolás azonban csupán a gondolás mentén kanyarodik el olykor a pártpolitikáktól, a remélt viszonosságoktól, a megszolgált békességtől, a szerény jóljárás érzületétől…, s nem a rendszert leváltó, új lelkiséget építő, mentálisan és morálisan is modernizálódó szféra egészséges térnyerése lesz a megoldás. A ki az őrült kérdésére adható válaszok egyike talán evidensen a bődületes hatalom a válasz, a tébolydaként működő apparátusok, az agymosott szolgaszemélyzet, a kishitűek és méreggel átitatottak szerencsétlen életvilága. De sajnos ugyanígy az őrültségek körébe tartozik a semmilyenség mögé bujtatott gyávaság, a megfélemedő profiltalanság, a tehetség nélküli vagy képesség-fogytás pozícionáltság, az időleges megmaradás félénk reménye is. Az őrület maga a korszak, s a korszak életben maradt egyedei, csoportjai, életvilágai, látszatközösségei, félénkjei, ostobái is. Az ő válaszuk a könyv alapkérdésére is hasonló lenne…: őrült az, akit az illetékesek annak találnak. S hogy az illetékeseket ki és mikor, hol és hogyan fogja úgyszintén őrültnek találni, közveszélyesnek minősíteni, elzárni, száműzni, likvidálni, amortizálni, szétszedni és falragaszként még ki is plakátolni…, nos ezt nincs válaszadó, aki hitelesebben fogalmazná meg, mint a kor tanúja, az elszenvedő alany, a jogfosztott állampolgár, akinek ha szabadulnia sikerül is egy nemzetközi nyomás eredményeként, magát a szabadságot, a „soha mással ilyesmi ne történhessen” morális igényét még azok is csak tétován ismerik el, akik akár ugyanegy okból és helyen lehetnének ugyanilyen kényszerkezeltek. Jószerivel az is lehetséges, hogy a lassú vegyi infúzió, az agymosás államiasult eszköztára, a tudományos és politikai „igazmondás” vagy közérdekre utaló álvélekedés végül is meghozza eredményességét a maga hatékony rendszerében. Ahol pedig valamiképp mindenki őrült immár, még csak ez az egyszerű kérdés sem tehető fel anélkül, hogy ne lehetnének mutogatók, vádolók, kizárók és bekebelezők, akikben föl sem merül önnön őrültségeik végtelensége.

Medvegyev „őrülete” így hát sokkal kínosabban a mi őrületünk, felelős viselkedése sokkalta inkább a mi felelőtlenségünk, és emberi-kapcsolati hátországa sokkal kínosabban a mi hiányszféránk ma már. (Hacsak meg nem őrültünk mindannyian, ki e kérdésekkel még egyáltalán foglalkozni hajlamosak. Gogol őrült-naplójából még a képtelenség lehetősége, a Medvegyev-testvérek közös könyvéből a lehetőségek képtelensége bontakozott ki, s ma már talán mindennemű őrületek normalitássá erősödése kínálna naplónak vagy dramaturgiai megoldásnak valót. Beleértve azt a képtelenséget is, hogy a „Ki az őrült?” kérdésre talán minden eddigihez képest is a legkevesebben mondanák, hogy ők maguk azok. S ha minden őrült szükségképpen kisebbségben van a „normálisakkal” szembeállítva, akkor már csak annak kérdése marad meg: kinek áll módjában és érdekében e kettő közötti intézmények—határpontok megrajzolása. A többi már szinte csak őrült keresztkérdés…)

A. Gergely András

1 Zsoresz Medvegyev – Roj Medvegyev: Ki az őrült? Modern könyvtár, 606., Európa Könyvkiadó, Budapest, 1990., 193 oldal