Fried István egykori kötetéről

Sok éves dalocska ez. Talán már el is avult – ha ugyan nem sűrűsödött be. S arra, miként is van berendezve korunk kultúraszemlélete, aligha kell messzebbre világító példa, mint a hazai folyóiratok és olvasói közvélemény alkalmazkodása az újdonsághoz és a szemünk elé tornyozott értékhalmok használatához… A tegnapi már elavult, a tavalyi már „passzé”, a kétéves már veterán az irodalmi művek piacán, s ennél még intenzívebb a trafikálás a kritikai sajtó, a folyóiratok és hetilapok tájékán.

Pedig… Véletlenül, egy politikaelméleti és közlésgyakorlati kérdéskör kapcsán került kezembe egy kötet, mely jó ideje már ott virít a polcomon, de valamiképpen nem volt még időm közelebbről ismerkedni vele. Valahogy úgy került, ahogyan nem kevés társa is: kell, legyen itthon, most ugyan nincs időm „ilyesmit” olvasgatni, de aztán majd eltűnik a boltokból, „antikváriumi” termék lesz három év múltán, alig lehet beszerezni, ha kéne is…

Nemcsak egyetlen kötetről, nem erről a műről bucsálódom csupán, hanem az értékszempontról. A kézbe kapott mű olvasásra érdemesnek tetszett, s aligha kellett további késztetés arra gondolnom: írok róla egy ismertetőt, hadd találkozhasson vele más is, a sorozat nem szokott a kirakatok centrumába kerülni, s lehet az is, hogy többek figyelmét elkerülte, akik a híradás nyomán viszont érdeklődést mutatnának… Jóról jót mondani amúgy sem kínos, Fried István pedig bőven megérdemli ezt…!

Csakhogy: a kötet 2002-ben jelent meg. Ilyen „régiségről” nincs az a folyóirat, hetilap, talán még könyvtári szemlekiadvány sem, amelybe ismertetést keresnének vagy fogadnának el. Pedig a mű „tipikus” értelmiségi olvasmány, nyelvi, történeti, közgondolkodási, politikaelméleti, irodalomkritikai érdeklődésű olvasónak kifejezetten kegyeibe kéredzkedik! Miért hát, hogy ennyire reménytelen „fölfedezni” egy tegnapit, ráébredni egy pár évvel ezelőttire, megbecsülni a tíz vagy harminc éveset is…?! Hisz épp azok, akiktől az intellektuális értékek tartósítása és közvetítése a valódi emberi-társadalmi-morális vállalás lenne, éppen tőlük a közelmúlt könyve még nem oly mértékben múlt idő, hogy elavult legyen legott, s épp ők azt is érzékelik, hogy polihisztor recenzens legyen a talpán, aki a hetente megjelenő új és fontos könyveket mind azon frissiben megolvassa, véleményezi, értelmezi… Meglehet, a politikai és közéleti mindennapok sodrása sűrűbb és erőteljesebb, semhogy beleférne egy két-három éves szakkönyv, de miért épp ez a szférája a világnak olvas és használ a legkevésbé olyan műveket, amelyek esetleg történeti korszakokra előre- és visszatekintve korszellemet határoznak meg a messzi jövőből visszanézve…!?

A következtetések és megfontolások folytatását az olvasóra bírom, hisz nem a reflektálatlanság jelenségéről, hanem a műről szeretnék inkább szólni. S teszem ezt nem csupán olvasmányossága, interpretatív bölcsessége, stiláris frissessége okán, hanem mert olyan opuszról van szó, amely maga is olvasatokat kínál, sőt gyárt is egyenesen az olvasó szeme előtt, mégpedig időtállóan.

Elég is ennyi a talányból: Fried István kötetéről beszélek, A közép-európai szöveguniverzum című válogatásról. Egy nem mindennaposan ismert kiadó, a Lucidus adta ki (2002-ben), a Kisebbségkutatás könyvek sorozatában, Cholnoky Győző gondozása nyomán. S már a szerzői előszó, a saját tájegységi és egyúttal gondolati univerzumhoz „útmutatót” komponáló bevezető gondolatmenet is klappol azzal a felvezetéssel, amelyet (pusztán a reflexió lehetőségére vagy lehetetlenségére rímelő bevezetéssel magam is kontextusba építve) épp azért tartottam szükségesnek elmondani, mert a kötetből is kivilágló tanulság egyúttal: keletkeznek szövegek, s azon mód bekerülnek egy univerzumba, ahol helyüket más, korábbi szövegek és interpretációk határozzák meg, mielőtt még akár legcsekélyebb hatásuk is érvényesülhetne. Fried egy bevezető tanulmánnyal a kötetcímnek megfelelő gondolatvezetést vázol föl, majd három nagyobb blokkba tagolja a lehetséges mikro-univerzumok esettanulmányait. Szövegalakulások, párhuzamosságok és szubregionális olvasatok szféráiból áll maga a kötet anyaga, s ezeken belül szlovák, szlovén, cseh, magyar, erdélyi, „balkáni” és dunatáji kontextusokba tagolja eseti vagy egymásra épülő mondandóit.

Mármost hogyan is olvas az ember ilyesmit? Sorjában, a szöveg horizontális épülése folyamában csak ritkán, s csak nagyon ráérős vagy nagyon specifikus (pl. kritikai, forrásfeltárási, egyetemi hallgatós, nyugállományú) „felhasználó” esetében számíthat a szerző az állandósult érdeklődésre, hisz akit a hungarus-tudat még hevít, nem bizonyos, hogy Ján Kollár vagy Ivan Cankar befogadáspoétikai szempontú értelmezésére is vetemedik, s aki a hazai kisebbségtörténet reformkori időszakára még „vevő”, már korántsem garantáltan merül meg az irodalmi komparatisztika szlavofil és frankofón változatai közötti különbségekben. Ehhez szinte már csak nyomasztó adalék a visszafogott szerzői morfondírozás annak ürügyén, miképp devalválódott a tanulmánykötetek sorsa és inflálódott a cikk-, vagy tanulmány-válogatás műfaja, ha nem volt képes a szerző monografikus egységbe szervezni (eredetileg máshová, folyóiratba, rádióba, irodalmi mellékletekbe készült) íráskáit. Fried itt jórészt önkritikusan is szól, mikor kijelöli munkája helyét a kismonográfia teljesség-igényű felfogásmódja, valamint az önmagán éppen az írások összhangja, harmóniája, együttesük életmű-funkciója révén túlmutatni képes tanulmánykötetek között. Megállapítva, hogy a funkciótlanul egyberámolt írásokat tartalmazó gyűjtemény – ha nem bír többlet-értékkel a szerzői œuvre szempontjából –, nemcsak értelmetlen, hanem magában a szerzői gondolatiságban rejtőző ismétlődések révén még uncsi is, s elszánja magát arra, hogy a közép-európai osztottságokat (vallási, birodalmi, nyelvi, gazdasági, érdekpolitikai, szellemtörténeti megfontolásokat) átkarolva úgy beszéljen a többnyelvű-többkultúrájú régióról, hogy megnevezi alrégióit, amelyeken belül már történetileg is fölismert, s ma még egyértelműbbnek látszó diskurzusok hallhatók a sokféleség tónusában. Márpedig ha épp az olvasónak szánt „Útmutató”-ból nem szólna ki, Fried kötetének egészéből annál inkább kicseng annak szándéka, hogy elmondjon „valamit, ami az egyes tanulmányokban kimondatlanul benne rejlik, de végigolvasva a kötetet, az folyamatos beszédről, egy probléma alapos körbejárásáról, fokozatos kibontásáról” bizonykodik. A kötet címében viruló „szöveguniverzum” tehát ekként szervezi önmagát az egyes írásokban, az „irodalomközi” jelentés-együttesekben, s végső fokon a szerzői intenciók nyomán az egész irodalomcentrikus gondolkodásban, amely (lévén szó irodalomról!) nem lehet meglepő, de lehet ellentmondó például a „nyelvrokonsági alapú” vagy a politikai-ideológiai bázisú, vagy épp a virtuális univerzumokat építő-összefogó (pl. „szovjet” irodalom, „nemzeti kultúra”, „jugoszláv népek irodalma” stb.) alakzatokkal szembeállítva.

Fried István (saját használatra és propozícióként is) mint alrégióról beszél Kelet-Közép-Európáról, „méghozzá aszerint, hogy az átmeneti/közvetítő szubrégiók közül egyes korszakokban mely mutat inkább közép-európai vonásokat. Így egyáltalán nem vélem elképzelhetetlennek és elítélendőnek, ha valaki az Osztrák-Magyar Monarchiát szubrégióként fogja föl, mint ahogy nem politikai, nem nyelvrokonsági, hanem kulturális szempontként egy komparatív jugoszlavisztikát szintén megfontolandó vállalkozásnak minősítek” (13. old.). A szerző itt azt a (Dionỷz Ďurišin által fölállított) szempontrendszert követi, amely „elképzelés szerint egy régió irodalmait olyan jelenségek hathatják át, mint a két- és többnyelvűség, kettős- és többkultúrájúság, a kettős irodalmiság (’biliterárnost’), kettős honosság /…/. Az egyes irodalmak kapcsolatai, érintkezései, recepciós magatartásai, alakulástörténete irodalomközi folyamatot hozhatnak létre, amennyiben az irodalmakat közösségként, régióként, szubrégióként fogjuk föl, s ezek irodalomközi együttesként minősülhetnek” – idézi Ďurišin teóriáját Fried István (u.o.). Ezzel hangsúlyozza, hogy a nemzeti irodalmak és az irodalomközi folyamatok ontológiai státusra jutnak, a látható és látnivaló jelentéstereket etnikai, nyelvi, ideológiai, vallási, gyarmati-adminisztratív vagy más differenciáló hatásterekbe lehet sorolni, s ebben az eddig inkább szinkron-szemlélet helyébe a diakronikus, egyidejűségben létező, a kezdetlegességől a bonyolultságig, a szóbeliségtől a kontextualitásig olyan köztes területként érvényesülő jelentésrétegek illeszkednek egymáshoz, amelyek határfüggetlenek. A komparatisztika elvén így az interkulturális és intermediális dialógusok formálódnak egésszé, létező identitások kapnak kiterjedt érvényességet, kölcsönhatások válnak világossá, s a földrajzi-területi, politikai-adminisztratív tagoltság helyett a kulturális és esztétikai polifónia válik jellegadóvá.

Fried ekként tagolva történést és jelentést, regionális olvasatot és kapcsolathálózati vonásokat, szociokulturális viszonylatokat és narratívákat kínál kies olvasatban, főként arra helyez a hangsúlyt a továbbiakban, hogy (miként a szlovák irodalom cseh, magyar, német, lengyel kapcsolatai, vagy a szlovén irodalom osztrák, olasz, német, magyar, szerb, horvát kötődései ezt életesen példázzák) mindez nem a „minden mindennel összefügg” szimplifikált gesztusával értékelendő, hanem az országhatárok által el nem választott részirodalmak, sőt országhatárokon belüli alrendszerként értelmezhető szub-irodalmak kontextusaival értelmezhető interpretációra ad alkalmat. „Ugyanakkor a kétfajta kontextus többnyire nem egymás ellenében működik, hanem egymásra hatva, egymás sokrétű befogadási folyamataiban tevőlegesen részt kérve és kapva. Igaz, hogy a jelen korszak inkább olvasói, mint írói kettős irodalmiságnak kedvez, ám a különféle nyelvű kultúrákban való részvétel a hagyománytörténésben és az élő irodalom szerveződésében egyként föllelhető. Ebből feltehetőleg levonható olyan következtetés: amellett, hogy az irodalom fogalma nem rögzíthető meg, hiszen koronként és elméletenként változó, mit tartanak irodalomnak, nemzeti irodalomnak; a régiófogalom legalább oly mértékben változó…” (u.o. 14-15. old.).

A változó tartalom és értelmezés, a változékony kontextus ezért korántsem indokolatlanul arra vezeti a szerzőt, s ezzel az olvasót, értelmezőt, továbbgondolót is, hogy magát az irodalmiságot, a narrált vagy elbeszélt élményiséget és tapasztalatot értelmezze szöveguniverzumként. „… a szöveg ebben a szóösszetételben nem írásban vagy szóban közölt mondandó, hanem a leginkább a kultúra emlékezetében létrejött és szüntelenül létre jövő tapasztalat és gondolatiság, amely a legtágabban értett kultúra valamennyi területén (az anyagi kultúrában is) realizálódhat, azaz művészetté és a hétköznapok élő kultúrájává lehet, nyelvi tapasztalattá, gasztronómiává, városrendezéssé, érintkezési szokássá éppen úgy, mint irodalommá” (u.o. 18).

Szerzői koncepciónak sem silány, kultúraelméleti üzenetnek pedig kifejezetten szárnyaló ez elgondolás. Fried részint arra hivatkozik, hogy a 19. század végének egy sajátos „szokásrendje” szerint az akkori tudásminőségeket, ha áttekintő képet kívántak adni, azt nem hierarchikusan szervezett tudástárban, vagy szisztematizáltan tálalt üzenetszerűségben tették, hanem a természettudományos és művészeti-irodalmi ismeretanyagot úgy voltak képesek tálalni, hogy additív módon, az alá-fölérendelés helyett az egymás mellett tálalás eszközével tették; másképpen szólva: ha összehasonlítást nem is adtak a szó minősítő értelmében (bár illő tisztelettel megkülönböztették a „nagyokat” a kicsiktől), annál inkább tették ezt a távolságtartó leírás értelmében, kicsit remélve ugyanakkor, hogy ez az ismertetésre váró mikrouniverzumokat egy „határtalanságában határolt szöveguniverzum” felé tereli, s a helyi ízek nem pusztán provinciálisakká lesznek, de éppen jellegük adja majd értéküket. Ha volt is „apa-mítoszt” teremtő példa a ferencjóskás szakálviselet utánzásában, vagy volt a középületek festésére irányadónak tekintett Schönbrunn-sárga és Mária Terézia-sárga színezék, azért a prágai, pozsonyi, kolozsvári, szabadkai, szegedi vagy újpesti tónusok mégis túlhaladták az „intervenciós” hatásokat, meg ha éppoly ezüsttükrös kávéházba fordulhatott be Krúdy bármely hőse Fiuméban és Lembergben, Aradon és Budán, azért az ízek eltérő minőségeit fogyaszthatta odabent…

Fried példái és irodalmi alakjainak a kötetben sorjázó hasonlóságai, „betérései” és élményazonosságai nemcsak abból a szempontból izgalmasak, hogy a szerző a Monarchia-élményként kezelt elemei közé sorolja a párhuzamos életrajzokat (Kafka–Hasek–Bruno Schulz–Krúdy–Joseph Roth–Stefan Zweig–Danilo Kiš, illetve Chopin–Liszt–Smetana, Janácek–Bartók–Alban Berg–Enescu stb.), hanem olyan tüneményeket is a kultúra körébe emel és jelentésterüket is kölcsönhatásokba tagolja, amilyenek például a pályaudvarok és vendéglők, színházépületek és körutak, hivatalok és nyelvi fordulatok, föderációs reformtervek, protokolláris szerződések, egymás kultúrájához közelítési szándékok, mozgalmak és közös tudományos vállalkozások, kiadói és folyóirat-kísérletek, iskolateremtések, oktatási-egyetemi társiasságok, sorsközösségi hagyományfelfogások és kölcsönös határépítési vagy határlebontási gyakorlatok. Nem pusztán „hagyományokról” beszél tehát az irodalmi szöveg szándéka szerinti tartalmak ürügyén, nemcsak konstruált és szükségleti kifejezéstérről értekezik, hanem a hagyományértelmezés kirekesztettségi és szembefordulási folyamatairól is épp annyira. Ettől nemcsak a kultúra „nagyságát” nevezi meg (amelyben a nyelvek és tartalmak életvidám kölcsönössége nem formális komponens), hanem éltető elemként, amely nem hagyja kiszáradni, önmaga számára is érdektelenné válni…; ugyanígy arra is utal, hogy éppen az egymás közti kulturális érintkezés emblematikus tartalma lett a kizárás helyetti átvétel kölcsönössége, valamint a hagyomány(ok)kal állandósult viszony is olyan párbeszéd-erőként működhetett, amelyben minden nemzedék, törekvés, hit és stilaritás megtalálhatta a maga programját, célját, értékhordozó formáit.

Túl azonban annak örömén, hogy a Fried által itt bemutatott körvonalak miképpen határoz(hat)ták meg a nagyrégió irodalmi „közpolitikáját”, úttörő személyiségeinek mérvadó életútját és művét, érdemes itt még egy kapcsolódó szempontra irányítani a figyelmet. Fried az irodalmár és irodalomtörténész nézőpontjából látja-láttatja a közép-európai kulturális interferenciák másfél-két évszázados nemzeti és nemzet-fölötti jelentéstörténetét. Ugyanakkor, midőn számos kitekintése, reflektorfénye irányul közéleti és történeti, politikai és ideológiai, csoportképződési és stílusárnyalati tüneményekre, már magán a kortárs irodalomértési és narratív textualitási viszonyrendszeren sem túlságosan kívül álló irodalomantropológiai dimenziókra nem érez rá. Pedig ez nemcsak a nyolcvanas évek végétől napjainkig egyre meghatározóbbá váló felfogásmódokat tükröző szemléletirány, hanem oly közel van Fried itt felvázolt aspektusához, hogy szinte csábít az analógiákra…

A nemzeti jelentésterek történeti és kontextuális dimenzióiról épp egyazon kötetben írtunk mindketten (A nemzet antropológiája. Új Mandátum, Budapest, 2002), így ezt a nézőpontot most nem részletezem. S amit Fried utóbbi évtizedben elkövetett irodalomelméleti építkezéséről mondhatnék, már számos recenzióban-reflexióban megtettem, jórészt igen hálálkodó, pozitív hangnemben. Itt most épp ezért a hozsannázás helyett inkább azt a továbbgondolási kalandot engedném meg magamnak, hogy legalább utalás-értékű megjegyzéssel a kultúraelmélet és a kultúrakutatás amaz aspektusára irányítsam a figyelmet, amelyre mindannyiunk érdeklődését már Clifford Geertz is hangolta, midőn a „művészet mint kulturális rendszer” teóriáját előadta, s ebben is, ahogy más munkáiban (lásd bővebben Az értelmezés hatalma. Századvég, Budapest, 1994) arra csábít, hogy a textust mindig is kontextusban értelmezzük, a szöveget pedig úgy, hogy az mindig is a kultúra teljességével van összefüggésben, a szimbólumteremtés maga is szimbolikus kötődéseink-függéseink tartományain belül zajlik, s ezért a magunk teremtette kultúra hálójában vergődve csupán alkalmi lehet a fölismerés, hogy mindezen jelenségek összefüggenek…!

Nem kicsinyítve azonban Fried érdemét, hogy erre ismételten fölhívta figyelmünket, s hogy metamorfózisaink térszemléleti hatásaiba ismét úgy von be, miáltal kávéházi irodalom és iskolateremtő mozgalom, tájegységi stilaritás és stílus-horizontok sokfélesége, alkotói életutak és helyszínek „kvázi-fölcserélhetősége”, rokonítható portrék és befogadói kultúrák sokfélesége sorjázik elő tanulmány-válogatásának lapjairól. E gyűjteményes kötet „meghatározott körű szöveguniverzumot jár körbe, keresztül-kasul, mégis: az önmaga szabta rendet betartva” – írja Fried, s ha lehet recenzensi ellenvéleményt záró sorokba elrejteni, ennek épp az ellenkezőjét vallom: az önmaga szabta rend a „célzott beszélgetés” másik oldalán, a befogadók felől nézve éppen arra bíztat, hogy ne a rendet tekintsük elsődlegesnek, hanem az univerzumok kölcsönhatásainak lehetőségeit. A magunk „rendtelensége”, más rendje éppenséggel rendszerformálási és -átírási esélyt rejteget, avagy annak módját, ahogy az irodalmi jelentést éppúgy, mint az irodalomelméletit, a magunk olvasatai szerint fogadjuk és értelmezzük a jövőben. Ám ha lehet irodalomról és más hasonló szimbolikus lomról érdemi hatással írni… – hát éppen ezt tette Fried István is.

*

A kiadvány adatai: Fried István: A közép-európai szöveguniverzum. Lucidus Kiadó, Budapest, 2002. (Kisebbségkutatás könyvek sorozat)

Megjelent: MŰHELY, 2005, valamint in: A.Gergely András 2010 Kisebbségi könyvisme. Budapest, MTA PTI, Műhelytanulmányok. Digitális archívum, 1787-565X; 2010/1. On-line: http://mek.oszk.hu/08100/08189