Kisajátítás és szerkezetformálás mint kormányzati siker

A rendszerváltás kulcsszava a váltás, a rendszer csupán hordozója, formája a réginek és a remélt újnak. Mégsem egészen lényegtelen elem maga a rendszer, különösen akkor, ha elemei nagymérvű változásban vannak. Az alábbi elemzés a rendszerváltás és a makrostruktúra összefüggéseit kísérli meg áttekinteni.

A rendszerváltás anatómiájának megrajzolása kétségtelenül csak a jövő feladata lehet. A kortárs elemző azonban nem halogathatja a szükséges áttekintést a jelen folyamatairól, akkor sem, ha az átmenet időszaka még nem hagyta kiteljesedni a társadalom új szerkezetét, s ha ennek alrendszerei még alig megnevezhetőek.

A rendszerváltás kormányzata elérkezett az első nagy megméretés elé. Kevesen vállalhatják, hogy mérlegre állítják, és tevékenységének hasznát, kárát, várható sikerét, előre látható buktatóit összegezzék. Minden összegző kísérlet szükségképpen elfogult, szűkmarkú ahhoz a korszakos igyekezethet képest, amelyet az Antall-kormány tevékenysége három és fél esztendeje alatt mutatott. Vállalva azonban, hogy nem minden téren, csakis egyetlen metszetben: a társadalom nagyszerkezetének átalakítása terén végzett munkáját tekintem, mégis érdemes az eredményességet latolgatni, amely mindig és mindenhol az új uralkodók színrelépésének és lelépésének értékelésére szolgálhat. Nyilván el lehetne mondani, mi mindent tett a kormányzat a privatizáció terén, a munkaerőgazdaság átmeneti állapotának változtatása terén, a médiák visszavétele terén, a gazdaság kiárusítása terén vagy a kultúra központi irányítás alá vételének területén. Ezek önkritika nélküli elősorolása azonban a kormányzati szóvivők feladata, nem a társadalomkutatóké. Ha viszont arra kérdezünk rá: mit ígért az életbelépő Antall-kormány az „ancien régime”, az „átkos” rendszer átalakításának egyik kulcsfontosságú kérdésében, a társadalom rétegződésének megváltoztatását illetően, akkor bizony a mai mérleg már kevésbé lenne vállalható a kormányszóvivők hangnemében.

Írásom nem makroszociológiai témakört vállal, annak ellenére, hogy a rendszerváltoztatás ideológiájában szereplő legfőbb ígéretet, a szerkezetváltoztatást és annak néhány feltételét választja tárgyának.ⁱ Közelítésem elsősorban a kormányprogram ígéreteit és a változó társadalmi valóságot veszi nagyító alá, anélkül, hogy alaposabban belemenne a hatalom kisajátításának, a legitim uralom megvalósításának történetileg kiemelkedő eseménysorába. Analízisem kiváltképp a kormánypolitika ideológiai bázisára, a kormányzat programos ígéreteire koncentrál, s azt igyekszik körüljárni, miben maradt el már induláskor a kormányzat rendszerváltó programja, milyen társadalmi háttérrel „kalkulált” az új politikai vezetőréteg, és mi történt az elmúlt három esztendőben a politikai illetve a társadalmi rendszerváltozás szereplői szempontjából. Írásom eredeti alakjában egy hosszú, féléves kutatási periódust követő vitaanyag volt a Korridor Politikai Kutatások Központja elnevezésű tudományos műhelyben, amelynek tagjait köszönet illeti dolgozatomról mondott kritikus véleményükért, s azért is, hogy vállalták a hálátlan feladatot, a kormányzat kritikai elemzését, amely kötetformában jelenik majd meg.

Struktúra-kép és kormánypolitika

Első lépésként illene néhány sorban jellemezni azt az ideológiai és társadalmi képet, amelyet a kormányzat képviselői az elmúlt években a társadalomról megformáltak maguknak. Nos, erről vajmi keveset tudhatunk meg, ha a kormányzati megnyilatkozásokat tekintjük. Ha a történelmi időben csak a Németh-kormányig megyünk vissza, már ott is tapasztaljuk a teljes tájékozatlanságot a társadalom szerkezetét, szociológiai jellemvonásait, politikai aspirációit tekintve. Ezért a mai magyar társadalom nagyszerkezetének, illetve szerkezeti elemeinek keresésekor mindenekelőtt meg kell küzdeni avval a nehézséggel, hogy a pártállam utolsó éveiben meglehetősen szétfolyóvá vált a társadalomszerkezet, amely azután még átláthatatlanabbá vált a rendszerváltozás időszakában. Ezért aligha készíthetünk pontos leltárt az átalakuló rendszerről illetve annak szerkezeti összetevőiről és mechanizmusairól.

Különösen merész vállalkozás lenne ma hitelesnek látszó struktúra-vázlatot adni e dinamikus rendszerről, főképp, ha nem a rendszer változását, hanem a váltás rendszerét kísérnénk nyomon, s azt akarnánk kideríteni, milyen irányultságú a társadalom politikai magatartása s vele szemben a politikai hatalom megértő- vagy együttműködő-készsége. Szisztematikusságot ugyanis az eddigi változások nem mutatnak. A rendszerváltás politikai programja a rendszerváltoztatást akkor tekinthette teljes körűnek és befejezettnek, ha a „régi rendszer” képviselői végképp eltűnnek a politika, a gazdaság és az érdekbefolyásolás számottevő helyszíneiről, s helyüket új szereplők és új demokratikus intézmények veszik át. Ez részint megtörtént, azonban a politikai „nagytakarítás” nem okvetlenül képes biztosítani a társadalomszerkezet tervszerű változását, még kevésbé ennek kormányzati kontrollját, szervezeti technostruktúráját. Színrelépésének időszakában szerte Európában minden kormányzat nagyot és sokat ígér – kevésbé tekinti azonban fontosnak, hogy az ígéretek mögötti szervezeti szférában ennek biztosítékeit is megteremtse. A rendszerváltást (illetőleg a privatizáció szükségességét) föltehetően a társadalmi többség üdvözölte, s a rendszerváltoztatás módja volt az, ami sötétben maradt a kormányprogram közzétételének pillanatától, sőt javarészt az még ma is (1994).

A kormányzati nyilatkozatok többsége kétféle nagyságrenddel dolgozik: egyes apró, jól illusztrálható jelenségekről szól bizonyítékképpen vagy példázatul, illetve nagy, átfogó, makro-szintű mozgásokat ölel át, ugyancsak önmaga legitimitását, elfogadottságát és sikerességét bizonyítandó. Kétségtelen, hogy evvel csak részben követi a pártállami vezetés öntetszelgő eredménycentrikusságát, s legalább oly módon a nyugati politikusok siker-orientált mintáit tartja szeme előtt. Vitathatatlan, hogy bármely kormányzatot meg lehet fogni önmaga választási hadjáratának szövegeivel utólag mért valódi működésében, s az is tény, hogy a hatalomra kerülés mindig több ígéretet és kihívást sejtet, mint az odajutás utáni eredményesség azt utólag igazolni képes lenne.

Az Antall-kormányzatnak az előlegezett ígéretek területén és a megvalósulás mértékét illetően semmiféle túlzott reménye nem volt és nem is lehetett a társadalom-átalakítás dolgában. Jól tudta, hogy a fejlett gazdaságú és erős polgárságú nyugati demokráciák mintegy évszázados küzdelem árán voltak képesek eljuttatni társadalmukat valami csekélyke kis átalakuláshoz, így hát ennél többre még egy magabízó „nyugodt erő” sem juttathatja néhány év alatt az egypártrendszer által sújtott országot. Ezért óvatosan nem „ígért túl” semmit. A társadalom struktúrájának, szerkezeti elemeinek átalakulását tekintve sem.

Ami nem is baj. Ezt legalább nem lehet ma számon kérni rajta. A baj csupán az, hogy miként a társadalmi struktúráról nem voltak elképzelései a kormánynak, éppúgy nem voltak a menedzserek, a gazdaság modernizálói, a politikai szereplők elhelyezkedésére vonatkozó képzetei sem. Nyilvánvalóan minden politikai rendszer természetszerűleg ellenáll a struktúra egészét érintő változásoknak. A politikai rendszer hatástalansága viszont kihat a rendszer egészének hatékonyság-hiányára is.

Tudnunk kell azt is, hogy a politikai makrostruktúra változása a környezet változásától is függ. Gazdasági, nemzetközi külpolitikai kapcsolataink adják a társadalmi nagyszerkezet egyik külső feltételét, amiképp a társadalmi szerepek változása, az értékrend módosulása, a kommunikációs kapcsolatok mezője biztosítja a struktúra belső feltételeit, s végülis ezek befolyásolják végső soron a politikai küzdelem egészét, beleértve a pártok politikai terveit, egymáshoz fűződő viszonyát is. S végső soron csakis ez lehetne az egyetlen objektív mércéje a politikai racionalitásnak, e külső és belső viszonyrendszer működik a kormánypolitika pilléreiként. Igaz viszont, hogy e nagyrendszer, a társadalom egésze végső soron akkor teljesítheti a maga kibontakozási vágyait, ha a rendszerváltozás biztosítja azt a politikai programot, amely a belső szabadságok feltétele.

A rendszerváltás politikai programja megengedte a társadalmi cselekvőknek azt a formálisan szabad szerepváltozást, amelyhez a hatalomra került új kormányzat nem tudott utólag semminemű összehangolt cselekvést biztosítani. S valljuk be, ebben a kormányzat nem ludas. Márcsak azért sem, mert a rendszerváltoztatás mint pártprogram, eltérő célokat foglalt magába mind az MDF-en, mind a koalíción belüli az egyes pártoknál. A legszembetűnőbben a gazdasági célképzeteknél (s az ennek mindig is alárendelten működő társadalomszerkezeti elgondolások esetében) voltak különbségek. Olyanok például, mint az állami és a magántulajdon aránya, az állam szerepének megmaradása vagy korlátozása, az önkormányzati és a kollektív tulajdonformák megengedése, a kárpótlási és privatizációs limitek kérdése, a jóléti és a szociális háttér tervezése, a piacgazdasági és hitelpoltikai elképzelések, stb. Sőt: a társadalomszerkezet várható alakulását illetően nemcsak a pártoknak, de a társadalomkutatóknak is aligha voltak érvényes képzeteik. Az életmód, az identitás, a mobilitások, a deklasszálódások, a korosztályonként módosuló szocializációs modellek, a politikai-kulturális rétegzettség, a csoportos vagy réteg-aspirációk együttesét is mérlegre téve nincs olyan kormány, amely – akárcsak a legcsekélyebb, elvi – felelősséget vállalná vagy vállalhatná a maga korábbi terveiért és igéreteiért – miért lett volna hát kidolgozott struktúra-képe az új koalíciós kormánynak?

Ezért tehát végülis lehetetlen elvárás lenne a kormány négyéves működésének leltárát aszerint elkészíteni, mit is eredményezett a kormányzat tudatos rendszerváltoztatási programja a társadalmi makrostruktúrában.ⁱⁱ Nem is beszélve arról, hogy míg a rendszerváltás programja nyíltan és látványosan tartalmazta az átmenet céljait, a múlttal való szakítás gyökerességét, a jobb jövő reményét és megteremtésének néhány ágazati tervcélját, addig a társadalmi makrostruktúrát illetően az eredeti kormányprogram egyetlen szót sem ejtett, s utána még számos miniszterváltás következett, amely mindig kitűnő lehetőséget ad arra, hogy valamely koncepcionális változtatást ne kelljen bevégeznie a hatalmon maradóknak. Mindemellett a kormánykoalíció összetételét és a kormánypártok számos gondolkodó hívét tekintve ez a struktúra-kép-hiány több mint feltűnő. Az 1992. május 22-én elmondott miniszterelnöki beszéd említést tesz a gazdasági szerkezetről, a „felgyorsuló szerkezeti korszerűsítés társadalmi következményeinek kezeléséhez szükséges szociális védőhálóról”, a szociális biztonságért vállalt felelősségről, a nagyipari munkásság sorsáért érzett teljes felelősségről, a magántulajdonosi agrárgazdaságról, a munkanélküliségi problémák és a társadalmi partnerek közötti konfliktusok megelőzéséről – a társadalmi struktúrára vonatkozó elképzeléseket azonban szó nélkül hagyja. A kormány részletesebb programja ugyancsak szociális, egészségügyi, oktatáspolitikai tematikákat érint csupán, a társadalom összetételére, szerkezetváltozására vonatkozó strukturális témákat nem.

S ha itt megállnánk az elemzés készítésével, bizonnyal senki sem sértődhetne azon, hogy meg sem ígért reformterveit kérik számon rajta. Viszont: bár a makrostruktúra változása nem jelent meg az eredeti kormányprogram szövegében, mégis, minden látszaton túl is a rendszerváltás egyik legkomolyabb latens ígérete volt. Nem beszéltek róla tervcélként, de ott rejlett minden programos megfogalmazás mögött, mint olyan jelenség, amelyet nem kell külön részletezni, változásának szükségességét nem fontos külön is indokolni, mert mindabban, amit a kormányzat az átmenet, a rendszer megváltozása terén vállalt, benne van, hogy a társadalmi nagyszerkezet nyilvánvaló módosuláson fog átesni. Márcsak azért is, mert a korábbi, mereven formalizált, szociológiailag hamis, egyoldalúan marxista osztályelmélet alapján idealizált-ideologizált társadalmi struktúra felszabadítása, a sarkalatos osztálytörvény (a társadalmi illetve magántulajdon közti válaszfalak) robbantása volt az új kormány fő ígérete. Beleértve a tulajdon, a mozgásszabadság, a kárpótlás, a gazdagodás, a piaci kapcsolatok, a nemzetközi érvényesülés, stb. visszaajándékozását a népnek. Magában a miniszterelnöki beszédben ez a célfeladat kellőképpen kiemelten, programosan jelenik meg. De ugyanilyen latens, konkrétumok nélküli pártprogram-tartozék volt a stabilitás megőrzésének szándéka, amelyet mind a nemzetközi helyzet feszülése, mind pedig a Grósz-kormány és a Németh-kormány idején elindult hatalmi elbizonytalanodás miatt kellett hangsúlyozni, és ugyanígy a struktúrabiztonságnak, vagyis a nagyarányú és végletes szétesés megelőzésének ígérete is előlegzett bizalom kiérdemlésének tárgya volt.

Minden átmeneti, rendszerváltó társadalom meg kell hogy küzdjön az új rendszer kialakításának föladatával. Minthogy pedig az előző társadalmi-történeti korszakban a kommunista politikai hatalom kellő eréllyel deklarálta kitűzött osztálycéljait és várható eszközeit is, az Antall-kormány nagyonis bölcsen tette, hogy jövendő presztízse védelmében hallgatott a maga konkrét struktúra-elképzeléséről. Mintha tudta volna előre: uralmának sikeressége nagyban attól függ, hogy ígéreteit mily mértékben tudja megvalósítani.

A közvélekedés persze szimplán úgy fejezi ki ezt, hogy maga a rendszerváltás is elsősorban az elitek cseréje csupán, a kormányzat a felsőbb rétegek érdekeit képviseli, s épp ezért a működését is mindenekelőtt a jól pozicionáltak, a gazdagok, a régi vagy új politikai szférához tartozók befolyásolhatják. Ami bizonyos: a közvélekedésben annyi megokolt gyanakvás után nemcsak az dolgozik, hogy minden hatalomrakerülőt csalónak tart, s nem is csupán az, hogy a változtatást nyíltan vállalót ruházza föl a bíztatóbb jövő kialakításának „mandátumával”, hanem az is magyarázó oka az egyszerűsítésnek, hogy az állampolgárok többségének az elmúlt négy esztendő alatt tisztázatlanná lettek gazdasági, képviseleti, társadalmi hovátartozási érdekei. Magyarul a változásoktól óvakodó korábbi közérzetet a létbizonytalanság váltotta föl, amely részint a megvalósulatlan reményekből táplálkozik, (hogy ugyanis egy jóravaló kormány majd biztosítani tudja legalább a korábbi szintű egzisztenciális szinvonalat), részint a nem egykönnyen áttekinthető társadalmi tagozódás, átrétegződés élményéből ered. A várakozások dacára a magyar társadalom elégedetlen maradt, amelynek egyértelműen belátható oka nemcsak a társadalmi vagy politikai funkcióvesztés, amelyet tíz- és százezrek éltek át a párt-, a tanácsi-, az igazgatási vagy a nagyipari vezető apparátusokban, hanem az ezt kísérő deklasszálódás érzése vagy félelme, illetve a nem tisztázott társadalmi különbségek „jelentése” is, amely – ma már ez szembeszökő lett: értékrendi válságot is tartalmaz. S mivel a populista ideológiák is pontosan ezt igyekeznek kihasználni, valami „régvolt biztonságba” próbálnak kapaszkodni az emberek, s elutasítják azt, hogy a rendszerváltás strukturális terheit nekik kelljen viselniök.

Ilyetén közérzülettel azonban az emberek okvetlenül szembekerülnek a kormányzattal, amelynek mostani szerepe nem a totalitárius államé, nem is a demokratikus tradíciójú plurális társadalomvezetésé, hanem az átmenetet „levezénylő” autokratáé, aki nemcsak hatalmi előnyszerzés okán, hanem a kormányzati hatékonyság kedvéért is igyekszik újraközpontosítani minden lehetséges lét-szférát, egészen addig, amíg már képtelen mindezt kezelni. Az állampolgároknak ez az egyszerre premodern és posztmodern viselkedése (aminek jól kivehető jele például, hogy értékkonzervatív és pártfüggetlen akar maradni, egyszerre szeretne nemzetcentrikus és mozgalompárti lenni, felhalmozna a gazdaság oltárán, de fél ennek kockázataitól, stb.), tehát az átmenet korszakában általánossá váló politikai magatartás egy korántsem statikus társadalmi-tagozódási igényről szól.

S pontosan ez az a dinamikus jelenség, amely a kormányzat számára ismeretlen, mi több: kezelhetetlen is, mivelhogy áttekinthetetlen maga a politizációs folyamat, s lényegét tekintve megoldatlan a valódi képviseleti mechanizmus is. A kormányzatnak nincs tudomása az állampolgárok politikai érdek-kötöttségeiről, értékeiről, politikai kultúrájáról. Az Antall-kormányzatnak nem volt erről a szuverén társadalmi szféráról, illetve a társadalmi struktúra átalakításáról, formálhatóságáról semmiféle valódi képe. Illetve: ami van, az épp a plurális társadalom megteremtésének mítosza, öndicsőítő feladatvállalása, amely tisztán formai szinten kacérkodik egy homogenizált nemzeti identitás kialakításának esélyeivel is. Emiatt, mint azt a kormánypárti (s olykor a felhangolt kritikai tónusú ellenzéki vagy koalíciós kisgazda) nyilatkozatok igen illusztratívan jelzik, a kormányzat saját tevékenysége szükséges elemének tartja, hogy a piacgazdasággal szembeni védekező attitűdöket korlátozza, a remélt piacgazdaság nyerteseinek és veszteseinek konfliktusait akár a drámai éleződésig vigye, végső soron pedig a társadalom sikertelen homogenizálását követő atomizáltság kezelése érdekében azon van, hogy megerősödjön illetve önállósuljon a politikaművelők „osztálya”, s kiépüljön az a játéktér, amelyen a képviseleti szereplőknek saját pályája lehet. Ilyetén mód a kormányzat maga is hozzájárul a társadalmi struktúra alakításához, csakhogy szempontjai nem szolidaritáson alapulnak, hanem strukturalista-pragmatikus politikai érdekeken.

A politikai intézményépítés jelen korszaka nyilvánvalóan magán viseli a speciálisan a kelet-európai átmenetek jegyeit. Például a klasszikus társadalomtörténeti fejlődésfolyamatban a kapitalizmust követő liberális demokrácia helyett minálunk a liberális elkötelezettségű rendszerváltó program vívta ki létjogát és relatív győzelmét, s ez a politikai irányzat kapott prioritást az átalakításhoz szükséges kapitalista gazdasági, tulajdoni, társadalmi, politikai feltételek nélkül. Ezért azután alapvetően reménytelen a társadalomban még gyökértelen pártok társadalmi struktúrát kifejező/képviselő szerepét várni, ahogy egyelőre még reménytelen a politikai pluralizálódás és a gazdasági pluralizálódás összefüggéseit fölismerni.

Anélkül, hogy közvetlenül bizonyos kormányzati köröket tennék felelőssé a politikai átmenet természetét, mechanizmusait, céljait illetően, kénytelen vagyok tapasztalni, hogy a politikai pluralizmus az átmenet első három évében félreérthetetlenül paternalista jelleget öltött. A paternalista pluralizmus és a főkegyúri joggyakorlás összetévesztése a többpárti demokráciával, kétségtelenül az Antall-kormányzat egyik alapvető működés-zavara.

A rendszerváltozás előestéjén annyi körvonalazódott, hogy a társadalom tagoltságát a politikai szféra optimális esetben képes visszatükrözni, s nem csupán az „elit / tömeg” dimenzióban, hanem a strukturálisan osztott, belsőleg is mozgásban lévő társadalom sokszínű megjelenítőjeként. Az átmeneti időszak gyermekbetegségei azonban idült szervezetrendszeri problémákká váltak. Hogy csak néhányat említsek: polgárság és alulról-belülről kiépült gazdasági kontroll nélkül az önkorlátozásra nemigen hajló állam egyértelműen a társadalmat helyettesítő szerepkört vállal magára, fölerősítvén a régi állami kényszereket, s mellékes szerepbe szorítva a létrejöttét alapvetően elősegítő civil társadalmat. Emiatt könnyen kialakul és állandósul az állam intézményi struktúrájának társadalom fölé emelkedő, „privatizált közhatalmi” szerepköre. Azután fontos témaköre lehetne a kormányzati hatékonyság mérlegének, hogy a nemzeti megújulási program elsősorban azt a középréteget célozza meg, amelynek kialakításáért oly kevesett tett utóbb a kormányzat. Példaként lehetne idézni a polgárosodó paraszti rétegekre hivatkozó kormány-szlogeneket, s összevetni az utóbb beiktatott mezőgazdasági támogatás-visszafogási gyakorlattal. Ugyancsak a sikertelenség jele az is, hogy a politikai döntésrendszerben a függőségi szálak egyirányúsága és személyes térbe kerülése ismét totálissá teszi az állami beavatkozás lehetőségét mind a gazdaság, mind a munkaerőpolitika, mind az oktatás, a médiák vagy a kultúra terén, s mindezek eredményezik utóbb a politikai és gazdasági klientúra kiépítését, a társadalmi kiszolgáltatottság növekedését és az érdekérvényesítés atomizálódásának feltételeit, és sorolhatnám még.

Elmondható tehát, hogy a rendszerváltás első demokratikusan választott kormánya a politikai pluralizmus körülményei között elmulasztotta a társadalom várható átstrukturálódásának tervezését, a szükséges politikai intézmény- és feltételrendszer biztosítását, amellyel egy negatív trend kezdetét segítette elő. Ismét esélye van a politikai döntéshatalom túlcentralizálásának, az ennek megelőzését szolgáló politikai ellensúlyok tudatos mellőzésének, valamint annak, hogy a társadalmi makrostruktúra a korláttalan politikai és piaci érdekeknek rendelődik alá.

Még több meglepetés érte a magyar gazdaságot és a vállalkozói szférát, ha a társadalmi nagyszerkezet csoport-elemeit együtt tekintjük a változó gazdasági térrel, a nyugati aspirációjú befektetésekkel, a tőkeerős és a bizonytalan jövőjű sok tízezernyi befektetővel egyetemben. Márpedig nyilvánvaló, hogy sem a társadalmi/politikai rendszerváltást, sem pedig a kárpótlási és privatizációs ígéreteket nem lehet ma már anélkül számba venni, hogy ne tekintenénk egyúttal a szociabilitás olyan kategóriáira, amelyek behatárolják a vállalkozásra képes, a privatizációban érdekelt vagy a rendszerváltoztatás céljaival alapvetően egyetértő társadalmi szférákat, vagyis olyanokat, mint az életmód, az identitás, a mobilitások, a deklasszálódások, a korosztályonként módosuló szocializációs modellek, a politikai-kulturális rétegzettség, a csoportos vagy réteg-aspirációk együttese és összefüggéseik láncolata a társadalmi perspektívákkal.

Ugyanakkor nem kell közgazdásznak lenni ahhoz, hogy átlássuk: lehetetlen a privatizációs ígéreteket véghezvinnie, ha a társadalom nagyszerkezetéről halvány fogalma sincs a kormánynak. Tény, hogy nem lehet a kormányt azzal vádolni – amit mellesleg sokan vártak volna tőle győzedelmes színrelépése előtt és után is –, hogy leszámolt végre a gazdagodási-kapitalizálódási tendenciát keményen akadályozó politikai intézményrendszeri és piaci akadályokkal, valamint az ezekkel szembeni politikai és társadalmi érdektörekvésekkel. A kormányzati munka hatékonysága e téren talán gyöngébb, mint a Németh-kormányé volt (arról nem is beszélve, hogy mindkét kormányzat jószerivel csupán elkezdhetett valamit megvalósítani, de mandátuma lejárván véghez már nem vihette).

Nézzük meg hát, mit tett az Antall-kormány a társadalmi struktúraépítés terén.

Újdonatúj társadalmi-gazdasági struktúra ?

A makrostruktúra céltudatos változtatása mint kifejtett politikai cél nem egyszerűen a kormányzópárté volt. Az egyes pártok ugyanis éppen a gazdasági rendszerváltás várható lépéseivel összefüggésben hangoztatták egyik vagy másik társadalmi nagycsoport támogatásának, jobb pozícióba segítésének halaszthatatlan szükségességét (erősen sarkítva ezt úgy jellemezhetnénk: 1989-90-ben az MDF programja „a kis- és középegzisztenciák megerősítését tűzte célul”, a Magyar Néppárt a tulajdonos parasztságot pártolta volna, a Fidesz és az SZDSZ a liberális gazdaságpolitika és a lényegében liberalizált piac hívének mutatkozott, az MSZP a kis- és nagyvállalati szférát mentette volna meg, a Független Kisgazdapárt a parasztság és a nyugdíjasok, a VOSZ a kisvállalkozók patronálását szorgalmazta, az Agrárszövetség nyíltan a paraszti rétegek favorizálását tartotta szükségesnek, stb. – lásd a pártok programjait és dokumentumait a Magyarország Politikai Évkönyve 1990-es kötetében).

Az első szabad választások időszakában a versengő pártok programjainak alaptónusában célként volt jelen a „kapitalista átmenet” szellemisége és reménye – ez okból a társadalmi és a politikai struktúrát illetően seregnyi illúzió és remény kelt életre a társadalom és a gazdaság aktorainak tudatában. A politikai pártok választási programszövegei többféle régi és új társadalmi víziót tartalmaztak, amelyek egyúttal bizonyos típusú „másik Magyarországot” és másféle gazdasági-társadalmi racionalitást sugalmaztak, mégpedig nem is egyféle módon: az „Önkormányzati Magyarország”, a „Kertmagyarország”, a „Kisrészvényes Magyarország”, a „Munkásönigazgató Magyarország”, a „Nyugat Követője”, a „Piacképes Magyarország” virtuális képe versengett a „Nemzeti Magyarország” vágyálmával. Emellett a társadalomnak szóló biztatás is egyértelműen arról szólt, hogy elkövetkezett a szabadulás órája, beteljesült a mesés jövőremények megvalósításának pillanata, s innentől immár nem a politikai pártbizottságok jogkörébe és ellenőrzési rendjébe tartozik, ha valaki feltörekszik, „osztályt vált”, százezerszeresére növeli vagyonát, Nyugaton talál gazdasági és érdekkapcsolatokat, kiárusítja megszerzett javait, vagy csak egyszerűen tulajdonra áhítozik. A korai felhalmozó kapitalizmus ígérete ugyan eleve magában rejtette egyesek tollasodása árán mások bukását, deklasszálódását és klasszikus elszegényedését, de ennek az esélynek előképe elsődlegesen a tudományos és publicisztikai közgondolkodásba épült ellenzéki aggálynak volt beállítható.

Az MDF a maga középpárti szerepkörét is szimbolikusan megerősítő „középosztályosítási” programját helyezte célkitűzései középpontjába, mintegy sugallva, hogy a társadalom java része a „társadalmi közép"-en helyezkedik el vagy afelé tart, ezért lehet a hazai modernizáció természetes bázisa a középrétegek „alulról jövő” fejlődése és a tulajdonos középpolgárság megerősödése. Ezt a programszintű törekvést mindaddig sikerült az MDF-nek tartania, amíg a belső viták és a koalíciós alkuk nyomán egyre inkább a történelmi középosztály visszaállításának késztetése kapott nagyobb támogatást, anélkül, hogy annak akár csak a történelem hajdani keretei között megvalósult gazdasági-piaci feltételei vagy továbbélő hagyományai meglennének.

A rendszerváltoztatás levezénylésének és a politikai struktúra elemeit átalakító céltudatos tevékenységnek társadalmi elfogadtatása merészen vállalt eszköze volt a kormánynak, amit nem kis mértékben a privatizáció ígéretére alapozva valósított volna meg. A „változtatásnak” elsődlegesen a politikai központtól jövő célmegjelölése, illetőleg a régi hatalmi szerkezet radikális átalakítása (az akkori kormánymegnyilatkozások többsége alapján úgy tetszik:) politikailag artikulált célja volt az életbelépő kormánynak, amely a maga hosszútávú legitimitását is javarészt ebből a programcélból kívánta kitermelni.

A pártok attitűdje sem volt egynemű: alapvető elgondolásaikat tekintve abban szinte vita nélkül egyetértettek, hogy a privatizációra szükség van és szinte valamennyien elfogadták, hogy a politikai struktúraváltás elsődleges célja és útja, mind a célkitűzések, mind pedig a rendszerváltó program adminisztratív és kormányzástechnikai szintjén a politikai pluralizálódás, beleértendő azt is, hogy a meglévő plurális érdekkifejeződés pártok és képviseletek formájában kell hogy megvalósuljon, függetlenül a hatalomra kerülő párt/ok/ egyéni érdekcéljaitól.

A rendszerváltozás pártszférában és politikai miliőben végbemenő hozadéka mellett azonban nem kevéssé fontos a gazdaság modernizálásának stratégiai terve, amelytől részben vagy egészben függhet az elkövetkező számos rendszerváltozás egyik kortörténetileg legfontosabb lehetősége: társadalmi rendszerváltozás mértéke, magyarán a társadalmi makrostruktúra átalakulása. Erről, ha lehet még visszább vonulni a tudományos agarakkal, nemhogy nem-tudományos, hanem köznapi értelemben is hiteltelen lenne több kutatóintézetnyi empirikus vizsgálat nélkül biztosat állítani. A struktúrát magát illető elemzések céljait, az átalakulás mértékét és a keletkező új szerkezet elemeit illetően igen nehezen összevethetők az adatok, s főleg arra nem alkalmasak, hogy a mindennapi vagy a folyamatos kormánytevékenységel szembesítsük őket. Bizonyossággal csupán annyit lehet állítani, hogy lokálisan éppúgy mint országosan, jelentős differenciálódás indult meg a megélhetésre és felhalmozásra egyre nehezebben képes népesség, illetve a fölhalmozni, vállalkozni, kockáztatni kész, s erre speciális forrásokat, képességeket és kapcsolatokat mozgósítani tudó népesség között. Tapasztalati tényként kezelhetjük, hogy a klasszikus parasztság, az úri középosztály és a szélsesebb tulajdonos-polgári réteg hiányzott a rendszerváltozás előtti Magyarországon. Ez a tapasztalat azonban tudományosan vajmi kevés, s ami e téren érdemlegesen változott, például a vállalkozók számának látványos növekedése, a munkanélküliek arányának megduplázódása, vagy a technokrácia megjelenése mint jelenség is pusztán az elitesedés/deklasszálódás vertikumában mérhető, de számos nemszándékolt következmény is beleszólt e változásokba, tehát tisztán kormányzati tevékenységként – akár negatív, akár pozitív minősítéssel – ezeket nem lehet értékelni. Mintegy állandó komponense a rendszerváltozásnak az is, hogy mind a mai napig nincs tisztázva az ancien régime gazdasági vagy gazdálkodási szférában érdekelt elitjének, a politikai hatalmukat gazdasági térre konvertálni képes ezreknek (vagy tízezreknek?) mai egzisztenciális helyzete, értem ezalatt felelősségrevonásukat, gazdasági érdekeiket, megmaradt kapcsolataikat, szakértői szerepekben továbbélő hatásukat, párthovátartozásukat, stb

. – vagyis sötét verem az örökség kérdése, a továbbélő múlt hatása.

Elgondolkodtató ennek tágabb összefüggésrendjében, hogy a három ágra oszló politikai eszmeirányok /liberális, konzervatív, szocialista/ és a kétirányú társadalmi polarizálódás /gazdagodás, szegényedés/ dinamikája és folyamata miképpen függ össze. Tudjuk persze, hogy a társadalmi megosztottságnak mind a politikai pluralizálódás, mind a pártosodás, mind a gazdasági érdekek politikai szintre konvertálása, mind pedig a korábbi, korántsem oly merev társadalmi tagoltság terén milyen jelentősége volt illetve lehetett. Gondolok itt a latens többségre, amely nem vett részt a választásokon, vagy az „átmentett” gazdasági, politikai és kapcsolati hatalomra, amelyek konzerválják a mai társadalmi pozíciókat. De éppúgy vitatható az az álláspont, hogy a mai tagoltság hiánya, illetőleg be nem látható volta lenne minden gazdasági vagy politikai kormánytörekvés akadálya. Tény viszont, hogy a politikai tagoltság felső szintjén elhelyezkedők éppúgy ismeretlenek a kormányzat részére, mint a „lent maradók” és a „lecsúszottak” tömegei, s az ortodoxan baloldali érzelmű tízezrek ugyanúgy részei-részesei a társadalom tagoltságának, mint a jobboldali eszmékre nyitott „gyarapodók”. Ennek a helyzetnek aprólékos részletezésére itt nincs módom, de bizonyos, hogy korántsem kicsiny azok száma, akik összeférhetetlenséget látnak a plurális politikai demokrácia kialakítása és a piacgazdaság irányába elmozdulás között, mert kizártnak tartják ezek együttes megvalósíthatóságát jelentősebb társadalmi konfliktusok nélkül, amivel viszont magát a tiszta átmenetet teszik teoretikusan és gyakorlatilag is lehetetlenné.

A mai politikai tagoltság számos ok miatt korántsem tiszta a politikusok számára, nem áttekinthető a pártok számára, s még kevésbé definiálható a mindennapi ember számára. Evvel viszont máris oda következtethetünk, hogy a kormányzat voltaképpen tehetetlen a változások terén. Tehetetlen főként azért, mert azok saját hatókörén kívül játszódnak le, s olykor kifejezetten tervei ellen hatnak, illetve nem kis részben a régmúlt történelmi örökségeként maradtak itt, s befolyásolásukhoz tetemes időre, szervezettebb és koncepciózusabb társadalomépítési stratégiára van szükség. Ez viszont hiányzik, amire kétségtelenül számos megnyilatkozás utal az elmúlt években (tv-interjúk, újságcikkek, riportok jelzik, hogy a társadalmi szerkezet építéséről mindíg csak jövő időben fogalmaznak).

Nem érzékeli továbbá a kormányzat azt sem, hogy a politikai struktúrába korábban belenyugvóan betagolódó népesség milyen gazdasági pozicionáltságra tehet szert, milyen jövőképpel és perspektíva-tudattal él együtt, s még kevesebbet lehet tudni arról, milyen mérvű mobilitási aspirációkat dédelgetett és rejtett el a népesség mobilabb, innovációra hajlandó része a rendszerváltozás előtt, ebből mit képes ma még előkotorni, annak milyen érvényessége van, s milyen feltétel-együttes szolgálná ideális teljesülését. S miközben az Antall-kormányzat egyik vállalandó céltevékenysége a stabilitás biztosítása volt, mégis, az erre garanciát ígérő nyilatkozatok feledni látszanak, hogy a társadalmi mozgások növekvő mértékűek és talán súlyosodó jelentésűek is. E dinamikai feszültség igen szembeszökő a kormányzati felfogás és a mindennapi élet szintkülönbségét tekintve. A kormányzat defenzív felfogást mutat a változásokkal szemben, elhárítja a konkrét mozgások tudomásulvételét, s nem vállalja sem az iránymegjelölést, sem a célzott vagy képzelt változások elősegítését, miközben fenntartja ama óhaját, hogy a rendszerváltás folyamatát kezében tartsa. Magatartási stratégiája kezdettől fogva valami ellen irányult (a „bolsevizmus” ellen, az ellenzékiség ellen, stb.), nem pedig valami megvalósítása felé. Ugyancsak 1990 tavaszától a keresztény nemzeti elv, az önigazoló, a saját hatalmi pozíciót szélesítő, az újnemzeti ideológiával integráló eszme vezérelte a kormányzati politikát, amely mintha inkább mikrostruktúrák, klientúrák és informális hálók segítségével próbálná megvalósítani a makrostruktúra átalakítását. Ehhez tartozik még az egész privatizációt – mint rendszerintegráló eszközt, mint a politikai modernizáció legnagyobbszabású hazai ígéretét – tisztázatlan eszközrendszerrel kezelő kormányzati gyakorlat, amely az ÁVÜ és más intézmények létrehozásával, adó- és jövedelempolitikai manipulációkkal olyan szétkoordinált rendszert teremtett, amely voltaképpen bármiféle privatizáció esetén eleve ellentmondásban áll a váltás ígéretével és a változás gazdasági szereplőit illető érdekmögöttesekkel.

S ha mindezt kiegészítjük azzal az empirikus tudással, hogy mi minden maradt a helyén a politikai osztottság, a strukturális szerepvállalások, a politikai reprezentáció vagy a politikai mezőben való megjelenés terén, valamint okulva abból, hogyan lett privatizált vagy nyugati tőkének kiárusított magánvagyon a szocialista állami tulajdon jelentős hányadából, voltaképpen aligha találgathatunk abban a kérdésben, ki mindenki él tovább ugyanabban a közegben, ugyanazzal az uralmi eszköztárral és perszonális kapcsolatrendszerrel, amivel élhetett az elmúlt negyven év alatt – mindezt tudva igen nehezen beszélhetnénk politikai kritika nélkül arról, hogy ki és miképpen törölte el a múltat.

A pártállam utáni prekapitalista korszakban a struktúra-alkotó intézményi mechanizmusok (illetve ezek hagyománya és jelene), valamint a személyes társadalmi kiszolgáltatottság formáinak fennmaradása és gyarapodása ugyanúgy föllelhető mint kontinuus elem, amiként az ezek elleni állampolgári harc minden korábbi módja – a politikai nem-részvételtől a nyílt érzelmi ellenállásig, a sértettségtől a másodlagos tájékozódási eszközök használatáig, a második és a harmadik gazdaság fennmaradásától a megszerzett kis vagyonok valutásításáig és Nyugatra juttatásáig, stb. – tovább élnek mint a legalapvetőbb politikai emancipációs igény látványos kifejeződései, a társadalmi védekező stratégiák legtermészetesebb formái.

A pártállami társadalmi és politikai struktúrában, röviden tehát a makrostruktúrában a függőségi viszonyok minden intézményesítettség mellett is megvoltak a privát szféra és a kommunikatív kapcsolatok szempontjából, de a valódi függésrendet a centrum/periféria relációk határolták be. Annak ellenére, hogy például a térségi struktúra szereplői és a társadalmi depriváltság elszenvedői nagyonis várták a rendszerváltás e téren remélhető hozadékát, a politikai-gazdasági-adminisztratív centrum szerepének csökkenési tendenciáját vagy csökkentési racionalitását – ez alig változott (inkább csak bonyolódott) a kormány hároméves működése során. S ha részletesebben is belemegyünk: megmaradt például – ha nem erősödött éppen – a térségi szintű politikai függőség és bonyolultabb lett a helyi politika számára a gazdasági szférából jövő társadalmi támogatottság meghatározó volta; ez különösen kontrasztos a korábban diszpreferált térségekben, de voltaképpen minden önkormányzat magáramaradottságában is gyakorta átélt élmény. A gazdaság térségi függésrendje, a politikailag dimenzionált piacok és függéskényszerek mind a mai napig keleti és nyugati, innovatív és retardált szférára, kiszolgáltatott és sikerképes területekre tagolódnak, ami nyilvánvalóan tükröződik a változásra reagáló állampolgári magatartásokban, a kormányzatról való gondolkodásban, stb.

Továbbra is jelentős rétegek élnek úgy, hogy érdekeik közvetlenül kötődnek az egész intézményi struktúra működéséhez, amelynek továbbra is kényszerű fenntartói, ám szerepkör nélküli szereplői, s ugyanakkor mind gazdaságilag, mind politikai-adminisztratív piac szempontjából éppúgy kiszolgáltatottak neki, éppúgy nincsenek rá hatással, mint annakelőtte, sőt periferizáltságukat, mellőzöttségüket annál inkább átélik, minél több változással kecsegtetett maga a rendszerváltozás reménye.

Tovább él a politikai társadalom és a makrotársadalom kettőssége, erősödik a köztük meglévő funkcionális megkülönböztetődés, karakteresen polarizálódik a szerepek hangoltságát jelző „politikus/nempolitikus” dichotómia, különösen a hatalmi struktúrához kötődés és a kormányellenzéki mentalitás; ami annál is figyelemreméltóbb, mivel ugyancsak kontinuus elem, hogy a hatalmi struktúra ismét olyan keretté lett, amely elvileg a népeség „egészének” terveit, várakozásait, vágyait artikulálná, ám például az intézményes érdekképviselettel (mondjuk a szakszervezetekkel) szóba sem áll. Ilyesféle gesztusok sokasága miatt azonban a maga személyes képviseletét a politikailag érintett társadalom tagjai közül senki sem érzi át, mert sem a valódi társadalmi tagoltság, sem a politikai tagoltság nem fejeződik ki a parlamenti- vagy a párttagoltság formáiban, miként a gazdaság tagoltsága sem reprezentálódik a parlamenti pártharcokban, sem pedig a politikai erők nyilvános gyűrkőzésében.

A szétkoordinált gazdasági szféra továbbra is rejti azokat a köztes érdekeket, térségieket, ágazatiakat, csoport- és hatalmi érdekeket, amelyeket a nyolcvanas évek végén lehetett regisztrálni. Így például mesebelien tovább él a megyei politikai szintű hatalom számos formája, megerősödött az önkormányzatok (jelzem: azok, amelyeknek autonómiája a rendszerváltás egy másik nagy ígérete volt) gazdasági függése a helyi (történetileg determinált) forrásoktól, kényszerektől, gazdasági erőktől, kiskirályoktól.

A hajdani, hetvenes-nyolcvanas évekbeli mozdulatlan, mozdíthatatlannak tűnő egzisztenciális stabilitást és uralmi folytonosságot egy lassan elpuhuló konzisztenciájú hatalomtechnika váltotta föl a nyolcvanas évek végére, amelyet a politikai közérzet szintjén és az uralomgyakorlás terén egy összeomlás-szerű válság követett, miközben látszólag lehetőséget kínált a hatalom és a politikai társadalom térbeli dimenzióinak és szerepleosztásainak, gazdasági és piaci érdekeltségeinek átrendezésére. Ez azonban mindmáig elmaradt; a politikai mező sokszínűbb lett ugyan, látványosan plurális, a gazdasági szféra még nekiiramodottabbnak tetszik, de a leszakadástól semmi sem mentette-mentheti meg a társadalmi és a politikai perifériákat, míg viszont a politikai-uralmi centrum gyorsan újraközpontosodott, s már a helyhatósági választások idején (fél évvel a rendszerváltás „napja” után) a pártközpont/ok/ irányították a helyi folyamatokat, vagy olykor épp ellenkezőleg, ők hagyták magukra, szorították valódi döntéslehetőségek nélküli helyzetbe a területi struktúra szereplőit, a központi politika helyi ügyvivőit (s ez érvényes volt mind a koalíció, mind az ellenzéki pártok vidéki sejtjeit tekintve).

A perifériáról nézve tehát maga a politikai centrum, sőt: „a rendszer” továbbra is idegenként és kényszerítő hatalomként jelenik meg. S miközben a politikai rendszer a maga fennmaradását ilyen módon biztosítja, az „új demokrácia” ilyetén állandósulását egyre kevesebb társadalmi szereplő kívánja már. A társadalom nagyobb hányada, mondhatnánk korántsem „törpe minoritása”, hanem elsöprő többsége számára evidencia ma már, hogy amennyit nyert egy új politikai garnitúra színrelépésével és a politikai hatalom „belső modernizálódásával”, az túl drága ár volt ahhoz képest, amit ennek megfizetni kénytelen az életszínvonalromlás, a hamis ideológiák, az egyre kevésbé hihető Nyugathoz-csatlakozás terén.

A kormányzati tevékenység hangütése kezdettől az volt: meg kell teremteni és ki kell bővíteni a politikai demokrácia intézményeit, s olyan strukturális változásokat kell hozni, amelyek messzemenően meghaladják a pusztán politikai szféra hatókörét. Az Antall-kabinet a későbbiekben azonban – s főként 1991 őszétől, az amúgy is karakteres kormányváltoztatás időszakától – megkezdte a privatizációs folyamatot keményen etatizálni, mondhatnánk: kormányzativá tenni, valamint kiárusítani részint magát a privatizációs eszmét, annak eszközrendszerét, bizalmi pozícióit, és átvenni a befolyásolás jogát az ellenőrzési jogok terén, ami végülis a privatizáltak kisajátítására koncentrál. Az új rezsim hivatalos ideológiája ismét a változások „igazi” képviselőinek legitimációját kívánta elérni, szembeállítva őket először a népesség széles köreiben hitelüket vesztett korábbi pártfunkcikkal, a veszteséges vállalatok vezérkarával és a változásban nem érdekelt társadalmi szereplőkkel. Ezt követően azonban mind az új ideológiai tájoltság, mind a politikai és a gazdasági várakozások egy nem elhanyagolható része kereste az „új kiegyezés” lehetőségét a vagyonelosztásban és az új privát vagyonok kiépítésében érdekelt adminisztratív illetve politikai garnitúrával. A kárpótlás ügyének késleltetett fölvétele, vagy a földtörvény ügye, a vagyonjegyek mesterséges szabadpiaca és állami fizetőeszközzé változtatása ugyancsak arra volt hivatott, hogy megnyerje a társadalom rokonszenvét a kormány iránt, valamint hogy egy új klientúra kiépítését alapozza meg, amelynek elkötelezettsége segítette vagy segíteni fogja a közös nyelv megtalálását a korábbi (központi vagy helyi) hatalmi eliten belül található reformerekkel (akik egy része jó érzékkel átlépett a gazdasági „modernizáció” szférájába), illetve a hatalomhű új modernizátorokkal, akik tevékenyen elősegítik a kormányzati teljesítmény elfogadtatását és a kormány érdekköreinek vagyoni perspektíváit.

Legitimitás és hűbérbizomány

A kormányzat egy új integrálási kísérlettel is próbálkozott: a kárpótlás mint a politikai bizalom és a joviális együttérzés megvásárlásának eszköze kezdettől fogva mint ígéret volt hivatott új osztálybázist teremteni a kormányzati ideológiának, s éppen ezúton lett kívülről is korlátozó eszköze a jobbára szabaddemokrata vagy volt szocialista vezetésű helyi önkormányzati szabadságjogoknak. E politikai szimpátiakeltést megcélzó és legitimitást garantáló álláspont igen megfontolt politikai éleslátásról és tervezésről bizonykodik. S mivelhogy a hatalmi ágak megosztása ténylegesen megtörtént, az új formális demokratikus intézményrendszer pedig kiépült, lehetetlen egy puszta gazdasági racionalitás, piaclogika vagy válságmegoldó attrakció nevében számonkérni a kormányzaton, mit követett el a privatizációval összefüggésben a struktúratervezés terén.

A kormányzat önlegitimálása ugyan nem találkozik a társadalmi közvélekedéssel, s a megkezdett államközpontú kisajátítási folyamat sem kedvez az új tulajdonosi rétegek kialakulásának, mégis ez az állami beavatkozási filozófia szolgál alapul az intézményi privatizációhoz, amely nehezíti a befektetési bátorság megnyilvánulását, korlátozza a vállalkozási esélyeket minden téren. Nem beszélve arról, hogy a modern polgári társadalom, a vagyonos középosztály megteremtése – mint államilag szentesített politikai cél – nehezen is vitatható akár az ellenzék, akár a szélesebb, ellenérdekelt társadalom részéről. Ugyanis a kormányzati működés legitim voltát elfogadva lehetetlen (pontosabban hatástalan és értelmetlen) ma már organikus kapcsolatot megnevezni a politikai szféra nemdemokratikus működése és a mély társadalmi-gazdasági egyenlőtlenség között. Lehetetlen lett kimondani az ideológiai felszín alatti növekvő társadalmi elégedetlenségek politikai okait, képtelenség lett a politikai bürokraták privilegizált helyzetét és ellenőrizhetetlen politikai/-gazdasági/ hatalmát a meg-nem-tervezett rendszerváltás szükségszerű következményként megnevezni, pláne azt állítani, hogy nemcsak a jövedelemelosztás szférájában, hanem a döntéshozatal valamennyi fő területén monolitikus maradványok élnek tovább, új hatalmi dominanciák épültek ki, s ez sok esetben ellene dolgozik a társadalmi struktúra céltételezetten pozitív, demokratikus változásának. Stabil hivatkozási alap marad viszont az, hogy centralizációs gyakorlat nélkül a termelői vagy szolgáltató társulások a maguk vadpiaci érdekracionalitása alapján (és korántsem demokratikusan) alakíthatják a társadalmi struktúrát, tehát kell valaki, aki ellenőrizheti a gazdaság és a piac korlátlan spontaneitását, s ki más lehetne ennek ellenszere, mint az állam s az ő felügyelő intézményei, érdekképviseletei, gazdasági érdekeltségei...?

E kényszeredetten vállalt bürokratikus ellenőrző funkció, s a hivatalosan generált apologetikus ideológia a jövőépítő logikának, valamint a fejlődés racionalitásának nevében ismét „tudatos tervezője” próbál lenni a társadalmi szükségleteknek és akaratoknak. Mindez aligha szolgál másra, mint önlegitimációra, ráadásként egy elitisztikus szerepkör tartósítására. Mind a piac újrafölfedezése – mint minden társadalmi baj megoldásáé –, mind pedig a parancsuralmi gazdaság fölváltása a gazdasági parancsuralommal, a látszat szintjén azt a hallgatólagos felismerést sugallja, hogy a társadalom és a gazdaság makroszintű változásai nem valami rosszul újraközpontosított uralom, hanem liberalizált piaci önszabályozás eredményei; vagyis szó sincs állami gyámkodásról és hatalmi presszióról, elosztási privilégiumokról vagy protekcionista tervezési logikáról, apparátusok önérdekéről vagy a politikai szféra kiterjesztéséről. Az önigazoló ideológia szerint mindeme jelenség-együttes egy átmeneti társadalom belső konfliktusainak kifejeződése csupán, s hovatovább egészen természetes, hogy a teljes, sőt bővített intézménystruktúra újratermelődik olyan feltételek mellett, amelyeket (nem a kormányzat és a hozzá közel álló körök primér érdekei, hanem) a politikai-gazdasági prioritások megkövetelnek.

Nyilvánvaló viszont, hogy a zéró-pontról indított kapitalizációs verseny is strukturális ellentétet termel újra, amikor a dinamikus fellendülés ideológiájával nemhogy nem csökkenti, de egyenesen támogatja a szelektív módon átörökített strukturális egyenlőtlenséget. A tulajdonviszonyok ilyetén „átrendezése”, az egyenlőtlenség sokféle formájának törvényesítése, és a válságmegoldás vállalása címén egy új politikai-gazdasági elit kezébe jutott a rendelkezési hatalom. Így a kormányzati munka azt a látszatot kelti, hogy a „rendszerváltozás” megoldotta a fordulatot a régi politikai elit uralmi korlátozásával, s a ma kiosztott privilégiumok immár a gazdaság logikáját követik, fölébe kerülvén a politikának, meg az állam mindenhatóságának. Szó sincs tehát arról – sugallja imígyen a kormányzópárt –, hogy az új politikai elit, és a még ellenőrizhetetlenebb új nómenklatúra gazdasági hatalma az állami privilégiumok elosztására is nyilvánvalóan átterjed, magyarán hogy egy új politokrácia és annak ágazati relációi döntenek a struktúrák célszerű átalakításáról. Hanem csupán arról kell most beszélni, hogy a gazdaság adott intézményes struktúrája a pártállam megtermelte elmaradottságot hordozza nyűgként, s a fejlődés ezenfelül is külső és belső korlátok, meg körülhatárolt utak mentén lehetséges csupán, így előnytelen alakulásáért sem a mostani kormányzaté a felelősség...

Ugyancsak kontinuus elem maradt az egyszemélyes kormányzati diskurzus. A társadalom java része, amely nem is vesz részt a párbeszédben, vagy átlagos esetben is eleve ki van zárva a politikai párbeszéd minden formájából, eközben pontosan tudja, hogy formális és konkrét értelemben egyaránt az új politikai apparátus és kapcsolt részei rendelkeznek mindama hatalommal, amely a politikai struktúra keretének tartósításához és gazdasági előnyeiben megszerzéséhez szükséges. Következőleg az uralkodó elitnek, mint az állam és a társadalom érdekei megtestesülésének, illetve annak legitim kifejeződésének politikai akaratát végső soron e társadalom etablírozott gazdasági és politikai struktúrája szenvedi el.

A politikai főhatalom függetlenedése a társadalmi szinttől, s arrogáns válaszai a társadalmi kérdésekre egyaránt azt tükrözik, hogy a választásokon elnyert legitimitás és a hatalom berendezkedése ismét mindenféle értelemben kizárja a társadalom beleszólását az őt magát érintő ügyekbe, annak ellenére, hogy a képviseleti mandátumot nem erre adta. Ez pedig – a kormány és a politikai élet főbb szereplőinek egyre romló társadalmi értékelése mellett – ugyancsak nem az Antall-kormány „bűne”, hanem a parlamentáris demokráciák egyik sajátlagos alapproblémája.

Az önérdek gazdasági és politikai-pozicionális kifejeződése, mint a kormányfőhöz képest definiált viszony, két szempontból is döntően „felülről meghatározott”. Mindkettő történeti gyökerű éppannyira, mint jelenkori. Az egyik a ma gazdaságpolitikai téren vállalható kormánystratégia: itt nemcsak a nyugati piacba betagolódásunk korlátosságára gondolok, amely nem mai eredetű, hanem arra is, hogy a ma Európában bárhol vállalt kormányzati gazdasági stratégia és irányítási racionalitás lényegében kétféle: liberális vagy konzervatív. Az Antall-kormányzat kezdettől és nyíltan a konzervatív politikai magatartás és értéktudat prioritását kívánta biztosítani, holott a huszadik századi konzervatív kormányzatok és gazdaságpolitikák okkal vállalják a nyugati értékrendnek azt a részét, amely elutasítja a nagymérvű állami beavatkozást. Ami pedig a magyar konzervatív Antall-eszményt, a húszas-negyvenes évek közötti állami konzervativizmust illeti, az éppen gyökeresen ellentétes a nyugati mintával. A másik nyugati eszmény, amely a politikai célképzetek terében megjelenik, a liberális állampolitika, amely viszont politikai garanciák biztosítása mellett mond le nemcsak az uralmi racionalitás nevében fokozott kormányzati beavatkozásról, s nemcsak a politikai befolyás „privatizálásáról”, hanem a gazdasági folyamatok egy kézbe markolásáról is. Tehát minálunk keveredik a legrosszabb fajta nyugati minta és saját stratégia, megmarad a központosított állami szerep, de liberális tolerancia nélkül, megmarad az erős állami beavatkozás, de közjogi hitelintézetek és a mezőgazdaság tekintélyes állami szubvencionálása nélkül, megmarad a parlamentarizált felelősségvállalás és az állampolgárokra visszaterhelt gazdasági felelősség – de a kormányzati presztízs vélt csökkenése nélkül.

A másik alapja a „sikerképes” önlegitimáló stratégiának, a privatizáció mint hűbérbizomány működtetése, vagyis egy látványos újrafeudalizálási, vagy legalábbis paternalizálási kísérlet. Az MDF illetőleg a koalíciós kormánypárt részéről a privatizáció lehetősége úgy merül föl, mint a „bűnös nemzet” öntudatának visszaadományozási gesztusa, amely nemzetet éppen ez a kormányzat szabadította meg a nyakán ülő tovarisoktól, a szocialista kényszerpiactól, a kágéestés függésrendtől, az egész negyven évi terrortól és totalitarizmustól. A privatizáció mint fogalom és a kárpótlás mint ideológiai bunkó ezért nem más, mint a nemzet kárpótlása 56-ért, a kényszerpiacért, a retardált életért, a tulajdon elrablásáért, a lélek gyötrelmeiért. A kárpótlás és a privatizáció – államilag szabályozott zabrálás törvényi legitimálása. Jóvátétel, annak, akinek jut, akinek juthat, akinek jár. Vagy azoknak, akitől a jövőben majd a jelenlegi privatizáló garnitúra politikai és gazdasági kárpótlása várható.

Mind a vállalkozók, mind pedig a technokraták növekvő aránya miatt is lényeges, hogy a politikai intézményépítés jelen korszaka nyilvánvalóan magán viseli a speciálisan kelet-európai átmenetek jegyeit. A klasszikus társadalomtörténeti fejlődésfolyamatban az intézményesedő kapitalizmust követte a liberális demokrácia, ehelyett minálunk a liberális elkötelezettségű és demokratikus célzatú rendszerváltó program kapott prioritást, az ehhez szükséges kapitalista gazdasági, tulajdoni, társadalmi, politikai feltételek nélkül. Ezért ma még alapvetően reménytelen a társadalomban gyökértelen pártpluralizmus társadalmi struktúrát kifejező/képviselő szerepét elvárni. Kétségtelen, hogy ez régiónk egyetlen országában sincs másként. De bizonyossággal lehet állítani, hogy a magyar társadalom nem ezt az utat választotta volna, nem erre adott mandátumot képviselőinek, s nem – vagy nemcsak – ezt az irányt tekinti célravezetőnek, reményt és bizalmat keltőnek. A koalíciós kormányzat széthullása és a társadalommal kötött állami „szerződés” fölrúgása után azonban a rendszerváltás kormánya evvel már nem tudhat törődni. Ereje most a túlélésre van beállítva, éppúgy, mint azoké, akiket „leváltott”. A leváltáshoz képest a valódi vált(oz)ás bizony hosszú folyamat. A történelem nagy rotációja a politikai uralom mezején aligha forgatja meg „holnapra” a világot.

--------------------------

Korábban megjelent Rendszerváltoztatás és makrostruktúra címen. In: Gombár Csaba – Hankiss Elemér – Lengyel László – Várnai Györgyi (szerk.) Kormány a mérlegen: 1990–1994. Korridor, Politikai Kutatások Műhelye, Budapest, (1994) 54-77. old.

Felhasznált szakirodalom

Andorka Rudolf /1992/ Megelégedettség öt közép- és kelet-európai országban. In: Átépítés alatt. Századvég-MHB-Szonda IPSOS, Bp. 88-94. p.

Andorka Rudolf /1991/ A magyarországi és finnországi hosszú távú társadalmi fejlődés jelzőszámok idősorai alapján. Szociológiai Szemle, 35-58. p.

Antall József /1990/ miniszterelnöki kormányrogram ismertetése.

Bihari Mihály /1991/ Rendszerváltás és hatalomváltás Magyarországon. In: Magyarország Politikai Évkönyve, 33-47. p.

Bihari Mihály /1992/ Rendszerváltás és politikai berendezkedés Közép- és Kelet-Európa néhány országában. In Fischer András – Levendel Ádám szerk. Átépítés alatt. Századvég-MHB-Szonda IPSOS. Bp. 57-68. p.

Bíró Zoltán /1993/ Kié a rendszerváltás, és kié lesz az ország? In: Elhervadt forradalom. Püski, Bp. 69-72. p. Ugyanitt: Elmaradt konszenzusok. 104-113. p.

Bozóki András /1991/ A magyar átmenet összehasonlító nézőpontból. Valóság, 8. sz., 16-33. p.

Bruszt László /1988/ A centralizáció csapdája és a politikai rendszer reformalternatívái. Medvetánc, 1. sz. 171-195. p.

Bruszt László – Simon János /1992/ A nagy átalakulás. Elméleti megközelítések és állampolgár vélemények a demokráciáról és a kapitalizmusról (1989–1990). Politikatudományi Szemle, 1. sz. 75-98. p.

Csanády András /1993/ Az átalakulás határai. Kézirat, MTA PTI, 11 p.

Csanádi Mária /1987/ A döntési mechanizmus szerkezetéről. Társadalomkutatás, 4. sz. 5-26.p.

Csanádi Mária /1993/ Rendszer-függőségeink: A párt-állam működésének és összeomlásának hatása az átalakulásra Magyarországon. Kandidátusi értekezés, Budapest.

Csepeli György – Kolosi Tamás – Neményi Mária – Örkény Antal /1992/ A gazdagság és a szegénység okaira adott magyarázatok rejtett normatív szempontjai Magyarországon. Szociológiai Szemle, 3. sz., 21-41. p.

Demokratikus átmenetek. /1991/ A Politikatudományi Társaság Évkönyve. Budapest.

Erős Ferenc /1993/ A válság szociálpszichológiája. Tanulmányok. T-Twins Kiadó.

Fekete Judit /1987/ Kríziskezelésünk krízise. Kézirat, 4o8 p.

Fritz Tamás /1993/ A magyar parlamenti pártrendszer jellemzése és tipizálása. Kandidátusi értekezés részlete, kézirat, 24 p.

Gazsó Ferenc /1993/ Elitváltás Magyarországon. Társadalmi Szemle, 5. sz., 16-26. p.

A.Gergely András /1989/ Kudarcos reformlét – magyar konzervativizmus? In: A Magyar Politikatudományi Társaság Évkönyve, Budapest.

Hankiss Elemér /1989/ Kelet-európai alternatívák. KJK, Budapest

Jávor István – Rozgonyi Tamás /1992/ Gazdasági válság és elmozdulás. A vállalkozói szféra szervezeti kiépüléséről és az állami és szövetkezeti szektor válságáról. In: LELTÁR, MTA Társadalmi Konfliktusok Kutató Központja, 7-12. p.

Johancsik János /1993/ Sokpártiság és pártverseny Franciaországban és Magyarországon. Kézirat, MTA PTI, 27 p.

Kéri László /1991/ Összeomlás után. Kossuth, Budapest.

Kiss Balázs /1993/ Tagoltság és világkép. Csurka István politikai írásai. Kézirat, MTA PTI, 35 p.

Kolosi Tamás /1993/ Kétharmados társadalom. /Bossányi Katalin interjúja/. Társadalmi Szemle, 11. sz., 12-23. p.

Kolosi Tamás – Szelényi Iván – Szelényi Szonja – Bruce Western /1991/ Politikai mezők a posztkommunista átmenet korszakában. Szociológiai Szemle, 1991., 5-35. p.

Kopátsy Sándor /1993/ Úttévesztés. Társadalmi Szemle, 5. sz., 27-36. p.

Kovács Éva – Tóth István János /1992/ Ki mit mondott 1990-ben? Választási pártprogramok tartalomelemzése. Politikatudományi Szemle, 1. sz., 99-123. p.

Lázár Guy /1992/ A kormány tevékenysége a közvélemény-kutatások tükrében. In: A váltás rendszere. Politikai Tanulmányok Intézete, Bp. 179-199. p.

Lengyel László /1989/ Végkifejlet. KJK, Budapest.

Lengyel László /1993/ Emelkedés és hanyatlás. 2000, július, 3-15. p.

MDF programja /1989/

Nyíri Kristóf /1988/ Európa szélén. Gondolat, Budapest.

Nyíri Kristóf /1989/ Keresztút. Kelenföld Kiadó, Budapest.

Pataki Ferenc /1993/ Rendszerváltás után: társadalomlélektani terepszemle. Scientia Humana, Budapest.

Papp Zsolt /1982/ Struktúra és identitás; a társadalmi integráció típusairól. In: Várnai Györgyi szerk. Rétegződés-modell vizsgálat I., Elméletek és hipotézisek. MSZMP KB Társadalomtudományi Intézet, 83-92. p.

A rendszerváltás programja, SZDSZ. SZDSZ kiadványa, 1989. Budapest, 169 p.

Róbert Péter – Sági Matild /1992/ Amikor a sokkal jobb még mindig rossz. Szubjektív társadalmi helyzet Magyarországon nemzetközi összehasonlításban. Szociológiai Szemle, 2. sz., 15-38. p.

Schlett István /1990/ Tradíciók, modellek és körülmények. A politikai tagoltság determinánsai Magyarországon. Világosság, 6. sz., 401-409. p.

Szabó Miklós /1992/ Akadozó rendszerváltás. In: A váltás rendszere, 9-32. p.

Szalai Erzsébet /1991/ A hatalom metamorfózisa. Valóság, 6. sz.

Szalai Erzsébet /1992/ A hatalom szerkezete Magyarországon a politikai rendszerváltás után. Politikatudományi Szemle, 2. sz., 19-40. p.

Szelényi Iván /1986/ Szocialista polgárosodás. Kézirat, sajtó alatt.

Szelényi Iván /1992/ A régi hipotézisek és a mai közép-európai társadalmi valóság. Új előszó a "Harmadik út? Polgárosodás a vidéki Magyarországon" kötethez. Akadémiai Kiadó. 12-19. p.

Szigeti Péter /1993/ Politikai tagoltság és parlamenti erőviszonyok a parlamentáris rendszerben. Kézirat, MTA PTI., 22 p.

Szoboszlai György /1990/ Politikai tagoltság 1990. Társadalmi Szemle, 8-9. sz., 18-31. p.

Szoboszlai György /1993/ A választási rendszer hatása a politikai tagoltságra. Kézirat, MTA PTI, 23 p.

Tamás Pál /1992/ Átépítés alatt. In: Fischer András – Levendel Ádám szerk. Átépítés alatt. MHB-Századvég-Szonda IPSOS, Bp. 10-26. p.

Tamás Pál /1992/ A tudáselitek funkcionális átrendeződése a poszt-államszocializmusban. Szociológiai Szemle, 3. sz., 57-70. p.

Tóka Gábor /1992/ A kakukk fészke. Pártrendszer és törésvonalak Magyarországon. Politikatudományi Szemle, 2. sz., 123-159. p.

Torkos Veronika /1992/ A területi elmaradottság értelmezése és új jelenségei. In: LELTÁR, MTA Társadalmi Konfliktusok Kutató Központja, 25-31. p.

Tőkés Rudolf /1991/ Hungary's New Political Elites: Adaptation and Change, 1989–1990. In: Szoboszlai Gy. szerk. Democracy and Political Transformation. Theories and East-Central European Realities. Politikatudományi Társaság, Bp. 226-286. p.

A váltás rendszere. /1992/ Tanulmányok a kormány politikájáról. Politikai Tanulmányok Intézete Alapítvány, Budapest. 199 p.

Zsille Zoltán /1972/ Munkamorál mesterséges szervezetlenség viszonyai között. In: MTESZ konferencia anyaga, Balatonfüred, sokszorosítás.

i A társadalmi makrostruktúra "leltáránál" már első közelítésben abba az akadályba ütközünk, hogy napjaink jelenségeinek /mint az új állambürokrácia kiépülése, a munkanélküliek sokszorozódása, a technokrácia talpraállása, az újgazdagok előretörése, stb./ elemzésére nem igazán rendelkezünk megfelelő eszköztárral, mércével és tájékozottsággal. Pontosabban: felmérések és felmérők most is vannak, ám a hitelt érdemlő statisztikák rendre kiegészülnek olyan szerzői mentegetőzésekkel, amelyek legalábbis puhítják, ha nem teszik éppen semmissé az összegzések jelentéstartományait. /Példaként hivatkozni lehet itt Andorka Rudolf társadalmi struktúra-elemzéseire vagy a KSH legutóbbi (1993-as) társadalmi tagozódás és mobilitás-vizsgálatára/.

A mai magyar társadalom nagyszerkezetének illetve szerkezeti elemeinek leírásakor a szakszerû analízisek is évek óta megállapítják, hogy meglehetősen szétfolyóvá vált a társadalmi-gazdasági státusok többsége, hogy nagyszabású átalakulásban van a munkamegosztás rendszere, hogy a hierarchikus struktúrák és behatárolható kapcsolatrendszerek mellett és mögött napra nap megváltoznak a piaci szerepek, hogy elillannak a kiépített személyi kapcsolati tőkék és a fölhalmozott pozíció-előnyök, s így tovább. Tehát a maga jelentörténeti konkrétságában, (s a változás sodrában folytonosan benne élve) aligha készíthetünk pontos leltárt az átalakuló rendszerről illetve annak amorf elemeiről.

További elemzéstechnikai nehézség, hogy a társadalom nagyszerkezetének megrajzolására fölöttébb alkalmatlannak tetszenek, vagy legalábbis gyanúsan pártállaminak tűnnek a marxista osztálykategóriák /mint a munkásosztály, a magáért- és magánvaló osztály, a szövetkezeti parasztság, az ipari proletariátus, a (szövetséges) értelmiség, stb./. Ezeket jobbára nem is tartottuk már megfelelőnek a hetvenes-nyolcvanas évektől, annak ellenére, hogy mint szociológiai fogalmak, rendületlenül léteznek mindaddig, amíg újabbakkal föl nem váltjuk őket. Ámde ráadásul az a kormányprogram, amelyhez itt most a változások irányát mérjük, ugyancsak csínján bánik e múlt-rendszerbeli terminológia használatával. Tartózkodnunk illik tehát az osztályelemzések szakszókincsétől. Cserében azonban ki kell fejteni, mely társadalmi csoportozatokról beszélünk, s melyekről nem, melyeket tartjuk kiemelésre szükségesnek, s melyekről hallgatunk a kellő adatok hiányában.

A mai magyar társadalom nagy egységeinek, alrendszereinek körvonalazásakor mindenképpen ingoványos talajra tévedünk. Nem először: a kortárs társadalomtudomány hazai gondolkodói közül is számosan fáradoztak azon, hogyan lehetne a korábbi teorikusan merev osztályhatárokat meglazítani, a köztük átvezető ajtókat nyitva hagyni, vagy e határok puhaságára, a társadalmi identitások rejtett tagoltságára hivatkozva végképp érvénytelennek mondani a korábbi hivatalos makrostruktúra-képet, a "munkás-paraszt-értelmiségi" szentháromságot. Az elmúlt másfél évtizedben, szakmai viták és közéleti megnyilatkozások alkalmával a magyar struktúra-kutatók java része eltérő szerkezeti elemekről értekezett: az osztályok mellett hol rétegekről, hol foglalkozási csoportokról vagy munkajelleg-csoportokról beszéltek, esetenként "szubkultúrákról", "orientációcsoportokról", "státuscsoportokról", "inteakció-csoportokról" vagy "alrendszerekről" értekeztek, s ezek "horizontális vagy vertikális mobilitásáról", "szubjektív mobilitásáról" készítettek többé-kevésbé reprezentatív pillanatfelvételeket a társadalom strukturális egységeit, s az ezekhez tartozást átélő egyéneket illetően. Továbbá számos nyugatról importált társadalom-szerkezeti modell is ismeretessé vált (elegendő itt utalni az életmód- vagy életstílus-modellek, a szubkulturális szerkezetek kortárs elméleteire), ám ezek "átemelése" módszertanilag bonyodalmas megoldás, s nem is okvetlenül vezet közelebb célunkhoz.

ii A társadalmi makrostruktúra, avagy a nagyrendszer fogalmával a társadalmi tagozódás egészét jelölöm, a rendszerváltozás pedig az átmenet rítusait jelenti szótáramban, vagyis egy korántsem lineáris vagy szabályos kor-szakaszt; ebben három szakasz körvonalazódik: először a társadalmi elkülönülés, a leveálás valamiről (ami időben 1989-től 1991-ig tart), ezt követi egy "sem régi – sem új" állapot, amely elkerülhetetlen küszöbállapotot, határhelyzetet hoz (ez a '90-es év nyarától indul és szerintem 1992-ig tart, de igazi csúcspontja a taxis-blokád és az azt követő időszak), s a folyamat végén megtörténik egy új és feltételezetten jobb állapot megteremtése, amely mind politikai, mind társadalmi közérzeti szempontból értelmesebb, hatékonyabb, élvezetesebb és igazságosabb lehet a réginél (ez az időszak a remények szintjén már '91-ben is megfogalmazódik, de megvalósulása a messzi jövendőbe elnapolt).

E felfogásban a változásnak az ad értelmet, hogy pozitív, értéktételezett célja van, ám vele jár az a veszélyforrás, hogy a sehol sem rögzített folyamat sehol sem áll meg, közben a "régi rendszer elemeinek" elkülönülése folyamatos marad, s ezt az új rendszer folytonosan támogatja, tehát mindegyre új, énközpontú elitek jönnek, akik fölhatalmazva érzik magukat az "ancien régime"-mel való szembenállásra, s mint a "ma urai", háttérbe szorítják a "tegnap hatalmasait", tartósítva a mindenkori változást, mint össztársadalmi érdeket és célt. A társadalmi makrostruktúrában végbement változást ezért elsődlegesen az elitváltozással, a politikai ügyintéző garnitúra cseréjével, a hatalmi bürokrácia színeváltozásával, a vállalkozó, a menedzser és a technokrata réteg-elemek fölbukkanásával lehet jellemezni, amellett, hogy tudomásunk van az értelmiségi, az agrár-munkás és az ipari munkás nagycsoportok horizontális mozgásáról és pályamódosításaikról is.

Minthogy dolgozatom elsődlegesen a kormányzati tevékenység céljait, tervezett és végbement folyamatait veti össze a tapasztalati valósággal és némiképp a közvélemény reakcióival, nem vállalhatom, hogy például a most folyó elit- és nómenklatúra-kutatások előzetes elemzéseit vagy a változó munkaerőgazdaság térszerkezetét is fölvázoljam. Nem tárgyalom tehát a pártállami társadalomtörténet hosszú korszakában meghatározónak tekintett osztályok, rétegek, stb. helyzetváltozását, csakis az új tendenciát sejtető néhány társadalmi elemet nevezem meg.

Elemző szempontomhoz Sorokin és Lenski modelljeit, közelítésmódomban pedig Gombár Csaba szociálitegratív álláspontját tekintettem mérvadónak.