1968 – 1989 – és tovább…

Az értelmiség történetének, szociológiájának felvázolása az elmúlt korszakban magától értetődően idézi fel mindazokat a hatalmas módszertani nehézségeket, amelyek e tárgy kivételes komplexitásából mintegy természetesen következnek. Ezért e tanulmány sem kívánhat monokauzális magyarázatot adni e történeti-szociológiai folyamatra, amely az értelmiségi tevékenység természete miatt minden egyes elemében a társadalmi értelemadás mozzanataival a legszorosabban összefüggésben áll. Sem az itt feltételezett értelmiségi “korszak” tételezése, sem annak sokszoros következményrendszere sem monokauzális magyarázat tehát, ami azt jelenti, hogy e szélsőségesen komplex folyamatok vagy egyes mozzanatok egyedüli és kizárólagos magyarázatként jelenjen meg. Emellett azt is igen lényegesnek tartjuk hangsúlyozni, hogy magyarázatkísérletünk semmiféle rejtett üzenetet nem tartalmaz a közvetlen jelen folyamataira nézve, amely kifejtett formában ne jelenne meg gondolatmenetünkben.

Mindez már megmutatja e szemünkben kivételesen fontos téma rendkívülinek mondható nehézségeit. Egyrészt előttünk áll az a bizonyosság, hogy a már említett szélsőséges komplexitás gyakorlatilag átvezet egy fajta parttalanságba, amihez a jelen időpontban természetesen még a történeti distancia sem épülhetett ki a megfelelő mértékben. Mindez különlegesen nehéz feltételeket jelent részben az empirikus kutatás, részben pedig az empirikus kutatás elméleti integrálása számára. Egy ilyen mérvű komplexitás empíria-igénye ugyanis messze túlmegy azon, amit a rendelkezésre álló korszakban az empirikus kutatás eszköztárával fel lehet tárni.¹ Az értelmezés másik kivételes nehézsége onnan származik, hogy egy kifejtett és e folyamat valóságos tartalmait feltáró rekonstrukciónak sokszorosan érintenie kell a politikum területét. Nos, az 1968 és 1989 közötti időszak értelmiségének történeti és szociológiai rekonstrukciója szinte mindenkiből kivált, pozitív vagy negatív, politikai reakciókat is. Mindenkinek lehetnek (és gyakorlatilag majdnem mindenkinek vannak is) olyan politikai indíttatásai, amelyek e nagy mértékben az értelmiség által meghatározott politika korszaka után az értelmiség és a politika viszonyát a közvetlen politizálás viszonylatában próbálják megközelíteni. Igen érdekes metszete kérdésfeltevésünknek, hogy nincs olyan értelmiségi, akinek ne lenne az értelmiség történetéről és szociológiájáról saját, érzelmekkel, sőt, akár indulatokkal telített álláspontja! Ugyanez vonatkozik természetesen a társadalom mindenkori többi rétegére, akik számára az értelmiség társadalmi szerepe általában, kiemelt társadalmi szerepe pedig rendkívüli módon nehezen feldolgozható jelenség.²

Ennek megfelelően szükségszerűen igen komplex alapon nyugodnak az elemzés és értékelés szempontjai, tekintetbe veszik a monokauzális magyarázatoknak nemcsak az aktuális hiányát, de azok elvi lehetetlenségét is, az értelmiséggel kapcsolatos valóságos elvárások és attitűdök teljes skáláját.

A legáltalánosabb szempontok közé tartozik, hogy az értelmiség legújabb kori története és szociológiája igen egységes folyamatokat mutat, ezek az egységes folyamatok azonban legalábbis kétszeresen eltérő alapzatokon fejthetik ki csak hatásukat. Gyakorlatilag soha sem volt közös alapzatra hozható “Kelet” és “Nyugat” specifikus értelmiségi problematikája, de ugyanilyen hatalmas szakadást jelez Kelet és Nyugat között, immár konkrétan, a létező szocializmus, mind létezésének, mind utóéletének korszakában, hiszen gyakorlatilag elképzelhetetlen, hogy az értelmiség történetének és szociológiájának ugyanazon hullámai ne vezettek volna egészen más eredményekhez a létező szocializmus és a nyugati társadalmak egymástól eltérő alapzataira helyezve.

Mindehhez tartozik természetesen a magyar társadalom hagyományos értelmiség-felfogásának rövid felidézése, hiszen az értelmiség 1968 és 1989 közötti történeti, szociológiai és értelemadó útját egy meghatározott és igen specifikus társadalmi horizont előtt kell elvégeznünk, amit nemcsak Kelet és Nyugat, létező szocializmus és demokrácia, de a sajátos magyar kulturális hagyományok is meghatározzák. Az újkori értelmiség nagy “elbeszélésé”-t mi egy olyan hagyomány oldaláról is szemléljük, amelynek kivételesen határozott és markáns elképzelései vannak a releváns értelmiségi szerepekről. Így elsősorban a máig erőteljesen élő “hősi”-“prófétai”, illetve a “szolgáló”, erkölcsi mérceként szolgáló és alkotásaiban maradéktalanul kiemelkedő értelmiségi alap-ideáltípus érdemel különösebb figyelmet.

Ezekben az ideáltípusokban természetesen mindenkor benne volt a szinte emberfeletti eszmény és a legtöbbször a megvalósításra korántsem alkalmas valóságos viszonyok kegyetlen konfliktusa, amelynek rendre a tragikus végkifejlet volt a következménye (a hősi típus kódolt immanens önpusztítása, a szolgáló típus ugyanolyan kényszerű kompromisszumai). Nem csoda, ha a (később részletesen kifejtendő) “új osztály”-hoz tartozó értelmiségi csoportok egy nem erkölcsi, de filozófiai értelemben vett cinikus magatartáshoz menekültek, mely fordulatot egyformán örömmel üdvözölt a visszavonuló pártállam és a feljövő posztmodern gondolkodás.³

Az értelmiségi szerep klasszikus alapleírásakor célszerű visszakanyarodnunk Julien Benda klasszikus alaphangütéséhez, az értelmiség, az írástudók árulásának problematikájához, amelynek elemzésekor kirajzolódnak az értelmiség pozitív meghatározásainak körvonalai. Ebben a modern értelmiségi egy sajátos társadalmi érvényű erkölcsi-intellektuális attitűd hordozója, mely az értelmiség saját, eredeti tevékenységének immanens etoszán és szellemén alapul, legitimitását eredetileg innen nyeri, de túlmegy azon, amivel egyben erkölcsi karakterű, nembeli össztársadalmi felelősséget is vállal, mely felelősség adott helyzetekben politikai és egzisztenciális kockázatot jelent. Felelőssége olyan kérdésekre és területekre vonatkozik elsősorban, amelyek még differenciált társadalmi funkciók és érdekcsoportok által nincsenek lefedve, látványos példáját szolgáltatván ezzel is a klasszikus értelmiség (későbbiekben érintendő) meghatározó helyettesítési funkcióinak.

IIyen keretek között vizsgálhatjuk az értelmiség történeti és szociológiai útját 1968 és 1989 között. E korszak legszembeszökőbb sajátossága, hogy mind kezdetét, mind végét az értelmiség sajátos és történelmileg, ha nem éppen világtörténetileg győztes mozgalmai vezették be: 1968-ban a neomarxista színezetű újbaloldal nehezen definiálható “kultúrforradalmá”-t, majd 1989 neoliberális színezetű, emberi jogi alapozású forradalmát, amely a létező szocializmus végéhez vezetett.

Mindkét hatalmas mozgalom joggal nevezhető a modern értelmiség művének, diadalának. Ha azonban nem hagyjuk magunkat a látszatok és a köznyelv révén félrevezetni, nyomban emlékeztetnünk kell a modern értelmiség sajátos helyettesítési funkciójára. Ez a helyettesítési funkció jól ismert, nemcsak felismerjük, de nagy történelmi fordulópontok esetén tömegesen gyakorolni is tudjuk, miközben konkrét és célrairányított elméleti vizsgálata mind a mai napig elmaradt. A nagy történeti átmenetek mechanizmusa ez voltaképpen, amikor hirtelen egy sor új csoport és szerep lenne szükséges, olyan szerepek, amelyeket a társadalmi formációkba mélyebben beépített társadalmi csoportok nem képesek végrehajtani, mivel nem képesek a felgyorsult eseményeknek megfelelően átrendezni társadalmi feladataikat és kötelezettségeiket.⁴ Így az 1989-es rendszerváltás kezdetén feltűnhetett hogy nemcsak minden szereplője értelmiségi, de a legtöbben történészek (még azokat is történésznek nevezte a kezdetben még gyakorlatlan média, akik nem voltak azok, később ilyen univerzális értelmiségi címmé vált a szociológus, majd még később a politológus).

Az 1968-as folyamatban résztvevő értelmiség történetileg és szociológiailag már egy sor olyan új tulajdonsággal is rendelkezik, amelyek a harmincas években még alig léteztek, így, mint sokszorosan kifejtjük majd, ez az értelmiség erős réteg, sőt, osztály volt már, amelynek egyénei állandó, feszített versenyben állnak, erős teljesítménykényszer alatt, a politikai osztályokkal szinte mindig leplezetten konfliktusban, sőt, mindezeken még túlmenően, állandóan és sokszorosan újratermelt állapotban, azaz éveként erőteljesen szaporodó riválisokkal az egymást gyorsan váltó tudományos paradigmák állandó versenyében.

Ezek tehát azok a legáltalánosabb előfeltételek, amelyek előtt azután az értelmiség mai, aktuális horizontja is kirajzolódik. A ma kérdése természetesen nem egyszerűsíthető le győzelem vagy vereség kérdésére, de ez a szempont mégsem nélkülözhető a mai helyzet rekonstrukciójakor. Az értelmiség ugyanis a kilencvenes években vált “győztes” osztályból “vesztes” osztállyá. Minden más társadalmi csoporthoz, ha tetszik, osztályhoz képest ő volt az elmúlt harminc év győztese, messzemenő individuális érvénnyel és érdekeltséggel is. E győzelem egyik összetevője és egyben mutatója volt az értelmiség kivételes és szélsőséges legitimáció-akkumulációja. Mint erre egy ízben még vissza kell térnünk, a klasszikus értelmiségi magatartás ötvözni tudta az intellektuális kompetenciát, a politikai-társadalmi relevanciát és a mediális jelenlét lehetőségét. A legitimációk ilyen halmozása azonban klasszikus csapda helyzethez is elvezethet, vagy úgy, hogy a csoport legitimitása szűnik meg egy csapásra és ez magával rántja az értékek legitimációját is, vagy pedig megfordítva, az értékek használódnak el (adott esetben akár sikeres pályát is tudhatva magukénak), s ez rántja magával az értékeket akkumulálni képes közös hordozót.⁵ Az elmúlt két szóban forgó évtizedre elmondható, hogy az értelmiség sikeres volt, de azt is, hogy a siker értelmiségi karaktert öltött. Az olyan norma- és mintaadó attitűdök, mint a média és a filmipar sztárjai, sorra értelmiségi maszkot öltöttek, ugyanígy tettek a politikusok is, alig hihető módon például a búcsúzó magyar pártállam politikai osztályának nemcsak külső attitűdjei váltak értelmiségivé, de tekintélyes számú tudományos fokozat is jelezte, hogy megértették az új idők szavát. Ebben a szellemben láthatunk manapság József Attiláról értekező rendőrségi szóvivőt, vagy éppen táncdalszerző dandártábornokot.

A komplexitás és a kutatás ezzel kapcsolatos nagyságrendjének további, rejtett oka az, hogy az értelmiségnek nemcsak a munkájában (a munkamegosztásban elfoglalt helyében), de a szerepében is benne van foglalva az állandó megújulás, ami természetesen nem korlátozódik az intellektuális tartalmak megújítására, de természetszerűen kiterjed a szociológiai szerepek megújulására is, ami nyomban a mintaadás és a szerepek állandó utánzása miatt láncreakciószerűen tovább is adódik.

Mint erről szó volt és még a későbbiekben is szó lesz, ebben az összefüggésben nemcsak az értelmiségi nemzedékek vesznek át mintákat, de értelmiségi mintákat vettek és vesznek át nem értelmiségi szerepek képviselői is, ami magától értetődően már eleve rendkívüli fontosságúvá avatja az értelmiségi problematikát. A hatvanas évektől ugyanis a fő társadalmi utánzás⁶ már nem a különösebb meghatározásokkal nem rendelkező “felsőbb osztályok” utánzását, de az értelmiségi szerepel utánzását jelentette. A társadalom innovatív megújítása ezzel normalitássá vált, magától értetődővé az innovációk állandó sora, az olyan értelmiségi szervezők, mint például az osztrák Wolfgang Kraus, erőteljes kivételeknek számítottak, akik a hatvanas és a nyolcvanas évek között állandóan hiányolták a társadalomnak új ötleteket szolgáltató alkotó értelmiségi tetteket.⁷ És ha az előbb Kelet és Nyugat különbségeiről beszéltünk, világos, micsoda eltérésekkel jelenhetett csak meg ez a gondolatmenet a létező szocializmus világában, mit kellett jelentenie e világban például annak, hogy az összes társadalmi réteg a szociológiailag szeriőz értelemben az értelmiséget utánozza vagy éppen a második tétel, hogy a releváns innovációs folyamatok rutintevékenységgé váltak! A reálszocialista tragédia az volt, hogy nem láthatták az értelmiségben az egész társadalom megújítóját, hanem a rendszer hatalmi logikája alapján kontrollálhatatlan és egyben mégis feltartóztathatatlanul privilegizálandó réteget láttak benne. Ez a már elemeiben is paradox kiindulópont magyaráz valóban olyan értelmiséghez forduló tendenciákat, amelyek Konrád György és Szelényi Iván hetvenes évekbeli elképzeléseit alátámasztották, mindamellett ebben a koncepcióban nem jelent meg a hatalmi logika másik arca. Miközben ugyanis megindult az értelmiséggel való (egyébként szelektív) párbeszéd, a másik dimenzióban ugyancsak megindult a nomenklatúra hatalmas erőkifejtése is, hogy önmaga váljon minősített értelemadóvá, hatalmas mennyiségű diploma és tudományos fokozat jelezte ezt az új irányzatot, amelynek teljes kifutását már nem érhettük meg.

A hatvanas évekkel kezdetét vevő értelmiségi problematika mindamellett egy, az eddigieknél is fundamentálisabb összefüggésben döntően különbözik a korábbi alaphelyzettől. Ez a különbség mind a kérdésfeltevés egyetemes, nemzetközi, történelmi, szociológiai vonatkozásainak megalapozásában, mind a magyar értelmiség útjának megértésében egyaránt döntő. Julien Benda értelmiségi ideáltípusa, amelyik mutatis mutandis Sartre és Camus egzisztencializmusában élt legnagyobb kisugárzással tovább, alapvetően az individuum volt. Akár elárult valamit, akár nem, akár választotta önmagát, akár nem, mindig egyén volt, egyéni döntéseit az egyéni autonómia alapján hozta. Csak a hatvanas évektől jelenik meg az értelmiség mint csoport, majd mint osztály, amelynek előjogai és meghatározó mintaadási ereje van már azt egyénekkel szemben is, azaz amely már magára vette a továbbra is autonómnak megmaradó értelmiség irányítását. Ez a döntő változás,⁸ amely a 1968 és 1989 értelmiségi narratívumát meghatározza. Ha az elmúlt korszak a győzelmes értelmiségkorszaka volt, és a jelen már nem az, akkor ez az egész kérdéskör már a csoportban integrált és konstituált értelmiségiek korszaka. Itt megjelennek természetesen az elit-probléma körvonalai is.

1968-tól az intellektuális funkció, a politika és a mediatizáció közös metszete kezdte meghatározni az elit vonásait, és ez szociológiailag annál is könnyebben sikerült, mert a csoportokban való megszerveződés nyomban hamarább tett szert szélesebb, társadalmi jelentőségre. A legitimációkat akkumuláló, a helyettesítési funkciókban felnövő, csoportokban konstituált értelmiség láttán alakul ki az a látszat, mintha az értelmiség egyenlő lenne az elittel. Ez az értelmiség egyszerre van az alkotóképes szellemi tőke birtokában, potenciális része a politikának és él benne a médiák világában – azaz minden lényeges legitimáció birtokában van.

A vélt vagy valóságos elit irányában való mozgásból nő ki azonban a jövő egyik legnagyobb konfliktusa is, az elitté stilizálódó értelmiség eltávolodik saját új társadalmi bázisától. Ez a társadalmi bázis az az “új osztály”, amely teljes egészében a jóléti állam, a fogyasztói társadalom és a hatvanas évektől induló szociokulturális fejlődés terméke. Nem az “új osztály” megjelenése hozza létre az új értelmiséget, de az új értelmiség váratlan és hatalmas alapzatra és szövetségesre lel az “új osztály” személyében, akiknek már közvetlenül ő ad mintát, akit ő szervez új értékek és életformák mentén értelmiségi és elő-értelmiségi csoporttá.

Az elit felé haladás szélsőségesen kiélezi az új osztályban eleve is erőteljesen meglévő individualizálódási tendenciákat, és ezzel részévé is válik az individuum lázadásának most már az új körülmények, a szociális állam ellen is.⁹

Az új osztály alapzatából kinövő, az intellektuális kompetencia, a politikába való konvertálhatóság és a médiaképesség eszközeit egyesítő értelmiség egyik alaptípusa Joschka Fischer, akinek személyében egyébként példaszerűen egyesül az elmúlt korszak történelmi misszióinak (1968, 1989) mindkét nagy feladata, az esetében felmutatható személyi kontinuitás szimbolikus jelentőségű.

A két nagy feladat egymásravonatkoztatása gondolatmenetünk legfontosabb eredményéhez vezet. 1968, az új értelmiség korszakának bevezetője a neomarxizmus vagy az újbaloldal jegyében ment végbe. Ezen irányzatok hatása, függetlenül minden akkori vagy mai politikai beállítódástól, minden irányban messze túlment a mozgalmak szűkebb keresztmetszetein. Mind konkrét tartalmaiban, mint a társadalmi minták és értékek (mint láttuk, minden esetben az értelmiség javára szolgáló) átalakításában átfogó társadalmi modernizációs folyamatot hívott életre.

Ez a folyamat részben az értelmiség műve volt (az adott szellemi keretek között, az adott konstitúciós formákban és a nála jóval szélesebb új osztály hullámain), részben ez a folyamat teljesítette meg az értelmiség kiemelkedő korszakát. A korszak vége azonban nemcsak az újbaloldal végét, de a neoliberalizmus győzelmét is elhozta. A két kijelentésben rejlő feszültség elsősorban úgy oldható fel, ha megpróbáljuk megállapítani, milyen lényeges vonatkozásokban változtatta meg a megadott konkrét keretek és feltételek között színre lépő új értelmiség a társadalmi status quo-t.

A neomarxizmus nagy veresége a hetvenes évek közepén nem tüntette el sem az új értelmiséget, sem azt az új osztályt, ami az új értelmiség vitalitását a leginkább táplálta. Az új status quo azonban nem engedte, hogy a hagyományos, a radikális, a hidegháborúra emlékeztető régi konzervativizmus vegye át a váratlanul ismét győzelmes antikommunista ideológia szerepét. Eközben az újbaloldal távolsága a létező szocializmustól (az idegenség, sőt, helyenként az ellenségesség viszonya) lehetővé tette, vagy legalábbis nem hiúsította meg, hogy az antikommunista neoliberalizmusba az egykori újbaloldal elemei és csoportjai is bekapcsolódjanak, s ezzel fokról-fokra az új értelmiség, mint sajátos csoportokból konstituálódó új társadalmi réteg (a nála szélesebb és a neomarxizmus lehanyatlásával ugyancsak nem eltűnő “új osztály” alapzatain) megindult a neoliberális világkép s egyben a neoliberális legitimáció felé. Megkönnyítette ezt az átalakulást, hogy amíg az újbaloldal magának keresett új társadalmi bázist (hiszen a hagyományos munkásrétegeket meg sem érintette az újbaloldal), a neoliberalizmus társadalmi bázisa sok szempontból adott volt (Kelet-Európában magától értetődően, Nyugaton pedig egyrészt lehetőséget adott az újkonzervativizmus neoliberalizmusként való megújulására, másrészt megadta egy antikommunista neoliberalizmus történeti esélyét, harmadrészt lehetővé tette az új osztály bázisán felemelkedő új értelmiségnek a sajátos értelmiségi funkciók új ideológiai alapzatokon való további gyakorlását, ami, ha tekintetbe vesszük a legitimációk halmozását, nem lehetett szociológiailag közömbös tény. Bár 1989 elemzése még nem lehet teljesen elvégezve,¹⁰ annyi bizonyos, hogy ez az átalakulás a 68-cal kezdődő értelmiségi korszak (egyik) csúcspontja, az addigi sajátos “helyettesítő” funkciók tetőpontja. Ennek az oka természetesen politikaivá vált, mégis alapvetően szociológiai, kulturális, azaz “helyettesítő”. Az értelmiség, természetesen mindenkor úgy is, mint az új osztály reprezentatív része, integrált, civilizatorikus sikereinek csúcsára került – az értelmiségi értékrendszer, életmód-misszionálás, az emberi jogi értékrendszer, mint konkrét értelmiségi értékrendszer, majdhogynem teljesen rásimult a nemzetközi politika és nemzetközi nyilvánosság értékrendszerére.

Az új osztály kialakulásának talán legfontosabb következménye (ami lehet helyenként szinonimája az értelmiségnek, de mint láttuk, ez szociológiailag nem pontos, legfeljebb úgy, hogy értelmiségszerű új osztály) hogy minden más osztály helyzetét megváltoztatta. Ez azért alapvető jelentőségű, mert ha nem vennénk figyelembe, szélsőségesen túl kellene feszítenünk az értelmiség önmagában értett társadalmi szerepét. Világos azonban, hogy a meghatározó változást szociológiailag az okozta, hogy a legtöbb releváns réteg is alapvető változásokon ment át.

Az új osztály hullámain kialakuló új értelmiség a nem-értelmiségi formációjú, hagyományos alakzatú középosztályt egy csapásra konzervatívvá tette és csak jóval később váltott ki belőlük elkésett modernizációs gesztusokat. Ugyanígy tette a régi vágású értelmiséget konzervatívvá a társadalom szemében, akik nem értik meg az idők szavát. Mint utaltunk rá, a politikai osztályok fiatalabb tagjait elindította egy vélt vagy valóságos mintakövetés, egyenesen asszimiláció felé. Teljes győzelmet aratott a fiatal nemzedékek mintakövetésében, függetlenül minden más meghatározástól, alapos krízisbe döntötte a nagy hagyományos intézményeket az egyházaktól a szakszervezetekig, áthatotta a tömegkommunikációt és ezen keresztül a tömegkultúrát.

Hatalmi karakterű intézmények helyett szolgáltató, függőségi karakterű intézmények helyett kooperatív intézményeket hozott létre. A rendőrség egyenesen a média középponti intézménye lett a hihetetlen tömegű bűnügyi produkció következtében. Már az új osztály (s rajta az új értelmiség is) egy sor új társadalmi funkció, státus és szerep kialakulásával jött létre, reformhegemóniájuk csak tovább erősítette ezt a tendenciát.

Nagyon óvatosan jelezzük, hogy az új osztály/új értelmiség kibontakozásának mozgása összetalálkozik egy másik döntő mozgással is – még pedig az ipari társadalomnak a posztindusztriális társadalommá való alakulásával. De minden óvatosság mellett és ellenére e mozgások időbeli egybeesése tény, s természetesen az új attitűdök győzelmes terjedése sokszorosan összekapcsolódott a posztindusztrializmus makrotársadalmának új szerkezeteivel. Bizonyos, hogy az új osztály megszületése nem oka az ipari társadalom posztindusztrializmusba való átmenetének, miközben az is bizonyos, hogy a posztindusztrializmus előszele sem oka az új osztály kialakulásának. Amit azonban már ma látni lehet, az, hogy a kettő egymást kíséri, az új osztály kivirágzása és léte, majd létformája egybeesett az ipari társadalomnak a posztindusztriális társadalomba való átmenetével.

E korszak benda-i, azaz elsősorban erkölcsi jellegű értelmiségi problémáját az értelmiségnek már említett, csoportokban való integrációja határozza meg. A kor értelmisége elsősorban nem autonóm egyén már, de egy sajátos arculattal és értékrendszerrel rendelkező értelmiségi csoport tagja. Ez szociológiailag lehet akár magátólértetődő, semmiféle további magyarázatra nem szoruló tény is, erkölcsileg és értelmiségtörténetileg azonban olyan hatalmas változás, amelynek értelmezése bizonyára nem is végezhető még el. Az egyén csak mint az értelmiségi csoport szóvivője kerül értelmiségi-reprezentatív funkcióba, szelekciója így kettős, erkölcsi felelőssége pedig nem közvetlenül, de csak a csoporton keresztül realizálódhat. Ez adja meg a benda-i problematikától való specifikus eltérés nagyságrendjeit és tartalmait. A csoportszerveződés, kiegészítve a mediatizációval és más specifikusan aktuális társadalmi vonásokkal, az értelmiségi munkamegosztás és szerepek számos konkrét vonásában is jelentkezik: az író helyett a rendező, az ideológus helyett a publicista, az autentikus eredeti társadalmi szereplő helyett a mediátor, sőt, a műsorvezető kerülnek reprezentatív helyzetekbe.

A helyzet meghatározó új elemét jól mutatja, ha az értelmiségi-diszkusszió egy egykor sokat használt fogalmát, a non-konformizmust próbáljuk meg ebben érvényesíteni. Az egyén erkölcsi szerepére, felelősségére épített értelmiség-diszkusszió felől nézve az értelmiségi a szónak egy objektív és általános értelmében mindenképpen alapvetően nonkonformista volt, hiszen fel kellett tartania azt a készségét és akaratát, hogy a maga erkölcsi magaslatáról, az írástudó egyszeri és kivételes vártájáról akár az egész társadalommal, a közízléssel és a közvéleménnyel is szembeforduljon. A csoportban integrált értelmiségi lehet nonkonformista a társadalmi egésszel szemben, de nem lehet nonkonformista magával a csoporttal szemben. Ez döntő változás. A csoport lehet az össztársadalommal vagy más irányokkal szemben nonkonformista, de nem lehet benda-i értelemben az.

Az új osztály rekonstrukciójára épülő értelmiségi problematikában, azon túl, hogy az egyén-csoport-problémát felvázoltuk, kezdettől fogva döntő módon van jelen 1968 eredendő sokarcúsága és sokjelentésű mivolta. Amilyen egyértelmű ugyanis egyrészt, hogy az új értelmiségi probléma az új osztályon alapul és más oldalról, hogy a problematika specifikumát az egyén és csoport új és egymással a legszorosabban összerendezett viszonya teszi ki, annyira egyértelmű a folyamat kezdő és végpontja is. Annak a folyamatnak a kezdetéről és végéről van szó, amit az értelmiség korszakának szeretnénk nevezni.

Ez a kezdő és végpont nem más, mint 1968 és 1989, s ez a neobal (neomarxizmus) és a neoliberalizmus két csúcspontja.

Akármilyen legyen is ez az út, a két pont világos, az út a neomarxizmus hegemóniájától a neoliberalizmus hegemóniájáig vezetett. Két nagy politikai ellenfélről van szó, de a folyamat egyöntetűsége azt is sejteni engedi, hogy van közöttük átfedés és közösség. A neobal egy része lett neoliberális, miközben a neoliberalizmus sok mindent átvett az újbaloldaltól. Ha összevetjük a nagy folyamat kezdő és végpontjával a kezdő- és végpontok vezető tartalmait, láthatjuk, hogy a jóléti állam és a fogyasztói társadalom bukását izomorf módon igazolja vissza a neomarxizmus leváltása neoliberalizmussal E képlet mutatja, hogy a változás semmiképpen nem lehetett az új osztály primér szándéka, hiszen bármennyire is eltávolodott saját gyökereitől, ennyire nem akarhatott saját genezise és ideológiai alapja ellen fordulni. A folyamat meghatározó és döntő külső okra mutat – s ezt meg is találhatjuk, a neomarxizmus és az újbaloldal mögött közvetetten álló sztálinizmus késői leleplezésének problémájában.¹¹ A neomarxizmusból a neoliberalizmusba - ez az értelmiségi csoportok útjának makrofolyamata, az új értelmiség mozgásirányának lényege. Az átmenet mikroszociológiai elemzése megmutatja, hogy amíg 1968 emancipációs programjának egyik fontos támadásiránya az anti-establishment beállítódás volt, azaz anti-establishment-szerkezet átfogó emancipációs céllal, s ezért alapvetően ellenkultúra. 1989-nek megmarad az anti-establishment attitűd megmarad. Ezt minden további nélkül úgy is lehet interpretálni, mint az új osztályra épülő értelmiség két mozgalmában közös. 1989 azonban – nem utópikus karakterű ellenkultúrára épít, de egy konkrét meghatározottságokkal rendelkező doktrinális neoliberalizmusra.¹²

Mára az új osztály előrehaladó módon szétesett (a neoliberális monetarizmus szétverte a szociális államot, mint az új értelmiség mögött álló új osztály igazi bázisát). Ez maga a háttér, de előtte a tendenciák még nem dőltek el.

Az értelmiségi csoportok létformája alapvetően megmaradt, a kilencvenes évek posztkommunista pluralizálódásának megfelelően maguk is plurálisan működnek. Az egyén–csoport-viszony koordinátái nem változtak döntően, ami persze nagyon is meghatározó, hiszen azt értelmiség, mint vélt vagy valóságos módon meghatározó funkciójú osztály, még ebben a kitüntetett korszakban is csoportjaiban, nem egyéneiben él elsősorban.

A posztszocialista átalakulás egymást váltó establishment-jei egyre tudatosabban próbálják újrarendezni az értelmiségi osztály politikailag már amúgy is differenciálódó csoportegzisztenciáját. Az finanszírozás új osztályokat vág az értelmiségbe, új osztályokat vég a csoportok és ezen keresztül az egyének közé. A nagy kérdés az, lehetséges lesz-e ismét megteremteni az értelmiségi felelősség egyéni erkölcsét.

*

Dr. Kiss Endre: OR-ZSE Művelődéstörténet Tanszék – egyetemi tanár, a Kaufmann Dávid Zsidó Kultúratudományi Társaság elnöke; http://www.or-zse.hu/oktatok/kissendre.htm

Jegyzetek

1 Természetesen ez tudományelméletileg nem rendkívüli állapot, hiszen mint tudományosan, mind teoretikusan le kell írni olyan más tárgyi szférákat is, amelyekre ugyanezek a feltételek vonatkoznak.

2 Alapvetően a tudástőke nyílt megjelenésére való, lélektanilag sok szempontból érthető negatívnak mondható reakciókra gondolunk.

3 Ez egyben igazolhatja, milyen nagyságrendű eltérésekben jelenhetett meg ugyanaz a tendencia Keleten és Nyugaton.

4 Ez természetesen egyénekre nem vonatkozik.

5 Ez természetesen klasszikus csapda-helyzetként is felfogható.

6 Tarde és Durkheim szociológiájának szigorú értelmében használjuk az “utánzás” fogalmát.

7 A visszapillantás természetesen igazolja, hogy ami magát a szellemi produkciót illeti, Wolfgang Kraus félelme nem bizonyult alaptalannak.

8 Természetesen itt is egy sor további kutatásra van szükség.

9 A most már az új viszonyok elleni fellépés az új osztály újbaloldal és neoliberalizmus közötti útjának talán legfontosabb állomása.

10 Ld. erről Kiss Endre: A globalizáció társadalomfilozófiájáról. Pro Philosophia, 2001/2.

11 Szolzsenyicinnek a hetvenes évekbeli nyugati fogadtatása volt ez a mozzanat.

12 Ld. Kiss Endre, Neoliberalizmus/neopozitivizmus és posztmodern között. In: Filozófia az ezredfordulón. Szerkesztette Nyíri Kristóf. Budapest, 2000. 227-242., valamint az Interneten: www://phil.inst/hu