Periszkóp-klasszikusok

Az arcot úgy elmossák az évek. Nem is az arcáról ismerném meg, hanem a kezéről. Nem is a kezéről, hanem a kézfogásról. De azt a kézfogást nem felejtem el soha.

Valami homályosan világított folyosón fogtam vele először kezet. Egy elvtárs vezetett hozzá: "Adjál neki szállást. Konstanzai román matróz."

És akkor kezet fogtunk. S ha még lehetséges volna, hogy egyszer rosszul világított folyosón, akárhol, kezet fognék vele, megismerném.

Ha úgy most emlékezni kezdek, eszembe jut a keze és az egész ember. Nem az volt a különös, hogy nagy volt ez a vörös, kemény kéz, hanem ahogy átfogta a kezemet. Nagyon gyengéd volt a fogása a megkeményedett bőrű hajókötél-vastag ujjaknak, egyet szorított, de nem is nyomta össze az ujjaimat, hanem lágyan átölelt testvérföldek melegével.... Aztán, most emlékszem a combjaira, a sötétkék matróznadrágra, mely alatt izomárbocok sejtődtek, a kék civil zakóra, amit hónaljban egy szenvedélyes mozdulat felrepesztett... most már látom az arcát is: a római metszésű orrot, a szemet, a bátor, élénk barna szemet - szép volt ez a Filipescu, mint egy római istenszobor, és élő, élő.

Az úton beszélgettünk, és nekem futni kellett mellette és felnézni, mint egy bátyra; körülbelül a melléig értem, amiben dolgozott a hatalmas tüdő, ahogy sietett és beszélt.

Mit is beszéltünk?

Német és angol szavakat kevertünk. Én jó magyar dialektussal beszéltem nagy nehezen, ő pedig matróz-angolt beszélt és a Fekete-tengerre lekerülő bajor dunai hajósoktól elkapott német szavakat.

Értettem... - A román flotta... az összes hajókra felrepül a vörös zászló. A matrózok elfoglalják a várost... Aztán jönnek a parasztkatonák... "Brothers"... "testvérek" - magyarázza hadonászva... - és mégis ellenünk... "Gegen, gegen" - mondja törten németül, és mutatja, hogy az ő mellüknek szegződnek a fegyverek.

Én bólintok. Értem: a "brotherek" ellenünk jöttek.

- No nem baj. A tisztek hazudtak nekik. Nem lehet mindörökké hazudni.

- Megadtuk magunkat és "Alles red" - minden vörös elfogva, le a hajóról.

Neki menekülni kellett.

Romániában tudják, hogy ő elmenekült. Egy motorcsónakkal át a viharzó tengeren, Oroszországba.

Valamit magyaráz német-angol keverékkel, hogyan ment a motoros, és hogy egy éjjel visszatértek, és plakátokat ragasztottak a megszállt város falaira, a dokkokra, a hajógyárra. Aztán ő ottmaradt, bejutott az ország belsejébe, és hagyta, hadd lessék, mikor jön vissza a plakátokkal.

- Ha megfognak, agyonlőnek. Hadbíróság - magyarázta nevetve. - Három hónapig jártam Bukarestben, mindenfelé és hiába kerestek.

Ekkor már a széles Duna-hídon mentünk, és Filipescu mindenáron az ölébe akart venni.

- Mérgesek a dunai szelek. Ismerem a Dunát. Ott lenn a Fekete-tengernél. - Már mind a ketten éreztük, hogy ő az én felnőtt bátyám, ő, aki egyszer már egy fellázadt flotta parancsnoka volt és egy város ura.

A felnőtt bátyám volt, mert én akkor még csak őszirózsás, danoló, szónokló forradalmat láttam, és irigyeltem a bátyámat, és olyan nagy szerettem volna lenni, mint ő.

Egész úton szepegtem egy kicsit. Mit szól majd az anyám, ha egy ilyen nagy, kiszakadt hónaljú óriást hozok haza a tiszta kis lakásba, az ő csendes kispolgári hétköznapjai közé. Filipescu sokat beszélt a tisztekről, akiket "jobb mindjárt agyonlőni"... mit fog az én édesanyámnak beszélni.

De a hatalmas Filipescu, ez a szinte életnagyságnál nagyobb óriás tiszteletet parancsolt.

Az én anyám mikor meglátta, ilyesfélét érezhetett: ha ez az óriás ilyen szépen hazajön a fiammal, akkor ez a jó óriások közül való. Mert mi volna ennek a két ujjával összemorzsolni valakit, ha akarná. Miért jönne ide mosolygó, egészséges fogaival, hogyha bősz emberevő volna.

És az anyám odanyújtotta vaskos kis kezét az óriásnak, és a nagy fiú megfogta az ő madársimogató kezével az anyám kezét - ez is rendben volt, és az anyám barátsággal engedte be a lakásba.

Ágyat kértem barátom számára, és a pamlagon ágyat vetettek neki. A fiú örömmel nézett szét a szobában, könyvek, írószerszámok, képek között. Biztos látott már elegánsabb szobákat, tengerésztisztek komfortos kabinjait, de először volt otthon, egy tiszta nagy szobában, ahol a szekrényből hófehér ágyneműt szednek ki, hogy hálóhelyet csináljanak neki.

Az anyám aztán bölcsen kihúzódott a szobából, én bezártam az ajtót, és megmutattam Filipescunak kincseimet: a jól olajozott pisztolyt és a patronokat.

Szakértő szemmel megforgatta.

- A kézigránát jobb - mondta meggyőződéssel. Ekkor már inkább csak mozdulatokkal, szaggatott kiáltásokkal értettük meg egymást.

- Jön az ellenség - mutatta -, gépfegyverek, szűk utca... Takk... taka... taka... ssss... akkor dobni a kézigránátot... - mutatta az öklével - tojásgránát... a falhoz ütni, dobni. Aztán lőnek; az utcai harc nehéz, le kell vágódni a földre.

És levágódott. A bérház vékony falai megrendültek, a lámpa üvegei zizegtek.

Aztán előreugrott, megint levágódott, és rám nézve mutatta: "Így".

Az anyám, úgy látszik, megijedt. Hátha megharagítottam az óriást, és az most velem akarja áttörni a falakat. Félénken bekopogott.

A szőnyeget gyorsan helyreigazítottuk, és kicsit pirulva, mosolyogva nyitottunk ajtót, én és a bátyám, a hatalmas Filipescu.

Az anyám csak az örömet látta a szemünkben, és végleg szívébe fogadta az óriást.

Különben nem volt valami barátságos vendégeim iránt, még ha csendesen viselkedtek is. De most egy egész tejeskenyeret hozott be, nagy tejeskenyeret, amit négy-öt napra szokott beosztani, és letette az asztalra.

- Egyen, barátom - mondta jó hangosan, mintha az ilyen nagy darab embernek a biztatást is hangosabban kellene mondani.

- Nem ért magyarul - mondtam én.

- Csak megértjük egymást - mondta az anyám, és széket tett az asztal mellé.

Filipescu felnevetett, és elkezdte enni a tejeskenyeret.

(Most jut eszembe, milyen lehetett a bátyám anyja, a Filipescu anyja. Biztos nagyon szegényen él valami romániai faluban, se írni, se olvasni nem tud, és könnyezve gondol az ő nagy fiára, aki elhagyta, és évek óta hírt se ad magáról.)

- Nagyon jó - mutatta Filipescu, mikor végzett a tejeskenyérrel. - Gut - erősítette németül.

Filipescu most már az anyám kedvence lett. Megfigyeltem már máskor is, hogy erős, nagy fiúknak szívesebben adott enni, mint a penészszagú literátoroknak.

- Ezen legalább fog az étel - szokta mondani. És ez nagyon fontos volt az én anyám racionális gazdálkodási nézete szerint.

Lefekvés előtt megkérdezte Filipescu: - Mikor kelünk fel?

- Fél nyolckor.

- Fél nyolckor? Nem lehet előbb?

- Dehogynem, ha akarsz. Kelj fel, megmosdhatsz, ahogy akarod. Mindent megmutatok.

Lefeküdtünk, de én keveset aludtam... Még tovább folyt a történet. Vörös lobogós szürke hadihajók, az ágyúk a remegő városnak fordítva, vörös kokárdás matrózok vonulnak díszmenetben... és mögöttük búgnak a kikötő szirénái...

És ha előbb még a kezére emlékeztem, most emlékszem a lépésére.

Hajnal volt. Álmatlanul forogtam az ágyban, mikor felkelt. Légy sem rebbent fel, olyan nesztelenül lépdelt. Hogy lehetett annyi gyengédség azokban a rettenetes izomkötegekben, amik a combját mozgatták? Hogy tudott úgy lépni, hogy a padló meg se reccsent?

Nem mertem felnézni, mert hátha megijesztem. Én őt. Én megijesztem őt. Mert ez a nagy gyerek még sírva fakad, és nem hiszi el, hogy nem ő költött fel... És oly jólesett ez a drága gondoskodás, hogy akartam: csak vigyázzon rám, vigyázzon rám az én bátyám sokáig. S nem mozdultam meg, míg mezítláb ki nem ment a folyosóra, hogy ott továbböltözzön, míg lágyan betette az ajtót.

Estefelé láttam újra. A párthelyiségben beszélt egy csomó románnal. Gégéből kiszakadt ordítások voltak csak... egy szót se értettem az egészből...

(Nem furcsa? Tízmillió nemzetiséggel laktunk akkor egy országban, volt néhány millió román, de mi magyarok annyit se tudtunk, hogy románul mondhassuk: "Jó napot" vagy "kenyér".)

Megint együtt mentünk haza. Melle hevesen dolgozott, éreztem valahogy a halántékom mellett.

- Elmegyek - mondta. - Elmenni... ahol bojárok vannak és a parasztkatonák, ahol a bányászokat lelövik... oda.

- Miért éppen te? - kérdeztem. - A többiek régebben itt vannak.

- Én nem beszélni szobában. - Hatalmas öklét kirúgtatta. - Én katonák közé menni. Parasztkatonák, akkor flotta ellen... Most tudni, ki Filipescu... Filipescut keresik. Filipescut szeretik... Nem sokat beszélni. Más írja a lapokat. Én elvinni, felolvasni. Én tudok olvasni.

Még csak egy napja ismertem bátyámat, és máris a búcsúzás fellegei ereszkedtek fölénk. Ó, de milyen búcsúzkodás.

- Te eljönni Konstanzába - mondta. - Én érted jönni vasúthoz. Automobilon. Elöl gépfegyver, hátul gépfegyver. És pirosra lesz festve az autó, egész új pirosra. És szól örömében a géppuska: tatataktaka és a másik is - tak-tak-taktak, úgy jössz hozzám a hadihajóra. Matrózok ott, csupa kamerád, beutazták a világot...

- De minek a lövöldözés. Spórolni kell a munícióval - mondom.

- Persze - bólogat nevetve. - Csak nagyon kicsit lövöldözünk. Mert te jössz, kamerado, csak egész kicsit. Fő, legyen autón gépfegyver, és söpörje utat.

Lefeküdtünk. Hatkor megint, mintha szárnyak volnának mázsás talpa alatt, nesztelenül öltözködött.

De most, mikor cipővel a kezében elment az ágyam mellett, kinyújtottam a kezem.

Ő megállt, elsimította csapzott hajamat, és megcsókolt.

- Este találkozunk? - kérdeztem.

- Persze - felelt. - Még búcsúzni akarok tőled, kamerado. Pár nap is tarthat. - Melle nehezen zihált. - Itt semmit csinálni. Bányáknál a katonák. Katonák és generálisok...

Este sokáig vártam rá a pártban. Aztán gondoltam, most már ismeri az utat, majd hazatalál.

Otthon az anyám fogadott.

- A barátod volt itt, búcsúzni akart. Majdnem sírt, hogy nem talált itthon. Vagy talán sírt is. Levelet hagyott, ott van az asztalon.

Nem a tintát használta, hanem a vörös tust, mely szintén az asztalon állt egy üvegben.

Egy nagy papiroson a levél. Nagyok a piros betűk, de nem egy óriás kezevonása, hanem a kisiskolásé, aki még alig tanulta a tollforgatást.

Az ormótlan betűk matrózortográfiája ez volt:

Drága Kamerado.

Kár, hogy nem találtalak, pedig nekem menni kell.

Majd látjuk egymást, ha meglátogatsz K-ban.

Köszöntöm a kedves anyádat.

Éljen a népek vörös egyesülése.

Ölel Filipescu...

Nekem is könnyek gyűltek a szemembe, hogy búcsúzás nélkül kellett elszakadnom bátyámtól.

De csak egy napig tartottam magamnál a levelet. Másnap este darabokra téptem. És mikor a széles Duna hídján árván bandukoltam hazafelé, az apró papírszeleteket beleszórtam a sötét vízbe.

Akkor még nem tudtam, hány forradalmár tetemét sodorja még ez a víz, de valami mozgolódást éreztünk - minek találja nálam a rendőrség Filipescu levelét.

Még egyszer hallottam hírt Filipescuról. Nemsokára, talán két hét múlva, mesélték, hogy "valaki" lenn járt az L-i tárnáknál, röpiratokat osztogatott, elfogták, felismerték, agyonlőtték.

Talán nem Filipescu volt. Akkor egy másik. Egész mindegy.

Egyszer, ha élek, én, ha elestem, más, elmegy Konstanzába. Újonnan vörösre festett automobillal, amin két gépfegyver van, várják majd a vonatnál. A géppuskák kattogni fognak. Egész keveset. Mondtam, spórolni kell a munícióval. Az egyik szürke acélhadihajón egy kabinban készítenek néki hófehér ágyat. Aztán megtöltik az olajtartályokat, a hajók elindulnak... Szabadok lesznek a vizek. Szabadok a földek. Amerre járnak, a dolgozók véresre tört nyaka kiszabadul a nehéz, évezredes járomból, és a földek, vihar söpörte szántók érő kalászai, elfogadják a zivatar áldó záporát.

Én Filipescu kezére emlékszem. De ha ez a kéz már rég el is mállott a föld alatt, és ha előbb-utóbb én is Filipescu mellé kerülök, ez semmit, semmit se változtat a dolgon.

Forrás: Visegrádi utca (A történelmi riportázs egyik fejezete)