A Gulyás testvérek és a magyar társadalmi film

A. Gergely András

Lehet, olykor a szerző is úgy őszinte, hogy az valójában csak véka alá rejtve őrzi a leplezett elfogultságot, vagy éppen a másként-látás igényét, aspektusát. Olyan ez, mint amikor a filmrendező visszaemlékezéseit írja jeles színészek vagy respektussal bíró kollégák életművéről, kapcsolataikról, saját emlékezeti rejtelmeiről, vagy teszi ezt sportoló, biokémikus vagy balett-táncosnő akár.

Szerzői őszinteségen itt kettős rejtelmet értek. Konkrétan csak annyi esett meg, hogy nagyjábóli korosztályi azonosság okán egyszerre voltunk ideig-óráig azonos szerepkörben, én később másfelé kanyarodtam, társam viszont kitartott a szakmatanulás és önálló pályaépítés útján a filmes iparban. Mindketten több filmben voltunk rendezőasszisztensei a magyar dokumentumfilmezésben meghatározó karakterű és szerepkörű Gulyás testvéreknek, s Tóth Péter Pál volt az, aki kitartóbb maradt, filmes pályát épített föl, s elkötelezett lett a dokumentarizmus Magyarországon viszonylag egyedi, (vagy mondhatnám: kezdettől is ortodoxabb, valóságkövető) hosszúdokumentumfilmes műfaja, vagy annak filmnyelvi folytathatósága terén. Részemről ez a valóságkutató műhelymunka mintegy huszonöt évvel ezelőtti kiválást és társadalomkutatói útválasztást hozott, Tóth Péter Pál azonban szinte évente egy filmmel gyarapította a hazai társadalomvizsgálat képes eszköztárát. Ezek együttesen sem lennének „események” itt és most, ha nem írtam volna magam is több recenziót, ismertetőt, pályaképet a Gulyásék preferálta filmes beszédmód ürügyén,ⁱ s nem írt volna TPP is megannyi filmes cikket, ismertetést, esszét, kritikát is a műfaj számos irányáról és produktumairól, majd végül nem állt volna neki, hogy a mintegy húsz évnyi közvetlen partnerséget egy objektív monográfia formájában közzétegye. Erről a kötetéről kívánok itt sugallatokat közvetíteni… – s azért „becézem” leginkább sugallatnak mindezt, mert amennyire elfogult lehetek én magam is Gulyásék munkássága iránt, annyira kevéssé lehet az a dokumentátor szerzőpárost monografikus igényességgel megközelíteni, dokumentálni törekvő TPP.ⁱⁱ

Furcsa bevezető ez itt. Talán. De bizonnyal még furcsább lenne, ha vagy nem szólnék e műről, vagy úgy tálalnám, mintha nem ismerném a kötet főszereplőit és szerzőjét is. Távolságot tartanom tehát csak annyiban lehet, amennyire ez a recenzenstől elvárható, nevezetesen a méltó rálátás, a beavatás szándéka, a hírhozatal konzekvens mivolta és az értékelő ismertetés szintjéig. Ámde ez (ebben az esetben) csak részben van így.

Miért is fontos ez, miért kell „szabadkozással” vagy az elfogultság vállalható névjegyével indítani egy ismertetést? A válasz sokrétű, talán majd ki is derül, mennyiben. Ami a cél- és értékrendi meghatározásban mégis előbbre törekszik, nem lehet a rokonszenv, a kritikátlan lelkesedés, az elfogult hozsannázás hangja – ezt én is pontosan tudom. S maga a portrékötet sem ilyen. Sőt: a lehető szárazsággal tálalja az Erdélyben sem ismeretlen szerzőpáros, Gulyás Gyula és Gulyás János munkásságát, kezdve akár az 1969–1970-ben készült Szék télen filmjüktől, a Kallós Zoltán részvételével készült kétrészes Balladák filmje I-II. körképig s tovább. De az „Erdély-filmek” és bővített, felújított változataik mellett a Vannak változások, a Ne sápadj!, a Papp Laci-film vagy a Törvénysértés nélkül is kellő visszhangra talált e tájakon. Ám a kötet ezeket nem mint piedesztálra emelt, maníros fénnyel körbevilágított pályaműveket vagy fesztiválsikereket tekinti – bár, idővel, főleg az államszocialista kultúrpolitika elernyedése és bukása, a piacivá váló filmgyártási helyzet reménytelenségei dacára azért mégiscsak sok tucatnyi „dobogós helyet” sikerült megszerezniük… –, hanem épp ellenkezőleg: (talán legpoénosabban Gulyás Gyula kifejezésével élve) „lábszagrealista” tónusban. Kezdeti amatőr lelkesültségtől, szakmai és pályaismereti buktatóktól a kihívó témavállalásokig, vitatkozó szereptudatig, kompromisszum nélküli vallomásokig, szembenézés és hitelesség vakvéletleneken sem múló kockázataiig, elkötelezett valóságmondásig és konfrontatív őszinteségig TPP végigveszi félszáz év életművét az időrend, a művek készülési módja, a nyilvánosság elé táruló narratívák, a sajtóvisszhangok, a belsőleg is vállalt kompromisszumok kényszerei és az alkotói szándékok mentén. Egészében tehát ugyanolyan következetes hitelességgel, ahogyan a Gulyás-életmű alakult – ezzel pedig valamilyen adekvát, elfogadható, sőt műfaj-meghatározásoktól sem mentes definíciót ad is a szociofilmnek. Így mintegy a szociografikus érzékenység az alkotókra ugyanúgy érvényes attitűdöt tükröz, mint a Szerző leíró és értelmező szándéka, amelyet (kétségtelenül, de megannyi karakteres eltéréssel azért) utóbb saját filmrendezői pályáján is követni próbál mint „tanítvány”. /Utóbbi jelző persze csakis zárójelben értendő, hisz nemcsak önálló pályáról van szó TPP esetében, hanem a kötet első, „Amatőrök” blokkjában a Gulyásék pályáján alighanem meghatározó korélményt és esztétikai edződést is szimbolizáló Tanítványok film részletesebb, képekkel jócskán illusztrált mozi is ezzel azonos című…/.

Gulyásék munkásságában a leíró-megjelenítő szándék és a valóság leképezésében kimutatható következetes narratíva pedig TPP tálalásában az Amatőrök után a Hivatásos amatőrök, a Közös filmek, a későbbi útelágazás nyomán külön-külön is folytatott Gulyás Gyula filmjei, Gulyás János filmjei és Függelék taglalás révén követhető a filmográfiák, bibliográfiák, dialóg-részletek, interjú-válogatás, kritikai visszhangok és életrajzi pályaképek révén. Az indító és átélés-fókuszú Előszótól a névjegyzékig és DVD-mellékletig van a kötetnek valamifajta filmes intimitása a szó elbeszélői, narratíva-értelmében. Úgy vélem, ez részint tudatos választás… – egy monográfia ne küzdjön a személyesség nyűgjével a szükségesnél intimebben…! –, de egyben a műfaj szakirodalmi forrásaihoz, a „filmes könyvkiadás” konvencióihoz is kötődő megoldás. Ezenfelül a nagyon lekötelezett, fölöttébb elfogult és hívő módon hódoló közelségtől is távol esik (amit példaképpen magam tennék, ha ilyes monográfiát írnék Gulyásékról). A „szociografikus érzékenységű testvérpár revelatív filmjeitől” a szerzői-alkotói járszalagok kanyarjaiig TPP roppant alapos és rétegzett, saját megfigyelői és résztvevői beszámolókkal ugyancsak fűszerezett szöveget épít föl, roppant sok fotóval, megannyi kritikai szakvélemény és referencia szövegrészleteivel. Az Utószó helyett záró soraiban pedig az elismerés, az értékelő hang, „az elbukottak, az alulmaradtak étoszát” vállaló pályakép(ek) és az „örök amatőrök maradtak” jellkemzés együttesen is jelzi, hogy nem csupán az elkötelezett világkép, a dokumentumfilmet is átható kommercializálódás elkerülése, a szerzői életutak megváltozása ellenére következetes hang maradt állandó, hanem a mindenkori tényeket szemlélet tárgyává tevő moralitás, a kitüntetések vagy elismerések dacára is megmaradó kritikai érzékenység, az etikai alapszint, a morális döntések következetessége is. Gulyásék, akik „a megalázottságból és megszomorítottságból, az emberi autonómia ellen intézett támadásból a legfontosabb dolgot: a maguk emberi méltóságát alkotják meg” (274. old.), ekként lehettek gyerekkori analógiájukra emlékeztetve „háromtestőrök. Ők, mindketten” (275. old.).

Talán illetlenül „poénos” itt, mégis udvarias jelzéssel még élhetnék e kötet jeles erényeinek elismerését követően. Kettővel is. Egyfelől avval, hogy Tóth Péter Pál valamelyest a „háromtestőrözéshez” járult hozzá idővel harmadikként, másfelől pedig talán nem érdemtelen a „mindig magányos” igazságvédőket harci pompájukban lefestő portrék hátterében a kezdettől mintegy pályatárs és hátország, tűrő és nélkülöző, küzdőképes és türelmes asszonyokat is megjeleníteni. Erre a kötet számos adata, fotója vall, s nem lényegtelen a környezeti egyensúly biztosításában vállalt szerepük. Ahogy a barátoké, első filmektől pályatársaké, kollégáké, híveiké, no meg: Nézőiké! A reflektáló közegé, a befogadó társadalomé, a morális átmenetben szintúgy részes szociális környezeté. A kötet egyben az elmúlt ötven esztendő hazai közlésképességi türelempróbáinak, információs háttereknek, intimitás-hatásoknak, közgondolkodási irányzatoknak is tükre valamelyest. A „kettő portré”, a „Pálya és kép” ekképpen a hazai valóságfilmezés, dokumentarizmus, társadalom-érzékeny elbeszélőmódok képtára is, egybevetítve a társadalmi film és a Gulyás-testvérek életművében mutatkozó tónusváltozatok karakterisztikumát. Mindez még sok-sok ideig az egyetlen lesz ebben a közléskategóriában…!

i Szabadjon talán emlékeztetni az Olvasót, legutóbb éppen itt: https://sites.google.com/view/peri-mikro-szkp/2018107-126/a-gergely-andr%C3%A1s-stiliz%C3%A1l%C3%A1s-val%C3%B3s%C3%A1ga-elbesz%C3%A9l%C3%A9s-hitele-k%C3%A9pval%C3%B3s%C3%A1g

ii Tóth Péter Pál: A Gulyás testvérek. Pálya és kép. Magyar Művészeti Akadémia, Budapest, 2017., 328 oldal