1.

Észak-Olaszországban több kutató foglalkozik az első világháború idején francia internálótáborokba hurcolt, tiroli származású osztrák állampolgárokkal, akik között számos olasz anyanyelvű (nemzetiségű) „sujet" (alany) is akad. A francia hatóságok nem központosították az említett táborok irattári anyagát, hanem meghagyták az illetékes tartományi levéltárak állományában, ami bizony nehézkessé teszi a kutatók munkáját. Nekem, aki csak Kuncz Aladár Fekete kolostorának a világával foglalkoztam, annak idején a La Roche-sur-Yon-i (Vendeé tartomány) levéltár kínált (volna) jó kutatási lehetőségeket a noirmoutier-i és Ile d'Yeu-i táborokkal kapcsolatban. De szűkös anyagi körülményeim folytán 1973-ban csak bizonyos adatok ellenőrzésére és kiegészítésére kellett szorítkoznom. A teljes levéltári anyagot nem sikerült áttekintenem, és ezt termesztésen meg is mondtam Giovanni Terranova trentói történésznek, amikor – immár néhány éve – tanácsért és segítségért fordult hozzám. Leszögeztem, hogy csak a regény alapján állíthatom, hogy az első világháború idején a noirmoutier-i táborban (várkastélyban) valószínűleg két olasz nemzetiségű, tiroli fogoly tartózkodott hosszabb-rövidebb ideig (1914-1916-ban), Braggiotti és Menardi. De rögtön hozzátettem, hogy az utóbbi tekintetében kételyeim vannak, mert a „szép tiroli fiú" – ahogy Kuncz írta róla –, mindig a Franz (Frantz) keresztnevet használta, és kizárólag az osztrákok között forgolódott. És biztattam Terranova urat, hogy látogasson el a La Roche-sur-Yon-i levéltárba! De idejét egyelőre nagyon lekötötte az olasz levéltárak átkutatása.

Végül franciaországi munkatársa, Marie Noelle Snider asszony, Poitiers-ban élő doktoranda vállalkozott erre a kutatóútra. Elutazása előtt felhívott telefonon, és megkérdezte, hogy – tekintettel a rendelkezésére álló rövid időre – milyen munkamódszert ajánlok neki? A tanácsom az volt, hogy ne mélyedjen el egyik vagy másik anyag részletes tanulmányozásában, hanem keresse a – viszonylag ritka – névjegyzékeket, és másoltassa le őket. (Egy emlék: 1973-ban a La Roche-sur-Yon-i tartományi levéltárnak még nem volt fénymásolója.)

2.

Marie Noelle asszony kitűnő érzékkel dolgozott, és nagyon hasznos munkát végzett. Számomra egy olyan levéltári „csomagot" állított össze, amelyről első beletekintésre megállapíthattam, hogy nagyon fontos információkkal egyészítheti ki az 1975-ben, majd (második kiadásban) 2005-ben megjelent, Utazás a Fekete kolostorhoz című könyvemet.

Tehát: ha ez a beszámolóm megjelenik, arra kérem az olvasót, akinek a könyvespolcán ott van fentemlített kötetem, hogy – mint teljes értékű kiegészítő részt - illessze a végére.

3.

Lapozzuk fel most a Fekete kolostort és nyissunk rá a súlyos hangulatú XIII. fejezetre (II. kötet), amelyben Kuncz az 1916-os esztendő januárjának eseményeiről ír.

(A németek már nincsenek Noirmoutier-ban, néhány héttel előbb átszállították őket Ile d'Yeu-re. Sok jó barát hagyott pótolhatatlan űrt maga mögött! Január 1-én Kuncz Aladár (Dadi) betöltötte a 30. életévét. És megérkezett Kolozsvárról a – régóta rettegett – hír édesapja haláláról. A gyötrelem, ami Kuncz lelkét szorongatja, már-már elviselhetetlen. De jött egy újabb esemény.)

„Egyik január végi napon a szobafőnökök tizenkét névből álló listával jöttek fel a szobákba. Parancsot közvetítettek, hogy tizenkét társunk másnap hajnalra csomagoljon be, mert másik fogolytáborba szállítják őket.

Elég volt a listára csak pillantást vetnünk s mindjárt láttuk, hogy a deportálásra kijelölteken az adminisztrátor tölti ki bosszúját. Benne volt mindenki, aki csak az utolsó hónapokban valamilyen ügyben szembehelyezkedett vele.

(...)

Este elterjedt a híre, hogy egyik legkegyetlenebb breton büntetőtáborba viszik társainkat, ahol a híres "tete de fort«-ok, a legveszedelmesebb »keményfejűek« vannak elzárva.

Nekünk, magyaroknak szorította össze legjobban szívünket az aggodalom. A tizenkét deportáltból tíz magyar volt, köztük mindnyájunk vigasztalója Zádory, hűséges barátunk Fenyvesi, a kedves, nagylelkű Maravics. De a többiek is, hogy megnőttek, hogy megfényesedtek most búcsúzó könnyeink tükrében! A legkedvesebbeknek, a legnélkülözhetetlenebbeknek éreztük éppen őket, akiket most így elszakítanak tőlünk."

Ennek az újabb, ezúttal büntető jellegű deportálásnak az anyagát küldte meg szerencsés kezű kutatótársam és ismeretlen barátnőm, Marie Noelle asszony.

4.

Kéziratos ívek másolatai feküsznek előttem. Az első világháború idején a francia adminisztráció még csak ritkán használt írógépet. Mindjárt megpillantom a noirmoutier-i „dépot" adminisztrátorának (parancsnokának) a lendületes aláírását: Chapellier. Katonai rangja sergent, őrmester volt, semmivel sem több, mint ahogy azt Kuncz képzelte. 1972-ben, amikor először jártam Noirmoutier szigetén, körülményesen derítettem ki a keresztnevét (René), mert a megkérdezett öreg szigetlakók csak úgy emlegették, hogy „le gros Chapellier". Miért? Mert feltűnően pocakos volt. Az internáltak is „a kövér"-nek, „der Dicke"-nek nevezték.

Kuncz nem írta le teljes nevét a könyvében. Corneliu Codarcea, a Fekete kolostor (egyik) román fordítója szerint a múlt század húszas éveiben Kolozsváron, egy regényrészlet megjelenése kapcsán ő figyelmeztette Kunczot, hogy kellemetlenségei lehelnek, ha valaki azonosítja a gyűlölt őrmestert, s így lett belőle csak Ch. (Lásd Rege A Fekete kolostor fordítóiról című írásomat az aradi Irodalmi Jelen 2007. októberi számában.)

A meglehetősen gondos, mindenképpen jól olvasható kézírás valószíleg, nem az őrmesteré, hanem valamelyik irodai famulusáé, ám a bürokratikus, sokszor bikkfa-nyelvű stílus kétségtelenül a parancsnokot jellemzi.

5.

Első megállapításom: a noirmoutier-i fogolyélet fentebb idézett drámai mozzanata nem 1916 januárjának a vége felé, hanem a hónap első felében játszódott le, és január 14-én be is fejeződött a deportálásra ítélt csoport távozásával. Előzményei viszont 1915 novemberére nyúlnak vissza.

(Az internáltak neveit mindig betűhív átírásban használom, akár az iratokból, akár a regényből idézem őket. A szövegeket én fordítottam franciából magyarra.)

Az első irat: „Noirmoutier,

1915. november 9.

A Noirmoutíer-i Idegentábor adminisztrátora

Vendée tartomány t. Prefektusához

1915. november 5-i, a közbűnökért előzetesen elítélt osztrákoknak és németeknek a Grois-szigeti, valamint a St. Tropez-i erődben működő idegentáborokba való esetleges átszállítására vonatkozó átiratára válaszolva, tisztelettel jelentem, hogy a Noirmoutier-ba érkezett idegenek bűnügyi előéletével kapcsolatban nincs semmiféle adatom.

Ellenben ami azoknak a noirmoutier-i internáltaknak az említett táborokba vagy más helyre való elszállítását illeti, akiknek a további ittmaradása a fegyelem szempontjából ártalmas lehetne, véleményem szerint ezt az intézkedést 25 internáltra vonatkozóan kellene alkalmazni. Magatartásukról, főként rossz lelki beállítottságukról már előzetesen jelentettem Önnek.

Különösképpen felhívom a figyelmét egy Poppauer nevű egyénre. (A főkolompos.)

Amint azt f. évi november 7-i jelentésemben írtam, szükségessé vált szigorú intézkedéseket foganatosítani bizonyos értelmiségiekkel szemben, akik a háttérből izgatják honfitársaikat, és számukra naponta panaszos beadványokat fogalmaznak, amelyeket azután más internáltak útján eljuttatnak az Egyesült Államok nagykövetségére.

Ez az állapot csak akkor szűnik meg, ha az alább felsorolt internáltak más táborba kerülnek:

Poppauer Alexandre

osztrák

Ennemoser Jean

Polak Wilhelm

Horovitz Paul

Teleky Robert

Kormos Paul

Kopolovic Alexandre

Weiner Max

Fenyvesi Joseph

Notar Alois

Kiene Gebhardt

Zadory Oscar

Weiner Gustave

Buchinger Otto

Gabeder André

Menardi Frantz

Petermiller Antoine

Reisner Joseph

Bragiotti Joseph

Rosi Hermann

Lerch Bernard

Weifert Ladislas

(Áthúzva Ziffer Paul. Chapellier s.k. adminisztrátor" A pecsét:

„Dépot d'Étrangers de Noirmoutier (Vendée)"

Kuncz tehát nem csak a deportálás időpontjára, hanem a Chapellier lajstromára felvett nevek számára sem emlékezett pontosan. A jegyzék huszonkét nevet tartalmaz és nem tizenkettőt.

Ezen nincs mit csodálkoznunk. Hosszú fogsága idején szerzőnk annyiféle érkezési-búcsúzkodási jelenetnek volt a tanúja, hogy napok-nevek összekeveredtek emlékezetében. Viszont feltűnő, hogy Chapellier eredetileg huszonöt internált áttelepítését javasolta levelében, de végül indoklás nélkül — vagy felső utasításra? - huszonkettőre csökkentette számukat.

Én a jegyzéken nyomban a Rubin nevét kezdtem keresni, hiszen ő volt a „hőse" a XI. fejezetben részletesen leírt összeszólalkozásnak, amelynek végén az adminisztrátor majdhogy lelövette a szájaskodásáért. Tudjuk Kuncztól, hogy Rubin barátai ezért bepanaszolták a prefektusnál. Ennek ellenére „kegyelmet kapott". Az is lehet, hogy Chapellier így akarta a felejtés homályába taszítani a kínos emléket. Vagy – ki tudja miért? – Rubin nem is volt Rubin, hanem egy más nevű fogoly, akinek az azonosságát az író nem óhajtotta felfedni. Tény, hogy nem szerepel a lajstromon.

Azért mertem megkockáztatni az előbbi feltételezést, mert Kuncz a „főkolompos" Poppauer nevét is elferdítette és Poppernek írta. De az is lehetséges, hogy csupán a véletlenek játékáról van szó...

A Kuncz szövegében említettek közül nem szerepel a jegyzékben Maravics, Neufeld és Schnitta; mindhárman a magyar csoporthoz tartoztak. Rajta vannak viszont a magyarok táborából Zádory, Weiffert, Fenyvesi, a két Weiner, Kopolovits és a „pesti bankárfiú", Reisner.

De ki lehetett Teleky (Róbert)? Érdekes, hogy Kuncz sohasem beszél róla, még célzások formájában sem (mint például Nagyiványi Zoltánról, a Périgueux-i fejezetben). Ennek a regénybeli „névtelennek" az alakja azért is érdekes, mert – amint az alább kiderül – a prefektus végül is elkülönítette a deportáltaktól és más táborba irányította.

Ennek az embertelen, kimondottan katonai jellegű akciónak az előkészítéséhez hozzátartozik még egy kiegészítő jelentés a deportálásra javasoltak általános magatartásáról, jellembeli tulajdonságairól és politikai nézeteiről. Chapellier-nek ezt mindjárt másnap, november 17-én el kellett küldenie, talán a prefektus sürgetésére. (Vendée megye székhelye és a noir-moutier-i községháza között már volt telefonösszeköttetés.) Arra is jó volt a Kövérnek, hogy felettesei előtt éles szemét és éberségét fitogtassa.

Szövege:

Noirmoutier-i Idegentábor

A más táborba küldendők névjegyzéke

Poppauer, Ennemoser, Polák, Horovitz, Teleky, Kormos Ile d'Yeu-ből érkeztek 1915. szeptember 13-án. Mindent elkövettek, hogy viszályt szítsanak a táborban, arra biztatva honfitársaikat, hogy alaptalan információkat küldjenek az Egyesült Államok nagykövetségének, azt állítva, hogy a francia kormány magatartása nem lojális és embertelen, azt is mondják, hogy jogtalanul tartják őket fogságban, s hogy az Ausztriában tartózkodó franciák szabadlábon élnek. Poppauer úr, egykori osztrák tiszt, rendkívül arrogáns. Kijelentette a tábor parancsnokának, hogy bármilyen módon, de visszaszerzi a szabadságát. Kopolovic, Weiner Max, Weiner Gustave, Buchinger, Pettermiller, Rosi, Lerch, Gabeder fegyelmezetlenek. Magatartásuk nagyon rossz. Gyűléseket toboroznak össze a tábor udvarán és izgatják honfitársaikat. Fenyvessi, Notar, Kiene, Zadory, Weifert, Reisner több reklamációt írtak és más internáltak útján elküldték őket. A Poppauer csoportjához tartoznak, s miként emez, igyekeznek nehézségeket okozni a táborparancsnoknak.

Bragiotti gyanús levelezést folytat. Valószínűleg több nő pénzküldeményéből él. Érdektelen figura.

Menardi nagyon fegyelmezetlen. Lelki beállítottsága rendkívül rossz. Nem köszön a táborparancsnoknak. Állítása szerint nem tartozik köszönni az ellenségeinek, és hogy – mint bárki más – Vendeé prefektusa sem kötelezheti arra, hogy köszönjön azoknak, akiket megvet.

PH.

Noirmoutier, 1915. november 17.

6.

1916. január 11-én Tardif prefektus sürgős átiratot küld Chapellier-nek, amelyben jóváhagyja a bretagne-i Tahitou-ban büntető jellegű körülmények közé helyezendő internáltak névsorát (Teleky nélkül), kijelöli az indulás időpontját és ismerteti az utazás menetrendjét. A csoportnak január 14-én kell hajóra szállnia, hogy Fromentine-ból még aznap este villamoson folytassa útját. Másnap, január 12-én Chapellier is összeállítja a maga végleges névsorát, a deportáltak nemzetiségi hovatartozásának a feltüntetésével. A 21 internáltból a következők a magyarok: Polák Wilhelm, Kormos Paul, Kopolovic Alexandre, Fenyvessi Joseph, Weifert Ladislas, Zadory Oscar, Reisner Joseph, Weiner Gustave és Weiner Max – összesen kilencen. (A többiek – kivétel nélkül – mind osztrákok, Braggiotti és Menardi is.)

Érdemes hozzátenni, hogy az Observations (Megjegyzések) rovatban a Poppauer, Horovitz, Fenyvessi és Kiene neve mellett az a figyelmeztetés szerepel, hogy otage (túsz), a Weiner Gustave-é mellett viszont az, hogy suspect (gyanús). Gondolom, hogy a túsz minősítés csakis azt jelentheti, hogy nevezetteket mindenképpen Franciaországban kell tartani, nem lehet sem kicserélni, sem más országba áthelyezni őket. Úgy tetszik, ezek a toldalékok már idegen kéztől, talán a prefektusétól származnak.

Ugyanaznap Tardif értesíti Manche tartományi kollégáját a transzport érkezéséről Tahitou-ba. Ebből a levélből az is kiderül, hogy Telekyt előzetesen a Libourne-i táborba helyeztette át. (Magyarázat nélkül.)

...Eljött az indulás napja. A búcsúzkodásról Kuncz részletesen beszámol. A noirmoutier-i őrségnek csak Fromentine-ig kellett elkísérni a csoportot, itt egyesítették egy másik, Sables d'Olon-ból érkező fogolytranszporttal. Az utazás péntek reggeltől (jan. 14.) vasárnap reggelig (jan.16.) tartott. Feladata végrehajtásáról Chapellier már január 16-án hosszú jelentést írt a prefektusnak.

A fromentine-i kikötőig a internáltak szekéren tették meg az utat, s ezért lejenként 1 frank 50 centime-ot fizettek. Néhányuknak nem volt pénze, útiköltségüket az adminisztráció állta.

A kétnapos utazásra a parancsnok a következő étrendet állította össze foglyainak: Péntek: reggeli – olajos szardínia, sült szalonna, hurka, kenyér tetszés szerint. Vacsora – olajos szardínia, sült szalonna, sajt, kenyér tetszés szerint. Szombat: reggeli – heringszeletek, sült szalonna, sajt, kenyér tetszés szerint. Vacsora – olajos szardinia, sült szalonna, hurka, kenyér tetszés szerint. Vasárnap: reggeli – heringszeletek, 140 gr. kenyér.

A menetet az őrmester, egy káplár és öt katona kísérte. „Incidensekre nem került sor."

7.

Nem Kuncztól, hanem Chapellier-tól tudtuk meg, hogy a legarrogánsabb elégedetlenkedő Poppauer tartalékos osztrák tiszt volt. Ez azért furcsa, mert az író tulajdonképpen jól ismerte, alakját különleges figyelemre méltatta, és egész magatartását mintha példaképnek tekintette volna. A búcsú pillanataiban így beszél róla: „Popperben a régi tűz, régi elkeseredés él. Rajta nem látszik a fogság. Úgy élt itt, mintha csak átmenne köztünk. Szavalt, szónokolt, lázított. Saját szemével látta a nyitott teherkocsikon hétszámra szállított anyákat, akiknek éhségtől elfonnyadt mellén kiszenvedtek csecsemőik. Ott volt az internálótáborban, ahol orvos és orvosság nélkül a magukra hagyott gyerekek naponként tízével, húszával haltak meg... Felejteni nem tud, megérteni nem akar. Az ártatlanul meggyilkoltak bosszújára esküszik. Küldjék csak betörők és gyilkosok közé. Annál jobb, ezek legalább könnyen szánják el magukat a véres elégtétel-szerzésre."

De vajon ezért jött Franciaországba? S az internálás kezdetén hol szerezte azokat a szörnyű tapasztalatokat, amelyekről mesélt? Titkok veszik körül a lázongó foglyot. De örvendek, hogy a valódi neve már nem titok.

Ami Menardi olaszságát illeti, a Chapellier jellemzésében idézett szavak az utolsó kételyeimet is eloszlatták: német anyanyelvű, osztrák érzelmű fogoly volt, Kuncz emlékezése szerint lányos arcú, szelíd gyerek. Éppen ezért meghökkentő a határtalan gyűlölet, amit fogvatartói iránt érzett, és ezt nem is titkolta előttük. (Olasz barátaim keresik a családját.)

Természetesen nem kétséges a Braggiotti, a tiroli selyemfiú olasz származása. De női kapcsolataiért miért kellett büntetőtáborba küldeni? „Gyanús" levelezéséért? Azt hiszem, a kutya ott van elásva, hogy Braggiotti nem akarta felvenni az idegenlégió egyenruháját... Lehet, az olasz hadseregbe jelentkezett volna. Valamiféle „jelentkezési zűr" volt körülötte, amit az is bizonyít, hogy Kuncz is megzavarodott tőle: regényében azt írja, hogy Braggiotti 1916 augusztusáig Noirmoutier-ban volt, s azért nem „költözött át" a többiekkel IIe d'Yeu-re, mert bányamunkára iratkozott fel...

Most már tudjuk, hogy tévedett, mint annyi más részlet elbeszélésében is. Rontja-e ez a Fekete kolostor művészi hitelét?

Dehogy rontja! Bárczi Géza indoklása 1976-ból:

„Mert hiszen Kuncz egyáltalán nem történelmet írt, ahol a részletek pontos hűsége jogos kívánalom, hanem mint maga is meghatározza művét, regényt, mélybe markoló személyes élményeken alapuló regényt. A fogolytábor atmoszférájának, illetőleg a tábor kis magyar társadalmának lelkivilága a különféle jellemeken átszűrve, hangulata, vágyai, gyötrődése, életkörülményei teljesen hitelesen kerekednek ki mesteri ábrázolással a nagyszerű könyvben…"

Settimo San Pietro, 2009 június havában

Archív forrás: ÚMSZ-Kisebbségben, 2009. július 14 és augusztus 11., 6-7. old./ 7. old.