Kisbetűs történelemmel a nagybetűs Élet hiteléért

Mintegy fél évvel ezelőtt lapoztam át e hasábokon Miklós Péter fundamentális munkáját, mely a Kecskeméti Lapok helytörténeti rangját és adatbázis-értékű méltóságát mutatta fel egy kulcsfontosságú kiadványban.ⁱ Bizonyos, hogy a korábban saját kutatási gyűjtőkörömbe illeszkedő Bács-Kiskun és Kecskemét is másképp/jobban/motiváltabban vonzza pillantásomat, de valójában nem mindegy, mi történik ott a közkultúra, a mindig is épületes színházi vagy Kodály intézeti miliőben, a Forrás folyóiratnál vagy a Naiv Művészetek Múzeumában és a Fotótörténeti Múzeumban, a Cifra Palotában vagy épp a város Katona József Könyvtárában. Épp ez utóbbi a helyszíne, gyűjtőhelye, kiadási háttere és tudományos bázisa is annak a kötetnek, mely a helyi és térségi történelmet a nyilvánosság, az eseménytörténet, a „kisbetűs történelem” felől megfogni próbáló identitás-elemek összegzésére vállalkozott. A Rigó Róbert szerkesztésében megjelent Sorsfordító évtizedek Kecskeméten. Kecskeméti élettörténeti elbeszélések az 1940-es évektől az 1960-as évekig című válogatásⁱⁱ éppen a szöveggondozó történész és az emlékezeti örökség védelmében vége-nincs munkát befektető tudományos kutató látványos anyaga. Nem is első, s láthatóan nem is a legteljesebb, további részkérdéseket már nem rejtő gyűjtemény ez, mely a helyi változások nyomonkövetését abbahagyhatná: a kötet híven tükrözi a szerkesztői elszántság legtöbb „történeti” jegyét, sőt következetességét is, midőn korábbi munkáiban a német megszállást követő háborús világ életközeli megjelenítése (Kovács Bálint-interjú 2009), az 1938–1948 közötti helyi elitváltás (2014), az első világháború idején jellegadó hátországi sajtó (2015), a kecskeméti hétköznapok 1944–45 emlékanyagának feldolgozása (2015) előzte meg mostani levéltári és helytörténeti gyűjtéseit.ⁱⁱⁱ

Adattár, források, interjúk. Szöveg a szövegre, kép a képre, kopírozódnak együtt a történelemre, a helyi világra, az emlékezet békítő atmoszférájára… Mit is kezdhetnénk vele amúgy…? Persze, messzebbről nézve könnyed „vidéki” középvárosi nyilvánosság-látképnek tetszik mindez, a „csakis helyben érdekes” lapozás jegyében. Ám amint helyére kerül a kötet a polcon vagy a hivatkozás-jegyzékekben, azonnal kiderül, hogy a legnagyobb történészek, a legsikeresebb köztörténeti iskolák vagy historiográfiai irányzatok szomszédságában foglal helyet immár, ahol a kollektív emlékezet, a mikrohistória, a narratív történettudomány, a helyi tudás és lokális eseménytörténet megszemélyesítő ágának rokonságába jut immár. Ennél többet egy-egy kor, egy városi helyi társadalom, egy-egy közéleti korszak, politikai éra kínál talán, mely még hosszabb távon tekint a nyilvánosság intézményére és hátterére. E kép és képzet azonban a nagyító fókuszában, a periszkóp kiemelő védelmében, vagy az átfogó áttekintés elnagyolt számsoraiban és történésrendjében épp akkor tűnik föl értelmetlen és tartalmatlan, mondhatnám hiányosan embernélküli beszédnek, amikor a fővonalak, időszakok, látványterek és folyamatok közelnézete kerül a személyesség révén olyan közelbe, amelytől már nincs menekvés az elnagyoló gesztusok felelőtlensége felé. Olykor helytörténetnek hívják ezt, máskor mikrotörténelemnek, megint máskor az emlékezetpolitika egy szakaszára érvényes megjelenítésnek – de ami lényegét-lelkét adja mégis, az a sorsokban és sorsokból direkten megszólaló hang, az az élettörténeti elbeszélések felelőssége, az Emberek mikrotörténete és közösségeik lényegi jegye, olykor feltétele, máskor értelme is.

Érdemes tehát az ilyesféle, sőt kifejezetten ilyen fókuszpontot választó munka hátterében meglátni az ember- és közösség-történet alapjegyeit, meghatározó vonásait. Éppen ettől, s a kisugárzó, kölcsönhatásokért fontossá váló felfogásmód kedvező megformálásától lesz a kontextusok szempontjából kivételes egy-egy ilyen helytörténeti munka. Erről vall, ezt sugallja a kötet ajánlójának első mondata is: „Az elbeszélt történelem a történelem elmondásának, megismerésének legősibb formája” ez a mód, melyből kihallik a szerkesztő saját korábbi tematikus irányultságának részbeni indoklása is,^iv mely az oral history metodikáját a társadalomkutató Kovács Éva és a történész Gyáni Gábor interpretáció-felfogásához kapcsolja. Ugyanakkor épp a módszertani és tudománytörténeti rang megformálása okán karakteresen meg is világítja a Gutenberg-galaxis írásbeliségre fókuszált örökségének fontosságát, pedagógiai és megismerési súlyát, továbbá a pozitivista köntösbe öltöztetett „tényközlések” relatív érvényességét is a múlt megismerésében. Kutatói interpretációja szerint „az ősökről való megemlékezés elsődlegesen elbeszélt formában öröklődött nemzedékről nemzedékre”, következőleg annak is fölöttébb kitett, miként „vélekedünk a történelem és a történész viszonyáról”, s mennyiben alkalmazhatjuk, érthetjük meg és adhatjuk tovább a források örökségét, hiszen „pontosan tudjuk azt, hogy a megismerhető tények közül a történész válogatja ki azokat, amelyeket ő maga fontosnak tart, és azokat saját elgondolásai alapján rendezi és értelmezi”. A kötet bevezetője, mely a Kecskeméti Írott Örökség Alapítvány döntése nyomán elindult interjúzások és forrásfeltárások nyomán, a megyei kulturális folyóirat (a Forrás) tematikus számaiban is közzétehető írások révén vállalja a címben jelzett időszak emlékezeti anyagának közlését, jelzi, hogy a gyűjtőmunka is kollektív szándékot tükröz az interjúkészítők csapatába bevont munkatársak révén (az interjúkat Fülöp Tamás, Kecskés Dóra, Kovácsics Beatrix, Kriskó János, Miklós Noémi, Rigó Robert és Sági Norberta készítették), akiknek anyagából összesen 14 textus komplex módon összeállt képéről kapunk benyomást. A bevezető egyben körvonalazza az elért, megszólított és életút-interjúra felkért személyiségek megszólaltatásának hátterét, a „részben strukturált interjúk” készítésének szempontjait, a résztvevő kutatók (s részben diákok) metodikai megoldásait, midőn „a történelem iránt érdeklődő” és a vizsgált időszak eseményeiről „információkkal rendelkező” idős helyi kecskemétiekkel készítettek interjúkat (8. old.).

Élni kell persze az elismerő szavak mellett a másképpeni rálátás megfogalmazási szempontjával is. A kereső szempontok és a tudományterületi aspektusok felvonultatása (Kovács Éva, Vértesi Lázár, Gyáni Gábor, Horváth Sándor cikkeiből vett részletek révén) kétségkívül a méltó felkészültséget és a kortárs szaktudomány mai látképét tükrözi, amire a bevezetőt követő interjú-elemek támaszkodhatnak. Itt a feltárás céljának közlése után a megszólaltatott interjúalanyok rövid, portrészerű bemutatása következik (11-16. old.), az erre egyenesen, közvetlenül kapcsolt interjúközlésekkel. Az interjúk egy-egy fotóval kezdődnek, konstans elemeikre letisztított szövegváltozatú kérdés/válasz egységekből állnak, tipográfiailag is áttekinthető rendben (17-276. old.). Ez a kezelhetőséget, a dokumentáló szándékot kétségkívül tükrözni látszik. De sajnos nem kerülünk beljebb a társadalomkutatás igényei szerinti intertextus, a kérdező és a válaszadó kapcsolatát tekintve, mely néha kétséget ébreszt a kommunikációs találkozás mechanizmusát tekintve. Példaképpen: a megszólalókat textuálisan körülvevő bemutatásmód és a kontextualizáló szerkesztői-történészi metódus a legtöbb interjúnál érdemben tudja használni a Kecskeméti Lapok közléseit az adott (és megelőző) időszakból, így talán e kötet megjelenésének közlése sem lesz érdektelen az utókor számára. Viszont az itt szereplő tisztázatlan fogalom, mely „rekonstruálható tényekről” szól, részint a szövegszerű közlésekben is megjelenik, a feltételes módot esetlegesen csak a közlő oldhatja föl. A források és inspiráló módszertani bázis anyagában a nem hivatkozott, de a közlő személyét mint a „hétköznapi történelem” tanújának és a „kisbetűs történelem” interpretálásának talányosságait jelző Hernádi Miklós már a nyolcvanas években vállalta azt az átvételi tónust, melyben a közlő és a közlemény viszonyába nem titkoltan „beavatkozónak” tekintette az interjúkészítő jelenlétét, s ezt azóta a közléselmélet, a kutatásmódszertan, a kommunikatív analízis elméletei is kihangosított eredményként veszik evidenciának. E lehetséges és jogos szempont, az Oral History „klasszikusainak” mindmegannyi respektált főműve rendszerint „vállalja” is az interpretátor felelősségét, az „átírás”, az átadás módja, a közvetített tudás közvetettségének és sérülékenységének terhét. E kötet Rigó Róbert bevezette részében és a hátoldali „felütésben” megfogalmazott álláspontban („Az elbeszélt történelem a történelem elmondásának, megismerésének legősibb formája”) mindez inkább a feltárás terhét szimbolizálja, s nem vet számot komolyabban a módszerbeli kérdéskörrel. Hogy a pozitivista történetírás „tényekre” alapozott tónusának e kecskeméti oral history mégsem tisztán ellenpontja, arra utal a módszertani szemlélet számos további körülíró sora, de valahol elmarad a kérdező-kutató-elbeszélő saját megismerési útjának-módjának felmutatása. Mintha az „objektív” kérdező, a historikus „tényanyagból” felkészült, s a múltról való vallomást okosan meghallgató kutató egyben pozitivista köntösbe is burkolózna, miközben kérdez valami történésre, adatra, felfogásmódra… Ilyen helyzetekben például: „Honnét származik Béla bácsi családja?” (19. old.); „Hol laktak a szülei ekkoriban?” (22. old.) „Ekkoriban kezdett el dolgozni édesapád a jogakadémián? (24. old.)^v – egyszóval öt oldalon, hozzávetőlegesen 27 interjú-percen belül már tegeződve beszéltek. Ez ugyan nem minden interjú-közlésre érvényes így, de több esetben is megtörténik a „familiarizálódás” a kérdező és a válaszoló között. Ennyi a legtermészetesebb folyamatnak is része egy emlékező és hosszú interjúban, s még evidensebb lehet az életút-elbeszélés kvázi-érzékeny aspektusai között. Viszont a beavatott, tájékozott, involválódott kutatói viszony, a vállalt és megtartott viselkedésmód, kérdezési vagy válasz-interpretálási „objektivitás” kimódolt fenntartása inkább arra hívja föl a figyelmet, hogy a személyes eseményleírás, mintegy „a történelem elmondása, megismerésének legősibb formája” itt valahol a kortárs interpretáció-értelmezésektőli elmaradást tükröz. E sommás vélekedésre részint ugyan cáfolatot kínál az előszó, de mégsem egészen: „a történelem és a történész viszonyáról … pontosan tudjuk azt, hogy a megismerhető tények közül a történész válogatja ki azokat, amelyeket ő maga fontosnak tart, és azokat saját elgondolásai alapján rendezi és értelmezi. A kutatások egyre inkább a hétköznapi történelem, az ’átlagember’ története felé fordultak és a közvélemény érdeklődése is ebbe az irányba hatott. A hetvenes években az angolszász országokon túl is egyre népszerűbbé vált az oral history kutatási módszere. Az interjúkészítést, mindenekelőtt az életútinterjút a szociológia, a néprajz, a kulturális antropológia és a történettudomány is gyakran alkalmazza, nem kizárólagos forrásként, hanem elsősorban az írott források kiegészítésére, a történtek narratív formába öntéséhez. Az oral history módszerével gyűjtött információkat is csak megfelelő forráskritika mellett lehet alkalmazni és lehetőleg több interjúból vagy írott forrásokból is ellenőrizni kell az információk valóságtartalmát. Még problematikusabb az egyéni narrációk értelmezése, az egyén helyzetének, álláspontjának, véleményének nyomon követése, elemzése. Ennek a legfőbb oka az, hogy az elmondott életút, az emlékekre épül és az egyén emlékei a mindenkori jelen különféle hatásainak függvényében változhatnak, átértelmeződhetnek, új jelentéstartalommal telítődhetnek, tehát a kollektív, társas környezetben változó és szubjektív. A jó színvonalú, történeti jellegű életútinterjú elkészítése komoly feladat, módszertani felkészültséget és alapos ismereteket követel, hiszen az interjú egy interakció eredményeként jön létre és az interjúkészítő jó kérdéseire tud az interjúalany alapos, informatív és érdekes válaszokat adni. Tehát míg a történész az írott források esetében felfedezi és elemzi a forrásokat az interjúkészítés során maga is részese azok létrehozásának” /lásd hátoldali szöveg/.

Látszólag puszta szakmai akadékoskodás, részprobléma ez. Annak azonban, hogyan vállalható a „komoly feladat”, mi a „jó kérdés”, mi a „felfedezés és elemzés” a források esetében, mi és mennyi a kutató és a kérdezett viszonyában a korántsem konstans hatás, az interperszonális momentum – semmi nyomát, semmilyen válaszkísérletét nem mutatja a kötet. Vagyis míg helytörténeti gyűjtés, dokumentált szövegválogatás perfektül a helyén van, mit sem tudunk meg a szerkesztő, a felkészülő, a kutató (alkalmasint a tanszéki hallgató segédmunkatárs) aspektusairól – még kevesebbet arról, hogy a sorra kerülő dilemmákat miképpen oldja fel a szerkesztő a kutatás, vagy akár a könyvtári-levéltári-informatikai nyilvántartás, de akár a kutatásmódszertan oktatása esetében. Az oral history „módszer fogyatékosságára” ugyan Rigó is felhívja a figyelmet az előszó végén, de itt is „az interjúkat, mint történeti forrást kezelő kutatók” alapanyagát értékeli, arra bíztatva az Olvasót, hogy „többféle írott forrást kutassanak fel (levéltári dokumentumok, összeírások, címtárak, korabeli újság cikkek, naplók, stb.) és ezek együttes kritikai alkalmazásával igyekezzenek kidolgozni és közzé tenni a maguk – a valósághoz leginkább közelítő – narratíváját” (11. old.). Másképpen szólva: ha a perszonális történelem, a klasszikus oral history legjava módszertani örökségében éppen az „objektivitás” kíméletlen lehetetlenségének konstatálásával (és részint fölöslegességének bizonyításával is) szolgált, itt és most e kecskeméti verzióban nem sikerült teljeskörűen megvalósítani a kutatói szubjektivitás vállalását. Az „emlékekre épülő” életút-vallomások pedig talán nemcsak attól többek (az „objektív történelemnél”), hogy mások, hanem még inkább attól, hogy a személyesség tónusában a hitelesség legalább olyan vállalható maradhat, amilyen a vallomástevők hitelessége és kérdezőjük hitelessége is éppúgy.

A mintegy evidensen helytörténeti szándékú és lokális emlékezetbe tagolódó szövegrészek a kecskeméti forráskiadványok közé kéredzkedve mintegy sorozatszerűen illeszkednek a kollektív emlékezeti örökségbe. Ennyiben a kötet – s így ismertetése is – kereken lezárható híranyag lehetne. A kritikai olvasatban azonban érdemesnek látszik egyetlen aspektus idejéig elmerengeni az interpretáló szerepén is, tehát érdemes jelezni, hogy az interjúk szövege nemcsak a résztvevő vallomások, hanem a kérdező kutatók oldalán is sokrétű és alapos helyismeretre épül, közvetlen kapcsolatokba ágazik, rang és presztízs mentén is segít vagy ront a közlések és közreadások minőségén. Mindezzel nem „elvitatom” a közlés célját, fontosságát, forrásértékét, melyek kétségbevonhatatlanok, hanem csupán sugallom: érdemesnek látszik egyetlen aspektus idejéig elmerengeni az interpretáló szerepén, s ezt is a közös helyi tudás közvetítésének kiegészítő értékeként kell elfogadni, vagy lehet „lábjegyzetelni”, állandósítani, vagy elvitatni.

Mi több, a kötet hátoldali szövege is kínál megfontolnivalót ehhez, melynek részbeni válasza esetleg fölsejlik az előszóban megidézett kutatói szempontok között, a hivatkozási mutatóból azonban mégsem derül ki, mi volt a körvonalakon túli, specifikusan egyedi nóvum a „saját történelem” elbeszéltetésének módszertanában. A kötet összeállítójának szándéka valóban nemes, a hivatkozott történész és társadalomkutató tekintélyek valóban szakavatott képviselői (részben) az oral historynak, részben a hazai historiográfia akadémiai rangú művelésének, ám fölsejlik mégis a kérdés, amit a kötet bemutatója kapcsán a helyi sajtó is kiemelt: „Az oral history módszerrel készített interjúk célja az volt, hogy az életutak ismertetésével történeti forrásokat gyűjtsenek össze, amelyek kiegészítő információkat nyújthatnak a levéltárakban fellelhető dokumentumokból rekonstruálható tényekhez”.^vi Rekonstruálhatók-e a tények? S tények-e, ha rekonstruálni kell őket, vagy mindenképpen interpretációvá is lesznek egyúttal? Kell-e, s tud-e a kecskeméti kutatócsoport e szakmaspecifikus alapkérdésekre, mostanság már tudománytörténeti paradigmákra válaszolni, s a válasz visszahat-e a további munkára, a város önképére, a közlő személyiségek megbecsültségére, a sors adata fordulatos élettörténetek nyilvánosságának minden kontextusára?

Mindeme kérdések (látszólag kötözködések) dacára, s mindezekkel együtt is Rigó Róbert és munkatársainak könyve nemcsak „hiánypótló” munka, hanem a történet- és helytörténet-írás forrásközléseinek is érdemi gyarapítója – mégpedig nemcsak kecskeméti színtéren. A „sorsfordító évtizedek” lenyomata talán sorsfordító interpretációk lehetőségévé is lesz valamikor, amikor már a nyilvánosságtörténet is a helyi aspektusban keresi önnön arcát és emlékezetét…

A. Gergely András

i https://sites.google.com/view/peri-mikro-szkp/201981-100/hely-%C3%A9s-t%C3%B6rt%C3%A9net-%C3%A9s-nyilv%C3%A1noss%C3%A1g

ii Kecskemét Írott Örökségéért Alapítvány és a Neumann János Egyetem Pedagógusképző Kar Hely- és Családtörténeti Kutatóműhely kiadványa, Kecskeméti Örökség Könyvek, Kecskemét, 2017., 280 oldal. A könyv Kecskemét Megyei Jogú Város, valamint az "EFOP3.6.1.-16-2016-00006 A kutatási potenciál fejlesztése és bővítése a Neumann János Egyetemen" pályázat támogatásával jelenhetett meg.

iii Rigó Róbert: A német megszállás, a front átvonulása és az azt követő időszak Kecskeméten. Interjú Kovács Bálint református lelkésszel. Forrás, 2009/6:22-38; Rigó Róbert: Elitváltások évtizede Kecskeméten (1938–1948). Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, Kronosz, Budapest–Pécs, 2014; Rigó Róbert: A kecskeméti sajtó az első világháború időszakában. In Gyenesei József szerk. Hátországban, Kecskemét az I. világháború idején. MNL Bács-Kiskun Megyei Levéltára, Kecskemét, 2015; Rigó Róbert: Kecskeméti hétköznapok 1944–1945 fordulóján. In Gyarmati György, Pihurik Judit szerk. Háborús hétköznapok hadszíntéren, hátországban. Magyar Történelmi Társulat, Kronosz Kiadó, Állambiztonsági Szolgálatok Történelmi Levéltára, Budapest–Pécs, 2015; Rigó Róbert: „Az én apámat ma nem ünnepli senki sem”. Interjú Horák Bélával. In Rigó Róbert szerk. Sorsfordító évtizedek Kecskeméten. Kecskeméti élettörténeti elbeszélések az 1940-es évektől az 1960-as évekig. Kecskemét Írott Örökségéért Alapítvány és a Neumann János Egyetem Pedagógusképző Kar, Kecskemét, 2017; Rigó Róbert 2018 Tóth László politikai és közéleti szerepvállalásai. Forrás, 7:154-164. https://matarka.hu/klikk.php?cikkmutat=2797460&mutat=http://epa.oszk.hu/02900/02931/00222/pdf/EPA02931_forras_2018-07-08_154-164.pdf

iv lásd Az oral history módszer története és lehetőségei (Forrás, 2011. 7–8:244)

v lásd Rigó Róbert: „Az én apámat ma nem ünnepli senki sem”. Interjú Horák Bélával, 19-41. old.

vi https://kecskemetilapok.hu/kultura/sorsfordito-evtizedek-kecskemeten