(Észak-Erdély 1944. október -1945. március)

A cikk megírása előtt eszünkbe jutott egy általunk nagyra becsült tanár intelme, amely így szól: „A történelem elrendezett, megszerkesztett formában, narratívában él, a narratíva hitelességét, érvényességét a mögötte álló iratok garantálják." Terjedelmi okok miatt most csak a történész „narratíváját", a források kritikai elemzése után megrajzolt „történeti valóságot" fektetjük papírra. Azonban Erdély esetében a „történeti valóságot" megragadni, hitelesen bemutatni nem könnyű feladat. Állításunkat azzal igazoljuk, hogy a román történelemszemlélet mindmáig nem szabadult meg attól az alaptételétől, hogy Erdély területi hovatartozása megkérdőjelezhetetlen; Erdély történelme a román nép egyesülésért és önállóságért folytatott küzdelmének egyik szerves része. Ebből az következik, hogy minden olyan törekvés (akár szándék is), amely Erdély területi rendezésének, Erdély területi adminisztrációjának megváltoztatására, megreformálása irányul, nemzetellenes tettnek nyilvánítanak. De valójában miért is érdemel figyelmet ennek a mindössze hal hónapnak, 1944 októbere és 1945 márciusa közötti észak erdélyi törté néseknek a bemutalása? Az 1944. augusztus 23-i román átállás (melyet a koetársak román kiugrásnak emlegetnek) új helyzetet teremtett, nem csak a kelet-európai katonai-politikai helyzet tekintetében, de az észak-erdélyi lakosság szempontjából is. A románok örültek a fordulatnak, és nagy reményekkel néztek az elkövetkező fejlemények elébe. A magyar lakosságot azonban aggodalommal töltötte el a Magyarország és Románia között beállott hadiállapot, és a magyar közigazgatás visszavonása után megjelent román csendőrség. A bukaresti hatóságok ugyanis a szeptember 12-i fegyverszüneti egyezmény előírásaira hivatkozva elrendelték az észak-erdélyi magyarok tömeges internálását. A magyar férfiakat (és esetenként gyerekeket, asszonyokat) Földvárra és más internáló táborokba hurcolták, ahol 1944 végén, 1945 elején tömeges volt az elhalálozás.

A tömeges internálás mellett a csendőrség és a különböző önkéntes félkatonai alakulatok (melyeket összefoglaló névvel Maniu-gárdistáknak neveztek) atrocitásai is félelemmel töltötték el az észak-erdélyi magyarokat. A Gavril Olteanu-vezette gárda hírhedtté vált gyilkosságai viszont kellő ürügyet biztosítottak a szovjet vezetés számára ahhoz, hogy november 12-én kiutasítsa a román közigazgatást Észak-Erdélyből.

A Bukarestből Észak-Erdélybe küldött polgári adminisztráció csak bizonyos megyékben tudott berendezkedni, főleg a Székelyföldön. Kolozsváron és Nagyváradon a helyi szovjet katonai parancsnokok néhány napon belül kiutasították a román közigazgatás megjelent előőrseit, Nagykárolyba és Szatmárnémetibe pedig már be sem vonulhattak. Kolozsvár elfoglalása (október 11.) után a helyi magyar és román baloldal (kommunisták, szociáldemokraták és a Magyar Népi Szövetség) átvette a város irányítását. A szovjet katonai közigazgatás bevezetése után hatalmukat Kolozs megye északi részére is kiterjesztették. Bár a város lakossága ekkor még döntően magyar, a polgármester román lesz, helyettese pedig magyar – ám a nacionalista románok meg ezt is soknak tartották.

A Sanatescu-kormányt már az is nagy aggodalommal töltötte el, hogy a régio fővárosában nem telepedhetett meg az oda küldött közigazgatási apparátus. (Az oda küldött adminisztráció hatékonyabb működése céljából létrehozott, a Felszabaditott Erdélyi Területek Közigazgatásának Kormánybiztossága székhelye is csak papiron volt Kolozsvár, balójában mindvégig Bukarestben működött.) November elején egyre több hír érkezett arról, hogy a helyi szovjet parancsnokok kiutasítják ár megtelepedett adminisztrációt. A 12-i kiutasíró határozat ugyan az önkéntesek akcióit emlegeti, ám valójában – miként az az események utólagos elemzése alapján nyilvánvaló – a szovjetek nyomást akartak gyakorolni a bukaresti kormányra abból a célból, hogy a belpolitikai erőviszonyok számukra előnyösen változzanak meg.

Míg Romániában a polgári pártok (a Nemzeti Liberális Párt és a Nemzeti Parasztpárt) voltak hatalmon, és a kommunisták vezette koalíció, az Országos Demokrata Arcvonal (ODA) alkotta az ellenzéket, Észak-Erdélyben éppen fordított volt a helyzet. November 12. után (Szilágy és Máramaros megyék kivételével) mindenütt a szovjetek által támogatott ODA vette át a közigazgatás vezetését. (A magyar többségű városokban, megyékben általában magyarok álltak a közigazgatás élén.) Itt tehát már ténylegesen a hatalom birtokába jutott az a baloldali koalíció, mely Bukarestben még csak szeretett volna kormányra kerülni – ám erre 1945. március 6-ig kellett várnia.

Míg Bukarestben 1944 végén, 1945 elején is folytak a belpolitikai küzdelmek, Kolozsváron – szovjet katonai felügyelet alatt! – egy addig ismeretlen hatalmi szerkezet kiépítése kezdődött el.

Első lépésként 1944. december 1-jén létrehozták az ODA Észak-erdélyi Központi Tanácsadó Testületét. Ez a szándékok (és bukaresti félelmek) szerint egész Észak-Erdélyre kiterjesztette volna a befolyását, ám valójában még csak Kolozsvár és Kolozs megye felett volt befolyása, ráadásul csupán javaslattételi joga volt, végrehajtási nem. A testület vezetését a gyakorlatilag a korábban marginális baloldali csoportok, pártok sajátították ki. Ezek tagjai abban reménykedtek (utólag látjuk: joggal), hogy ezáltal megnő a politikai befolyásuk. A kolozsvári csoporton belül egyesek csupán politikai-taktikai okokból támogatták a Bukaresttel szembeni függetlenedési törekvéseket, és csupán addig, amíg az a fő politikai ellenfél, Sanatescu, majd Radescu tábornokok (illetve kormányaik) ellenirányul. Amint azonban hatalomra került az ODA – és ezzel együtt az RKP, szó nélkül alávetették magukat a párt centralizációs politikájának. Az észak-erdélyi eseményekben vezető szerepet betöltő magyarok egy része azonban őszinte meggyőződésből folytatta a nemzetállami központ elleni harcát. Nem taktikai, hanem stratégiai okokból küzdöttek Bukaresttel szemben, azért, hogy megpróbálják fokozatosan kibővíteni és megerősíteni a régió önállóságát. Törekvésük a politikai és területi önkormányzat jegyeit mutatja, de a föderalizmust a román politikai pártok – ideológiai hovatartozástól függetlenül -elutasították. Ráadásul a Román Szociáldemokrata Párt (SZDP) magyar tagozatának törekvései tulajdonképpen ellentétesek voltak az augusztus 23. után ismét hatályos 1923-as alkotmánnyal, amely az egységes nemzetállami keretet fogadta el. Az RKP és az SZDP bukaresti központi vezetősége – az eddig megismert forrásokból legalábbis úgy tűnik – a szovjet katonai közigazgatás megszüntetéséig (ha lelkesen nem is támogatta) elfogadta a kolozsvári csoport decentralizációs törekvéseit, mivel ezt is a „reakciós" kormányok ellen folytatott harci taktikaként értelmezték. A későbbiek folyamán azonban az események irányításában tevékenyen részt vállaló kolozsvári csoport tagjait félreállították, sőt az 1950-es évek elején ellenük, mint az ország területi egységének felbontására törekvő személyek ellen, koncepciós perekben többéves fogságra ítélték, mert az RKP vezetése is a nemzeti egység megbontását látta az előbbiek törekvéseiben.

Ezeket az autonomista törekvéseket az észak-erdélyi románok döntő részét képviselő Román Demokrata Szövetség nem támogatta. Bár olykor részt vett a KTT-vel folyó tárgyalásokon, még a látszatát is kerülni igyekezett, hogy támogatná a Bukaresttel szembeni törekvéseket, ehelyett az Észak-Erdély feletti román szuverenitás hangoztatására fektette a hangsúlyt.

1944. november 12. és március 8. közt az észak erdélyi megyék élték a Bukaresttől független életüket. Igyekeztek önellátásra berendezkedni, (olykor még saját pénz veresének gondolata is felmerült), és kiépiteni az egymás közti kapcsolatokat. Mivel Bukarest tényleges fenhatósága megszűnt a régió fölött, a tiz köztársaság (a tizenegyedik megye, Máramaros 1945 január elejétől nagyrészt szovjet-ukrán megszállás alatt volt) saját kezébe akarta venni az életét. A szovjet katonai és politikai vezetés közt decemberben még nem volt egyetértés abban a tekintetben, hogy Észak-Erdélyben fel lehet-e állítani egy végrehajtó hatalommal rendelkező regionális kormányt. 1945 február elején azonban jóváhagyták, hogy egy kvázi-konnány mégis létrejöjjön, ugyanis a belpolitikai válság fölerősödése ismét lehetőséget kínált arra, hogy Észak-Erdély helyzetével (illetve az ottani autonomista tendenciák támogatásával) gyakoroljanak nyomást Bukarestre.

1945. február 12-15. közt Kolozsváron ülésező „Észak-Erdély parlamentje" felállította az ODA Észak-Erdélyi Végrehajtó Bizottságát, amellyel egy tartományi kormány csíráját hozták létre. A „kormány" élén ifj. Teofil Vescan (elnök, RKP) és Jordáky Lajos (társelnök RKP) álltak, a „minisztériumoknak" a tizenegy szakosztály felelt meg. Bukarestben nagy riadalmat keltett a „kormány" létrehozása (amely egyébként ténylegesen nem is működött!), attól féltek ugyanis, hogy végleg elveszítik Észak-Erdélyt. Bukarestben azonban Mihály király hamarosan megtudta, mi az ára Észak-Erdélynek: a február végén ismét a román fővárosba érkező Vi-sinszkij külügyi népbiztos-helyettes közölte az uralkodóval, hogy csak akkor kaphatják vissza Észak-Erdélyt, ha az országnak „demokratikus kormánya" lesz – vagyis ha kinevezi jelöltjüket, Petru Grozát miniszterelnökké. Ezt az árat – ha fogcsikorgatva is – a király elfogadta. 1945. március 6-án kinevezte miniszterelnökké Grozát, megalakulhatott az ODA-kormány, amivel a kommunisták részleges hatalomra kerülése is megtörtént. Cserébe azonban a március 8. utáni napokban visszatérhetett Eszak-Erdélybc a Bukarestből kinevezett adminisztráció. Visszatért a hagyományos centralizmus – csak most már „baloldali köntösben". Ismét Bukarest diktált az erdélyieknek, magyaroknak és románoknak egyaránt. Az autonomisták jelképes szervezetét, az ODA É.-E-i VB-t pedig júniusban „önfeloszlatták".

Értékelve a szovjet katonai közigazgatás alatti kolozsvári eseményeket kijelenthetjük, hogy a továbbiakban tarthatatlanokká válnak azok a vélemények, melyek szerint 1944 végén, 1945 elején – budapesti sugallatra – magukat „a kommunista pártba átmentő irredenták" románellenes aknamunkát fejtettek volna ki. Valójában az történt, hogy a szovjet megszállás nehéz körülményei között, folytonos politikai lavírozások közepette egy centralizációellenes, a közigazgatási decentralizációt, erdélyi regionalizmust képviselő csoport próbálta jobb irányba terelni az eseményeket.

Nem rajtuk múlt, hogy ez nem sikerült. De tevékenységük – meggyőződésünk szerint – napjainkban is sok tanulságot kínál.

Archív forrás: ÚMSZ-Kisebbségben. 2006. szeptember 27. 5. old.