Hihetetlenül tömény, tudományos elemzésnek is beillő könyvet tett le asztalunkra Cs. Gyimesi Éva (Szem a láncban. Bevezetés a szekusdossziék hermeneutikájába. Komp–Press Kiadó, Kolozsvár, 2009), amit saját megfigyelési dossziéjának erősen hiányos és gyaníthatóan valahol céltudatos megrostálásnak kitett anyaga alapján állított össze. Könyvének már az első lapjairól kiderül, hogy célja nem a kiteregetés és az őt mindegyre víz alá nyomók leleplezése, annál inkább annak a felfejtése, megértése és rendszerbe helyezése, hogy mi hajtotta a biztonsági apparátust annyi éven át – erőt, energiát, költséget és technikát nem kímélve – olyan célszemélyek után, akik tulajdonképpen nem is igazán csináltak titkot meggyőződésükből, erkölcsi hitvallásukból; akik a népi demokratikus rendszerben nevelkedtek, lettek képzett szakemberek, ugyanazokat az iskolákat járták ki, mint bárki más, a rendszert tűzzel-vassal védők mégis egyfajta politikai-ideológiai devianciát tételeztek róluk, s mert a gyanút könnyű táplálni, különösen ha megerősítése, minden áron való beigazolása a tét, hát besorolták őket az ellenséges elemek közé.

A szerző vallomása szerint világképe, erkölcsi hitvallása és eszmerendszere már húsz éves korára, egyetemi évei során kialakult és megszilárdult. Igaz, hogy azok az évek történetesen egy bizakodóbb korszakra nyíltak, amelyből nem rítt ki túlságosan valakinek a marxizmus mellett/helyett más filozófiák iránti vonzalma, nemzetiségi önazonosságához való hűsége, és az sem, hogy egy magyar nyelv és irodalom szakot végzett fiatalasszony nemzetiségi népszolgálatként (miként az egy Balogh Edgár-tanítványhoz illik) kívánja művelni szakmáját.

Cs. Gyimesi Éva könyvéből tisztán kirajzolódik – s ráadásul az őt célkeresztben tartó megfigyelési anyagok és elemzések sem képesek ezt megcáfolni –, hogy fenti meggyőződése az évek teltével mit sem változott, talán csak elmélyült, árnyaltabb lett, cselekvőbbé vált. Ezek szerint akkor az idők változtak meg, a szorongatottság, a megkötöttség, a rendszerhez igazodás elvárása lett egyre türelmetlenebb és sürgetőbb, ami a célszemély meggyőződésében viszont a radikális árnyalatokat erősítette föl.

A könyv egyrészt ennek a kettősségnek részletekig menő feltárása, másrészt a hiányos ügycsomó szembesítése az átélt valósággal, majd annak az utólagos megvallása, hogy a célszemély, múltjára visszapillantva, megrendülten tépelődik: vajon ellenállása, nyílt rendszerkritikája melletti elszántsága nem járt-e szülői, nevelői felelősségében olyan negatív következményekkel, amelyek kérdésessé teszik az áldozat, a nem kis kockázat értelmét. Az egyik serpenyőben ott van az ő személyes meggyőződése és ennek alapján a szembenállás felvállalása az egyetemes emberi jogok jegyében, a másikban pedig a zaklatásnak kitett családtagokat – s mindenek előtt gyerekeit – ért traumák, továbbá annak a nyomasztó tudata, hogy egykori tanítványai, akikkel szolidaritást vállalt a megalázó és hátrányos, szülőhelyüktől és nemzeti közösségüktől távoli kihelyezésük elleni tiltakozásukban, az akció miatti retorziók következtében, nem kevesen adták fel a harcot és hagyták el az országot, a méltányosabb szakmai érvényesülés reményében, gyengítvén ezzel az erdélyi magyarságot és megkönnyítve azok dolgát, akik célul tűzték ki, hogy felmorzsolják, ellehetetlenítsék kisebbségünket, annak értelmiségi utánpótlását.

A szerző dilemmája olyan természetű, hogy csak ő maga képes azt feloldani vagy éppen beletörődni, függetlenül attól, hogy mások miként vélekednek vagy éreznének hasonló helyzetben.

Furcsának tűnhet viszont, hogy a könyv mögötti morális összefüggésekben történetesen egy olyan valaki kér most szót recenzens személyében, aki a korábban benne rekedt gondolatoktól, szempontoktól és vívódásoktól függetlenül, tetteivel és magatartásával a behódoló, engedékeny többséghez csatlakozott, megnehezítve – s talán éppen ezáltal ítélve szélmalomharc-sorsára – a szerzőhöz hasonló kevesek kiállását és küzdelmét. A megfigyelési anyagból kitetszhet, mennyire próbált taktikázni mindenki ebben a súlyos tétekre menő macska–egér játszmában – már ha elfogadjuk azt, hogy ezek a dokumentumok, amiket sokan akár behunyt szemmel hitelesnek tekintenek, a maguk során nem tartalmaznak célzatos manipulatív elemeket, torzításokat, elhallgatásokat. Cs. Gyimesi Éva minden elfogultság nélkül állapítja meg könyve búcsúfejezetében, hogy dossziéjának „szemelvényessége” nem az ő személyének szóló manipuláció: annál inkább a megtorló rendszert, annak intézményeit és munkatársait igyekeznek vele tisztára mosni, leplezni, a törvénytelenségeket, a gaztetteket és gyilkosságokat elhallgatni, a „piszkos munka” áruló nyomait eltüntetni; ez a fajta szándék pedig gyaníthatóan mindvégig eleve belekódoltatott a nyomozati munka egész koncepciójába, menetébe.

Így aztán mentségként, egyedüli járható útként marad kinek-kinek a felelőssége, a lelkiismerete, amivel pontosan be tudja mérni, hogy ő maga, személyesen hol áll a letűnt rendszer kiszolgálását jelző végtelenül széles – képzeletbeli – skálán, és nem mentségkereséssel, hanem saját és környezete megtisztulásával foglalkozik, amihez persze az időnek és a társadalomnak is föl kell kínálnia a maga jól átgondolt, méltányos feltételrendszerét.

Cs. Gyimesi Éva könyvét olvasva és az övétől egy bizonyos pontban meredeken eltérő, más irányba kanyarodó személyes utat bejárva, most a maga teljességében tárul elénk az alternatíva gyötrő tanulsága: hol voltunk mi, amikor őt mondvacsinált bűneiről faggatták? Mit tettünk volna a helyében, és egyáltalán, eljutottunk volna oda, ahol ő állt? Mi lett volna, ha mindannyian, vagy ha nem is, de nagyobb tömegben mondunk nemet, állunk ellent, tartunk ki saját meggyőződésünk mellett, vállaljuk fel véleményünket? Talán bele is roppant volna egy nagyobb szabású ellenállásba a megtorló gépezet, de az is lehet, hogy a rá nehezedő súlytól még mindenhatóbbá, átláthatatlanabbá tette volna magát, még rafináltabb áttételekkel szőve be a társadalmat... Ám ki tudja? Az utólagos történelmi spekulációk sokszor vezetnek hamis következtetéshez. Mert a tanulság az 1989 decemberében lezárulni látszó, de tulajdonképpen csak egy új felvonást nyitó „királydrámákból” éppen az, hogy az egyedül hatékony ellenállásnak mindig ott és akkor kell megszületnie, hogy eredményre vezessen, ahol a belenyugvás, az engedékenység, a behódolás még alig vagy egyáltalán nem jutottak tömegesen szóhoz.

Forrás: ÚMSZ-Színkép, 2010. március 13-14., 2. old.