A lopásról mint közösségi rítusról

Kínosan rövid kivonatként, talán méltatlan összefoglalóként annyit árulnék el előre: kivételes kutatói munka látott napvilágot Gagyi József marosvásárhelyi professzor klaviatúrájából, melyben az egyetemes társadalomtörténetben szintúgy jelen lévő tüneményről, a magánosítás legkülönbözőbb gesztusairól szőtt tapasztalati tudását osztja meg velünk, friss kötetében a lopás „társadalomnéprajzát” összegzi egy erdélyi térség, egy falusi életvilág morális hátországának feltárásával. Már ez is kiváltságossá tenné a Szerzőt, hisz sem a morál jogtörténetével foglalkozó filozófus-jogász, sem a gazdasági haszonszerzés logikáját elemezni kész közgazdász, sem a falukutató agrárszociológus tudáskör, sem a mentalitások földrajzát is megalkotni kész kulturális antropológusok nemigen foglalkoztak eddig ilyen árnyaltsággal a közösségi lopás kultúratörténetével vagy közelmúlt-históriájával. De ami talán még fontosabb: Gagyi kutatói szemléletmódját nem a távolságtartó „áttekintés”, a „lenyomozni” merész történészi aspektus, de még kevésbé a „sajtóképes” általánosításokba merítkező felfogásmódok „le”tekintő látóköre jellemzi – hanem a „belülnézeti” kép, a paraszti lét túlélési feltételeit magából a paraszti létből felmutatni képes szemlélet. S ez megbecsülnivalóan ritka, még akkor is, ha az antropológusok jobbára így teszik saját elvárásrendjük szabályai szerint. A „sajátot” a társadalom némiképp teljesebb jelentésterébe emelni, s megvédeni azt is, ami a közösből merítés „tűréshatárai” közötti a lopás társas-morális közegében megérthető jelenség – nos, ez az, amit az antropológusok másképp csinálnak, másként képviselnek, máshogy kutatnak és értenek meg, majd másképpen is dolgozzák föl, mint hasonszőrű kutatótársaik más tudás-ágazatok területén.

Csak egy futó impresszió ehhez… Néhány évvel ezelőtt meghívást kaptam egy konferenciára, mely a pécsi egyetemi közegben „a korrupció Magyarországon” tárgykörbe invitált. A felkészülési-előadásformálási pillanatban szembesültem vele, hogy ez a tizenhetedik alkalom, amikor e témakör jogi egyetemi közegben sorra kerül, s a korábbi konferenciák anyaga számos kötetben meg is jelent. A jelenlévők körében jogászprofesszorok, közigazgatási szakemberek, politológusok, filozófusok, orvosok, újságírók, szociológusok, kriminológusok és aktív politikusok is szerepeltek. Ám sem a nyomtatott, végtelen számú szövegben, sem e konkrét konferencián nem került szóba érdemben és hivatkozási lehetőségként, hogy a korrupció jelenségét nemcsak a korrumpált, hanem maga a korrumpáló is formálja, részese és társtettese a folyamat egészének… Ezt mint szempontot a csíkszeredai antropológus kutató, Biró A. Zoltán vetette fel és írta meg egy érdemi tanulmányban – de valahogy írása nem vált szélesebb körben figyelembe vetté! Ugyanebben a közegben, a szeredai Kulturális Antropológia Munkacsoportban (leánykori nevén csoport, ma már KAM Intézet), ahonnan Biró tapasztalati megfigyeléseiről rendszerszintű elemzéssé formált tanulmányban beszél, kezdte kutatói tudását kibontakoztatni Gagyi József is, ki most ezt az új kötetet megalkotta. Persze, sem a műhely, sem a tudásközi határok nem oly merevek, hogy kisajátíthatnák a kereső szempontokat – de bizony alakítják az érzékenység, a látásmód, a kutatói magatartás mibenlétét, a lehetséges nézőpontváltást, a „megértő üzemmód” lehetséges megformálásának mikéntjét. S Gagyi ezt nemcsak tartja, konstruálja, hanem meggyőző erővel képviseli, őrzi és gazdagítja is.

Nyilvánvalóan lehet drámai társadalom- és emberképet formálni az emberi butaságról, az önzés kultúrtörténetéről, a „kéz-kezet-mos” logikára épülő kapcsolatokról, a kiszolgáltatottság genealógiájáról vagy a vallásos hitvilág dacára is létező lopás sajátlagosságáról… Gagyi József az Aki tudta, vitte. Lopás, közösség, társadalom kötetben nem így tesz.¹ Hanem elemez, történeti és agrárszociológiai, vallásantropológiai és historiográfiai környezetet vázol háttérként, amiben elhelyezi konkrét település konkrét „adatközlőinek”, Általa csinált interjúknak egészét és jelentésdinamikáját is. S ami még fontosabb: bevezet a megismerés, megértés és magyarázat „módszertanába”, abba a kies világba, ahol a szomszéd tudásvilágokból vett és idézhető szakirodalom csak megerősítő vagy ellenpontozható jelenség, hisz valóban „igaza” annak van, aki magában a helyzetben él és mérlegel.

Nos, de akkor hát mi is a lopás…? A tulajdon maga? Az elsajátítás folyamata? A bűnbe esés ténye? A megítéltetés, a lebukás, a büntetés, a bírósági kinyilatkoztatás, a perbefogás, a besúgás műveletsora által emberközelbe hozott elvont tartalom? Vagy egy régi „farkastörvény”, mely az „ügyeseknek” enged, a szerencsétleneknek semmit sem hagy, a bűnösöknek megbocsátást eszközöl ki, vagy bevádoltakat kiszolgáltat egy mindenkori hatalomnak? Valamiféle túlélő-program inkább? Emberi és örök társadalmi örökség? A lehetőségek csábításával élni tudók csele az élhetetlenek ellenében? Vagy mindenkori szokásjog, melyet csak a leleményesek tudnak kétes erénnyé formálni? Valamifajta primitív önzés a társadalmak mindenkori történetében? Tűréshatáron billegő jelenség, mely a bevettség és mértéktartás innenső oldalán közösségi erény, másik partja felé pedig már felnagyítható ősbűn?

Gagyi méltó példája a bevezetőhöz is előszót formáló szerzőé. Mentegetődzik is emiatt, pedig lényegeset fogalmaz meg: kiemeli, mintegy szerzőtársi státusba helyezi legfőbb beszélgetőtársainak, terepmunkája legfőbb interjú-partnereinek, Sztrátya Domokos és Balogh Pál emlékező segítségének fontosságát, s így mintegy „visszaviszi” származási közegébe az onnan kinyert alapanyagot, felmutatja ennek fontosságát és a megértés egész folyamatában nevesíthető jelentőségét. A szerzőtársi szerepet pedig a kötet záró, második részébe emelt beszélgetés kivonatával is hitelesíti (bár erre nem lett volna okvetlenül szüksége…). Viszont a könyv Bevezetőjében már fölemlegeti inspiráló forrásait, könyvészeti mutatójában szerepelteti Polányi Károlyt, Max Webert, Émile Durkheimet, Tárkány-Szűcs Ernőt, Sik Endrét, Juhász Pált, Márkus Istvánt, Oláh Sándort, román és magyar társadalomtörténészeket, agrárkutatókat, szokás- és mentalitásnéprajzosokat, a modernizáció és a szocialista piacgazdaság számos kritikai kutatóját, a bürokratikus társadalomkép-elemző Kornai Jánost, a történetmondás antropológiáját megalkotó Keszeg Vilmost, a társadalomtörténész Valuch Tibort, a román kollektivizálást értelmező Dorin Dobrincut, a népi kultúra kutatója Nagy Olgát és Fél Editet, a kulturális antropológus Edmund Leach-et és Bronislaw Malinowskit, akik mellé beemeli „adatközlőit” is. Ez nemcsak nemes gesztus-féle, hanem illő alázat az érzékeny kutató felől a főszereplő társadalom részesei iránt…

„Ha történetkutatói nyelvre akarnánk mindezt lefordítani, akkor itt elsősorban a mindennapok vagy a tapasztalattörténeti vizsgálatok által föltárható jelenségekről és gyakorlatról van szó. Azokról a társadalmi kapcsolatokról, melyek révén az emberek a pártbürokrácia kisebb-nagyobb kudarcait, melléfogásait kihasználva játszották ki a mindennapokban a politikai rezsimet, például cserekereskedelemmel. És üzemekben, tsz-ekben, brigádéletben, különböző élethelyzetekben és helyszíneken: a lopás … ha csak ez lenne, ha csak ennyi lenne, akkor is figyelemre és elemzésre érdemes viselkedésmódok azok, amelyekről beszélek – de ennél többről van szó: az egyszerű embereknek, úgymond a lenti társadalomnak a tulajdonról vallott elképzeléseiről és a tulajdonhoz való (feudális meg ipari társadalmakban is tapasztalható) viszonyulásáról, meg a közjó elképzeléseiről, a társadalomerkölcs aktualizált felfogásáról, az ezeket megfogalmazó, felmutató gyakorlatokról egy adott korszakban, a huszadik század közepén...” – fogalmazza meg az Oláh Sándor által készített interjúban.²

Gagyi tehát nem, vagy nem is csak történetírói nyelvre „fordít le”, hanem szövegösszefüggések közé helyez, mérlegel, összehasonlít, tájegységi különbségeket példáz, tűréshatárok között keresgél, morális értékrendet keres, mentalitások okait és formáit nevezi meg, múltból jelenbe ágaztat és a kortárs jelenségre is megtalálja a beszédes példát az ősmúltban. Talán legszebb és legdirektebb analógiája a kötet bevezetőjében szerepeltetett Prométheusz sorsa, aki bár lop, s maguktól az istenektől lop, ezt nem magának és magáért teszi, hanem mintegy közreadja, az emberiség technikai civilizációjának egész alapozását ajándékozza szét a tűz használatának titkával. S teszi úgy, hogy a Kaukázus szikláira bilincselve, a máját naponta zabáló keselyű kínzásával együtt is csak azt láthatja, hogy a tűzrakás szertartásába beavatott emberek vidám táncünnepséget rendeznek szinte a szikla alatt, s feledik a tekintélyromboló, Zeuszt is megmajmoló, közhaszonnal kísérletező titánt, akinek kezdődő jólétüket köszönhetnék… Valamiképp így is, de ehhez hasonló szerepteljesítésekkel még további számos árnyalatban éri tetten a Szerző, mennyire nem lehet a lopás=bűntény egyszerűsítéssel helyére tenni a dolgokat. S amúgy meg „helye” sincs, hisz minden közösségben, korszakban, tájékon, szokásrendben, normarendszerben, erkölcsi ítéletvilágban más és más helye van/lehet a közös bűnnek, az önérdekű „jóljárásnak”, a közösségi elsajátításnak, a kollektivizált magántulajdon elleni visszavételi kísérleteknek, az e körüli morális létformáknak, vélekedéseknek, átalakuló felfogásmódoknak. S ez az, ami Gagyi könyvében nóvum – a kutatótárs interjújában pedig a „hívószó” a közfelfogás mibenlétét is megidézi a korabeli mondás alapján: „A kollektív aranybánya, aki nem lop, az megbánja” (lásd uo. Oláh 2019).

S az „aranybányákkal” gazdálkodás számos módját, esetét, folyamatát, előzményét és feltételrendszerét körülvevő jelenségeket éppígy föltárja Gagyi fajsúlyos munkája. Többek között, ahogyan közösségről beszélni közös értékrend, közös normák, életelvek, hitek, összetartozások nélkül nemigen lehet (vagy nem érdemes…), úgy a paraszti világra erőltetett modernizációs folyamat kíméletlen hatásaival szemben a „védekező közösség” ellenoldali cselekedetei, ezek között pedig a tulajdon szentsége elleni „rituális lopás” is külön fejezetként szerepel a műben. De érdemi az is, ahogyan Gagyi a MAT esetét elemezve a kollektív termelési szerkezet erőszakolt masinériáját, törvényeit, a kooperációs technológia szabványát és az ellene védekezés (lopás-)módját megnevezi (második-harmadik fejezetében), majd a lopás dinamikus szétterjedési módjait, folytatódó hullámait, a „szocialista tulajdon” fogalmának sajátlagos átértelmezési technikáit, s a „nem vett, inkább vitt” megoldásait bemutatja, azt méltó logikájú „reciprocitási” kérdések felé vezeti (4-8. fejezet), majd a folyamatok végén az „eredménnyel”, a velejáróval is elszámol: a lopás útja a paraszttalanítás is egyben, „akik loptak, megszűntek parasztnak lenni” (217-240. old.), a régi kelet-európai parasztság örökségét mintegy átvitték a falusi társadalom önfelszámolási folyamatába, a sürgetett „modernizációba”, a paraszti létet immár múltnak gondoló, lenéző, a szolidaritást is csupán eszközértékén megtartó szemléletmód „sikere” felé.

A kötet hangsúlyozottan épít a parasztságkutatások történeti kérdései között is a túlélési-ellenállási készségek meglétére és megmaradhatóságára, a paraszti típusú nyilvánosság közösségi összetartozás-szerkezetére, az elsődleges szerzésformák és az élelemtermelő alaptevékenység sérelmére elkövetett állami beavatkozás természetrajzára, a faluszervezet elkülönülési és magángazdálkodói modelljeinek életképességére, a csíki, nyárádvidéki, jobbágyfalvi felvevőpiac és ipari szervezetbe tagozódás problematikáira, az „ipar domesztikációjának” vázlatrajzára és párhuzamaira, a kettős (munkás+paraszt) identitások kialakíthatásának folyamatára, a kollektív stresszhelyzetek kezelésére, a munkavégzés minőségének változásaira (hanyagság, elbirtoklás, legális csenés, lopott javak kispiaca és cseregazdasága), az individuális gyarapodás céljainak szokvánnyá válása, a „szajrézás” megoldásai a pénzforgalom ellenében, a lopott javak „közösségének” ellenfél-gyengítő kommunikációs képzeteire, az egyházak „válaszkérdéseire”, a rokonsági kapcsolatok erősítő-gyengítő hatásaira, generációs különbségek formálódására, a városi térben „lepleződő” morális kitettségre, a modernitás és „kollegialitás” esetleges hatásaira, a földtörvények hatására és a közös gazdaságok fölbomlásának rendszerváltási logikájára, a hátrányossá váló helyzetek tulajdonszerkezeti megoldásaira, s még egy sereg kérdésre is az egyes fejezetekben. De hogy a lopás nem szűnt meg…? „Az bizony nem szűnt meg” – olvassuk a Befejezés fejezetben, amit már szinte nem is érthetünk, hisz az idáig vezető kérdések nem újságírós modorban szóltak, s a válaszok még kevésbé…!

Gagyi Józsefet az okosbeszéd jellemzi, az értelmes szó, az árnyalt gondolatfűzés, a tudományos szótár-feltételek közt sem szereplő kérdések új tónusban megfogalmazása, a konfliktuskezelési módok további árnyalatainak és kihatásainak megértő forgalmazása. „…meg tudnak büntetni, azt mondják, magadnak törvényt nem szabhatsz, ők pedig ellopják azt, ami a tiéd lenne…” – szól idézete Oláh Sándortól (253. old.), s a tanulság a korábbi, az elterjedést, a generálódás folyamatát hajazza: ha kiknek feladata erkölcsben és közösségi mivoltukban már nem a közösség értékei és emberi kapcsolatok védelme, mintegy konkrét és átvitt értelemben is „pásztorolása”, hanem a meggyőződés, belátás és értékrend nélküli zavarodottság alkalmi levezetése egy holnapig talán még nem változó jogértelmezés nevében, s a „jobbágyfalviak” holnaptól már nem ugyanazok lesznek, jön helyettük új nép, másfajta erkölccsel, új út, másfajta villamossággal és közlekedéssel, s a rendtartó székely családok szerves paraszti közössége szépen „széthull, elsüllyed, múltba vész, csak emlékekben él” tovább (254. old.).

A kötet ezt az emlékekben élést, a hogyan-élést és a túlélést összegzi áttekinthető, olvasmányos, szaktudományként és tapasztalati tudásként egyaránt míves formában. Ha változásról szól is, keserű, gyors, kényszerű és csöppet sem irigyelnivaló változásról, akkor is talán megmarad belőle annyi, ami az állandóság a létben, környezeti ártalom a fejekben, sérülés a normákban, kiteljesedés az ügyes megoldásokban. Egyszóval a jelen, amely holnaptól már ugyancsak múlt, de még nem minden belátás és megértés nélkül az…

A. Gergely András

1 Csíkszereda, 2018, Pro-Print Könyvkiadó, 278 oldal

2 „Társadalmi értékváltozást vizsgálok” – Oláh Sándor beszélgetése Gagyi József társadalomkutatóval nemrég megjelent könyve kapcsán. Székelyföld, 2019 május, http://www.hargitakiado.ro/cikk.php?a=MzkwOQ==