A második világháború utolsó éveiben a csehszlovák emigráció benesi vezetése azt a célt tűzte ki maga elé, hogy a háború után visszaállított Csehszlovák Köztársaságot nemzeti államként szervezi újjá, holott ekkor még a szlovák kommunisták nem számoltak a magyarok és a németek kitelepítésével. Sőt! Karol Smidke, a Szlovák Nemzeti Tanács elnöke 1944 őszén – moszkvai tárgyalásai során – így nyilatkozott: „szemben a németekkel, a magyarok rendesen viselkedtek, többségükben demokraták...” Ennek ellenére a szlovák politikusok már 1945 telén elfogadták Benes és Gottwald álláspontját. Maga Gustáv Husák Szlovákia Kommunista Pártjának 1945. február 28-án megtartott konferenciáján így nyilatkozott: „A szlovák parasztok és munkások, akiket a gazdag déli területekről kiszorították és felűztek a hegyi zugokba, meg kell hogy kapják ezt az ősi szlovák területet, hogy megfelelő életet élhessenek.” (Svedectvo, 629. old.) Csak zárójelben jegyzem meg, hogy Husáknak e minden történelmi alapot nélkülöző közlése kimaradt a Budapesten megjelent magyar fordításból – a magyar pártkiadó jóvoltából...

Ilyen előzmények után Moszkvában 1945. március 22-én az új kormányprogramot tárgyaló értekezleten a nemzeti kérdésben már egységes cseh és szlovák álláspont jött létre. A 16 fejezetből álló kormányprogram-tervezetből a VIII. és a XV. fejezet tárgyalta a magyarok jövendő jogállását, amelyet azután 1945. április 5-én Kassán, Csehszlovákia akkori ideiglenes fővárosában hirdettek ki. Ez a hírhedt kassai kormányprogram , amely kimondta, hogy minden magyar elveszti csehszlovák állampolgárságát, kivéve azokat, akik aktívan harcoltak a Csehszlovák Köztársaság felszabadításáért. Ez a program intézkedett – többek között – a magyar középiskolák bezárásáról is. A szlovákiai magyar baloldali, demokratikus erők – élükön Szalatnai Rezső íróval – 1945. április 13-án a pozsonyi Nemzeti Bizottságnál írásban tiltakoztak a magyarokkal szemben kilátásba helyezett intézkedések ellen, majd április 19-én a kormányhoz és a Szlovák Nemzeti Tanácshoz beterjesztett emlékiratukban bizonyították, hogy a szlovákiai magyarok a Tiso-féle Szlovák Államban nem működtek együtt a németekkel, valamint a szlovák fasisztákkal. Sőt: az Esterházy János által vezetett Magyar Párt az egyetlen antifasiszta pártja volt a pozsonyi parlamentnek, és maga Esterházy, pártja képviseletében, az egyetlen politikus volt, aki nem szavazta meg a zsidótörvényt és más fasiszta rendeleteket. Jellemző módon azonban e magyar tiltakozásokra és beadványokra még csak válasz sem érkezett...

Ezzel szemben megkezdődött a szlovákiai magyarok üldözése. A magyar városok értelmiségének zömét internálótáborokba gyűjtötték, sokukat kényszer-kiköltöztették lakásaikból és gyalogmenetben a magyar határhoz hajtották őket. Ily módon „fejezték le" a magyar értelmiséget Szlovákiában. Mindenütt megjelentek a magyar beszédet tilalmazó plakátok, és a magyarlakta városokban nyílt utcán inzultusok érték a magyarul beszélő polgárokat. Több helyen még a magyar istentiszteleteket is betiltották és a szlovák katolikus püspöki kar körlevélben tiltotta be a magyar szentek kultuszát.

A legnagyobb – és mindmáig jóvátehetetlen – magyarellenes akcióra Pozsonyban került sor, amelynek a város magyar lakossága esett áldozatul, mert mintegy 90%-át kihajtották a városból. Ugyanis 1945. május 5-én Pozsonyban a magyarok lakásaira szlovák katonák törtek rá. A csomagolásra fél órát adtak, majd 50-100 fős csoportokban áthajtották őket a Duna-hídon Ligetfaluba. Hogy milyen helyzetbe kerültek az oda kiűzött magyarok, azt – egyéb forrásokon kívül – hitelesen bizonyítja dr. Gustáv Niepel szlovák orvos alábbi bizalmas jelentése: „Ligetfalun a deportáltak a legszükségesebbekkel sem voltak ellátva, öltözékük hiányos, élelmezésük gyenge, ami főleg a kisgyermekeknél mutatkozott meg, akikből sokan éhhalálra voltak ítélve..." A humanista meggyőződésű szlovák orvos „A ligetfalui Vöröskereszt rendelőintézetének működéséről" című bizalmas jelentését e sorokkal zárja: „...kívánom, hogy a Vöröskereszt gondolata mielőbb érvényesüljön és győzedelmeskedjék az emberi gonoszság felett, mely mint a fasizmus és a háború szörnyű öröksége ránk maradtak." – íme, ilyen körülmények között sikerült a szlovák sovinizmus ördögi tervének végrehajtása: Pozsony, az ősi magyar koronázó város magyartalanítása...

A pozsonyi „holocaustot" követték a többi magyarellenes intézkedések, így pl. a Benes elnök által kiadott 5/1945. számú elnöki rendelet szerint a magyar nemzetiségűek vagyonára nemzeti gondnokot kellett kijelölni. Ezzel összefüggésben megindult Észak-Szlovákiából a nemzeti gondnok-jelöltek áradata a délvidékre. Beültek a magyarok kereskedéseibe, műhelyeibe, üzemeibe és a legtöbb esetben a volt magyar tulajdonost még a lakásából is kiűzték.

Még súlyosabbá vált a helyzet a potsdami konferencia után, amikor kiderült: a csehszlovák kormány a nagyhatalmaktól csak a németek kitelepítésére kapott felhatalmazást, a magyarok kiűzésére nem. Nyilvánvalóan ennek volt köszönhető, hogy sorra jelentek meg a további magyarellenes rendeletek: minden magyar nemzetiségű közalkalmazott elbocsátásáról, a magyar tulajdonosok vagyonelkobzásáról, valamint arról a tilalomról, hogy magyar nemzetiségűek részére megbízhatósági bizonyítványt adjanak ki. E rendeletek közzététele után megindult a magyar Dél felé a szlovák parasztok áramlása. Beültek a jómódú magyar parasztok elkobzott portáiba, ahonnan a volt tulajdonosokat úgy űzték ki, hogy azok sokszor még az ágyneműjüket sem vihették magukkal.

Még nagyobb megpróbáltatásokat hozott a magyarság számára a 88. elnöki rendelet végrehajtása: a csehországi deportálás. Ugyanis a szudéta-németek kitelepítése után Közép- és Morvaország gazdái munkaerő nélkül maradtak. A nincstelenek mindenfelől kirajzottak a Szudétaföldre, hogy beüljenek a németek elhagyott házaiba és megszerezzék otthagyott vagyonukat. Ennek következtében nagy munkaerőhiány lépett fel. Hogy e gondokon segítsenek, 1945 szeptemberében megkezdték a magyar férfiak Cseh- és Morvaországba történő kényszer-kitelepítését. Az akciót az ún. Telepítési Hivatal bonyolította le.

A szlovákiai események nagy felháborodást keltettek a magyar közvéleményben és a kormánykörökben is. Ezért a magyar kormány 1945 novemberében felkérte a győztes szövetséges hatalmakat, hogy a szlovákiai magyarok ügyét vonják ellenőrzésük alá. A kérést mind a Szovjetunió, mind az angolszász hatalmak elutasították. Valójában ez volt a kiváltó oka annak, hogy a magyar kormány kénytelennek bizonyult elfogadni a csehszlovák kormány ajánlatát a lakosságcseréről szóló tárgyalásokra. Budapest eredetileg ahhoz a feltételhez szerette volna kötni az egyezmény megkötését, hogy a visszamaradó magyarok kisebbségi jogokat kapjanak. Csehszlovák részről azonban ezt nem fogadták el. Végül is Gyöngyösi János külügyminiszter 1946. február 27-én minden feltétel nélkül volt kénytelen a magyar-csehszlovák lakosságcsere-egyezményt aláírni.

Maga az egyezmény egyébként is sok vitára adott alkalmat, mert körültekintő és alapos tárgyalások nélkül készült.

Így pl. az V. cikkely nem mondta ki, hogy egy paraszti termelő közösség csak egységesen jelölhető ki áttelepítésre. Ezt kihasználva, a csehszlovák fél a paraszti közösségeknek csak azokat a tagjait jelölte ki áttelepítésre, akiknek a nevén az ingatlanvagyon telekkönyvezve volt. Ennek következtében a név szerint kijelölt családfőn kívül az egész család is kénytelen volt áttelepülni, viszont a családtagok nem tartoztak bele a paritásba. Ezzel a módszerrel csehszlovák részről azt akarták elérni, hogy ily módon is csökkenjen Szlovákiában a magyarok száma. A legnagyobb megdöbbenést a VIII. cikkely okozta, amely szerint a magyar kormány kötelezettséget vállal arra, hogy azokat a személyeket, akik a 33/1945. számú, a népbíráskodást elrendelő szlovák nemzeti tanácsi rendelet értelmében meghatározott bűncselekményeket követtek el, paritáson felül átveszi. Ez mind az ún. nagy, mind pedig a kis háborús bűnösökre vonatkozott. Csehszlovák részről kijátszva a rendeletet, amelybe a magyar fél meggondolatlanul beleegyezett, tízezerszám vonta felelősségre a háború alatti magatartásért a magyar nemzetiségű állampolgárokat. Így történhetett, hogy a szlovák kormányszervek utasítására a kerületi és járási népügyészségek mintegy 19 564 ún. nagy háborús bűnös magyar tírtak össze, akik a családtagjaikkal együtt mintegy 73 187 főt tettek ki. A kis háborús bűnösök névjegyzékén pedig 1 927 személy szerepelt. Jellemző a szlovák fél, Vlado Clementis külügyminiszter-helyettes erkölcsi magatartására, hogy amikor Gyöngyösi külügyminiszter előzetesen megkérdezte: mennyire becsüli a magyar háborús bűnösök számát, ő szemrebbenés nélkül azt válaszolta, hogy csupán 50-60 fő.

A lakosságcsere-egyezmény végső célkitűzéséről maga Gyöngyösi János – parlamenti előadó beszédében – így nyilatkozott: „A csehszlovákok nem csinálnak titkot belőle, hogy a lakosságcserével a magyar határ mentén lévő egységes tömböket, egy bizonyos etnikai határsávot akarnak ide áttelepíteni..."

Az egyezmény aláírása után a csehszlovák fél óriási propagandakampányba kezdett Magyarországon, hogy az itt élő szlovákokat áttelepítésre bírja. A propaganda főleg az érzelmekre kívánt hatni. A fő érvek között szerepeltek, hogy Csehszlovákia győztes állam és Magyarország mint vesztes, háborús veszteségei és kötelezettségei miatt még évtizedekig súlyos gazdasági körülmények között lesz kénytelen élni. De más érveket is hangoztattak. Mindezekről jómagam mint a Magyar Külügyminisztérium Pest megyei összekötője a csehszlovák bizottságnál, egy 1946. szeptember 5-i jelentésben – többek között – így írtam:

„Általános tapasztalatom volt, hogy az érintett lakosság kezdettől fogva a mai napig ki volt és ki van szolgáltatva a csehszlovák propagandisták tevékenységének. Autóikon a legelhagyatottabb falu szlovák lakosságát is elérik és megagitálják. Olyan helyeket, ahová magyar hivatalos részről senki be sem teszi a lábát. (Ugyanis a magyar összekötőknek csak vonat, autóbusz és kocsifogat állt rendelkezésre, autó nem. V.K.)

A csehszlovákok leggyakoribb érvei: minden szlovákot, akár akar jönni, akár nem, kiviszünk. Akik nem jelentkeznek, azok csak 30 kilós csomagokkal jöhetnek. Egy másik változata propagandájuknak, hogy akik nem jelentkeznek, azokat a magyarokkal együtt Szibériába telepítik az oroszok. A visszajelentkezőket azzal rémítik, hogy azokat magyar részről politikailag megbízhatatlanoknak minősítik és internálni fogják.

Az összeírással kapcsolatban beigazolódott az az indokolt gyanú, hogy a nemzetiségi bevallás csehszlovák részről önkényes volt. Nagyon sokan magyarnak vallották magukat és jegyzőkönyvileg is kijelentették, hogy őket tudtuk nélkül írták be szlováknak.

A felvett jegyzőkönyvek mind súlyos váddal illetik a csehszlovák bizottság propagandistáit gátlás nélküli, erőszakos, egyezménysértő és erkölcsi szempontból is kifogásolható munkájukért. Köztudomású ugyanis, hogy a csehszlovák bizottságnak minél több szlovák jelentkező gyűjtése lehetett a célja. Ezt bizonyítják pl. az olyan esetek, amikor – jegyzőkönyv van róluk – volt keretlegény vagy más kifogásolható egyén kihozatalát ígérik arra az esetre, ha az illetőt beírják hozzátartozói a kitelepülők közé.

Meglepően sok a visszajelentkezők száma. Általában a pilisi körzetben 40%-uk visszajelentkezett. Ez a szám minden valószínűség szerint 50 fölé emelkedik majd minden ellenpropaganda nélkül."

Közben kinevezték a lakosságcserét végrehajtó szervek vezetőit: Jócsik Lajost 1946. július 12-én áttelepítési kormánybiztossá, míg Wagner Ferencet Pozsony székhellyel meghatalmazottá, az áttelepítendő magyarok érdekvédelmére.

A csehszlovák kormány annak érdekében, hogy a magyarság létszámát minél kisebbre csökkentse és a népcserén túl megmaradó magyarokat egyoldalún áttelepíthesse Magyarországra, 1946. július 17-én kiadta az ún. reszlovakizációra vonatkozó hirdetményt. Ez a rendelet abból a valótlan és

történelmietlen állításból indult ki, hogy a felvidéki magyarság valójában eredetileg szlovák elem volt, csak egy évezred folyamán „elmagyarosodott" és most lehetőséget kap a „reszlovakizációra"... Miután a szlovákiai magyarság előtt a csehországi deportálás és a kényszerű lakosságcsere alternatívája lebegett fenyegető veszedelemként, mintegy 300-350 ezren kérték „visszaszlovákosításukat"...

Még a lakosságcsere-egyezmény gyakorlati végrehajtása előtt a magyar-csehszlovák vegyes bizottság 1946. július 22-én Ótátrafüreden meghozta a 16. hírhedtté vált véghatározatát. Ez az egyezmény VI. cikkelyével szemben kimondta, hogy az áttelepülő csak a szabad ingóságát (bútor, ruha, háztartási eszközök, stb.) viheti magával, míg az állatállomány, a gazdasági felszerelés, gépek, szállítóeszközök, készletek, stb. átvitelét megtiltotta. Ez a véghatározat óriási felháborodást keltett a szlovákiai magyarok és a magyarországi szakemberek körében. Ez a gyakorlatban azt jelentette volna, hogy a szlovákiai magyar parasztokat állatállomány, takarmány, gazdasági felszerelés nélkül akarták áttelepíteni.

Közben a csehszlovák kormány, 1946. augusztus 26-án a pozsonyi magyar meghatalmazott útján átadta az áttelepítésre kijelölt mintegy 106.398 személy névjegyzékét. Ehhez járult volna a már említett nagy és kis háborús bűnösök jegyzékében szereplő mintegy 75 ezer személy – a családtagokkal együtt. A magyar kormány azonban nem fogadta el a háborús bűnösök névjegyzékét és átvételük feltételéül az 1946. május 15-ig hozott jogerős ítéletet szabta, valamint közölte még, hogy a 16. véghatározat alapján nem tudja megkezdeni a népcserét és ragaszkodott annak semmissé nyilvánításához. Erre válaszul a csehszlovák fél 1946. november 15-én Köbölkúton (párkányi járás) és Szemetén (somorjai járás) megkezdte a szegényebb, általában 5 holdon aluli magyar parasztok és családtagjaik Cseh- és Morvaországba, cseh gazdákhoz történő költöztetését. Az akcióra kijelölt községet este a katonaság körülvette, majd kézbesítették az ún. „kiutaló végzéseket", amelyekben megnevezték azt a cseh-morvaországi községet, ahová a családokat költöztették. Csomagolásra csak másnap reggelig volt idő, amikor is a katonai teherautók az állomásra fuvarozták őket. A Cseh- és Morvaországba telepített magyarokról eddig csak néhány írás jelent meg, azonban a Magyarságkutató Intézetben, illetve a Széchenyi Könyvtár kézirattárában gazdag forrásanyag található nyomorúságos sorsukról, szenvedéseikről, így pl. levelek tucatjai, amelyeket a deportáltak a pozsonyi magyar meghatalmazotthoz intéztek.

A deportálások óriási riadalmat keltettek a felvidéki magyarok körében. Rémületükben sokan Magyarországra menekültek, és miközben egyesek a jeges Dunán keresztül akarták az utat megtenni, a folyóban lelték halálukat.

Szerencsére a nemzetközi fórumokon nem sikerült minden kitervelt szörnyűséghez hozzájárulást adni a csehszlovák kormánynak. Így nagyon fontos volt, hogy a párizsi békeértekezlet 1946. október 6-án nem hagyta jóvá azt a csehszlovák kérelmet, hogy 200 ezer magyart egyoldalúan áttelepítsenek Magyarországra, és úgy döntöttek, hogy a felek közvetlen tárgyalásokon rendezzék a szlovákiai magyar kisebbség sorsát. Ennek ellenére a kényszerkiköltöztetések gyors ütemben folytak, hogy ily módon a magyar kormányt rákényszerítsék a lakosságcsere megkezdésére. Végül is a csehszlovák fél 1947. február 23-án beszüntette a magyar családok deportálását és hajlandó volt arra is, hogy az ingóságok elvitelének az ügyét a magyar-csehszlovák vegyes bizottsággal újra tárgyaltassa. Így is mintegy 60 ezerre becsülhető a Csehországba deportáltak száma.

Ilyen előzmények után kezdődött meg 1947. április 12-én a magyar-csehszlovák lakosságcsere. Miután számos nyitott kérdés maradt, amelyben nem született megegyezés (pl. a személyi és a vagyoni kvóta, a társadalmi rétegződés az áttelepülők kiválasztásában, az ún. háborús bűnösök áttelepítése), ezért Jócsik Lajos kormánybiztos, a csehszlovákiai magyarság egyik köztiszteletben álló vezetője egy nappal a lakosságcsere megkezdése előtt, április 11-én lemondott megbízatásáról. Utóda Hajdú István, az Országos Földhivatal vezetője lett. Pozsonyban az áttelepítés irányítását Berecz Kálmán március 4-én mint a meghatalmazott helyettese, majd 27-én mint teljes jogú meghatalmazott vette át. Főkonzul Wagner Ferenc lett.

Fontos esemény volt, hogy 1947. április 9-én az áttelepítendő és a már elmenekült magyarok összefogására és megsegítésére Budapesten megalakult az Új Otthon szövetkezet, amely kiadta a hasonló nevű újságját. Szerzői között ott találjuk Szalatnai Rezsőt, Peéry Rezsőt, Kovács Endrét, Vass Lászlót, Horváth Ferencet, Krammer Jenőt, valamint a Rákóczi Szövetség elnökét, Dobossy Lászlót.

A csehszlovák fél még az 1946. augusztus 26-án átadott névjegyzékben szereplők közül kijelölte azokat a családokat, amelyeket a Magyarországból áttelepülő szlovák családok ellenében akart kicserélni. Közben folytak a a kormánydelegációk tárgyalásai, amelyek a pöstyéni jegyzőkönyvvel zárultak. Itt – egyebek közt – megállapodtak a társadalmi rétegződésben is. E szerint a kijelöltek 67%-a legyen földműves, 14,5%-a iparos, 3,4% kereskedő, 3,9% értelmiségi és 10,6% egyéb foglalkozású. A háborús bűnösök kérdésében viszont nem tudtak megegyezni, ezért ebben döntőbírónak az ENSZ főtitkárát gondolták felkérni, amiből azonban nem lett semmi.

Közben naponta gördültek át a magyar határon a magyarokat és áruikat szállító szerelvények, és a Szlovák Telepítési Hivatal megkezdte – egyoldalún – a háborús bűnösök áttelepítését is. Ezek közül az első transzportban 82 személyt adtak át, holott közülük 1945. május 15-ig csak 52 személyt ítéltek el. Végül is erélyes tiltakozásra az akciót szlovák részről lefújták.

A szlovák fél azonban visszaadta a kölcsönt. Ugyanis amikor a magyar fél közölte, hogy a Népjóléti Minisztérium 38 458 szlovákiai magyar menekültet tart nyilván, szlovák részről csak azokat számították be a cserekvótába, akik 1946. február 27-ig menekültek át Magyarországra. Pedig ismeretes, hogy a szlovákiai helyzet miatt még tovább áramlott a menekülők áradata Magyarországra.

Legalább olyan gond volt az is, hogy 1948 elején a magyar áttelepítési kormánybiztos közölte Gyöngyösi külügyminiszterrel, hogy a paritásos csere 1947 végéig erősen aktív magyar mérleget mutat. Ennek ellenére tovább folyt a lakosságcsere. Pedig már csak azért is fel kellett volna függeszteni az akciót, mert a magyar-csehszlovák vegyes bizottság pozsonyi ülésén 1948 februárjában megállapítást nyert, hogy a csehszlovák fél több megállapodást nem tartott be. Így pl. átlépte a vagyoni kvótát, aminek a lényege, hogy a magyarországi – általában a szegényebb paraszti rétegekhez tartozó – szlovákokkal szemben főleg a gazdag paraszti rétegekből jelölték ki a szlovákiai magyar áttelepülőket.

Ilyen előzmények után 1948. március 1-én – a téli szünet után – folytatódott a lakosságcsere, de a diszparitást nem sikerült eltüntetni, eliminálni, mert az áttelepülésre jelentkezett szlovákok közül egyre többen vonták vissza áttelepülési szándékukat, mert közben 1948 tavaszára Magyarországon a gazdasági konszolidáció komoly jelei mutatkoztak. Hogy ne növeljék tovább a diszparitást, a magyar áttelepítési kormánybiztos igyekezett letiltani a szlovákiai magyar áttelepülők indítását, majd a külügyminiszterrel egyetértésben 1948. június 12-én felfüggesztette a lakosságcsere további folytatását. Miután állami vonalon nem jött létre megegyezés, a két párt vette a kezébe az ügyet és 1948 augusztusában (5-7.) megegyezés született Pozsonyban arról, hogy a lakosságcserét 1948 végéig befejezik. Ezt a megállapodást magyar részről Heltai György, szlovák részről Dániel Okály írta alá. Egyébként a december 20-ig befejeződött akció során sem tartotta be a szlovák fél a paritást. Még 1949-ben is áttelepült Szlovákiából 213 magyar, ám elmondhatjuk, hogy 1948 végével az akció valóban befejeződött.

Az összesített adatok a következő képet mutatják:

Magyarországra áttelepült 76 616 magyar, míg Szlovákiába került 60 257 szlovák. Ezen kívül több mint 10 ezer volt azoknak a száma, akik már a deportálások idején menekültek át Magyarországra. Az ún. háborús bűnösök száma is a magyar létszámot terhelte.

Ami a lakosságcsere gazdasági és társadalmi oldalát illeti, érdemes megjegyezni, hogy a magyarok hátrahagytak Szlovákiában 160 ezer kat. hold földet, szemben a szlovák áttelepülők 15 ezer kat. holdjával; míg magyar részről 15.700 ház maradt Szlovákiában, ezzel szemben a szlovák áttelepülők mindössze 4.400 házat hagytak maguk után Magyarországon.

Habár a lakosságcsere lezárulása után mindkét fél követelésekkel lépett fel, az ún. csorbatói egyezmény (1949. július 25.) során ezekről a két fél kölcsönösen lemondott.

*1990. ápr. 9-én Pozsonyban Szűrös Mátyás és Vaclav Havel kétoldalú találkozójáról kiadott közös közleményben másította el a kassai programban lefektetett kollektív bűnösség elvét

A szerzőről: Vígh Károly (1920, Losonc-2013, Budapest) történész. Közismertek Bajcsy Zsilinszky Endre tevékenységének szentelt tanulmányai. A csehszlovák-magyar lakosságcsere történetének kutatója.

Forrás: Magyarok, 1990 / 6. sz. 34-42. old.