Lapszemle

Tegnap [április 9-én] volt a roma világnap. E napot annak emlékére nyilvánította az ENSZ a Roma Kultúra Világnapjává, hogy 1971. április 8-án ült össze az I. Roma Világkongresszus. A fórumon a különböző cigány népcsoportokat képviselő jelenlévők elhatározták, hogy a jövőben folyamatosan együttműködnek, és a nemzetközi közéletben közösen lépnek fel. Döntöttek a cigányság nemzeti jelképeiről is: elfogadták a zászlót, a himnuszt és az Opre Roma! – „Fel, cigányok!” jelmondatot.

A mindentudó internetes lexikon szerint „a Roma Világnap alkalmából egy Indiában és a Balkánon élő népszokást élesztettek fel, illetve vettek át a világon szétszórva élő cigány közösségek: közösen egy közeli folyóhoz vagy patakhoz zarándokolnak, ahol énekszó és zene mellett koszorúkat, virágokat, virágszirmokat és úszó mécseseket bocsátanak a vízre”. Nem tudom, Önök láttak-e tegnap patakjaink, folyóink habjain úszó virágkoszorúkat és mécseseket, mert én nem. Nos, úszó virágkoszorút nem, de rosszul öltözött, maszatos képű roma kisfiút és kislányt láttam kéregetni. A nap, s általa a téma azonban nem maradt visszhangtalan, a sajtó tág teret szentelt neki. S ez az érdeklődés nyilvánvaló, ugyanis hosszú ideje megoldatlan gondok húzódnak mögötte.

A társadalomkutatók – köztük a csíkszeredai székhelyű KAM – Regionális és Antropológiai Kutatások Központja munkatársai – azonban arra figyelmeztetnek, hogy „a különféle nyilvános megjelenítésekben a roma-kérdés elsősorban mint megoldásra váró társadalmi probléma tematizálódik”, illetve hogy „az aktuálpolitika és a közélet részévé vált roma-kérdés általában gyors orvoslást vár”, holott – megmaradva az orvosi hasonlatnál – ez csupán tüneti kezelés lenne.

A közember hajlamos egy kalap alá venni valamennyi romát, holott csak a szűk környezetünkben több, egymástól jól elkülönülő csoportot figyelhetünk meg. A beszélt nyelv szempontjából sem egységes a népcsoport: a korábban letelepedett székelyföldi cigányoknál például rég megtörtént a nyelvváltás, nem beszélnek csak magyarul. Újabban telepedtek be azok, akik ismernek egy-egy cigány nyelvváltozatot, s a legfrissebben érkezettek között románajkúakat találunk szép számban. Ezen kívül a népcsoport számos más ismérv szerint is tagolódik a beszélt nyelven kívül: az űzött mesterség, a társadalmi helyzet alapján különülnek el egymástól és környezetüktől.

Másságuk számos konfliktus forrása volt a rendszerváltást követő időszakban, a konfliktus kezelésére hivatottak azonban többnyire társadalmi kérdésként határozták meg a gondokat, s a megoldást is ezen a téren keresték. A társadalomkutatók arra figyelmeztetnek, „ma már nyilvánvaló, hogy a mégoly sürgős problémamegoldó törekvéseket is meg kell előznie vagy legalábbis kísérnie kell egy olyan elemző munkának, amely a roma népességnek a napjainkban folyó identitásépítő gyakorlatát is vizsgálat tárgyává teszi”. Ilyen vizsgálatokat végzett a már említett csíkszeredai kutatóintézet, de említésre méltó Zsidó Ferencnek A múlt kisajátítása című kötete, amely Székelykeresztúr térségében vizsgál egy olyan mikrorégiót, amelyben a „magyar közösség már erősen keveredik a románsággal és cigánysággal, kialakítva egy sajátos együttműködési modellt”. A szerző a csíki kutatók által is említett önmeghatározási kísérletek egyik vetületére, a történelmi tudatra helyezi a hangsúlyt, mondván, „mindhárom etnikum igyekszik értelmezni/újraírni a múlt főbb momentumait, meghatározva helyét a jelenben”, így „ezek a múltkonstrukciók gyakorta versengenek egymással, mert mindhárom népcsoport elsőbbséget szeretne biztosítani önmagának”.

Tehát a megoldás kulcsa a megismerésben rejlik. Előbb meg kell ismernünk roma társainkat, meg kell ismernünk kultúrájukat, meg kell értenünk ebben gyökerező gondolkodásmódjukat, s akkor talán majd a gondok megoldását is megtaláljuk. (...).

Forrás: Bukaresti Rádió magyar nyelvű adása, Vélemény rovat, 2019. április 10