Budapest, 1920 május 1.

1918 november 13-ik és 14-ik napján lent jártam Aradon Jászi Oszkár dr. nemzetiségi miniszterrel, mint a Budapesti Hírlap kiküldött munkatársa. Minket, újságírókat természetesen nem bocsátottak be a tárgyaló-terembe, pedig bebocsáthattak volna minden aggodalom nélkül, hiszen úgyis csak azt írhattuk meg, amit körülbelül reánkparancsoltak. Az alábbiakban részletesen elmondom ezúttal mindazt, amit akkor láttam és hallottam. Elmondok pedig mindent lehető emberi tárgyilagossággal.

*

Budapestről november 12-ikén indultunk el három kocsiból álló vonaton. A harmadik kocsiban egy géppuskás-osztag helyezkedett el, mert abban az időben divat volt, hogy a nyílt pályán sortűzzel fogadták a vonatot. Már Pesten csatlakozott hozzánk Erdélyi János dr., az erdélyi románok budapesti megbízottja. Mindenekelőtt kijelentette előttünk, hogy születési neve Argyelán volt, de a magyarok meghamisították a keresztlevelét is, majd kiabálni kezdett, hogy egész Erdélyben magyar szabadcsapatok égetnek-gyilkolnak s amikor mi megkockáztattuk az ellenvetést, hogy tudomásunk szerint éppen a magyar udvarházak állnak keserű védekező-harcban a föltámadt oláh bandákkal, Erdélyi János hirtelen behúzta a nyakát s elhallgatott. Erdélyinek különben is szokása volt, hogy mindig másról beszélt, mint ama Bodóné nevű asszonyság, így például első nap reggel az a hír futott szét Aradon, hogy Foch tábornagyot meggyilkolták. Mikor a közös ebéd alatt megkérdeztük a követ urat, mit tud a gyilkosságról, Erdélyi fölnevetett: – Igen. Ma reggel majdnem nagy haluskát ettem. A haluska a gyilkosság lett volna, amely igazán rosszkor jött volna a románoknak, de Erdélyi már ekkor tudta, hogy Fochnak semmi baja sincs s ezt ilyen képletesen igyekezett tudomásunkra adni, amire mi csak másnap jöttünk rá. Mert az aradi román urak a tárgyalásnak ezen az első napján is szakadatlan telefon-összeköttetésben voltak a román hadsereggel, amely ugyanezen a napon kelt át az erdélyi határon. Erről különben részletesen szólok később.

Hogy Jászi tárgyalásainak semmi eredménye sem lehet, mindenki tudta a legelső pillanatban, csak Jászi Oszkár nem. A nemzetiségi miniszter statisztikával ment a románok elé: a románok impériummal jöttek eléje. De Jászi Oszkár nem akarta ezt elhinni még abban a legutolsó öt percben sem, mikor szemébe mondta a sarokba szorított Maniu, hogy ők pedig Nagyrománia lesznek.

Tizenharmadikán délelőtt Aradon vagyunk. A tárgyalást tizenegy óra után fogják megkezdeni a megyeháza tanácskozótermében. Valamivel a tárgyalás előtt sikerül elcsípnem az uccán Pop-Csicsó Istvánt. Nem akar nyilatkozni, ahelyett kiabál és fenyegetőzik, hogy a román népet tűzzel-vassal irtják mindenfelé a magyarok. Látom rajta, hogy maga sem hiszi, amit mond s az élénk gesztikulációval az a célja csak, hogy valahogy el ne szólja magát esetleg. Arról azonban nem tehet Pop-Csicsó, ha a nagy kiabálásban megfeledkezik magáról, én pedig előkapom a jegyzőkönyvemet s mialatt futólépést sietek az oldalán, gyorsírással a következő szavait sikerül lekapnom:

– A budapesti kormányhoz intézett jegyzékünkben megmondtuk világosan, hogy a teljes polgári és katonai hatalmat akarjuk az egész románlakta földön... Nekünk többé ne parancsoljon senki!... A mostani kormány is megengedte, hogy Urmánczy Nándor csapatokat küldjön a bátyja megmentésére s ezek most halomra gyilkolják a románokat... Károlyi, Jásziék és a szociáldemokraták jóhiszeműségét elismerjük, de Károlyi pártjában nem bízunk... Biztosíthatom önt, hogy a mi leendő kormányunk sokkal tisztességesebb lesz, mint aminő az önök kormánya... Rövid időn belül összehívjuk a nemzetgyűlést s ott eldöntjük majd, milyen legyen az államformánk s hová csatlakozzunk ...

A nemzetgyűlésre vonatkozóan igazat mondott Pop-Csicsó, de a többit elhallgatta. Én azonban az első nap délelőttjén körülbelül mindent tudtam már. Boila Romulusz öccse (Erdélyi János titkára volt) már a reggelinél mellém ült a kávéházban s elmondta bizalmasan, hogy az erdélyi román kormány névsora a következő:

Elnök: Maniu Gyula s ugyanőt a román nemzeti tanács már ki is nevezte Erdély hadügyi és külügyminiszterévé; közoktatásügyi miniszter: Goldis László; a közigazgatási ügyek ideiglenes vezetője: Boila Romulusz dr.; igazságügyminiszter: Erdélyi János dr., de ő marad esetleg továbbra is az erdélyi román kormány budapesti megbízottja, a békekonferencián pedig Vajda Sándor és Goga Oktávián fogja képviselni az új kormányt. Még annyit árult el a kis Boila titkár, hogy december 2-ikára összehívták már a gyulafehérvári nemzetgyűlést s ott ki fogják mondani a Romániához való föltétlen csatlakozást. Kevéssel azelőtt, hogy Pop-Csicsóval beszéltem volna az uccán, a kis Boila társaságában fölnéztem a román nemzeti gárda irodájába. A tisztek előzékenyen fogadtak s biztosítottak róla, hogy semmi más céljuk nincs, mint – a magyar nemzeti gárdával való teljes összhangban – a rend megóvása. Ezalatt pedig a szomszéd szobában egy román őrnagy telefonon tárgyalt valakivel, már jó félórája. Románul beszélt, tehát nem értettem. Amikor kijöttünk, Boila titkár azzal fordult hozzám:

– Tudja-e, kivel beszélt az az őrnagy? A román hadsereg vezérkarával, amely ma lépett át Erdély határán ...

– S miről beszélt?

– Jelentette, hogy megérkeztek Jásziék. Sietek erre a megyeházára s mondom Jászinak, mit hallottam. A miniszter rám néz s nem szól semmit. Vagy haragszik, hogy mit háborgatom, vagy meg van győződve, hogy a levegőbe beszélek. Ez utóbbi a valószínűbb.

Délelőtt tizenegykor a főispáni fogadóterembe egymásután kezdenek szállingózni a magyar és a román nemzeti tanács kiküldöttei. Magyar részről itt van Jászi Oszkár, Apáthy István professzor, Ábrahám Dezső, Bokányi Dezső, Somló Bódog kolozsvári tanár, Vincze Sándor, mint kolozsvári katonai-biztos. Varjassy Lajos aradi kormánybiztos-főispán s még többen. A szászokat Neugeboren Emil országgyűlési képviselő, a svábokat Striegl József tanár képviseli. Később jönnek a románok: Goldis László rokonszenves tanár-alak, Vlád Aurél, mint egy borotválatlan kasznár, a mindig elégedetlen Pop-Csicsó István, aztán Erdélyi János, aki állandóan figyelget és szaglász, de keveset beszél, jön Jumoncza szerb szocialista és Pradini Éneász, ugyancsak szocialista. Legutoljára következik a vezérük: Flueras János. Róla csak annyit, hogy nyakkendőjét a füle alatt szokta megkötni.

A románok esze és egyetlen diplomatája, Maniu Gyula azonban még nincs itt. Ma reggel indult el csak Bécsből, ahol napokon keresztül fontos ügyekben tanácskozott s ezért a román urak el akarják halasztani a tárgyalást. De Jászi arra hivatkozik, hogy rendkívül nagy az elfoglaltsága: csak két szabad napja van. Erre az urak bezárkóznak a tárgyalóterembe.

Az újságírók és a szolgálatot tevő tisztviselők kintmaradnak az előszobában. Odabent órákig tartó tanácskozás indul meg ezalatt. A zárt ajtó mögött hallgatózunk: most Pop-Csicsó beszél s a magyarok kegyetlenkedései miatt panaszkodik keservesen. Felpattan erre Apáthy István s szemére lobbantja a román uraknak, hogy ők borítják tűzbe Erdélyt, hogy kétszínűen viselkednek most is és hogy nem magyarok kegyetlenkedéseiről, legfeljebb ostromolt erdélyi udvarházak kétségbeesett védekezéséről lehet beszélni... A románok szempillarezzenés nélkül hallgatják Apáthyt... Aztán leül az öreg tudós, mi pedig tovább fülelgetünk az ajtó megett. Most egy másik román úr az aradi magyar nemzeti gárda azonnal való felosztását követeli. Varjassy megígéri s még aznap meg is teszi. Egy harmadik román úrnak az a külön kívánsága, hogy indítsák meg az eljárást a gárda két magyar tisztje ellen. Varjassy ezt is megígéri. Utána Jászi kezd beszélni s monoton hangján érvel és magyaráz jó másfélórán keresztül. Újat alig mond. Délután egykor kilép a miniszter s behívja az újságírókat.

Magyar és román urak most már külön csoportokba verődve fesztelenül diskurálgatnak, de senki semmit el nem árul, különösen a románok nem, akik hallgatást fogadtak egymásnak. Jászi fejtegetései különben is nagyon meglepték őket, Maniu Gyula nélkül pedig nem tudják, mihez fogjanak?... Az asztalon szerteszét egy csomó térkép hever... Bokányi odasiet Jászihoz:

– Gyönyörű volt! így még sohasem beszéltél! Közben kiderül, hogy Jászi ajánlatára gondolkodási időt kértek a románok s az értekezletet felfüggesztették, amíg meg nem érkezik Maniu. A miniszter beszédének tagadhatatlanul volt némi hatása a románokra, de csak addig, míg az uccára nem értek. Mert az uccán megint egymás között voltak s ott egyszerre körülfogta őket két-három tisztje is a román nemzeti gárdának. Úgy látszik, a román nagyvezérkar legújabb üzenetét közvetítették nekik. Jászi fölajánlott tervezete, melyet föntebb említettem, tudvalevően az volt, hogy az egyes néptömböknek külön-külön fogja megadni a legteljesebb autonómiát, de ezenkívül külön figyelemmel lesz még az e tömbön belül elhelyezkedett idegen népfészkekre is. Hosszú beszédében azt bizonyítgatta Jászi, hogy huszonhat erdélyi vármegyében a románság lélekszáma negyvenhárom százalék mindössze, a magyarok és a németek ötvenhét százalékával szemben. Az első tanácskozás után így nyilatkozott előttem a miniszter:

– Ha a románok komolyan akarják a békét, mi olyan alapra helyezkedtünk, hogy nem térhetnek ki előle.

Csakhogy Jászi épp ebben az egyben tévedett leginkább. A románoknak eszük ágában sem volt semmiféle megegyezés: a románok nyugatról Maniut, keletről a regátbeli hadsereget várták, s azalatt – mivel egyéb időtöltésük úgy sem volt – szívesen végighallgatták Jászit és kíváncsian, hogy meddig hajlandó elmenni az engedményekben és a megalázkodásban?

Este hétkor a helybeli radikálisok, miniszterük tiszteletére, nagy pártgyűlést rendeztek a kultúrpalotában, melyen a rendezőkön és párthíveiken kívül – Bokányira való tekintettel – megjelentek az összes aradi szocialisták, de megjelentek a románok is, hogy ellenőrizzék a magyar urak nyilatkozatait. A fogadóbizottságnak azt feleli Jászi, hogy mihelyt bevégzi mostani hivatását, újból íróasztalához tér vissza s csak könyveinek fog élni. Utána a nagyteremben hosszú-hosszú értekezésben kifejti a radikálisok programját. Előadásának menete ez: ... A mai anarkiáért a letűnt rendszer felelős... A belső politikában legyünk pacifisták: szabad, független, keleti Svájcot akarunk... A latifundiumok ellen éppúgy kell küzdenünk, mint a ragadozó nagytőke ellen. A külpolitikában, már csak gazdasági okokból is tarthatatlan az izolált nemzeti államok rendszere... Ideálunk az Európai Egyesült Államok: Kossuthnak a dunai konföderációról vallott elve ma nagy jövőjű realitás...

Jászi után Bokányi lép elő s olyan szónoklatot vág ki a demokraták ellen, hogy kétfelé áll tőle a fülük. Bokányi elöljáróul kijelentette Jászi híveinek, hogy nem hisz az éljenzésükben, mert 1914 júliusában éppen így éltették a háborút is. Ugyanakkor megfenyegette a románokat, hogy ha nem lesz meg a béke, akkor ők (budapesti szocialisták) a magyar munkássággal lángba borítják egész Európát... Beszélt aztán Somló Bódog, beszélt Benedek Marcell a radikalizmus tudományos politikájáról s utolsónak lépett a dobogóra a kétségbeesett Apáthy István. Mert Apáthy volt az egyetlen az egész társaságban, aki megérezte már akkor, hogy nagy baj van! És az öregúrból most, hogy kilépett a dobogóra, kitört minden visszafojtott keserűsége. Harag és düh égett minden szavában: a nála sajátszerű gesztusokkal vagdalkozott bele a levegőbe s a lábával toppantott minden mondatához. Megmondta Jászinak saját gyülekezete előtt, hogy nincs igaza; megmondta Bokányinak saját szocialistái előtt, hogy uralkodókra szükség van ezután is, hiszen ő (Bokányi) is uralkodik a maga tömegei fölött; az oláhoknak is odadörögte az öregúr, hogy Magyarország halhatatlan marad, ezt jól jegyezzék meg maguknak! S radikálisok, szocialisták és románok ezernyi tömege előtt, egymagában, részvétlenül, sőt minden fél percben megakasztva és kinevetve, Apáthy István ott, az aradi kultúrpalotában ki merte mondani, felindulva s asztalt csapkodva, hogy arisztokráciára, nemességre egyformán szükség van, de a leghivatottabbak arisztokráciájára és nemességére! Radikálisok, szocialisták és románok mosolyogtak akkor Apáthy Istvánon.

Ugyanazon az estén vacsorán voltunk Varjassyéknál. Ezt azért említem meg, mert a vacsorán – tizenegy óra körül – megszólalt a telefon s Kolozsvárról a Vincze Sándor otthonhagyott elvbarátai arról értesítették sürgősen Jászit, hogy az Urmánczy-féle csendőrgárda eddig harmincöt szegény román parasztot gyilkolt meg és hogy most tovább mészárolnak Urmánczy János vezetésével. Jászi magából kikelten tért vissza a telefontól s miután megfelelően utasította a sajtót, visszasietett a telefonhoz. Véletlenül történt, hogy kérdezni akartam tőle valamit s ezért utánamentem. A szomszédos szobában voltam még, amikor Jászi fölháborodva kezdett kiabálni a telefonba. Károlyi Mihállyal beszélt. Alig lehettem tőle hat lépésre, csak a félig nyitott ajtó választott el egymástól. Jászi ekkor azt mondta Károlyinak (ma is megvan a jegyzeteim között):

— Ki kellene irtani ezt az egész gaz dzsentribandát!

Mintha tuskóval vágtak volna fejbe. Soha nem hittem volna, hogy ez a különben csöndes modorú, tanult ember ilyen égő gyűlölettel gyűlölhesse a magyar középosztályt.

Még csak annyit, hogy másnap nemhogy hivatalosan meg kellett cáfolni, hanem valósággal végig kellett cáfolni az egész Urmánczy-féle expedíciót. Mert hazugság volt a kolozsvári radikális urak telefonos tudósítása. S a legelőzékenyebben éppen Maniu Gyula cáfolt.

Időközben tudniillik megjött Maniu is. Előbb azonban kitérek a román urak néhány súlyosabb természetű sérelmére, melyeket azután igen sokszor maguk a román urak voltak kénytelenek alaptalan értesüléseknek deklarálni. E gravámeneikkel néha egészen komikusan festettek a román delegátusok, de alig jött meg a hatodik erélyes cáfolat, ők már a tizedik újabb sérelmükkel hozakodtak elő. Nyilvánvaló volt, hogy taktikáztak csak és hogy közeledő hadseregükkel minél súlyosabb nyomást igyekeztek gyakorolni a budapesti kiküldöttekre.

Az első napon például amiatt jajgattak Pop-Csicsóék, hogy magyar dzsentrik úton-útfélen irtják a védtelen román parasztságot. Másnap aztán Barabás Samu kolozsvári református lelkész arról értesítette telefonon Varjassy kormánybiztost, hogy Nagyilondán az összeverődött oláhok fegyveresen támadtak reá Mihályi Tivadarnak, a román nemzetiségi-párt elnökének birtokára, mire Mihályi csendőrökkel lövetett a zendülőkre s e sortűz alatt sok oláh meghalt s még több megsebesült. Mihályi, amikor kérdőre vonták román elvbarátai, azzal védekezett, hogy életét és vagyonát fenyegették a parasztok. Ugyancsak az első napon, Erdélyi János panaszára, Jászi nyomban táviratot küldött Siegler altábornagyhoz Kolozsvárra, hogy rögtön bocsássa szabadon a Romániából odahurcolt s még mindig börtönben sínylődő romániai foglyokat és túszokat. Másnapra megjött a tábornok válasza, hogy egyetlen ilyen romániai fogoly vagy túsz sincs egész Kolozsváron.

A tárgyalás második napján, déli tizenkét óra körül, Károlyi telefonon szólt le Budapestről Jászinak, hogy aláírták a fegyverszüneti szerződést. A szerződésnek az a pontja, mely a békekötésig az egész országban magyarnak hagyja meg a közigazgatást, egészen fölvillanyozott bennünket, a románok azonban megmondták nyíltan, hogy őket semmiféle szerződés sem köti s ha Jászi mégis tartaná magát ehhez a ponthoz, akkor ők más úton és más eszközökkel gondoskodnak majd követeléseik teljesítéséről. S Jászi még ezek után is szóba állt a román urakkal.

Maniu először párthíveivel tárgyalt, később a román nemzeti tanács delegátusaival tanácskozott hosszan s délután háromkor most már az ő vezetésével vonulnak fel Pop-Csicsóék. De ma már itt van Lázár Aurél is és vagy ő vagy Erdélyi János (ma már nem emlékszem, melyikük a kettő közül?) kijelenti a hírlapírók előtt, hogy Jászi kantonrendszerét már csak azért sem fogadhatják el, mert ha beválnék, akkor föltétlenül jóváhagyná a békekonferencia is. Utolsónak lép be a fogadóterembe Maniu. Ő ma az erdélyi románok büszkesége. Szikár arcélű, hegyes orrú, keskeny állású ember. Egyszerűen, de elegánsan öltözködik; többnyire fölényes akar lenni, de udvarias marad mindvégig. Legjellemzőbb a szürke, villanó madárszeme. Vita közben hihetetlenül figyel a vele szemben állóra s nyomban igyekszik visszavágni. Egyetlen komoly ellenfele talán Jászi lehet. Csakhogy Maniu ravasz ember is azonfelül, Jászi pedig olyanformán érvelget, mintha katedráról magyarázna a hallgatóinak... Bokányi éppen élénk elméleti vitában áll egy román szocialistával, Maniu az őt körülfogott csoport fölött egyszerre csak figyelni kezd arrafelé s apróra nyírt bajusza alatt hideg mosoly rándul föl...

A románok egyébként ma sem áruinak el semmit, de ma sokkal elszántabban vonulnak föl. Három óra után kezdődik a döntő tanácskozás. Megint az ajtó mögött hallgatózunk. Már előbb híre járt, hogy Maniuék kész rezolúcióval jöttek, amelyből betűt sem fognak engedni. Mi belőle a valóság, e pillanatban nem tudom, de a kis Boila egyre biztat, hogy semmi eredménye sem lesz a tárgyalásnak, mert a románok – Maniu elnöklete alatt – kimondták ma délben, hogy tovább is meghallgatják ugyan Jászit, de komolyan tárgyalni nem fognak vele... A bezárt ajtón át csak annyit lehet kivenni, hogy a románok konokul tartják magukat a zöldasztalnál. Idekint, az előszobában, szívszorongva figyelgetek egy-egy átütődő hangfoszlányra s egy-egy elkapott mondatból próbálom kihámozni, hogy az Istenért, mi lesz ennek a vége? Érzi mindenki, hogy ezen a borús, hideg novemberi délutánon, e mögött a becsukott ajtó mögött fog eldőlni a szerencsétlen Erdély s vele az egész magyarság sorsa. Odabent egyre tart a vita: most Jászi beszél, most a Goldis hangját hallani (a rezolúciót olvassa föl), megint Jászi, aztán mintha Apáthy kiabálna, aztán magyar és román delegátusok szónokolnak véghetetlen rendben. Élesen csattan a szó s akkor ismét ellanyhul a vita. Öt óra körül Vincze Sándor megyen át az újságírók szobáján: – A románok mindent elutasítanak! Új alapon kezdünk kísérletezni! S amint nyílik az ajtó, pillanatra meglátom a románokat. Ülnek az asztal körül (Maniu szemközt Jászival), ülnek lehajtott fejjel, csökönyösen, sötéten, mint a múlt tetemre hívó kísértei és mindenre a fejüket rázzák. De a szerencsétlen Jászi még most is hisz magában, mint hitt húsz esztendőn át, nem hall és nem lát semmit, ahelyett kapacitálni próbál s tovább erőlködik. Végre is Somló Bódog Maniuhoz fordul, hogyha semmit sem akarnak, hát mit akarnak mégis? Mire Maniu nyugodtan annyit mond Somlónak:

— Önálló királyságot akarunk, tanár úr!

Megint Jászi áll fel s újabb beszédbe fog. Aztán felsivít a szegény, kétségbeesett Apáthy apánk. Hangja átsikolt a tapétás ajtón s hallani, hogy öklével csapkodja az asztalt... Nem lehet ezt tovább bírni! Talán e pillanatban veszett el Erdély! Félnyolc körül Jászi kérésére másfél órára felfüggesztik a tanácskozást. Mert Jászi még ezek után is tanácskozni akar. Hirtelen tizenegy pontból álló propozíciót üt össze s terjeszt a románok elé. A miniszter reméli ugyanis, hogy ezen az alapon sikerül kicsikarni a státusz kvót. S azalatt eszébe sem jutna, hogy a regátbeli csapatok másfél nappal előbb hagyták a hátuk mögött Erdély határát s hogy azóta szakadatlanul menetelnek Kolozsvár és Arad felé. Persze csak olyan tempóban, ahogy azt a visszavonuló Mackensen megengedi nekik.

Most pedig álljunk meg egy szünetre s szenteljünk néhány pillanatot a hazafelé menetelő német hadseregnek. Még ma is könnybefúl a szemem, ha a Mackensen katonáira gondolok. Mert mialatt odafent Jászi küzködik a románokkal, a verhetetlen germán generális csapatai hat oszlopban mennek-mennek német hazájuk felé s a fő-hadoszlop éppen Aradon vonul át, tegnap óta. De még ma sem látni a hadoszlop végét! így visszavonulni, ahogy itt vonulnak vissza, csak a halhatatlan német haderőnek lehet! Négy-hat hatalmas ló van minden társzekér előtt s a társzekereken minden ruhát és fölszerelést (még az utolsó szöget is!) magukkal visznek hazafelé. A ponyvákkal letakart kis ekhós-kocsikon az élelmiszer, porciókba beosztva, hogy ne szoruljanak rá senki idegenre, míg csak el nem érik a német határt. A tisztek bundákba takarózva, a kocsi mellett ott fut csilingelve a kis német csikó, aztán gyalogosok jönnek nehéz csizmában s olyan ruhában és olyan rendben, mintha most indulnának első csatájukba. A lépés hossza pontosan nyolcvan centiméter. Aztán ágyúk dübörögnek el, másfél órán keresztül... Mennek-mennek a németek sokat szenvedett hazájuk felé s amerre elhaladtak egyszer, nyomukban felüti fejét az oláh... Egy gyalogoskapitány meghallja, hogy újságírók vagyunk s odaugrik hozzánk: – Uraim! Minek hagytak el bennünket öt nappal előbb? Legalább a becsület maradt volna meg! Mi voltunk Magyarország egyetlen barátja! Nem tud neki válaszolni egyikünk nem.

Jászi Oszkár, miután kijelentette előttünk, hogy az ő szerepe »fájdalmas és keserű kenyér«, este kilenckor újból összeült a románokkal. Tizenegy pontba foglalt propozíciójával azokat a módozatokat akarta megállapítani, amelyekkel Erdélyben s Magyarország román lakta vidékein biztosítani lehetne a közrendet. Kétórás tanácskozás után a románok egyhangúan visszautasítják a tizenegy pontot. Mindennek vége! Most már minket is behívnak. Bokányi egy kisebb csoportnak magyaráz valamit őrjítő nyugalommal, az öreg Apáthy két tenyerébe fogja izzadt fejét (másfél év óta talán így tartja szakadatlanul azt a szegény, meggyötört fejet szebeni rabságában), Jászi pedig az egyik sarokban még egy utolsó vitára száll ki Maniuval. A román vezér hideg nyugalommal hallgatja a nemzetiségi minisztert, de minden harmadik pillanatban kápráztató ügyességgel vág vissza, avagy kicsúszik a kérdés elől. A páratlan vita így tart közel egy óráig. Jászi egyszer csak közbeveti, hogy a románok lakta területen egy millióval nagyobb a magyarok és németek száma, amire Maniu nyugodtan annyit mond:

– Az önök statisztikájában mi nem bízhatunk, miniszter úr!

– Hát akkor – feleli Jászi –, nemzetközi összeíró-bizottságot fogunk kérni. Remélem, ebbe önök is belenyugszanak. Vagy egyebet akarnak? – Maniunak a szeme sem rebben: – Igenis! Mi Nagy-Romániát akarunk! Jászinak ez sem elég. A kezét nyújtja Maniunak, mert a vonatja indulásra készen áll, de előbb Budapestre invitálja barátságos eszmecserére. Reméli, hogy kevés jóakarattal sok félreértést sikerül majd eloszlatni.

Maniu annyit mond a meghívásra, hogy alkalomadtán föl fog nézni hozzá a magyar fővárosba. Szavát is állta. Mert kíséretével, a román hadsereggel, 1919 augusztus 4-én csakugyan Budapestre jött s el sem ment innét negyedfél hónapig. De hova lett akkorára Jászi Oszkár?

Forrás: Komáromi János: Csatangolás mindenfelé. Genius Könyvkiadó Rt. 1930.

* Komáromi János (Málca, 1890. dec. 22. – Bp., 1937. okt. 7.): író, újságíró. A sárospataki kollégiumban tanulmányait elvégezvén 1911-ben lépett az újságírói pályára. Előbb a Budapesti Hírlap, 1920-ban a Magyarság belső munkatársa. Az első világháborúban maradandó sérülése miatt frontszolgálatra alkalmatlan hadnagyként, a bécsi hadügyminisztérium sajtóosztályának magyar tudósítója volt. Riportjai mellett számos elbeszélést és regényt írt.