A. Gergely András

Lassan már éppen negyedszázada lesz, hogy a hazai újkapitalizmus kezdetén sokfelé viruló óriásplakátba ütközött szemem. Sok ultramodernizált közléstérben egyszer csak egy tűzfalon három emelet magas giga-plakát… Csábos (gyanúsan ál-intimizált) női tekintet, körötte az aranyló-ezüstös pénzuralom nehézfémes hátterében a képzetes valóság miliője…, a felirat pedig jól félreolvasható ecsetbetűkkel: „Fektess l(b)e!” S hogy le vagy be, meg vagy el…, ragozd úgy, ahogy tetszik, a lényeg csupán a pénzed, a hasznunk, a csalfa reményed, hogy jól járhatsz, kivételesen jól…, csak hozzad, utald át, bízzad ránk flegmán…, bankfiók az apró betűnél!

Aztán már csak jó idővel később derült ki, mi mindennel „ajándékozott” meg bennünket a tekintet, a csalfaság, a tévképzetek aranyló pompája. Le és be… feküdt aztán egy egész korai, felhalmozó kapitalizmus bankár-újkora, ma már lassan barokkos tőkefelhalmozás udvari pompájával, újgazdag arisztokráciával, vadnyugati stílussal, ékesen amerikanizálódva. És reménykedve, hogy a plakát-közlés úgy válik szociális térré, el sem kerülheted a főszerepet. Protagonistának lenni egy újkorban – kell-e ennél impozánsabb vakremény…? Nos, az akkori poszter-kapitalizmus közlésiránya, mely plakátmívesen harsány, vagány, feltűnő és közvetlenül serkentő akart vala lenni, mára egy picinyég megváltozott. Akkoriban még sci-fi jelzésrendszerekben szerepelt csupán az önmagától beparkoló autó, az önmagát megrendelő pizza, az akkor is ébresztő telefon, ha épp alhatnál… (mintegy csak jelzi: most kéne ébredned, de szívverésed alapján érzékeli, hogy meg kell nyugtasson, még alhatsz egy órácskát…!), és csöppet sem vágytunk mindannyian erre a túlmesterkélt intelligenciától túltengő szabadságosságra. Tán, ha elfogadjuk is előnyeit – a személyes kitettségért, korszakos félelmekért, elvaduló világok perfekcionált közeledéséért már kevésbé volnánk lelkesek. Háború dúl, bennünk is, köröttünk is, a képzetek és valóságok nemcsak költői romantikával átitatott ál-világában, hanem a hétköznapjainkban, látványvilágunk és nézőpontjaink, megértő módjaink és értelmezési kényszereink, vizuális ingerküszöbeink vidékein is. Új mediátorok jöttek, új teret módoltak ki magunknak – s immár nekünk is, ha kell, ha nem… De „új”-e tényleg, ami szinte klasszikusan régi…, ami a közlésben korszakosnak festhető, de már sok évezredes valójában, s ami „értünkvalóságát” úgy teljesíti ki, hogy ellenünk fenekedik – csak mielőtt védekezésül kikapcsolnánk, még gyorsan átírja kódjait, feltölti haszonkulcsos akkumulátorait, betárazza magának a jelenlétünk nélküli virtuális ottlét megfelelő szoftverét is.

Új média, kiterjesztett valóság, elszenvedhető virtuális világ, saját (önkreatív) valóságára építő szolgáltatás… Nagyszerű…, pompás, sosemvolt. Csak mint Goethe bűvészinasa, mintha elfeledtük volna a varázsszót, amivel leállítjuk a seprűt, ne hordja tovább a vizet kádacskánkba, mert már megfulladunk, úszik a ház is, szétázik a világ is. A virtuális entitás azonban dolgozik, nem henyél, nem áll le, nem dohányzik, nem fárad, sőt nem is frusztrált, hisz még intimitás-érzékkel is megáldották volt feltalálói: neveden szólít, megsimogat, szívdobbanásodból vagy testhőmérsékletedből érzékeli, hogy kudarc ért és megértésre vágysz… Még arra is megtanít (hisz egykönnyen megtanulta): a mindennapi élet akut kérdéseivel el kell tudni bánni, erre még a mesterséges intelligencia is beválik – csak éppenséggel arra is figyelmeztet: nincs egyetlen és kizárólagos „jó” válasz a kérdései(d)re, hanem csakis sok válasz van, „on the fly”, akármennyi részválasz és kitettségi stratégia beválik, felülmúl, uralkodóvá lehet. Három dimenziós közlésformán tudtodra adja: nincs morálisan abszolút igaz válasz, csak válaszsorok, replikák, hálózatokba fonódó összefüggésrendek vannak, s Te egyike vagy a függő opcióknak, nem több.

E virtuális, avagy kiterjesztett és elterjedő életvilág mint valóság most egyre piacképesebb. Lehet-e még (mielőtt ő maga megbosszulná…?!) e képzetes valóság ellenében megszólalni? Van-e még értelme a kritikai hangnak, van-e még kontrollálatlan szólás szabadság, vagy csak finomkeresők vannak, melyek tárolják megfigyelésed okait, jelzőit, célzott közléseid címzettjeit…? Van-e még a szólásnak értelme, fogyasztója, vagy a megértésnek és félre/máshogy értésnek bármennyi szabad esélye…?

A fennebb föltett rejtett kérdés így szólt: képes-e az új média tetszőlegesen tág rendszere új társadalmi és kulturális jelenségként, „önszervező” hálózatokban konstruálódni, a klasszikus közléselméletben és pedagógiában „célzott beszélgetés” eszközévé vagy alanyává válni...? Egyáltalán, képes-e erre új információ-hordozóként maga-magától, az embertől függetlenül, a manipuláló, az elszenvedő, a felhasználó-kihasználó és önkreatívan önmagát kereső személyiségtől idegen „formaként” valamiféle felvillanyozott hatékonyságú társadalmi-kulturális szervezőerő, rendező tevékenység lenni? Ha pedig igen, miért kelt reményeket és miért támaszt félelmeket? S ha mindezek talán jellemzik is a mediátorokat és médiumokat, miért acsarkodunk ellene (látszólag joggal), ha végtére is mi magunk vagyunk, akik fenntartják, éltetik, nevet adunk neki vagy jóváhagyjuk, s ha önként szolgáltatódunk ki neki, minden tudatos vagy vétlen akaratunk révén? Alanyok vagyunk-e még, vagy csak állítmányok, s nem befogadók, hanem megcáfolható áltények inkább?

Ilyesféle kérdésekre válaszokat keresve messzebbről indulnék, talán az „új média” sejtetett „új” fogalmától. Ugye, talán nem kellene itt arra kitérnem, mi új van abban, hogy az emberek közölnek, közléseket fogadnak, hatásokat élveznek vagy elszenvednek, értelmezésekre kényszerülnek vagy pragmatikusan kihasználják ezeket…? Hiszen, mióta is emberi érintkezés egyáltalán lehetséges volt, annak legkülönbözőbb formáiban zajlott a személyközi kommunikáció: ehol falevelekből-liánokból függesztett kipu-írástól a hajókürtökig, máshol papíruszra vagy agyagtáblába vésve, lúdtollal, ecsettel, irónnal, szórófejjel falra firkálva, telefonon vagy sms-ben, faxon vagy Holdra küldött üzenet formájában megannyi kor és kultúra, nép és közlésmód találkozott-érintkezett egymással, s olykor a szimbolikus közlésmódok akár földrészek között is át-meg-átjártak egymáshoz, esetenként a Holdra is eljutva. Az örök beszéd, a folytonos írás, a jelhagyás és értesítés módjai ugyan korszakosan változtak, de megújulásuk mindig csak egy időben korábbi, vagy térben másutt szokásos módtól tért el, a közléstartalom vagy kiegyező szándék pedig mint folyamatos „célzott beszélgetés” megtestesítője mindig is alapjelensége volt az emberi jeladásnak. Közlünk, mert vagyunk. Kérdezünk, mert érteni vágyunk, s befektetjük aprócska hitünk abba a közlésburokba, ahonnan értő vagy hívó, értelmező vagy csábító, vészjelző vagy örömteli információ érkezhet. S nemcsak csábos, nemcsak haszonelvű, nemcsak leleményes – hanem személyes, megértő, formálható, érzékenyíthető is. Vagy akár zavaró, kiszolgáltató, félelmes akár…

Persze, évezredesen messze utazhatunk az egyetemes kommunikatív világhistóriában, de mégsem ragadhatunk meg ott a teória kedvéért…! Még a szavakban sem: amit ötven éve „kultúra történetének” mondtak, az ma nem egyetlen vaskos kötet, hanem sok kötetnyi bibliográfia, módszertan, korszakolás, szimbolizáció- és közléstudományi forrásjegyzék, s nem kötetekben, hanem terrabájtokban mérik. Ami „új média” néven fut, az jó ideje már nem a galambpostáról értesít, s nem is a vízjelek olvasásáról vagy a széljárás-naplókról tudósít, hanem leginkább a közlésmódok egy megváltozott generációjáról, a tájékozódás és tájékoztatás mindeddig sosem létezett általános érvényéről, ennek természetéről, termeléséről, eluralkodásáról és fogyasztói árucikké válásáról, meg a behódolásunkról is. Belátom ugyanakkor, hogy már a megfogalmazás, az „új média” fordulat is rendszerint azok felől érkezik, akik ismerték, használták, vagy akár csak ráláttak a „régi média” vagy mediálási formák sajátlagosságára – de változásokra ébredtek, hisz mihez képest új az „új”? Az isteni kinyilatkoztatás keresztény-zsidó kultúrába fonódott, vagy szanszkrit-óind jelekhez kapcsolódó, s ezek 11. századi bráhmi-olvasatához képest? Az egyiptomi vagy azték, torinói vagy prágai csillagászati ismeretekhez, filozófia előtti filozófiák értelmezéséhez képest új az „új”? S tekintettel arra, hogy mondjuk a Niger folyó torkolatvidékén élő dogon törzsi csoport mitikus világképe talán épp oly régi lehet, mint a messzi múltba vetített 12.000 éves szupernova-kitörésről formált csillagászati vízió (erről Guman István egész monográfiát publikált),¹ még azt is mondhatnánk, hogy sem térbeli, sem időbeli korlátok nemigen szabhatók a médiák közvetítette világban. Olyan közelítő-szűkítő gesztusokat persze tehetünk, hogy megkülönböztetünk ikonikus vagy gesztikuláris közlésmódokat, írott vagy képi kultúrákat, s azután ezek megfejtésére vállalkozhatunk… – persze csak korunkra jellemző bölcsességgel vagy bölcstelenséggel. Esetleg elkülönítünk írásnélküli kultúrákat (ahol például a testbeszéd, a gesztusok, a tekintet, a testszag, a kézjelek és mozdulatok jóval súlyosabb tartalmak és finomabb árnyalatok kifejezésére is alkalmasak) és írásosakat (amelyekkel viszont az lehet bajunk, hogy a világ ma élő kultúráinak java része nem „írásra” épül…, de amelyik mégis, annál is fennáll az olvasás mikéntjének kérdése, hisz nemcsak az orosz vagy magyar, hanem a brit átlagpolgárok 40-60 százaléka is írástudatlan volt még a 19-20. század fordulóján, ettől azonban még volt szakrális ének, volt Rubljov, voltak Orosz Évkönyvek, volt Dziga Vertov, s Rahmanyinov is). Csakhogy ezekkel az ikonikus és szakrális, „magaskulturális” és mikroközösségi emlékezeti talányokkal éppen a mindenkori és kortárs „bábeli nyelvzavarok” mentén nehézkesen boldogulunk mint látszólag „könnyen kezelhető” kategóriákkal, s félreérthetővé is válik az írástudók missziója mindenütt, ahol írástudás nélkül is lehet hajózni vagy kereskedni, banánt ültetni vagy tevét hajtani. Akkor hát hol a határ (s van-e egyáltalán?) a régi és az új, az elavult de ősi, a megújult de technikai újszerűségében modernebb analfabétizmust eredményező médiahasználat között? E talányra pedig évezredek óta mindig kitartóan válaszol a soron lévő vagy visszatekintő értelmiség, az egyetemes mentális örökség leltározója, a ma kérdéseit a múltból eredeztető válaszadók széles köre…

Amúgy nyilvánvaló, hogy mesterkéltnek tetszik a kérdés: mi is az „új”. De észrevehetetlen a válaszok milliárdja is! Összehasonlító (régi és kortárs) felmérések alapján, de akár egyedi és korosztályi oktatási gyakorlat tapasztalatai, sőt még pedagógiai szakmai közlések nyomán is egyre nyilvánvalóbb, hogy a mostani, számítógépek-képernyők, digitális kütyük mögé szorult nemzedékek (a screen-agerek, az Y, Z vagy Alfa generáció) egyedei között sokkal jobban elharapódzik például a beszédképtelenség, a témátlanság, a kifejezések árnyalatlansága, a tónusok váltásával megszólalni képtelenség, a nyelvi alkotókészség hiánya és a funkcionális írásképtelenség is, mely a nyelvi jelek, közléskódok minimális ismeretét sem várja el a felnőtt emberek kommunikáló többségétől, avagy csupán a „digitális analfabéták” nemzedékeihez viszonyítva is.² Lehet, a határ ezek szerint nem is a kép vagy a betű, a képformálás és képi ábécé megléte/hiánya, hanem inkább a reflektív oldal, a fölhasználók, értők, közreműködők, „userek”, mobil „appolók” köre. Vagyis az alapkérdés a kommunikativitás inkább, s ennyiben lehet, nem is új a mobiltelefonnal rögzített videófelvétel, az érintőképernyős múzeumi séta, a videoegyetem vagy a kortárs képzelet múzeuma a belsővé vált külsődleges határ tudástárunkba épülése… Ami új, az sem új, csak újraértelmezett, újraelmesélt, alakot változtató, hatókört módosító, mint Shakespeare idején volt a Rómeó és Júlia témája, Vivaldi idején volt a hegedűszóló vagy Bach idején volt a Buxtehude-közléseket átvevő mindennapi gyakorlat, Sztravinszkij idején volt a tavaszi áldozat, vagy a Veddák idején volt a szingalézek Sri Lanka-i történetfeldolgozása.³

Mindeme végtelen kommunikáció-elméleti vagy közléstörténeti asszociációk végtelen hosszan is csupán vázlatot adnának ahhoz, miként lehetséges pazar végtelenségben a közlésformák és a mediatizált jelek teoretikus tapasztalatainak összefoglaló bemutatása. Itt erre még utalások rendszerében sincs mód, de tán az időben-betűben annyi mégis elfér, hogy futó pillantást vessünk a médiahatalom valóságára, vagyis arra az eszköztárra, amelynek kényszerrel, sodródóan, vagy épp boldogan aláveti magát az ember, amint e sokrétű „új” média bűvkörébe kerül. E túlbeszélt bevezetés nyomán közlendőm hipotézise ezért talán így kivonatolható állításként: a média hatalmánál csak a hatalom médiája tartósabb vagy állandóbb, és a mindenkori hatalom által mediatizált életvilágok a folytonos elszenvedői mindannak, ami hatás éri őket, ahogyan velük együtt mi is elszenvedői maradunk. Változnak hatalmi körök, módosulnak hatalmi érdekek, lecserélődnek hatalmas személyek, felnőnek apró cézárok… – valamilyen média valamiképp mégis mindig a kezükben marad, mely alkalmas (lehet, szokott lenni) a társadalmi alávetettség érdemi kezelésére. Ostromolhatnak tüntetők rádiót és televíziót, blogozhatnak kényük-kedvükre, megoszthatnak egyre képesebb és intenzívebb hírtömeget, nyomtathatnak szamizdatot vagy indíthatnak alternatív honlapot, mesélhetnek kocsmapultnál vagy kinyilatkoztathatnak pápai pulpitusról… – a média örök befolyás-ereje mindétig Velünk marad. Marad Poncius Pilátustól Donald Trumpig, az inkvizíció tilalmi rendeleteitől az IRA falfikáiig, a kínai tacepaóktól David Siqueiros falfestményeiig vagy a vertovi orosz propagandafilmekig. De hát miért, meddig, hogyan? S ha részint tőlünk, a média hatását elszenvedőktől is függ mindez, vajon miért vetjük alá magunkat (immáron perverz örömmel is) a mediatizáció csoportidegen és személyiség-korlátozó összhatásának, elburjánzásának és mindennapi táplálékként fogyasztásának…? Ki ez a hatalom és miért „szeretjük” őt ilyen elfogultan…? Lehet, már ez is a média hatása? Vagy csak mindenki olyan médiát érdemel, mellyel kitartóan fejbeverheti önmagát? Esetleg szimplán csak szüksége van a mindenkori emberiségnek, hogy önkorlátozó meganyilvánosságot hozzon létre és tartósítson a fogyasztás piacán? Fektess be/le…, a haszon képzete majd a tiéd lesz…?!

Erre persze, lévén kimódoltan költői álkérdés, nincs egyetlen érvényes válasz. De valami válaszkísérletért (megint csak) látszólag messzebbre kanyarodnék vissza, kerülvén azt a tudományos közhelyet, hogy a média új, sőt legújabb hatalmi ággá, vagy mindegyik másik fölé emelkedő meta-alakzattá lett. Hiszen például a római császárok korának vagy a náci katonai felvonulásoknak időszakos „cirkuszai” éppúgy látványos képi és mentális üzenetek voltak, miként a szeptember 11-i támadás felvételei egyenes közvetítésben. Kik üzentek, kiknek, mit és miért…? S kik értették meg, kik „olvasták” tovább, kik értelmezték másképpen a közléseket? Seregnyi erről a szakirodalom, nehéz lenne méltó hivatkozási alapot választani anélkül, hogy szinte belekapaszkodnék egyetlen vagy néhány meghatározó szerző munkásságába vagy fő közlésébe. Ezért, vállalva itt a „szűk, válogatott szakirodalmi keresztmetszet” vádját, (hisz erre mindenképp rákényszerülök), csupán egy rövid futamban említeném a mediatizálódási korszak néhány állomását és eszközét, s olyanokat, melyeknek kortanúi is vagyunk. „Az információs bomba” című könyvében (1998, magyarul 2002) ezt az egész folyamatot Paul Virilio francia filozófus, médiakutató, tudás-archeológus látványosan és hosszasan elemzi, így pusztán csak rövidre fogva fölidézném tőle azt, hogy a huszadik század a technika századaként a tudomány százada és a csalatkozás százada is lett, midőn kiderült: az emberért való és ember által remélt tudás elsődlegesen maga az Ember, tágabban az Emberiség ellen fordítható, mivel minden technológiai és informatikai eszköz elkezd önérvényesítő folyamatba került mikro-univerzum lenni, és a korábbiakkal ellentétben a cél immár nem az ember szolgálata lesz, hanem az önjáró gépezetektől elszenvedett csapások kivédésének technikai rutinja. A hatékonyság-orientált háború, a teljesítmény-mércével mért emberi tudás, a sebességgel mért technológiai haladás mint cél visszafordíthatatlan eredményekhez vezetett, klónozott lelkek, génmanipulált lények, környezetpusztító humanoidok veszik birtokukba a világot, s végképp odalett immár a humanitárius célok, a tudás, a tájékozottság áhításának bölcseleti programja vagy évezredes morális feladattudata (Virilio 2002:7-13).

Ebből a képtelenül, mégis szívszorongatóan elvadult pragmatikusságból és divatos Avatar-kultuszból csupán néhány jelenséget hadd emeljek ki történeti összefüggéseik alapján, pusztán azért, hogy a folyamatot jellemezzem. Ugye, a fába-kőbe vésés évezredeit követően az írott sajtó, a könyvek, folyóiratok, nyomatok félezer éves históriája teljesítményben és széles körű hatékonyságban sokszorosan meghaladta a tájékoztatás és tájékozódás azt megelőző évezredeit. A telekommunikáció eszközei (mint a telefon vagy a televízió) már nem elégedtek meg a puszta hírharsogás vagy szórakoztatás korábban kimódolt közlési eszközeivel (mint a rádió vagy a mozi), hanem egyrészt elbódítottak a tájékozottság, információs ellátottság kiváltságossági érzetének mind jobban tömegesedő, demokratizáló hatásával („a televízió” orientál, képbe hoz, eligazít, életkeretet és életmódot ad, szabályozza a tudható dolgok tudásának színeit és mennyiségeit, de ezzel el is altat vagy túl is táplál…), a telefon pedig az elérhetőség és a látszólag közvetlen kapcsolatok megtartásának, építésének eszközévé sokszorozódott, ma már a legális személykövetés és illegális megfigyelés egyik tárgyi tartozéka is. Sőt, magában a csoportszintű közlési és megerősítési rendszerben jelentést is váltott, hisz a mobiltelefon ma már azt jelenti a társas térben: vagyok, fontos vagyok, bárki elérhet, vagy legalább azok, akik nekem fontosak, de egyúttal én is Vagyok Valaki közöttük, személyes Ego a sokaságban, Egyed és Személyiség a jeltelen Tömegben, szemben a nem fontosakkal, az elérhetetlenekkel, az érdektelenekkel! S ettől azután immár egy városi utcán vagy metró-kocsiban jobbára azok lesznek többségben, akik virág vagy könyv, papírhajó vagy mentalevél kézben tartása helyett is a „mobiljukat” szorongatják, fixált időközökben rápillantva, jött-e bármi jel a belvilágból, melynek talán éppen attól lesznek marginalizált egyedei, hogy semmi másféle kommunikációban nem vesznek részt, csak lesik az esit, vagy közönyös lehangoltsággal konstatálják, hogy az elmúlt fél percben sem kereste őket senki, pedig ím, itt az eszköz, mely erre lehetőség volna…! Ettől aztán elhagyatottabbak lesznek, mintha nem keresték volna a jeltelenséget, s frusztráltságukat azon mód okostelefonos applikációk simogatásába fordítják, hozzászólnak érdektelen közlésekhez, elküldenek másokat sem különösebben érdeklő üzeneteket vagy megerősítéseket olyanoknak, akik szintén magányba lavírozták magukat a nagy világnetes hálórendszerben…

Persze, imígyen a közlésmagány és a látszólagos „beavatottság”, vagyis a közléskiváltságokban nem részesek helyzete, meg a kizárkózóan bezárkózó jelbirtoklás kiváltságosai mintegy közösen, a lehetőséggel és a lehetetlenséggel együtt is példát erősítenek meg, normát szabnak a közléspiac szereplőiként, kofáiként vagy kuncsaftjaiként: függéssé teszik a közlés szabadságát, igénnyé a kommunikáció bármily formális módjait, méltóságossá a birtokolható „tudást”, „megkaphatóságot”, „fontosságot”. Az infokommunikációs eszköz, a számítógép, (mely mint tudjuk korántsem tisztán a békés játszadozás eszközeként indult hódító útjára), ma már százmilliókat tesz képernyő-függővé, apa helyett apa, szerető helyett társ, társaság helyett virtuális közösség lévén. A „valahová tartozás” élménye társul az internethez, a „valaki vagyok” testesül meg az IWIW lapjain, s a Twitter már világnagy amerikai elnöki postakürtként fungál… Mindezek persze okok és következmények, folyamatok fázisai is, de egyúttal magyarázatok és önkreatív hatások együttesei épp annyira. Az internetes közösségekhez tartozás például a magány oldásának kiváló módja, de a képernyő előtti egyedüllét és szingli életmód sokkal drámaibb változást okoz az emberek életében, önként vállalt magányszigeti lakos-mivoltában, mint ezidáig a száműzetéses ítéletek legdurvábban kiszabott büntetésformái. Az Internet révén a közlési távolság és főleg az elérési idő elképesztően minimálisra csökken, de az érintkezési és felhasználói felületeken a társas együttlét helyetti kvázi-távolság viszont ezzel arányosan elmondhatatlan mértékben megnövekszik és folyamatosan világnaggyá tágul! Folyamatosan közlök ugyan, de egyre kevésbé van MIT közölnöm, s mert partnereim is ezzel küzdenek, egyre érdektelenebbül távolra kerülünk magától a közlés értelmétől és eredeti szándékoltságától is. Közölni a közölhetetlent – ez tán a művészetek tere volt egykoron, ma pedig a közlést közölni immár bázisdemokratikus életesemény, a jelenlét (lassan egyetlen életszerű) jele marad csupán. Néha még akkor is, ha már a globalizáció az ágyunkba költözik, a tányérunk szélére ül vagy a hálózati közlések pereméről les vissza.⁴

Talán még ennél a kreatív magányba taszító és kapcsolatközi életképletnél is rettenetesebb mindaz, ami történetileg a természethez kapcsolódó létformáink összhatásaiban és kölcsönhatásaiban formálódott az „antropogén” tényezők összhatásaként. Pászka Imre társadalomkutató egész könyvsorozatot épít most már az antropogén, vagyis ember alkotta természeti tényezők és ártalmak együtthatásaira.⁵ Ebben nemcsak az éghajlat és melegedés, jégkorszak és városépítés, piaci rendszer és tulajdon antropológiáját dolgozza föl, de „a tőke geopolitikájának” tüneményeit a társadalmi kapcsolatok szegmenseihez köti, s mindennek megjelenésformáit a valóság rekonstrukciójának kísérleteként jellemzi, egyebek között „a szövegalapú társadalomtudomány” felfogástörténetébe is beékeli a Te/Én relációk dialógushelyzeteit, a társas tudás környezetének lehetséges végjátszmáit is. De ami lényeges mindebben: az események és tények, megértés és felfogás tudáskörnyezeti feltételeit olyan adaptációs modellekhez kapcsolja, melyek jócskán a kommunikatív szféráktól meghatározottak, beleértve a külső híradások és hírértékek belső, intimizációs hatásait, meg a belső közlés kivetítési rutinjait is. Mindezek mint kommunikatív identitások láncolatai persze Habermas alapműve és a kommunikáció-tudomány alapirodalma óta vélhető evidenciának látszanak – ám hogy mégsem azok, mutatja, mennyire nem tudatosítjuk magunkban, mennyire nem védekezünk ellene, mennyire nem vesszük drámainak robbanótöltet-mivoltukat a mindennapi életvalóságunkban. De Virilióhoz visszakanyarodva, aki azt állítja, hogy az információ mint bomba az emberiség szinte kiszámítható pusztulásának előre kalkulálható elemévé lett, ezzel ugyanakkor nemcsak arra figyelmeztet, hogy mindez a büszkén-öntudatosan sokra értékelt és nagyszerűségében önhitté vált „információs társadalom” ideáját, állapotát idézte elő, hanem arra is, hogy ez az „info-bombagyártás” csak az emberi társadalmak további szegmentálódását segíti elő, mivel az információ-tömeggel, a mennyiség elburjánzó voltával a java többség nem képes mit kezdeni, nem is jut hozzá esetleg, vagy nem tudja azt feldolgozni, s nem is lehet képes ekkora info-tömkeleget értelmezni. Röviden: korszakos „haszonélvezőből” kollektív károsult lesz, kiváltságos felvilágosultból univerzális roncs, sikerképes tájékozottból, a küzdésképes egyedből kollektív áldozat. S ami ezt még izgalmasabbá is teszi: mintha egy paranoiás összeesküvés-elméletet fedeznénk fel emögött, vagy mintha az időt és teret összesűrítő uralmat immár kézben tartani képtelen emberiség végjátékát neveznénk meg a belátható hatások jövőjében. Még az is szinte programozottá lesz, hogy úgymond az érintett emberiséget szinte előre értesítették áldozattá válásának esélyeiről, az információs bomba hatásáról! Szólnak jó előre, hogy információs bombázás várható, de nincs fedezékünk a védekezésre…, sőt, ha lenne is, nem hinnénk el, hogy épp minket ér majd el a végítélet jele…

Virilio, aki korábbi könyveiben a háborúzás múltját a lövészárkok, bástyák, bunkerek archeológiájával írta le, a „Tiszta háború” című kötetében (1993) redukálja közlését a sebesség természetrajzának (a dromológia tudományának) történeti felmutatására, de már akkor is olyan végjátékról írt, amelyben a gépesített világ egyedi embere immár nem képes az informatikai sebességgel jövő veszélyek elhárítására, csak a beteljesülő pusztulás élményszerű átélésére. Megrendelt, megfizetett és garantáltan szállított, önként fogadott végítélet… Ennek még durvább példáját adja következő művében (Háború és televízió, magyarul 2003), melyet az Öböl-háború (1991) másnapján kezdett írni (még mindig az antiglobalista tüntetések és a 9/11. napja előtti hónapokban!), kifejtvén azt, miképpen vádolható a CNN hírtelevízió a legdurvább üzleti trükkel, nevezetesen hogy a háború egyenes közvetítésére világszínvonalú előszerződéseket köt a világ tévétársaságaival, majd jelt ad a bombázógépek indulására. Vagyis, értsük a szót: a virtuális valóság nem hírközlési közvetlenséggel jelenik meg, hanem maga a hírközlés lesz a valóság, a háború mintegy csak eszköze, hordozóanyaga vagy tárgya a valóságot átírni tudó, átalakító és teremtő mediatizációnak. S ezt a technokratikus túlhatalmat nemhogy már képtelenek vagyunk felügyelni, megakadályozni, vagy ellene tiltakozni indulni, de egyenesen fogyasztóként, megrendelőként, előfizetőként viselkedünk, növeljük a szenzációs nézettségi mutatókat, gazdagítjuk a világuralmi apparátusokat, s talán még élvezzük is, hogy nem ránk hull a bomba, hogy pusztul az ellenség, s hogy látjuk, „milyen ügyesek a fiaink a bevetéseken…!”, s végül is milyen jó, hogy nem mi okozzuk (csupán „fogyasztjuk”, s ezzel indirekten rendeljük meg) az egész cécót...

Meglehet, egykönnyen megvádolható volnék talán azzal, hogy valamely utópia áldozataként, vagy egy apokaliptikus fantaszta („eszement futóbolond”) életművének fölidézésével itt magam is szinte átalakítom a médiáról való tudás, a média és az információ iránt érzett bizalom, ezek eszközjellegéről kialakult szokványos kép egész értelmezési tartományát… Pedig hát nem vagyok „Virilio-hívő”, csak olvasom, átélem, megfontolom, magamra vonatkoztatom a médiáról szóló okfejtését, bizonyító anyagát, vádiratát! Továbbá, ha van megfontolni való abban, amit ír, azt első körben a kétely, a félsz, a megfontolás, mérlegelés, összehasonlítás, párhuzamok és átértelmezések menedék-formáló gesztusával veszem körül… – mégis, mit tehetnék én ezellen…? Mennyire érvényes ez rám is? Ha csak egyáltalán odafigyelek, észlelek, akkor máris mintegy fizető médiafogyasztó vagyok, az univerzális manipuláció új korszakának kárvallottja, szponzora, sőt önkéntes áldozata is? Vagy hát én talán mégsem, mert legalább kritikával fogadom ezt a hadászati „valóság-show”-t, de mindenki más már igen? Ezen aztán elmerengek, egészen addig, amíg kezembe nem akad a polcomról Császi Lajos Tévéerőszak és morális pánik című opusza…, aki bizony hasonló „távolsági vírusokról” és mentális megbetegedésről ad hírt a világ más tájait érintve is… Vagy például Bugovics Zoltán „A média(torz)szülött. Médiakritikai megközelítés” című munkája, mely elméleti hátországát máshonnan veszi, de hasonló áthatásokról kínál empirikus ismeretanyagot úgy, hogy az új korszak közlésnyelvében nem különíti el sebészi precizitással a hírt és a hozzá kapcsolódó rokon műfajokat, s nem akar arról meggyőzni, hogy kellő óvatossággal kitapogathatjuk a manipuláló hatást, vagy kivédhetjük, hogy beetessenek…, hanem egészen egyszerűen nem hisz a hírek pozitív vagy negatív töltetében, tájékoztatási hasznosságot elemez csupán, de a médiát mint „a nyilvánosság legmeghatározóbb forrását” tekinti, s könyvét „tudományos alapon megírt figyelemfelhívó célzatú írásnak szánja”, melynek részleteiben „a média eddiginél szabadabb (titokfeltárási, hírszerzési) tevékenységét és erőteljesebb kritikai funkcióját hiányolja” a hatalommal szemben.

Na igen, a hatalom…, a manipuláció, vagy csak röviden a franciák által oly bevett szólásként használt „manip”… Ki, merről, meddig, miért s hogyan manipulált? „Valaki figyel!” – szólt a szlogen a rendszerváltási magyar politikai korhangulatban… Valaki (ki ez a valaki, kik a valakik, akik figyelnek, mit és honnan lesnek!?) még mindig azt hiszi, hogy érdekes lehetek, érdemes vagyok a figyelemre, felhasználható vagyok a magam milliomod érdekességével, s bárhol és bármire érdemesnek tartanak? Érdemes, tényleg érdekes letölthetőnek vagy kereshetőnek beállítani az elektronikus levelezésemet, FB-profilomat? Érdemes létrehozni a magamutat(koz)ások portálját, hogy ott kérés nélkül is mindenki elmondja magáról, hol született, mit és kit kedvel, hogyan néz ki buli vagy nyaralás közben, s hány másik emberrel tart kapcsolati közösséget? Érdemes tehát érdemleges „információnak” tartani valakit, mindenkit, aki bárkivel és bármiről és bármit kommunikál? Ez lett hát a hírek, álhírek, közlések és álközlések totális demokratizálásából? Ez lett a mediálásból, s ennek vagyunk mi fenntartói, gazdagítói, esetleg közvetlen vagy vétlen manipulátorai is? Alapszinten persze fenntartói vagyunk, jóváhagyói, közléshordozói vagy fogadói, akik értelmet adnak a mediálásnak, akik magunk is médiumokká leszünk, akár észrevételezzük manipulált-manipuláló szerepünket, akár nem?

De talán e kérdésfelvetésre némiképpen válaszolva már Bugovics Zoltán is arra kérdez rá: vajon érzékenyek vagyunk-e „a média tudományosan megalapozott kritikai megközelítésére”, „az újságíró-társadalom passzív szerepjátékára”, s a kommunikáció egész folyamatát meghatározó érdekszférák irányító hatására? „A tudásalapú, információs társadalomban – írja – elvárható volna egy azonos érték- és normarendszerrel felruházott, kritikai média kialakulása. Megállapításaim, sajnos, ezzel ellentétes tendencia erősödését bizonyítják. A tabloitizmusét, amely a felületességfókuszált szemléletével a gazdasági-hatalmi érdekszférák igényeit kiszolgálva kulturális kondicionálást hajt végre, amely a közönséget – tudta nélkül – fogyasztásra, divatfókuszált viselkedésre ösztönzi, s ezt tekinti az emberi siker zálogának”... – írja ugyanott, s a kötet első tizenöt-húsz oldalán még vagy háromszor visszatér oda, hogy rohanó, szakszerűtlen, pongyola a hírforgalmazó újságírói munka, érdekszférák nyomják el a valóságképet, ördögi technológiával, manipulálva hírtermelőt és hírfogyasztót egyaránt, anélkül, hogy a közönség tudna, akarna, próbálna ennek ellenállni; befelé fordul a bűnbakká vált tájékoztató és a felületességet nagykanállal fogyasztó hozzáférő-szféra egyaránt, szellemi egysíkúság és katonai hierarchizáltság jellemzi a korlátozó konformitásba belemerevedett szereplőket. Mosóporevők és intelligens öblítőszerivók világáról szól tehát a kötet... – fájdalom, de megítélésem szerint kevesebb szenzációképességgel, mint amennyit jogszabály-göngyölgetők vagy sávszélesség-vagdicsolók ugyanebbe a témába invesztált kevesebb energiával is bőven meg tudnak haladni, nem beszélve a média-hackerek újabban demokrácia-sodró tempójáról.

Mondhatnám ugyanakkor: mit nekünk egy győri kutató helyi tapasztalata, szubjektív olvasata az új médiakorszak fenoménjeiről… – de nem kell túl messzire nyúlni a könyvespolcon, hogy Jürgen Habermas nyilvánosságtörténeti főművében, Pratkanis és Aronson rábeszélőgépében, Philippe Breton és Dan Sperber információs víruselméletében vagy Pierre Bourdieu televíziós manipulációról szóló tévé-előadásainak (!) sajátos vonásaiban találjunk további igazoló anyagot. (Források a bibliográfiában). Amiről itt tehát beszélek, az az üzenetátadás lehetőségét tágabb horizonton ábrázoló, például időbeli, valamint közös hiedelmek útján esélyes megosztásról árulkodik. E rendszerben ugyanúgy, mint a mobiltelefon vagy az internetes kommunikáció esetében, valamely közösség és a szimbolikus együttműködés szférája áll a középpontban.⁶ James W. Carey, aki alapkönyvében a média és a társadalom viszonyában a kommunikációt mint kulturális mediatizációt mutatja be, valójában egy morális-kulturális normatíván belüli kommunikációs helyzetet jelöl meg olyan rítusként, amely igencsak emlékeztet a média-elvek által működtetett makett keletkezéséhez.⁷ Majdnem kézenfekvő e kérdésben (Virilio háborúkról szóló, s a filmet mint médiaháború eszközét bemutató narratíva kérdéskörén túl is) érdemes például a televíziós valóság-showk rituális mindennapiságot megmutató felfogására gondolni, amelyekben a néző számára leírhatóvá válnak, feltérképeződnek a kulturális, illetve a közösségi valóságok.⁸ Ez az értelemadó gesztus, amellyel a néző napra nap figyelemmel követi, s ezáltal megigézetten részt vesz a valóságot formáló tevékenységekben, már több, mint puszta retorikai állásfoglalás. Persze minden résztvevő alany csupán olyan állítmányként, formáló tekintetként fogható föl, ami távol marad, szinte érintetlenséget sugallóan közömbössé lesz attól a kommunikációs architektúrától, amely a többszereplős társadalmi drámák kódrendszerébe van beépítve. A néző mindennapos cinkossága a szereplőkkel, a kukucskáló ablakon át figyelemmel követett folyamat, a „voyeurség” intim élménye és élvezete ténylegesen úgy hat, mint kreatív összhatás, mint teremtő és egyidejűleg teremtett valóság, amelyben a néző nem pusztán kívülálló idegen, hanem maga a kreátor. A közönség mint távoli közösség folyamatos beszédtémák, sajtójelentések, pletykák révén válik mintegy beleszólóvá, demokratikus szavazóvá, jeladóvá és jelfogyasztóvá, sőt jóváhagyó gépezetté is, minthogy (legalább az érzet szintjén mindenképpen) ezáltal befolyásolni képes a valóság történéseit. Épp azét a valóságét, melyet már legszűkebb életvilágában, szabadidős tevékenységében, fogyasztói magatartásában sem képes kontroll alatt tartani. Önmagát mint narrátort, mint a lehetséges folyamatok interpretátorát tételezni olyan virtuális siker, melyhez nem is kell a társadalmi kommunikáció lépcsőfokait végigjárni, nem kell a közéleti intézményteremtés polgári-politikai tapasztalatát, mediatizáló tudását megszerezni, s nem kell a társadalmi befolyásolás iskoláit sem végigjárni, szinte azon mód kielégül a távvezérlés, a befolyás, a jelentősségre vergőséd igénye. Ha nem rögtön, akkor várhatóan másnap, ha nem most, akkor két hét múlva, de mindenki megkapja a magáét, mindenki sms-ét fölolvassák majd a betelefonálós vagy magazin-műsorokban, mindenki kedvenc slágerét lejátszák majd a mindenható lemezlovasok, legapróbb „szmájliját” is jóváhagyják mások vagy olykor sokak…

A média-élmény, a totális mediatizáció mint az identitásnak rituális szereplehetőséget biztosító feltétel tehát éppen abba a mediatizált eseménymenetbe illeszkedik, amelynek a fogyasztó egyszersmind formálója is. A politikai rituáléknak ez az új korszaka már messze távol van a fölvonulások, népünnepélyek, demonstrációk közép- vagy újkori korszakaitól, s térben-időben messze a társadalmi érdekű üzeneteket hordozó közösségi eseménymenetektől. A magányban szakralizált médiahatás oly módon profán térbe vonja a rítusok tartalmait,⁹ hogy ezek a maguk politikai jelentésességét a társadalmi környezetben mintegy rekreálják, közösségi tudat mélyére rögzülő normákká változtatják. A James W. Carey (s párhuzamosan a szimbolikus antropológusok, Clifford Geertz vagy Victor Witter Turner) által egyfelől társadalmi drámának, másfelől kollektív gyakorlatnak tekintett társadalmi és nyilvános érintkezések olyan szertartásos információ-elosztási rituálékká válnak, amilyeneket példaképpen az ókori drámai előadások vagy kínai színpadi jelenetek, balinéz udvari táncdrámák szakrális terében zajló közlendők játszói/értői körében is meg lehet találni. A hagyományok, melyek egy-egy társas-társadalmi közösség számára megvilágosító, tartósító erővel bírnak, normatív töltetükkel a közösségeik ideáit hordozzák, az összetartozást erősítik, egyetlen színtérbe vonják be a tetszőleges /képzetes/ tömeget (emlékezzünk akár az Iliász, akár a Rámájana, a Védák, az Edda-énekek, vagy a Kalevala virtuális terére!). Az egyetlen valódi momentum, amelynek korunk közléskultúrájában a korábbi, Bahtyin vagy Durkheim által is leírt ritualizációs folyamatoktól eltérően talán más a súlya és jelentése: a pontosság és a tárgyszerűség arculatába öltöztetett hitelesség és hűség ez. Ezek léte és formálódása, változása és súlyozottsága minden közösségben más és más, eltérő tényekre-ismeretekre épül, s ezek felől teszi elfogadhatóvá a világkép egyéb elemeit, a társas cselekvéseket vagy dramatikai fordulatokat. Korunk közléskultúrájában ezt a hagyományosabb szakrifikáló szerepet a képi eszközök és a vizuális közlésmódok mediatizációs folyamata helyettesíti, vagyis inkább uralja (bővebben erről lásd Rivière 1988; Abélès 2005; Povedák 2007). Míg a korábbi, írásbeliség előtti európai kultúrában a szónak, a metakommunikatív jeleknek végtelenül komplex valósága, rétegzettsége adta meg rangját, hihetőségét, elfogadottságát, ezt ma már a képszerű közlés virtuális hitelessége szolgáltatja. A könnyedén fölismerhető, minimális kódrendszerre épülő, a zsánerképszerűen azonosítható beállítás nemcsak a képi üzenetekre lesz érvényes, hanem a társadalmi helyzetábrázolás, a béke vagy konfliktus, igazság vagy hamisság meghatározására alkalmas közlésekre is. Ahol pedig keveredik a képzelhető a ténylegessel, a valóságos a valódinak tűnővel, ott már az ember egyedi állapota és többiekhez való viszonya is ezáltal határozódik meg.¹⁰ Normateremtő hatásúvá lesz tehát, ami korábban normakifejező szimbólum volt…, a sztori maga a lényeg, a szereplők maguk a közöttünk élő hétköznapi istenek. Érdekes és pontos leírását adja ennek mint jelenség-együttesnek, folyamatnak a titokzatos körülmények között elhunyt slágerkirály temetéséről szóló kritikai áttekintésében Felföldi Barnabás, továbbá magának a ritualizációs folyamatnak tágabb dimenzióit elemezve Császi Lajos, midőn a test-képzetek és a társadalmi szentségesülés összehasonlító kritikai dimenzióit taglalja.¹¹ Az ekképpen kapott sztori, és nem túlzás itt „tények” helyett társadalmi sztoriról beszélni, már szellemi-kulturális kapaszkodókat, rituális „mankókat” is használ, éppen azért, mert a hatást kívánja érvényre juttatni a normatívvá váló rendszer mélyén. A tömegkommunikációs aktussá tett, politikai diskurzusba emelt kultikus hatások a média stilizáló, leegyszerűsítő, szimplifikáló vagy dekomponáló rítusokká válnak.¹² Ennek részletei Boglár Lajos vallásantropológiai bevezetésében is fölsejlenek, továbbá a francia funkcionalista iskola kommunikáció-felfogásában is megtalálhatók Durkheim, Lévi-Strauss vagy mások munkái révén, akikre azután Pierre Bourdieu, Paul Virilio, Lucien Sfez hagyatkoztak, amikor a rítusok mindennapiságát mint kommunikációs aktust és szertartási folyamatot mutatták be. Az antropológiai, továbbá az ezt a felfogásmódot követő kommunikációelméleti pillantás (Sfez, Baudrillard, Maffesoli, Kunt Ernő, stb.) szimbólumnak nem a hagyományos értelemben vett társas, interperszonális érintkezési jelrendszerét nevezi, hanem az interakciót már sajátlagos kommunikatív szintnek tartja, melynek egyes elemei nem pusztán hagyomány-alapú egységek, hanem kollektív jelentés-térben ható szekvenciák, folyamatok, kölcsönhatások együtteseiként értelmezi. A szimbolikus interakciók ezen az úton a társadalmi kommunikáció egy magasabb funkcionális szintjét teljesítik be, totalizáló kapcsolódásokat eredményeznek.¹³ Ezekből képződnek más (valamivel komplexebb) szinten a mítoszok és rituálék, melyek közlés és befogadás tradíció-kötötte keretein belül élnek az összehasonlítás vagy megkülönböztetés (posztmodernebből mondva az elkülönböződés) eszköztárával. A transzcendens elemek kommunikációja ekként nem pusztán a „metafizikai valóságon túli” vagy teleologikus létszférába vezet, hanem éppen a transzcendens tünemények társas-életi megnyilvánulásmódjait teszi azonosíthatóvá a realitások talaján.¹⁴

A realitások pedig, ilyetén „parfümáltabb” tartalommal, éteribb szférával is kiegészülve, a maguk eredendő funkcióján túl visszahatnak valóságkonstruáló erővel. A „valóság valóságának” effajta duplikátum-volta pedig teljes szélességében kínálkozik a legkülönfélébb szintű kommunikációk elébe, a legeltérőbb interpretációk hátországába, s magába a közlésfolyamatba is árnyalt minőségei révén hatol be. Ez a hatás-visszahatás-továbbhatás mint folyamat szükségképpen átöleli a kommunikatív történésrend idői, téri valóságait, s róla immár akár le sem válik a rárakódó jelentés(ter)ek megannyi rétege. Ekképpen lesz a hatalmi érdekszférában is fontos eszközzé, a politikai liturgiák vagy politikai kommunikációs mintázatok kisajátítható, uralom alá hajtható eleme, a narratív valóság fölérendelő fogalma is.

Visszakanyarodásként kiinduló hipotézisem, vagy inkább félhangos meditációm kulcs-állításának igazolására, talán egyetlen aprócska vélemény-tényt hadd villantsak fel…! Az info-kommunikációs eszközök eluralkodásának korszakában, egy kelet-európai országban, ahol jószerivel az imitt emlegetett hatásoknak csődjeleivel találkozunk elsősorban, s nem az előnyeivel, épp itt és most szakemberek tömegei cserélnek akut fogalmakat, definíciókat, példákat, illusztrációkat, állításokat és képzeteket – hovatovább „információt” csereberélve az információról. Messzi városokból, messzi kultúrákból kifelé és egymás között is kommunikáló emberek cserélnek ugyancsak eszmét azért, mert azt hiszik, (vagy csak úgy értelmezik), hogy az információ valamilyen értelemben fontos, megértése hatalom, s ennek részleges birtoklásával, (vagy direkt módon ebből élve is), maguk szintúgy némi csekélyke hatalomra tesznek szert abban a szimbolikus szférában, amely hajlamos e hatalmi relációkról elmerengeni, ezt értékelni vagy leszólni, irigyelni vagy kritizálni. Igen, rólunk beszélek, a tudástőkével kereskedőkről, akiknek hátterében az új média mint kulturális hatások komplex jelenségének megértési törekvése áll… Mi hát ez, ha nem a média kulturális kényszerítő hatása, minket magunkat is bűvkörébe vonó győzelem…? Mert hát nem árt, ha a hatások sértettjeiként, elszenvedőiként, haszonélvezőiként, manipulálóiként és konstruálójaként magunkat is számításba vesszük… Legalább addig, amíg a mediatizáció még újabb és újabb korszaka nem fogja végérvényesen átírni a róla magáról szóló kritikákat is mint erényeket, dicsőségeket, sikeres kulturális és adaptációs játszmákat… Erre pedig – ha hajlamosak vagyunk egy csöppnyi hitelt adni az itt fölidézett gondolkodók kérdéseinek és válaszainak, illetőleg tematikus érveléseink értelmének – talán már nem is kell olyan sokáig várakoznunk… Magunk is mémek (utánzatok, mediálisan előállítható képzetek) leszünk, avagy közvetítő és önálló létet szimbolizáló aprócska elemek, melyeknek beépített-megkonstruált önképei évezredek alatt fejlődtek odáig, hogy mindezt (távolságtól, tértől, befogadóktól és időtől is függetlenül akár) mintegy hivatásszerűen közöljék mint élettapasztalatokat. Funkciónk azonban idejétmúlt. Elegendő lesz holnap már egyetlen távkapcsolóval önkéntesen lemondanunk akár gondolatainkról, akár közlésről, akár szójátékról, fogalmi cselezésről, tapasztalatok megosztásáról. A digitális kapitalizmus immár erről is gondoskodik, s talán csak arról nem, mivégre így az egész…

Bár, lehet, még erről is. Amikor nagyon közölhetnékünk van, akár letölthetünk egy replikát, android alkalmazást, mely kommunikál is, kérdez is…, sőt: ellent is mond nekünk. Ha azt mondjuk valamire: „jó”, azonnal igyekszik eszünkbe idézni, korábban mi mindenre mondtuk ezt önellentmondásosan, s arra is késztet: mielőtt minősítenénk, esetleg gondoljuk végig, mi jó nekünk, mi másnak, s hogyan lehet a magunk legfőbb/egyetlen/uralkodó válaszát összevetni a még lehetséges sokféle más válasszal. De ha nem értünk vele egyet, momentán még kikapcsolható a beállítás. Még. Aztán már nem biztos.

Források és könyvészet

Abélès, Marc – Jeudy, Henry-Pierre eds. 1997 Anthropologie du politique. A.Colin, Paris.

Abélès, Marc 2005 Az állam antropológiája. Századvég, Budapest.

Balandier, Georges 1980 Le pouvoir sur scènes. Balland, Paris.

Bayer Judit 2005 A háló szabadsága. Az internet tartalmának szabályozási problémái a véleménynyilvánítás szabadsága tükrében. ÚMK – ZSKF, Budapest.

Belépés jelszóval! Online világok és kutatási módszereik. Szerk. Farkas Judit és Lajos Veronika 2015 Replika, 90-91. szám, http://www.replika.hu/replika/90-91

Biztonság és magánélet. Az alku vége? Replika, 103. szám, 2017. http://www.replika.hu/replika/103

Boglár Lajos 1986 Az őserdők művészete avagy a művészetek őserdeje. In A kultúra arcai. Budapest, Napvilág, 2001:35-43.

Bourdieu, Pierre 2001 Előadások a televízióról. Osiris, Budapest.

Breton, Philippe 2000 La parole manipulée. La Découverte, Paris. /magyarul: A manipulált beszéd. Helikon, Budapest, 2000/.

Bugovics Zoltán 2004 A torz(ító)szülött. Médiakritikai megközelítés. Gondolat Kiadó, Budapest.

Castells, Manuel 2001 The Internet Galaxy: Reflections on the Internet, Business and Society. Oxford University Press, New York. /magyarul: Az Internet-galaxis (Gondolatok internetről, üzletről és társadalomról). Network TwentyOne, 2002/.

Carey, James W. 1988 Cultural approach to communication. In Communication as culture: Essays on Media and Society. 14-19.

Clastres, Pierre 1974 La société contre l’État. Minuit, Paris.

Cohen, Abner 1969 Politikai antropológia: a hatalmi relációk szimbolizmusának elemzése. MAN, 4:215-235.

Csáji László Koppány 2015 Csoda, pokoljárás és a digitális szakadék. Replika, 90-91. szám, 57-77. http://www.replika.hu/replika/90-91

Császi Lajos 2003 Tévéerőszak és morális pánik. Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest.

Császi Lajos 2009 A test szimbólumai és metaforái; A politikai kultúra episztemológiája. In Fodor Gabriella – A.Gergely András szerk. Kulturális testek. MTA Politikai Tudományok Intézete, Munkafüzetek 104.

Dayan, Daniel – Katz, Elihu 1992 Media Events – The Live Broadcasting of History. Harvard University Press, Cambridge, Massachusetts, London England.

Dayan, Daniel – Katz, Elihu 1989 Articulating consensus: the ritual and rhetoric of media events. In Durkheimian sociology: cultural studies. Cambridge University Press, Cambridge. 187-191.

Douglas, Mary 1970 Natural symbols. Penguin Books, Harmondsworth.

Douglas, Mary 2003 Rejtett jelentések. Osiris, Budapest.

Durkheim, Émile 2003 A vallási élet elemi formái. L’Harmattan, Budapest, 17-20.

Felföldi Barnabás – Tóth E. Manuéla 2005 A király utolsó útja a képernyőn: Zámbó Jimmy temetése mint médiaceremónia. Kultúra és Közösség, III-IV:50-63.

Geertz, Clifford 1994 Az értelmezés hatalma. Századvég, Budapest.

A.Gergely András 1996 Politikai antropológia. MTA PTI, Budapest.

Gluckman, Max 1965 Politics, Law and Ritual in Tribal Society. Blackwell, Oxford.

Havasréti József – K. Horváth Zsolt szerk. 2003 Avantgárd: underground: alternatív. Popzene, művészet és szubkulturális nyilvánosság Magyarországon. Kijárat Kiadó – Artpool Művészetkutató Központ – PTE BTK Kommunikációs Tanszék, Pécs–Budapest.

Inglis, Fred 1990 A short history of public communication. In Media Theory – an introduction. Basil Blackwell, Oxford.

Kondor Zsuzsanna – Fábri György szerk. 2003 Az információs társadalom és a kommunikációtechnológia elméletei és kulcsfogalmai. Budapesti Kommunikációs Főiskola tankönyvei/6. Századvég Kiadó, Budapest.

Kunt Ernő 2003 Az antropológia keresése. L’Harmattan, Budapest.

Lenclud, Gérard 1994 Funkcionális elemzés és funkcionalista elmélet. A funkcionalista perspektíva. In Descola et al. A kulturális antropológia eszméi. Osiris–Századvég, Budapest. 72-84.

Lévi-Strauss, Claude 2001 A szimbólumok hatékonysága. In Strukturális antropológia I. Osiris, Budapest, 158-159.

Lévi-Strauss, Claude 2001 Struktúrafogalom az etnológiában. In Strukturális antropológia I. Osiris, Budapest, 229-231.

Médiatársadalom. Replika, 95. szám, 2015. http://www.replika.hu/replika/95

Munn, Nancy D. 1966 Visual categories: an approach to the study of representational systems. American Anthropologist 68:936-950.

Papp Richárd művei elérhetők itt: https://vm.mtmt.hu//search/slist.php?lang=0&top10=0&AuthorID=10012780

Pratkanis, Anthony R. – Aronson, Elliot 2012 A rábeszélőgép. Élni és visszaélni a meggyőzés mindennapos mesterségével. AB OVO, Budapest. http://www.ujkorklub.hu/load/0-0-1-8012-20

Povedák István 2011 Álhősök, hamis istenek? Hős- és sztárkultusz a posztmodern korban. Gerhardus Kiadó, Szeged.

Povedák István 2007 A média szerepe napjaink populáris kultúrájában. In Ambrus Vilmos – Schwartz Gyöngyi szerk. Változó folklór. Folcloristica 10. ELTE BTK Folklore Tanszék, Budapest, 153-160.

Rivière, Claude 1988 Les liturgies politiques. PUF, Paris.

Sfez, Lucien 1988 La politique symbolique, Paris, PUF, 1988, 127 p. (coll. « Que-sais-je ? »)

Szijártó Zsolt 2015. Irányzatok és korszakok a médiaetnográfia kutatásában. Replika, 90-91. szám, 13-25. http://www.replika.hu/replika/90-91

Szűcs Balázs 2004 A jelentések nyomában. MTA PTI, Etnoregionális Kutatóközpont, Munkafüzetek 95. Elektronikus forrás: http://mek.oszk.hu/01700/01709/01709.htm

Tamás Pál – Zsolt Péter A társadalmi kommunikáció szociológiájáról. BME TkTk 4.4. Elektronikus forrás:

http://www.communicatio.hu/konyvek/beres_horanyi_tarsadalmi_kommunikacio/tamas_pal_zsolt_peter_a_tarsadalmi_kommunikacio_szociologiajarol.DOC

Trias, Eugenia 2007 Gondolatok a vallásról: a szimbólum és a szentség. In Korpics Márta – P.Szilcz Dóra szerk. Szakrális kommunikáció – A transzcendens mutatkozása. Typotex, Budapest, 197-199.

Turner, Victor W. 1967 The forest of symbols: aspects of Ndembu ritual. Ithaca, Cornell University Press.

Turner, Victor W. 1969 The Ritual Process: Structure and Anti-Structure. Routledge & Kegan Paul, London; (magyarul A rituális folyamat. Struktúra és antistruktúra. Osiris, Budapest).

Virilio, Paul – Lotringer, Sylvère 1993 Tiszta háború. Balassi Kiadó–BAE Tartóshullám. Budapest.

Virilio, Paul 2002 Az információs bomba. Magus Design Studio, Budapest.

Virilio, Paul 2003 Háború és televízió. Magus Design Studio, Budapest.

1 http://afrikatudastar.hu/HU/magyar-afrika-tudas-tar/item/109-dogon-mitologia-es-csillagaszat

2 lásd például http://www.kulturaeskozosseg.hu/pdf/2017/2/03.pdf ; http://www.kulturaeskozosseg.hu/pdf/2017/3/04.pdf ; http://www.kulturaeskozosseg.hu/pdf/2017/3/05.pdf

3 Utóbbiról lásd Kubassek János: A veddák földjén – Srí Lanka szigetén. Gondolat Kiadó, 1989.

4 Lásd ehhez Beck, Ulrich – Beck-Gernsheim, Elisabeth 2016 Távszerelem/Távszeretet. Belvedere Meridionale, Szeged. A kötet sokrétű elemzést kínál a kontinenseken átívelő, vagy éppen a kultúrákat összekötő házasságok, a „chatroom-tragédiák”, és a Skype-kapcsolatok köréből, a nyilvános intimizálódások természetrajzából, a napjainkban különböző nyelvek, eltérő hagyományok, másféle jogi és politikai rendszerek találkozásaiból fakadó új típusú kapcsolatok, „multikulturalizálódások” jelenségeiből.

5 Pászka Imre 2016 A társas világ környezetei. Történet- és tudásszociológiai tanulmányok. Belvedere Meririonale, Szeged, 262 oldal. Letölthető innen: http://belvedere.meridionale.hu/letolt/Paszka%20Imre%202016%20A%20tarsas%20vilag%20kornyezetei.pdf

6 James W. Carey 1988 Cultural approach to communication. In Communication as culture: Essays on Media and Society, 14-19.

7 Uo. 18.

8 Daniel Dayan – Elihu Katz 1992 Media Events – The Live Broadcasting of History. Harvard University Press, Cambridge, Massachusetts, London, England, 104. (A kötet több fejezete visszatérően fölveti a tömegtájékoztatás mint retorizáló, valóságformáló funkcióval bíró esemény fontosságát).

9 Erről Papp Richárd kiváló írásai tanúskodnak zsidó és ortodox szerb kisebbségi miliőkben végzett kutatásaiból.

10 Lásd a médiavilág korszakos sikerét a valóság-show-k eluralkodása formájában, a kortárs celebek életútját, pályáját mintegy illusztrációként, részletek Povedák István korszakos munkájában.

11 Lásd Felföldi Barnabás – Tóth E. Manuéla: A király utolsó útja a képernyőn: Zámbó Jimmy temetése mint médiaceremónia. Kultúra és Közösség, 2005/III-IV: 50-63; továbbá Császi Lajos: A test szimbólumai és metaforái; A politikai kultúra episztemológiája. MTA Politikai Tudományok Intézete, Munkafüzetek 104. Kulturális testek. Szerk. Fodor Gabriella – A.Gergely András. Hasonló, a társadalmi zsánerképeket médiaesemények kapcsán közössé, konszenzusossá változtató retorikai kört írnak le meghatározódó alakzataikban Daniel Dayan – Elihu Katz 1989. Korábban a szimbolikus antropológia egyik első formálója, Mary Douglas Natural Symbols című munkájában (1970) tért ki ilyesfajta „mediatizációs” rítusokra.

Daniel Dayan and Elihu Katz: Articulating consensus: the ritual and rhetoric of media events. In Durkheimian sociology: cultural studies. Cambridge University Press, Cambridge, 1989:161

12 Lásd erről korábban Emile Durkheim: A vallási élet elemi formái, L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2003:20, valamint Marc Abélès: Az állam antropológiája. Századvég, Budapest, 2005:83-117.

13 Claude Lévi – Strauss: Struktúrafogalom az etnológiában. In Strukturális antropológia I., Osiris Kiadó, Budapest, 2001. 231

14 Szakrális kommunikáció – A transzcendens mutatkozása, Typotex, Budapest, 2007. 15