1848-at írtak, a forradalom évét. Kezdetben a nagyszebeni polgárcsaládokban nem sokat észleltek az eseményekből, bár olvasták az újságokban, mi történt Bécsben meg Pest-Budán. Nagyszebenben ünnepélyesen felvonták a fekete-sárga lobogót, tudták, hogy Kolozsvárt, az országgyűlésen a szász képviselők tiltakoztak Erdély és Magyarország uniója ellen, de ezek a dolgok távol zajlottak, s végső soron a nagyurakra tartozott valamennyi.

A Burger utcai Weber-házban vidám, hangos élet zajlott. Georg mester műhelye virágzott. A dunai fejedelemségekből érkező fuvarosok továbbra is egyre-másra érkeztek a kék ládákért, s bőségesen akadt olyan fiatal pár is, amelyik új bútort rendelt. Jininek folyton rengeteg dolga volt. Az állandóan gyarapodó alkalmazottakról gondoskodott, vezette a gazdaságot, s nem söpört ugyan többé az udvaron, de élénk hangja már hajnalban felverte a házat. Esténként gyermekruhácskákat kezdett horgolni, és úgy látszott, boldogsága nem ismer határt.

Hasonlóan, bár némileg másképp alakult a Wagner házaspár élete. A fiatal főnök nagy hozzáértéssel vette kézbe a gyeplőt. Az addig csak a városra szorítkozó cég vidéken is nyitott üzleteket. Néha Elisabethnek is kézbe kellett vennie a fakanalat. Nem sokkal az esküvő után anyósa ráhagyta a nagy Wagner háztartást, ő maga kizárólag férje ápolásának szentelte idejét. Elisabeth gyakran fordult tanácsért tapasztaltabb nővéréhez, Jinihez. Nemsokára biztosan ült már a nyeregben, és nála is remekül ment minden. Mindazonáltal megmaradt világi hölgynek. A nagyszebeniek megfordultak az utcán az ifjú Wagner pár elegáns, libériás kocsis hajtotta hintója után, megcsodálták a fiatalasszony szép halovány arcát, festett ajkát. A városon kívül érve felnyergelték a lovakat, mert férje lovagolni tanította Elisabetet s nemsokára együtt galoppoztak a mezőn keresztül. A városban persze nem merészeltek volna lóra ülni.

A két fiatal házaspár között baráti volt a viszony. Csupán egyszer ríkatta meg Elisabeth a nővérét. Azon kapta, hogy gyermekruhát varr.

- Nagyon igyekeztek, amint látom - mondta gúnyosan. Jini boldog mosollyal válaszolt:

- Ez nem tőlünk függ, hanem Isten akaratától.

- Istenem, de naiv vagy! - mondta a húga. - Hát a falusi asszonyok hogyan csinálják, hogy ne legyen kettőnél több gyerekük?

Jininek eleredtek a könnyei. Miként tud valaki ilyen rossz lenni s még a legszentebb dolgokat is kigúnyolni?

Még néhány hónapig megszokott polgári medrében zajlott az élet a városban. De aztán a távoli politikai események viharának jelei mutatkoztak a láthatáron. A gazdasági élet akadozni kezdett, a távoli vásárlók elmaradtak. Megjavították a város régi erődítményét, polgárőrséget alakítottak. A legtöbb fiatalember beiratkozott, csinos fekete egyenruhát viseltek, és munkaidő után gyakorlatoztak. Wagnert mint világot járt és harcban edzett férfiút zászlóaljparancsnoknak választották. Büszkén ugratta lipicai szürkéjét osztaga előtt. Georg is puskát hordott. Csupán Karl utasította el határozottan, hogy „emberek mészárosa" legyen.

Egyelőre még játék volt az egész. A szolgálat abban merült ki, hogy a polgári gárdisták őrségre vonultak a céhek bástyáiba, ahol iddogálva, kártyázva kellemesen töltötték az éjszakát. Az egyik férfit felesége nagy riadalmára egy reggel hordágyon vitték haza, ugyanis éjszaka ellopták a cipőjét, az pedig mégsem illett volna, hogy egy tisztességes polgár mezítláb menjen végig az utcán.

A véletlen Georg számára is tartogatott egy apró hadi kalandot, és ennek később következményei is lettek. Az osztrák tábornok egy nap muskétákkal megrakott szekeret küldött Fogarasra, őrség kíséretében. Georg is az őrséghez tartozott. Fogarasról továbbküldték a szállítmányt Marosvásárhelyre. Az úton szétszakadt a cipője. Másikat vett hát egy magyar mestertől, akit a nagyszebeni vásárokról ismert, mégpedig hitelbe, mert nem volt nála pénz, s azt is megbeszélte, hogy a mester a pénzt a legközelebbi vásárkor kapja meg.

Hazatérte után Georgnak sok mesélnivalója volt az őrszobán. Ellen­séggel ugyan nem találkozott, de a háború nyomaival már igen: kirabolt nemesi kastélyokat, felégetett falvakat és friss katonasírokat látott.

A készülődés folytatódott. A tábornok rengeteg takarmányt vásárolt, ezzel pedig jó kereseti lehetőség nyílt az üzleti érzékkel megáldott emberek számára...

Az élet az új kerékvágásban is békésen zajlott még egy ideig. Aztán egyszerre csak Bem tábornok, a forradalmi hadsereg parancsnoka, aki az erdélyi hadakat vezényelte, csapataival váratlanul Nagyszeben alatt termett. A polgárok összeszoruló szívvel foglalták el helyüket a toldott-foldott öreg városfalakon, a császári csapatok pedig zeneszóval kivonultak.

Heves ütközet, az úgynevezett első nagyszebeni csata következett. Egy-egy eltévedt golyó a városfalakba is becsapódott, s vakolattal szórta be a vitéz védőket. Az osztrákok győztek, a forradalmi hadseregnek vissza kellett vonulnia. A polgárság megtekintette a csatamezőt, megbámulta a halottakat, ápolta a sebesülteket, nem téve különbséget barát és ellenség között.

A város győzelmi mámorban úszott. Most már a háborút is ismerték. Mi bajuk történhetne immár?

Mikor néhány hét múlva orosz kisegítő csapatok vonultak be, mindenkit biztonságérzet töltött el. Leonidész és Wagner üzletei még jobban virágoztak, amióta a cári kenyérpusztítók is itt jártak. A dunai fejedelemségekből is újra megjelentek a fuvarosok.

Közben senki sem számolt az apró Bem tábornok mozgékonyságával.

Egyszerre ismét ott volt. Március 11-én pirkadatkor félreverték a harangokat, a kürtösök riadót fújtak. A polgári gárdisták káromkodva igyekeztek gyülekezőhelyeikre. Micsoda tapintatlanság ilyen hajnali órán támadni! A legtöbbnek korgott a gyomra, mert igen kevés feleség volt olyan körültekintő mint Jini, aki egy inassal férje után küldte a reggelit a csatatérre. De nem baj, majd megfizet ezért az a nyomorult Bem! Hiszen győztek már a

császáriak orosz segítség nélkül is! Most aztán megsemmisítő vereséget mérnek rájuk. A polgárőrség ismét elfoglalta állását a városfalakon és egy előretolt sáncban a Reuss-patak hídja előtt, ahová két löveget helyeztek tüzelőállásba. Az újjonnan beindult gyertyagyár vezetője töltötte őket és célzott velük. Kémikusként eleve tüzérnek predesztináltatott. A császári és cári csapatok lobogó zászlókkal vonultak az ellenségre.

Az igazi csata csak ezután következett. Az ablakok zörögtek az ágyúdörgéstől, a golyók méhrajhoz hasonlóan zúgtak el a polgárőrök feje fölött. A Reuss-patak melletti sáncban sikeresen működésbe léptek az ágyúk is, és megölték Bem első hadsegédét, aki csapatával a hidat ostromolta. Aznap nem is arattak ennél több babért. Déltájban a magyarok egy helyütt áttörtek, estefelé már egymás hegyén-hátán, mindent magukkal sodorva menekültek a polgárőrök, az oroszok és a császáriak a városon keresztül.

Mikor az első menekülők a városba értek, a polgárok befogták lovaikat, szekérre rakták legértékesebb vagyontárgyaikat, s a Nagydisznódi-kapun át délnek, a Vöröstoronyi-szoros irányába vágtattak. A Nagydisznódi utcán folyammá dagadt a menekülők áradata. Az egyik polgárasszony csak úgy menekülhetett meg az agyontaposástól, hogy egy orosz katona átvitte őt hátán a sokaságon.

Wagner is a tömegben lovagolt. Üzenetet küldött Elisabethnek, hogy Ramnicra menekül, oda menjen ő is szekérrel utána. Az utasítást azonban a fiatalasszony nem tudta végrehajtani, mert szekerük nem érkezett vissza az utánpótlás-lerakattól, ahová reggel lisztet szállított. Így szorongó szívvel otthon maradt.

Mikor Georg az udvarba ért, már be voltak fogva a lovak. Jini mindent előkészített a menekülésre, a szekeret ruhával, fehérneművel, családi ezüstökkel, ennivalóval és takarmánnyal rakatta meg. Ragaszkodott hozzá, hogy Georg elmenjen, neki viszont maradnia kellett, mert az izgalom miatt elfogták a fájdalmak. Georg nem akarta ilyen állapotban magára hagyni, eldugta hát egyenruháját meg a muskétát az éléskamrába, s várta a további fejleményeket.

Éjfél felé elapadt a menekülők áradata. Magyar előcsapatok foglalták el és zárták le a városkapukat. Bem tábornok az Öreg-hegyen maradt vezérkarával, ahonnan a Konrad-féle szőlő üvegpavilonjából a csatát vezényelte. Felszólította a polgármestert, hogy a város átadása végett ott keresse fel. De a polgármester elmenekült a többiekkel együtt. Úgy a városi tanács maradéka Adamot küldte zsinóros magyar öltözékben a küldöttség élén a hadvezér színe elé. Adam egy kürtös meg egy fehér zászlót vivő férfi kíséretében, illetve három városi tanácstag társaságában korán reggel elindult, és jelentkezett Bemnél. Legjobb tudása szerint magyarul kérte a győzőt, hogy kímélje meg a várost. De néhány szó után Bem félbeszakította:

- Beszéljen németül! Én lengyel vagyok. Szívem és kardom a nemes magyar nemzeté, szép nyelvét azonban még nem tanultam meg. A szászok, kivált a nagyszebeniek, súlyos bűnt követtek el a magyar haza ellen. A kormányzó azt parancsolta, hogy a földdel tegyem egyenlővé a várost. De én nem vagyok politikus, hanem katona. Az önök lakossága az első csata után emberségesen bánt sebesültjeimmel. Megkegyelmezek tehát a városnak. Csapataim rendet és fegyelmet fognak tartani. Tegyék jóvá, amit vétettek. Gondoskodjanak katonáim ellátásáról. Ettől függ az önök további sorsa.

Ezzel kezet nyújtott Adamnak, és parancsot adott a bevonulásra. Kihalt utcákon vonult be a városba. A hátramaradt lakosság csukott ablaktáblák mögül lesett ki a csapatokra.

A honvédek szigorú rendben meneteltek. Fiatal katonák között számos ősz harcos is látható volt. Többen civil ruhában voltak, és szabadságharcos mivoltukat csupán a piros-fehér-zöld kokárda jelezte. A lövegeket legyengült lovak vontatták.

A legnagyobb érdeklődés az apró tábornok iránt mutatkozott. Bő köpenye meg széles karimájú puhakalapja miatt egy kalábriaihoz hasonlított. Villogó kék szeme tekintélyt parancsolt, s az emberek azt suttogták, hogy nagylelkű ellenfél.

A nem túlságosan nagy létszámú csapat a Nagy-piacra menetelt, aztán szálláshelyeire vonult...

(Részlet Otto Fritz Jickeli Nemzedékek. Erdélyi szász családi krónika c. könyvéből. Forrás: Telepes népség. Erdélyi szász olvasókönyv. Pallas-Akadémia Könyvkiadó, 2006. Veres István fordítása)