...avagy miért késik Trianon "regénye"

1.

Két éve is megvan már, hogy Trianon árnyékában töltöm a napjaim, gondolataimra mindegyre a történelem ama sorsdöntő pillanatának hálója vetül. Pedig nem szavalok róla, nem búsongok és nem is révedezek, az öklömet se rázom - bár egyesek szerint illene, sőt nagyon kellene -, egyszerűen csak azt szeretném megérteni, hogy mi történt 1918-19-ben és azután, egészen máig, ami miatt a gyomor makacsul visszaöklendezi ezt a többször is lenyelt, de jóformán megemésztetlen, keserű gombócot?

A vonatkozó történelmi adattár, a folyamatábra ismerős. Az esemény köré fonódott, azt beburkoló egyre tömöttebb érzelmi felhő úgyszintén. A huszadikszazad.hu portál révén pedig napról napra, hétről hétre, évről évre sikeresen ismerkedem sajtóban megmutatkozó utóéletével, utóhatásával. Hiszen minden, ami Trianon után következett, nem egyéb, mint ugyanannak a szakadásnak, csonkulásnak, nemzeti szorongatottságnak a hosszan elnyúló árnyéka, atmoszférája és dimenziója is egyben. Az ebből való időről időre megkísérelt kitörés, az átmeneti belenyugvás, a közömbösség, majd az újra fellángoló (felélesztett?) békétlenség, revíziós indulat pedig, mint valami ködszerű permet nyirkos bizonytalansága, az élet szinte minden megnyilvánulásán otthagyja a nyomát...

Szövegeket kóstolgatok-válogatok, amelyekben rejtezni-túlélni sejtem a Trianonnal tovatűnni vélt, elsüllyedt világ értékrendjét, reményét és erkölcsét. Miközben azok is éppen úgy érdekelnek, melyek a túllépést, az előretekintést, a köldökzsinór végleges elvágását szorgalmazzák. Tudom: a téma már sokakat megszólított, töprengésre késztetett, a két világháború között, és azután is. De mind az irodalom művelői, mind a kérdésben tudományosan búvárkodók is valahogy mindig csak nekifutottak a kérdésnek, mert mire kiérlelhették volna a tanulságokat, Trianon új és új alakot öltött, gyökerében kifogásolt ítéletét ráadásul megerősítették a második világháború utáni béketárgyalások is. Ami által a történelem csúfosan megismételte önmagát, a reményteljesnek vélt játszmában a magyarság ismét a vesztes oldalra sorolt be, s e kettős kudarc után a zűrzavar és a kivezető út keresése talán még kétségbeesettebb és ellentmondásosabb.

Krzysztof Varga, lengyel-magyar vegyes házasságból származó lengyelországi író nemrég Turulpörkölt címmel visszhangos regényt írt a magyar nemzetkarakterológiáról. Jól ismeri a magyarországi viszonyokat, az ezredforduló utáni években hosszabb időt töltött Budapesten, a 2006-os őszi zavargások idején tudósított az eseményekről, s ekkor született nemrég magyarul is megjelent, ironikus hangvételű munkája. Alapállása erősen rokonszenvező, de egy pillanatra se kíméli a magyarokat: úgy tapasztalta, mintha "a magyarok tudatosan ásnák önmagukat egyre mélyebbre a nemzeti frusztrációjukba." A nagyszámú turulról szólva - mely a könyv egyik vezértémája - nem mulasztja el megjegyezni, mennyire fura a számára, hogy a XXI. században a politikai, társadalmi, gazdasági viták mitológiai szimbólumokhoz nyúlnak vissza. Egy másik meglátása szerint úgy tűnhet, hogy "Trianon a legfontosabb magyar szó. És Trianonban az a legszomorúbb, hogy ezt a tragédiát nem tudták sikerekkel gyógyítani. Nem számítva az ötvenes években a futballban elért eredményeket, nem arattak igazi sikert a magyarok. Pedig életmentő volna valami vitathatatlan eredmény a gazdaságban, vagy a sportban, amire mindenki büszke lehet. Ami mentálisan erősebbé tenné az országot." Szerinte a megoldás csakis a Kolumbusz tojásához hasonlóan egyszerű lehet: "El kell engedni az ilyen tragédiákat. A lengyelek zöme ezt már megtette. A saját életével, a családjával, a munkájával, az üzletével foglalkozik, nem a nemzeti sorskérdésekkel."

Mielőtt szót fogadnék, és "elengedném" a témát, megállok az irodalomnál, amely a magyar sorskérdésekben mindig is hallatta a hangját (az más kérdés, hogy milyen szinten és milyen eredménnyel). Tünetértékű ugyanis, hogy a trianoni sokkot az első húsz esztendőben gyakorlatilag inkább a líra volt képes az események súlyához és jelentőségéhez mérten elviselni s viszonylag gyorsan le is reagálni. (Megemésztésről nem beszélnék, mert mint később majd kiderül, ahhoz nem elégségesek a költészet eszközei...) 1996-os tanulmányában (Trianon és az irodalom) Pomogáts Béla globális nagyvonalúsággal állapítja meg, hogy a magyar költők, írók világszemléletüktől és pártállásuktól függetlenül egyazon "őszinte fájdalommal beszéltek a trianoni Magyarország nyitott sebeiről, az elszakított magyarság mostoha helyzetéről és fájdalmairól", ám példái, amiket idéz vagy amikre hivatkozik, szinte kivétel nélkül költői alkotások, olykor publicisztikák és nagy ritkán elbeszélő próza. Abban viszont tökéletesen helytálló az értékelése, hogy mindenek előtt az elveszített területekről származó írástudók panaszszavára hívja fel a figyelmet, illetve arra, hogy a trianoni trauma hozta létre, gyöngyözte ki az elcsatolt területek kisebbségi magyar irodalmait is, a maguk sajátos élmény- és tudatvilágának megfelelően.

"A trianoni fájdalmak hatották át az erdélyi, a felvidéki és a délvidéki magyar írók műveit - szögezi le -, sőt azt is megállapíthatjuk, hogy a kisebbségi magyar irodalmak igen nagy részben éppen a trianoni fájdalmakból születtek. Kolozsvár, Nagyvárad, Pozsony, Kassa és Szabadka magyarjai mindenképpen úgy érezték, hogy a trianoni rendelkezések a magyarság ezeréves nemzeti létét sodorták veszélybe, és az új határok elvágták a természetes, megszokott és nélkülözhetetlen kulturális és személyes összeköttetéseket. A kisebbségi sorsba kényszerített magyar író egyszersmind magára is maradt, hiszen elválasztották a nemzeti kultúra éltető közösségétől és ha íróként és magyarként fenn akart maradni, neki magának kellett írói alkotásai által új emberi közösséget létrehoznia. A kisebbségi magyar író ezért nemcsak történelmi csalódottságának, sérelmeinek és gyötrődésének adott hangot, hanem annak a felelősség- és küldetéstudatának is, amelyre a nemzeti közösség újjáalakításának és a nemzeti identitás fenntartásának erkölcsi parancsa kötelezte."

A két világháború közötti korszak Magyarországában Trianon mint téma nem hogy nem volt tabu, hanem a mindegyre erősödő, a harmincas évek második felében politikai aktivitásba is átcsapó revíziós mozgalom még ösztönözte is az alkotókat az igazságtalannak tartott döntés ostorozására, a kérdés napirenden tartására. Éppen ezért tűnik paradox jelenségnek az, hogy az első és második bécsi döntés között született, a trianoni tragédiába ágyazott első nagylélegzetű regény, Méliusz József Város a ködben c. műve számos gáncs és viszontagság, szám szerint tizennégy rendbeli próbálkozás és ugyanannyi elutasítás után végül is csak 1969-ben láthatott napvilágot, s azóta sem nyerte el megérdemelt helyét irodalmi értékrendünkben.

Mi állhat e kalandos kudarc hátterében? - a továbbiakban ezzel kívánok foglalkozni, de mint majd a későbbiekből kiderül, a témát most sem sikerül "elengedni", mert a szálak ismét csak Trianonhoz, a tragédia percepciójához vezetnek.

2.

1937-ben, amikor a bánsági születésű Méliusz (Nelovánkovits) Józsefben (1909-1995) először fogalmazódik meg a könyv megírásának gondolata, még éppen hogy túl van teológiai tanulmányain, költői indulásán (az Erdélyi Helikonban) némi újságírói-szerkesztői gyakorlat is áll mögötte, s rövid idő alatt eljut a marxista meggyőződésig. Megnősül, szülővárosában telepedik meg, miközben katonai szolgálatra Bukarestbe hívják be, ahol számos kiemelkedő, baloldali érzelmű román íróval kerül kapcsolatba. Felvidéki, majd nyugat-európai utazásai tovább erősítik baloldali szellemi kapcsolatait (Fábry Zoltán, Thomas Mann), a Gaál Gábor-féle Korunk munkatársa lesz, ő képviseli a lapot a Vásárhelyi Találkozón (1937).

A regény történetét szerencsére, nem nekünk kell rekonstruálnunk: megírja azt az író saját maga 1968-ban, mintegy tanulságul, hiszen kicsin múlott, hogy első munkája, amivel végül nem kap bebocsátást az irodalomba, nem semmisült meg az átélt viszontagságok közben. "A kézirat története, legalábbis szerintem, kegyetlenül tanulságos, és nemcsak regényes. Tanulságos egy viszonyulás történeteként az írói vízió és az irodalmi erkölcs, a politikai kényszerhelyzetek és az irodalmi, irodalmon kívüli közszellem között az idő változásaiban."

Eredeti szándéka szerint szociográfiai vétetésű, saját tudatfejlődését ábrázoló, lírai családregényt képzel el, s terveit megosztja Gaál Gáborral is, aki nem csak biztatja, de rövid idő alatt ki is hegedüli belőle a készülő könyv első mutatványait, sőt közli is azokat a Korunkban. Úgy tűnik, sínen a Méliusz projektje, s már csak írni kell, írni, ami eleinte azért okoz különösebb gondot, mert a fiatal író túlságosan is magasra állítja maga előtt a mércét: kezdetben Ludwig Renn ún. "beton stílusa" a minta, de aztán felbukkan a láthatáron Roger Martin du Gard családregénye (A Thibault család), majd Marcel Proust időkezeléses emlékezete nyűgözi le (Az elveszett idő nyomában), s ezek az olvasmányélmények alakítják, bonyolítják az első világháború négy esztendejét átfogó emlékezésfüzér regényes építkezését. Minden esetre, a Gaál Gábor-féle biztatás meghatározó impulzus, hiszen még a címadás is az ő ihletett úti élményéből születik, amikor egy ködös hajnalon Temesváron át Aradra utaznak közös felolvasásra. Méliusz ott is készülő regényéből olvas föl, aminek a végére 1940-ben, valamivel a második bécsi döntés előtt tesz pontot.

De ez a pontkitevés, sajnos, nem végleges. Méliusz tétova, bizonytalan. A szokottnál is jobban számít Gaál Gábor tanácsaira. De a Korunkat 1940-ben betiltják, az író Dél-Erdélyben reked, s a rendőri megfigyelés miatt csak nagy ritkán és közvetítőn keresztül, szóbeli üzeneteket váltanak Gaál Gáborral. (A közvetítő: Gróza Péter ügyvéd, aki Románia majdani, Petru Groza néven ismert, a királyság eltörlése utáni "vörös" miniszterelnöke...)

A kéziratot Méliusz Moszkvába juttatja, Gábor Andorhoz, abban a reményben, hogy az Új Hang kiadja. Néhány részlet meg is jelent a könyvből, de közbeszólt a háború s Moszkva ostromának zűrzavarában a kézirat elveszett. Egy másolata Dési Huber István festőn keresztül 1940-ben eljut Illyés Gyulához, aki lelkesedik a könyvért, de felhívja a szerző figyelmét a néhol erőteljesen érződő Proust-hatásra és további nyesegetést javasol, Egyúttal kiadóhoz irányítja, mondván, hogy a Nyugat örökébe lépett Magyar Csillag a háborús papírínség miatt nem vállalkozik hosszabb írások - legyen az bár csak regényrészlet - közlésére.

Méliusz, aki rajongva tiszteli Illyést, kritikai véleményét is boldogan nyugtázza, miközben újabb gond gyötri: neki kell feküdnie a regény alapos átgyúrásának. Eközben az Erdélyi Helikon kiadójától (Erdélyi Szépmíves Céh) is választ vár, ahová szintén benyújtotta kéziratát, Molter Károly lelkes ajánlásával, aki támogatná a kiadását, de a Céh mélyen hallgat. A regény közben kéziratban terjed a baloldali mozgalomban. A Brassóban élő Szemlér Ferenc baráti lektorálását Méliusz jó szívvel elfogadja, sok javításával egyetért.

Illyés Gyulától Budapesten a kézirat a Révai Kiadóhoz (Illés Endre) kerül, a válasz elutasító. Közben véget ér a háború. Mindenütt zűrzavar. Méliusz Temesvárról Kolozsvárra költözik, csatlakozik Gaál Gáborhoz és köréhez. Gaál a frissen megalakult Józsa Béla Atheneum igazgatója lesz, a regény bekerül a kiadó tervébe. A kiutalt papírkvóta kevés, mire Méliusz az, aki javasolja, hogy a Város a ködben helyett adják ki kevesebb ívszámú, a háború éveiben született Sors és jelkép című történelmi riportját, amely ráadásul - akkor úgy tűnik - a pillanatnak szóló időszerűséggel is bír.

Illés Endre újra kézbe veszi a regényt, de kiadására nem vállalkozik, mondván, hogy a Révai egész sor, korábban már megvásárolt életmű kiadásával adós szerzőinek, ilyen körülmények között a Város a ködben ki tudja, mikor kerülhetne sorra...

A kézirat további (tranzit)állomásai: Szikra Kiadó (Darvas József közvetítésével) - vállalja a kiadást, de váratlanul le kell adnia a szépirodalmi művek kiadási jogát; Athenaeum - nem adja ki; Egyetemi Nyomda Kiadója (Bölöni György beajánlásával) - nem válaszol; Új Idők Kiadó (Benedek Marcell révén) - 1949-ben értesítést küld: "Miután irodalmi intézetünk felszámolás alatt áll és így kéziratának kiadására itt már nem kerülhet sor, kérjük, szíveskedjék kézirata elvitele iránt intézkedni." Ezzel le is zárult a regény anyaországi pályafutása.

"Ami ezután következik - olvashatjuk Méliusz vallomásában - humoros lenne, ha nem lenne tragikus." Mert pár évi működés után megszűnik a Józsa Béla Atheneum, s a tervben szereplő regény átkerül a frissen megalakult Állami Kiadóhoz, amely 1949-ben egy névtelen denunciáló véleményezés alapján mind az írót, mind művét nyilvános gyűlésen szabályosan "kicsinálja". A referátum patikamérlegre helyezi a kézirat minden "pozitív" és "negatív" elemét, a zsdanovi esztétika erősen vulgarizált elvárásainak szellemében, s döntő vádként a tétlen kispolgári humanizmus bélyegét süti mind a műre, mind a szerzőre, mint akik úgymond "visszasírják" a Monarchiát...

E lesújtó fordulat azonban csak intő jel mindahhoz, ami ezután következik: Méliuszt ugyanis 1949-ben az erdélyi magyarság több legális, rendszerhű vezetőjével együtt (Kurkó Gyárfás, Balogh Edgár, Szász Pál, Csőgör Lajos) letartóztatják és koholt vád alapján, ítélet nélkül 1955-ig fogva tartják Bukarest mellett (Jilava). Szabadlábra helyezése után ismét szóba kerül a regény kiadása, de Méliusz nem hajlandó belemenni azokba a dogmatikus elvárásokba, amiket ugyanannak a kiadónak ugyanazon személyzete támaszt irányában, akik 1949-ben egyszer már meghurcolták. Ideológiai-esztétikai kifogásaiknak se vége-se hossza. Az egyre jobban megkeseredő, kisemmizett író magas beosztású pártfogó támogatását kéri, mire a válasz: az osztrák-magyar monarchia kérdését nem illő feszegetni. Egy év múlva, amikor a román történetírás bátrabban nyúl a témához, Méliusz úgy dönt: a marosvásárhelyi Igaz Szó folyóiratnál tesz próbát, de írását visszadobják.

Hirtelen döntéssel visszakéri kéziratát az irodalmi könyvkiadótól és átviszi az Ifjúsági Könyvkiadóba, ahol kitörő örömmel fogadják. Domokos Géza és Szilágyi Domokos baráti lektorálása után Méliusz megírja a regény regényét, amivel kapcsolatban Szilágyi leszögezi: egy dolog, hogy valakinek esztétikai különvéleménye van egy műről, és más dolog, hogy a kész, öntörvényű mű lehetőleg a maga idejében megjelenhessék és élje a saját életét. A kritika feladata aztán helyére tenni a dolgokat...

Így ért véget, legalábbis a történtek kronologikus felmondása szintjén a felbomló Monarchia Trianonig vezető családi krónikájának kálváriája, közel harminc évvel megírása után.

3.

Végigtekintve a Város a ködben ismételt elutasításának és elfektetésének hosszú láncolatán, az egészet akár a véletlenek ritka összejátszásának is betudhatjuk. Ámde anélkül, hogy a véletlen szerepét egyáltalán tagadnánk, érzésünk szerint a művel szembeni idegenkedésnek, a kiadás szüntelen elodázásának sokkal mélyebb eszmei-szociológiai-politikai okai is vannak.

Nem szabad elfelednünk, hogy a szerző a Korunk köréhez tartozott, kapcsolatai az illegális baloldali mozgalomhoz, negyven után a kommunista mozgalomhoz fűzték, s regényének eszmei vonulata tulajdonképpen merész leszámolás saját kispolgári osztályával, tudatával, amit szülei és a velük szoros kapcsolatban álló, a Monarchia hatalmi gépezetét fenntartó és működtető hivatalnok osztály helyi (temesvári) képviselői testesítenek meg. A szemlélet tehát, amelynek szögéből megítéli az 1914-1919-es korszak történéseit és szereplőit, élesen elüt - mondhatni kirí - a hivatalosan elfogadott és hangoztatott állásponttól. Az ország csonkításáról másfajta történelmi logika ítélkezett: az önvizsgálat helyett az összeesküvés elméletekbe kapaszkodó, látványosan önsajnáló, ellenségképet gyártó igyekezet hallatta hangját. A Méliusz-féle hang, amely a világháború szenvedései helyett azt mondja el, hogy a mélyen tragikus - és kellően zavaros - helyzetben annak vámszedői, a harctereken védett rend otthoni haszonélvezői miképpen élik fel, rabolják szét, pusztítják le mindazt, ami az országból még megmaradt, majd bámulják elveszetten, hogy a győztesek miként osztozkodnak a maradék zsákmányon, szokatlan volt és úgy tűnt, erőteljesen átpolitizált.

Az önvizsgálat amúgy sosem bizonyult népszerű álláspontnak: különösen a nemzettudat menekül tőle (szinte-szinte az ördög és a tömjénfüst esete...), mert erősen tartja magát a vélekedés, hogy az e téren tanúsított nyilvánosság nem csupán a gyengeség jele, hanem értékes ütőkártyákat juttat az ellenség(ek) kezére. A vita máig nem dőlt el az önvizsgálat szorgalmazói, illetve a problémákat kifelé hárítók között. A Város a ködben pedig éppen olyan korban születik, amelyben a Méliusz-féle szembenézés enyhén szólva is erősen disszonáns hang.

Próbaképpen elég ha a regény mellé állítjuk Tormay Cecile megközelítőleg ugyanazt a kort felölelő, ma is igen népszerű munkáját, a Bujdosó könyv-et, melynek alcíme: Feljegyzések 1918-1919-ből) már csak azért is, mert a nagy sikerű írónő - akit 1936-ban és 1937-ben is irodalmi Nobel-díjra jelöltek, sikertelenül - a közéletben is, mint a genfi Népszövetség mellett működő Szellemi Együttműködés Tanácsának delegált tagja (az elhalálozott Marie Curie megüresedett székébe), aktívan képviselte a nemzeti érdekeket, s egy 1935-ös felszólalásában határozottan állást foglalt Trianonnal szemben és a revízió mellett. Az általa képviselt és a Méliusz-féle szemlélet közötti éles szembenállás annyira nyilvánvaló, hogy minden további részletezés fölösleges.

Tormay, aki szintén a személyes vallomást, naplószerű konfessziót választja könyve műfajául, az 1918-1919-es feje tetejére fordult világban jár-kel céltalanul, elborult, már-már pánikos tudattal szemlélve, miként csúszik ki menthetetlenül övéi kezéből a hatalom, a kormányrúd s özönli el az országot - az utcát, a közhivatalokat, a nyilvánosságot - a csőcselék, a gyülevész népség, a Monarchia minden sarkából özönlő idegen elem. Lépten-nyomon árulókat, népidegen agitátorokat, katonaszökevényeket, esküszegőket lát, jóformán azt sem érti, mi is történik körülötte, nagyjából líraian megformált sirámait veti papírra, a siratóasszonyok rítusához igazodva ad szabad folyást jajszavainak.

Miközben tehát az általa festett tablókép inkább a mágia, a ráolvasás tartományába vezeti hangulatunkat, a Méliusz freskója a helyenként barokkosan részletezett realitás világát jeleníti meg.

Mindez azonban a kérdésnek még csak a történelmi megközelítésére vonatkozik. Figyelembe kell ugyanis vennünk, hogy Méliusz József ősei tulajdonképpen a Monarchia egyik elnyomott kisebbségéből származnak. Az író családjának horvát eredete sosem volt titok; a regényben ráadásul ugyancsak fontos szerepet kap ez a mozzanat, mikor az általános, háború eleji szerb ellenes közhangulatban éppen azok tüntetnek a legindulatosabban, akik a monarchia asszimiláló folyamatai révén a magyarságba olvadtak, ún. igaz magyarokká váltak. A Nelovánkovits név jelezte identitás árnyéka később is, szinte mindvégig ott lebeg az író feje fölött. Az újból és újból fellángoló, hírhedt urbánus-népi vitában Méliusz hiába helyezkedik rendszerint a békítő, köztes álláspontra, az ismétlődő támadások mint nemzetidegent, kozmopolitát, internacionalistát stb. veszik előszeretettel célba.

Jó pár évvel a regény megírása előtt, a harmincas évek elején visszhangos sajtóbotrány röpítette szét a Méliusz nevét a magyar nyelvterületen. Az irodalomtörténetileg és -szociológiailag roppant tanulságos közjátékot Szávai Géza elemzi tüzetesen 1980-ban megjelent kismonográfiájában (Helyzettudat és irodalom, Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár).

1932 februárjában a Temesvári Hírlapban Melius N. József neve alatt az alábbi vers jelent meg:

Vasárnap este táncban

(1) Porban füstben kocsmagőzben zsíros, bűzös

olajlámpa ring.

(2) Rezesbanda vastag nyakkal, dagadt szájjal

szédült táncot zeng.

(3) Csizmák rengő ritmusában fal s gerenda

megremeg.

(4) Táncolók közt kisgyerekek viháncolva

kergetőznek

(5) A lócákról vénasszonyok karvalyszemmel

pletykát lesnek.

(6) Botorkáló legény száján ital gőze s káromkodás

dül.

(7) A homályban bódult párok csukott szemmel

ölelkeznek.

(8) S feldőlt üvegekből piszkos asztalokra savanyú

bor folydogál.

(9) Istállóknak jászolában kiomlik a szerelem.

(10) Trágyabűzben vasárnapi ájult életet fogan.

(11) (A jövő őszön lányok testei megmerevednek

fojtó lázban

(12) S az Oltnak sodrásában tépett, véres

gyermekhullák úsznak.)

(Csíkszentmárton, 1932)

A vers egy székelyföldi kiruccanás élményeként csapódott le Méliusz korai munkásságában, s maga se gondolta volna, hogy alig egy hónap elteltével akkora megbotránkozást okoz. Az első felháborodás a Csíki Hírlapban jelent meg, Csíkszentmárton-Csekefalva nemes székely község üzen Nelovánkovits Melius Józsefnek, az erdélyi fiatalnak címmel. Aláírja: Domokos Pál Péter. Kifogásolja, hogy az Erdélyi Fiatalok égisze alatt létrejött előadások unalmasak voltak, de a névsor se igazán volt ínyükre, mert hát "Mi jót várhatna például az ember ettől a névtől: Nelovánkovits Melius József? Nekem e név hallatára végigborzongott a hátam..." Elmondja, hogy az illető ellátogatott Szentmártonba, a mulatságba, ahol is "nem valami tetszetős külseje ellenére is szép székely leányokkal reggelig táncolt. Kolozsvárról visszagondolt a kicsi székely falura, s amit így lelki szemeivel, az ahhoz párosult rosszakarattal, s valószínű, származásához méltó ős magyargyűlölettel látott, azt leírta. Egy Nelovánkovits lelkéhez méltó hálakölteményt írt a falusi bálról, és ezt az írást egy magyarul írt zsidó lapba helyezte el." De ez még csak a kezdet, mert utána sorra kiosztja az erdélyi fiatalokat - hogy váljanak meg a költőtől; a teológiát, ahol tanul - kényszerítse őt elégtételre; a Temesvári Hírlapot - ne közöljön többé székelységet gyalázó írást; s végül a szerzőt személyesen: "mindig írja ki a természetes nevét... munkásságára nincs szükségünk... ne a mi fajunkat, hanem a saját szerb faját mentse, mely nekünk örökös ellenségünk..."

A durva kirohanást átvette az Erdélyi lapok c. katolikus újság is, hozzátéve, hogy nem csak a csíkiak, de az egész székelység háborog a sértés okán.

Méliusz védelmére egy, akkor már neves székely író, Tamási Áron kelt, aki a Temesvári Hírlapban nem kevés éllel "irodalmi házőrzőknek" nevezte a háborgókat. Utána mindjárt a székelyudvarhelyi Székelység feddi meg "Mellius N. József nevű versfaragó mesterember"-t, "aki a mai szűk témavilágban a csíki vendéglátóit akarta, de inkább a szépirodalmat szennyezte be alkotásával". Majd Tamási Áron is megkapja a magáét a Csíki Néplap révén, két ízben is. A vád a lehető legkézenfekvőbb: lefizették a zsidók, azért védi Méliuszt. És ekkor már nem költészetről folyik a vita, hanem a fajtisztaságról. A Bukaresti Magyar Kurir meg is jegyzi: "...különösnek és megbotránkoztatónak tartjuk, hogy valaki egy költőbe, de akárkibe is, éppen nevén keresztül kössön bele... Jön egy kisebbségi lap, és vígan gyakorolja azt, amit mi a mindenkori kormányok részéről a legnagyobb sérelmünknek tartottunk. Hová jutunk ezen az úton?"

A Brassói Lapok többször is visszatér a kérdésre, váltakozó előjellel, s közli 8 fiatal író nyilatkozatát, mely egyfelől a verset gyengének, másfelől a szerző kitámadását suta dolognak, de a tisztázó vitát egészségesnek tartja. Később még szóba kerül az eset, Kovács György révén, aki azt próbálja bebizonyítani, hogy a versben ábrázolt falukép reális, s éppen a tiltakozók tehetnek arról, hogy a székely faluban a népvándorlás idején megállt a történelem...

Nem térünk ki a vita okozta botrány minden vonatkozására, a kérdésben riadóztatott intézmények reakcióira (pl. a teológia állásfoglalására), az viszont roppant tanulságos, ahogyan a Temesvári Magyar Dalárda intézményesen megvédelmezi a nevében és eredetében meggyalázott Nelovánkovits családot, amelyet harminc év óta becsületes, jó magyaroknak ismer, s elutasítja a biologikumot mint mércét, hitet téve a nemzeti egyenlőség mellett.

A vita érdekessége még: a verset senki nem idézte, mindenki csak szapulta. Nem is jelent meg, csak későn, a költő 1984-es válogatott verseinek gyűjteményében, s ma már nyilvánvaló, hogy ez a közjáték könnyen hozzájárulhatott a talaj előkészítéséhez Méliusz József későbbi munkái fogadtatásához, az író körüli előítéletes hangulat, idegenkedés kialakulásához.

4.

Méliusz József fiatalkori művei, legalábbis első regénye jócskán késleltetett megjelenéséig, nem arattak különösebb sikert. Sőt, mondhatni tartózkodást váltottak ki, ami egyrészt az írónak az avantgárddal való szorosabb kapcsolatából is fakadt, de legfőképpen annak tudható be, hogy az illető időszakban - a harmincas évektől a hatvanas évek végéig - Méliusz inkább volt mozgalmár, mint elismert szerző. Mint befolyásos, a politikai hatalmi struktúrákban döntéssel bíró tényező, nem övezte túl sok rokonszenv. A második világháború befejeztével, egészen letartóztatásáig, illetve azután, kiszabadulását követően, gyors egymásutánban kapta az egyik vezető megbízatást a másik után a romániai magyar közéletben. Volt a Magyar Népi Szövetség sajtóirodájának vezetője, majd a Romániai Magyar Írók Szövetségének főtitkára, továbbá a Gaál Gábor-féle Utunk felelős szerkesztője, a romániai magyar színházak vezérfelügyelője a Művelődésügyi Minisztériumban, később a kolozsvári magyar színház főrendezője, majd igazgatója, a magyar színművészeti intézet tanára; egyáltalán, az erdélyi magyar intézmények újjászervezésének sok intézkedése fűződik ténykedéséhez. Ez idő alatt inkább a közvetlen propaganda céljait szolgáló verseket, brosúrákat, publicisztikát ír, kapcsolata az irodalmi élettel, az írótársadalommal problematikussá válik.

1955-ös szabadlábra helyezése után kevéssel az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó aligazgatójává nevezik ki, 1968-1972 között a Romániai Írók Szövetségének alelnöke. Ennek ellenére, rehabilitálása nem diadalmenet, sok gáncs éri, s mindenek előtt román íróbarátainak köszönheti, hogy talpra állhat. Ezekben az években két kapitális tévedése rontja még jobban körülötte a levegőt: akkora hévvel kötelezi el magát a baloldali irodalom esztétikája mellett, hogy durva támadást intéz Dsida Jenő költészetének újraértékelése ellen, majd 1956-ban a hivatalos magyar álláspont szellemében foglal állást az 1956-os "ellenforradalommal" szemben. Folytatja a polgári irodalom kiemelkedő alakjainak ostorozását, kolozsvári és vásárhelyi írókkal hevesen polemizál. Alaptermészetéből fakadó türelmetlenségét, rátartiságát magánéleti tragédiái teszik nehezen elviselhetővé: amíg börtönben van, első feleségét a szekuritáté halálba hajszolja. Kiszabadulása után fiuk, Méliusz Péter megőrül és zárt intézetbe kerül, ahol 1994-ben hunyt el.

Szávai Géza, aki bukaresti, A Hétnél töltött évei alatt fiúi tisztelettel szoros kapcsolatban állt a már idős íróval, Íme, Méliusz! c. esszéjében (In: Torzmagyar, Pont Kiadó, Budapest, 2004) a következőképp mutatja be az írói egyéniség ellentmondásosságának mibenlétét:

"Becsukott ajtó mögött pipázgattunk, nem valami fényes kedélyállapotban... Keserűen körbemutatott:

- Meglásd, Géza bácsi, meghalok, marad utánam ez a nagy szemétdomb, mert megy innen minden a szemétre. Senkit nem fog érdekelni, amit írtam. Elfelejtenek.

- Jóska bácsi, nem fog semmi a szemétdombra menni, hiszen megígértem, hogy ha egyetlen intézmény sem tart rá igényt, akkor elviszem én a kéziratokat. - Ezt mindig szertartásosan elmondtam és megfogadtam; sokszor csupán a fogadalmam megismétlését akarta kicsikarni az öreg. De most mélyebbről jött a panasz, nagyobb volt a fájdalma. Ekkor mondtam meg neki, amit addig is gondoltam, ám kimondani nem akartam:

- Jóska bácsi halála után néhány évvel, de az is lehet, hogy jó néhány évvel, az érdeklődés az életműve iránt növekedni fog. Jóska bácsi személyisége egész életében akadályozó tényező volt. Egyrészt nagyon kevés megértő barátja akadt, annál több "távolságtartó ismerőse", hogy ne mondjam: ellensége. Másrészt a szerkesztőkre se nagyon hallgatott. Még a könyvei formátumára vonatkozó, talán nem mindig előnyös elképzeléseit is áterőszakolta... Ha már nem lesz Jóska bácsi, akkor ezek a tényezők sem állnak majd fenn. Az életmű pedig az alkotó személyiségétől függetlenedő életet kezdhet.

Efféléket mondtam, meg még cifrábbakat. Hallani lehetett a pipafüst zaját, amint súrolja a levegőt.

- Öregem, te ezt komolyan mondod? Hát persze. Ha megkérdeztelek... Nem hiszem, hogy igazad lesz.

Mindketten pontosan tudtuk, hogy ez utóbbi mondat hangsúlya: reménykedő; hogy mégis igazam lesz.

Én komolyan gondoltam, amit életemben egyetlen egyszer Méliusznak is elmondtam: személyisége nem igazán kedvez az életműve fogadtatásának. Nem akartam bántani, csupán őszinte voltam. Sosem akartam bántani. Nagyon szerettem "az öreget", aki már akkor is öreg volt - legalábbis az én szememben - amikor megismeri A személyiségére tett észrevételeim sem "elmarasztaló minősítések" (voltak), hanem egyszerű ténymegállapítások. Mely ténymegállapításoknak az is részét képezi, hogy ha valakit nem igazán fogadnak el - akkor természetszerűen (hiszen kettőn áll a vásár!) ez azokat is minősíti, akik nem fogadják el. És ezzel az észrevétellel sem elmarasztalni akarok ("el- vagy befogadókat"), csupán leírni egy helyzetet."

Visszatérve első regényére, úgy tűnik, hogy a sorozatos elutasítások hátterében a történelmi pillanatok gyors változásai is aktívan szerepet játszanak. Könnyen elképzelhető, hogy a negyvenes évek elején, a két bécsi döntés által nyújtott - átmeneti - történelmi elégtétel bizakodó hangulatában kevesen tartották fontosnak egy, a Monarchia bukását és ezzel összefüggésben a trianoni katasztrófa törvényszerűségét bemutató történelmi tablóval riogatni a közhangulatot. Minek, amikor úgy tűnik, az igazság felénk is küldött egy jóságos mosolyt? Senki sem kívánt arra gondolni - vagy ha mégis, csak nagyon kevesen -, hogy ez az állapot csak pár esztendei ideiglenességet jelez, ami után a történelem makacsul és még kilátástalanabbul megismétli önmagát? Ráadásul a könyv komor, önostorozó következtetésében sokan a baloldali szemléletet vélhették visszaköszönni látni, ami az alkotás elévülhetetlen érdemei, kvalitásai ellenére rossz ómennek bizonyult.

A népi demokratikus rendszer megszilárduló dogmatizmusa sem kecsegtetett sok jóval a regény és szerzője számára. Lehet, hogy az elemzés baloldali szellemiség logikáját hordozza, de nem kívánja meghamisítani sem az ábrázolt, sem a történelmi valóságot: azt a magyar tudatúvá asszimilálódott bánsági hivatalnok családot ábrázolja benne - háttérben a történelmi események meg-megismétlődő, mind jobban kibomló szimultanista tablójával -, amelynek eszmélődő sarjaként megtagad ugyan mindent, ami az ország, a régi világ elherdálásában, elvesztésében döntő szerepet játszott, de gyermeki vétlensége dacára úgy érzi, vállalnia kell szülei és rokonai, a hasonszőrű baráti kör tettei miatti felelősséget.

"Elérkezett a pillanat, amikor fizetnünk kell. Fizetni a legendásan gondtalan, elmúlt, dús, vértelen, számunkra vértelen négy esztendőért, a kövér esztendőkért. Sejtettem, valahogy éreztem talán, illetve csak most érzem, hogy vétkes vagyok én is, aki, ha ugyan önkéntelenül és tudatlanul, de mégis részt vettem ebben az áldatlan színjátékban: tagja voltam egy megbocsáthatatlan és feloldhatatlan, bár kétségtelenül könnyű és tetszetős színjátékban fellépő bűnös szereplőgárdának, mert hiszen ott éltem és akkor éltem abban a gyalázatos környezetben, s mert életem révén, bár a körülmények folytán - lám, mégiscsak kibúvót keresek, mert hát a gyermek tényleg nem felelős - akaratlanul, de mégis jelen voltam abban a játékban, melyről a távol került időben derülhet csak ki, hogy a história volt-e, s persze könnyű lenne lerázni ezt a felelősséget, mint szőréről kutya a vizet, de lehet-e élni, lehet-e tovább élni, ha nem vesszük magunkra a felelősséget, a bűntudatot mindazokért, amikért mások, egy hamis és rossz élet élői képtelenek a felelősséget vállalni; ám a gyermek, mondom, mindezt még csak nem is sejtette; nem sejthette, hogy egyszer majd egyedül is így érhet el a feloldozás küszöbére, hogy megsemmisíti magában a kispolgárt, a polgárt a megtagadó vallomással; s azzal önmagában is elítéli osztályát, egyszer, majd, amikor minden, ami a kezdet ködeiben történt, ha visszapillant a történtekre: tudatossá válik benne, mert hiszen egy ténylegesen feloldozhatatlan, újra-bűnös életbe kezdene, ha nem mondana el mindent. Mindent? Legalábbis valamennyit, a minden egy töredékét, azt a nyomorultul keveset, ami egy ember élete, az ember életének kezdete, mert hiszen mindent el kell mondani, nem nézve, kit ér a vallomás ítélete, akár apját, anyját is, ha azok az igazságtalanság résztvevői voltak; elmondani az igazat, hogy feloldozva átkerüljön azok oldalára, akik az igazságtalanságot elszenvedték, akiknek a terhére és kárára élvezték a "sors kedveltjei" akár tudatlanul és öntudatlanul is, de mégis érdekeiktől vezéreltetve az előnyöket, az élet ilyen vagy amolyan örömeit."

Csakhogy a vallomás, a mindent elmondás Méliusz esetében olyan jól sikerült, annyira a felállított erkölcsi mérce mentén történt, hogy a társadalom, amelyik elvárta, hogy az író ítéletében vagy az egyik, vagy a másik oldalra álljon, elégedetlen volt a leleplezés teljessége miatt - sem a jobb, sem a baloldal nem érezte igazán a magáénak a könyv vízióját, amely makacsul nem kívánt több lenni a szerző által megtehető szubjektív tanúságtételnél. Így aztán, amikor a Város a ködben végre napvilágot látott és élni kezdte a könyvek természetes életét, már lekopott róla nagyjából minden hímpor; inkább csak "post festum" sugallta mindazt, amivel korábban valódi revelációként hatott volna. Borcsa János monográfiájában (Méliusz József. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest * Kolozsvár, 2001) ezért kénytelen hármas értékelésben meghatározni az 1969-ben megjelent mű reális fontosságát: "1) helye a harmincas évek magyar társadalmi s ezen belül a hagyományosan modern polgári regényei között van, különös tekintettel a Nyugat ún. harmadik nemzedéke prózájára, 2) egyes részleteiben érintkezik a jelzett időszak magyar szociográfiai irodalmával, és 3) az 1968-as tavasz által is meghatározott, Romániában születő modernista-önismereti igényű magyar irodalmi megújulás egyik fontos eseménye."

Ma már talán meg sem állapítható, hogy milyen lenne a mű, ha azon melegében, a negyvenes évek elején napvilágot lát. Feljegyzésekből, utalásokból tudjuk, hogy a szerző sokat dolgozott, csiszolt, nyesett, betoldott, módosított rajta. Lehet, hogy jobb, de az is lehet, hogy erőtlenebb, "elfolyóbb" változat maradt volna ránk. A könyveknek, akár csak alkotóiknak megvan a maguk sorsa, amit be kell hogy teljesítsenek. Úgy látszik, a Város a ködben-nek az volt a sorsa, hogy úttörő legyen a tisztánlátásban, de ez a tisztánlátás még ma sem érkezett el, a Trianon körüli köd nehezen oszlik, s különösen igaz ez abban az esetben, ha a szemlélet a múltat veszi célba, oda visszatérve akar csapást vágni a jövőnek...

Az 1996-ban antológiában összegyűjtött (Querela Hungariae, Széphalom Könyvműhely) ún. trianoni irodalom színe-java élén a szerkesztő Pomogáts Béla ekként értékelte a magyar irodalom addigi teljesítményét: "Olyan írások válogatását kapja kézhez az olvasó, amelyek évtizedek óta nem jelenhettek meg, és szinte ismeretlenek voltak még az irodalomértő közönség körében is. Így Babits Mihály A repülő falu, Kosztolányi Dezső Égi jogász, Móricz Zsigmond Egy akol, egy pásztor, Krúdy Gyula Az utolsó garabonciás, Szabó Dezső Kálvinista legenda és Karinthy Frigyes Levél című elbeszélései, illetve vallomásai; valamint egy kisebb kötetre való vers a korszak legnagyobb költőitől. Munkámat az a tudat és meggyőződés vezette, hogy múltunkat, régi fájdalmainkat és e fájdalmak feloldására tett erőfeszítéseinket nem szabad elhallgatni a jelen elől, hiszen, ha nagy közös történelmi megpróbáltatásainkról és sérüléseinkről hallgatunk, akkor a múltat sohasem fogja "békévé oldani az emlékezés".

Bár a huszadik század vége, s a huszonegyedik eleje további jó pár friss prózakísérlettel állt elő a téma korszerű irodalmi feldolgozása céljával - és itt most elsősorban Köntös Szabó Zoltán négy kötetes, Trianon gyermekei c. regényfolyamára gondolok (1. Fehér zászló Erdély felett, 1992; 2. Tövissel kerített Éden, 1994; 3. Köd lepte be a Szamost, 1997; 4. Torda felől hírt hoz a szél, 2002), vagy akár Mács József Trianon harangjai és Juhász Erzsébet Határregény c. munkáira -, Trianon valódi regényét, minden bizonnyal, még csak ezután fogják megírni...

5.

Igazságtalan lennék, ha nem ismerném el, hogy a történetírás, a történeti kutatás terén ugyancsak történt egy s más az utóbbi évtizedekben: Trianon ma már komolyan s ami még fontosabb, higgadtan vizsgált területe a magyar szakembereknek. Ahhoz, hogy a közvéleményben egy sokkal józanabb, reálisabb hang uralkodjék el a Trianonban és főként az utána történtekről, már igenis léteznek az első alapvető szakmunkák, okmánygyűjtemények, de ami még fontosabb: felnőtt egy fiatal kutatónemzedék, akiket elsősorban a tények objektív ismerete és a jövőbe mutató vonatkozások érdekelnek.

Különösen szembeszökő és kiegyensúlyozott látásmódjával biztatóan rokonszenves a még ugyancsak fiatalnak számító, de már több figyelemreméltó állásfoglalást közzétevő Ablonczy Balázs törekvése, hogy a Trianonból és kihatásaiból levonható következtetések egészségesek és életrevalóak legyenek. Egyik összefoglalójából (Trianon-problémák. Kommentár, 2007/4) tudom meg, hogy történészeink meddig jutottak a kérdés vizsgálatában. Ha nem is hiszek vakon a szavainak, értékelése minden szavának, forrásokhoz jutok, amelyeket kellő kritikával bárki haszonnal forgathat. Megtudom, hogy a bátortalan, elszórt kísérletek után a rendszerváltozás után születtek meg az igazán alapvető művek, melyeken már el lehet indulni a folytatás felé - ha megvan hozzá a megfelelő akarat.

Így például elismeri Raffay Ernő két munkájának úttörő szerepét (Erdély 1918-19-ben. Magvető, 1987; Trianon titkai, Tornado Dannenija Kft, 1990), de nem lelkesedik értük, mivel a szerző értelmezése mindinkább a martirológia felé mutat. Fontosnak tartja viszont Romsics Ignác A trianoni békeszerződés, Osiris, Budapest, 2001. c. rövid, olvasmányos, de tudományosan kellően megalapozott kötetét, illetve az elkezdett okmánykiadást (Francia diplomáciai dokumentumok a Kárpát-medence történetéről, I-III., szerk. Ádám Magda, Akadémiai, Budapest, 1999; az eredeti francia kiadás 1993-ban jelent meg), a kérdés bibliográfiájának összeállítását (Szidiropulosz Archimédesz: Trianon utóélete: válogatás a magyar nyelvű irodalom bibliográfiájából, 1920-2000, XX. Század Intézet - Kairosz, Budapest, 2002.), illetve egy monumentálisnak ítélt szöveggyűjtemény elkészültét (Zeidler Miklós: A magyar irredenta kultusz a két világháború között, Teleki László Alapítvány. Regio Könyvek. Budapest, 2002.).

Ablonczy tisztán látja a hiányokat is, amelyek így vagy úgy, de részben már fölkeltették a szakértők érdeklődését. Problematikusnak találja viszont, hogy a szakszerű ismeretek, a tények vajmi nehezen jutnak le a közbeszéd szintjére, ahol továbbra is tartják magukat a különböző tévhitek, féligazságok, szlogenek, szimbolikus tartalmak, a restitúciós indulatok stb. Egy másik állásfoglalásában (Ki a parkból. HetiVálasz.hu, 2005. június 2.) iróniával vegyes szókimondással talpára állítja az agyonrágott, agyonkérődzött kérdést:

"A magyar múlt Trianonnál több. Ugyanakkor és mindazonáltal: igazságtalan és kegyetlen békeszerződés volt-e a trianoni? Az volt. Kisebbségi sorba taszított hárommillió magyart? Abba. E tömeg sora rosszabbra fordult-e az impériumváltás után? Bizonyám. A nemzetközi viszonyokban következik-e ma ebből bármi? Aligha.

Elsősorban néhány alapvető tévedést kell tisztáznunk. Nem, az antanthatalmak nem teljes tudatlanságban döntöttek Magyarország sorsáról: Georges Clemenceau harminc éven keresztül járt Bécsbe és Karlsbadba, a fia magyar nőt vett feleségül. A francia békedelegáció legfontosabb földrajzi szakértőjét, Emmanuel de Martonne-t magyar geográfusok szedték ki a csendőrség kezéből, amikor 1906-ban Orsován kémgyanúval lefogták: akkor éppen a Kárpátok morfológiáját kutatta. Harold Nicolson Budapesten gyerekeskedett, bár élményei nem voltak jók. Lehet, hogy a döntéshozók között éppenséggel sok volt a szabadkőműves, de ez Franciaország stratégiai igényein, a brit balance of power-elven aligha változtatott. Nem, Magyarország feldarabolása nem volt eldöntött tény a világháború elején, s nem a Tanácsköztársaság miatt történt. A határok 1919. március 21-én már nagyjából készen voltak. A csehek nem állították be hajózható folyónak az Ipolyt, és a magyar békeszerződést a Nagy-Trianon-palotában írták alá. Nem, a szerződés nem jár le. Nem segít sem az ENSZ, sem a Vatikán. És sajnos, Sajó Sándor nem nagy költő. S az sem számít, hogy a román tisztek állítólag rúzsozták magukat. A magyar állam - mindegy milyen körülmények között - belépett egy háborúba, amelyet elvesztett. Többek között a kirúzsozott tisztek által vezetett román hadsereggel szemben. Az, hogy a vesztesek között is kirívóan méltatlanul bántak a magyarsággal, persze, betudható a külföldi propagandának, de érdemes eltöprengeni: a hazai nemzetiségek miért látták volna jónak kitartani Magyarország mellett? A háború alatt az 58%-ban szlovák lakosságú Sáros vármegyében már egyetlen szlovák nyelven oktató állami elemi népiskola sem volt, s ezt nem szlovák történészek állítják, hanem a vármegye főjegyzője némiképp büszkén. A magyar revíziós propagandában sokszor tényezőként említett németek közül az erdélyi szászok 1919. január 8-án Medgyesen maguk is kinyilvánították: nem akarnak tovább a magyar korona alattvalói lenni. Nehéz volt magyarként rokonszenvesnek lenni 1919-ben Párizsban: hol kommunisták voltunk, hol reakciós mágnások.

Sok volt a képmutatás az antant és a nemzetiségek érvelésében, s nem is biztos, hogy a történtekért kárhoztatni kell a magyar nemzetiségi politikát, de a tények ettől tények maradnak. S nyolcvanöt év elteltével szembe tudunk-e nézni saját hibáinkkal? Úgy, ahogy a két világháború között a magyar művelődés legjobbjai meg tudták tenni, Németh Lászlótól Babitsig. Pedig nekik még a történeti kutatások eredményei sem segítettek.

Magyarországot nagyhatalmi szándék osztotta fel, mai határai kompromisszum eredményei. Az utódállamok sokkal többet akartak, a nagyhatalmak - főleg az angolszászok - etnikai alapokon méltányosabb területmegosztást. Végül főleg a vasútvonalak döntöttek. Ám ennek ma már semmiféle jelentősége nincs..."

Kései tudósítások a párizsi konferenciáról

A csíkszeredai Koszta István újságíró 2010-ben megjelent könyvére (Nem [csak] Erdély volt a tét. Csíkszereda, 2010) joggal figyelhet föl a közvélemény, ugyanis a szerzője úgy nyúl Trianonhoz, az első világháború végi Erdély sorsához, hogy nem az érzelmek és az elfogultság vezeti tollát, hanem az egészséges kíváncsiság - megismerni azt, valóság- és emberközelből, ami 1918-ban-1919-ben-1920-ban és azután történt nagyapáinkkal-apáinkkal és velünk. Nem a múltba néző nosztalgia, az irányított propaganda csapásain haladva kutat, hanem egészséges ösztöneire hallgatva. Elsőként mindjárt az események tövéről merít: Alexandru Vaida-Voevod leveleit és feljegyzéseit hasznosítja nem csak azáltal, hogy magyarítja s így széles körben hozzáférhetővé, kutathatóvá teszi azokat, de értelmezi is őket, sőt, a román történelmi szemléletre visszahatóan aktiválja a ma már meg nem másítható, a történelmi folyamatokat a maguk természetes alakulásában bemutató dokumentumokat.

A naplót vezető alparéti születésű, XIX. század második felében a monarchiában szocializálódott román orvosdoktor a huszadik század elejére inkább a román nemzeti politikával jegyezte el magát, akkor is, amikor Vajda Sándor néven még csak nemzetiségi képviselő a magyar országgyűlésben. Nem telik el sok idő, s Nagy-Románia miniszterelnökeként, majd Maniu belügyminisztereként is közéleti színpadra lép. A háború utáni béketárgyalások idején Vaida-Voevod tagja a román küldöttségnek s levelekben számol be pártvezérének, Iuliu Maniunak a bennfentes krónikás, szem- és fültanú részletezésével nem csak a nyilvános, hanem a kulisszák alatti és mögötti eseményekről, közjátékokról stb. is. Ezekből pedig, a helyes értelmezéshez oly szükséges részletek megismerése mellett, világosan kiderül, hogy a párizsi békekonferencia szemléletében és eseménysorában maga a tragikus magyar sorsfordulat nem főbenjáró tét volt, annál inkább természetes következménye egy következetesen képviselt harci szövetségnek, mely vesztesként került ki az első világháborúból. A vesztes szerepe pedig óhatatlanul arra ítélte, hogy a belső ellentétektől, nemzeti törekvésektől robbanásig feszített magyar államiság összeomoljon. A párizsi konferencia tipikus érdekszférákra való újrafelosztásban utazott, az azon részt vevő és hangjukat hallató győztes nagy- és csatlós hatalmak játszmájának bizonyult, amelynek a végén a vesztesekkel egyszerűen közölték a tényállást. A húszas évek status quo-ja: ez volt tulajdonképpen Trianon. A román küldöttség ügyködése felől láttatva a történteket, tanulságos és demisztifikált képét kapjuk annak az aktusnak, melynek letargikus hatása ma is annyi kárt és meghasonlást okoz a magyar nemzettudatban.

Koszta Istvánt a véletlen segítette hozzá, hogy termékeny csapást válasszon kutatásaihoz, de az már az ő józan helyzetértékelését és egészséges látásmódját dicséri, hogy nem hagyta elsikkadni a felkínálkozó lehetőséget.

Következő könyve, a szintén alig-alig ismert román dokumentumokból táplálkozó Mária román királynő párizsi követsége (NagyMagyarország, Budapest, 2011), gyakorlatilag folytatása az előbbi kötetnek. Formálisan ez esetben is inkább szerkesztői-fordítói-jegyzetírói munka az övé, de az esemény, amire fókuszál, a Trianonhoz vezető folyamatnak egy másik sokat jelentő szakasza. A román királynő párizsi tartózkodása a béketárgyalások idején sok értetlenségre és tévhitre szolgáltatott okot, s máig nem tisztázott kérdése a huszadik századi román történelemnek. Miként azonban a könyvből kiderül, Mária királynő alakja túlnő a román nemzeti történelmen, s ha politikai fellépése nem is járt kézzelfogható eredményekkel, érezhetően pozitív irányba befolyásolta azt a hangulatot, ami a huszadik század húszas éveiben a kialakuló Nagy-Romániát övezte. Olyannyira, hogy akik túlzott érdemeket tulajdonítottak maguknak a párizsi tárgyalóasztaloknál - ahol pedig inkább csak tudomásul kellett venni azt, hogy a "nagyok" végül is miről voltak hajlandók lemondani Románia javára, és ez a hajlandóság nagyságrendekkel volt kevesebb azoknál az ígéreteknél, amikkel Bukarestet annak idején az Antant oldalára csábították -, szóval a mindenáron kitűnni vágyó történelemcsinálók igyekeztek szinte a nullára csökkenteni a királynői szerepet. Ezért történhet meg az, hogy Koszta István vállalkozása ezúttal is egy újabb revelációja a romániai történetírásnak, olyan felfedezés, amelynek a fényében könnyebben lehet és kell is újraírni a kárpát-medencei térség népeinek egymásba játszó modern kori történelmét, az események reális felbecsülésének fényében.

Miben is áll tehát Mária királynő érdeme? A könyv tanúsága szerint éppen abban, hogy hiteles naplóíróként lejegyzi az eseményeket. Azokat is, amiknek cselekvő részese, s azokat is, amiknek szem- és fültanúja. Írása ezért is kényelmetlen, amolyan "nem szeretem" forrás, amit sokak szerint nemhogy idézni, annál inkább elhallgatni kell. Márpedig ez a második Koszta-könyv is ugyanazt a tanulságot sugallja egyértelműen és hangsúlyosan: ahhoz, hogy tisztán lássunk, engedjük magunkhoz szabadon és előítélet mentesen a részleteket, a kor hiteles tanúinak vallomásait, akik nem utólag magyarázzák ki a történteket, saját érdekeik és az aktuális széljárás koordinátáihoz igazítva, hanem vállalják a pillanat súlyát és felelősségét ott és akkor, ahol és amikor éppen az események forgatagában álltak.

(Alkalmam volt részt venni néhány könyvbemutatón, ahol a szerző szembesülhetett potenciális olvasóinak érdeklődésével, problémalátásával. Keserűen tapasztaltam, hogy a két Trianon-témájú könyvtől jelentős hányada az érdeklődőknek egészen mást várt: dokumentumok helyett hangulatkeltést, a szomszéd kártyáinak ihletett felfedése helyett verbális leleplezéseket és elítélést - mintha a trianoni döntés nem is közel száz éve történt volna meg, a történelem minden utólagos vargabetűje ellenére, visszavonhatatlanul, hanem csak tegnap... Szomorú dolog illúziók és nosztalgiák fertőzöttjei társaságában a holnapon töprengeni, de nincs más mentségünk...)

Trianoni szivárgások

Ezek után érthető töprengéssel gondolok arra, milyen helyet foglal majd el a huszadik század Trianon utáni magyar sajtójában tallózó újságkivágás gyűjtemény, amely címében homlokán hordozza a mai magyar közbeszéd legvitatottabb és érzelmileg egyik legérzékenyebb elemét. Egyáltalán, hogy is gondoltam arra, hogy Trianonról szóló cikkek gyűjteményére vállalkozzam? Hiszen ehhez egy élet nem lenne elég és erősen kétséges, hogy a mennyiségi teljességre törekvés valamit is mozdítana előre Trianon-értelmezésünkön. A sajtót, a médiát elözönlő sirámok és ömlengések begyűjtött áradata, különösen az utóbbi másfél évtizedből annyit tenne csupán, mintha a hullámtörőket felszaggatva, a partra engednénk zúdulni a felkorbácsolt tenger szökőárját. Ám az Ablonczy-féle, jobb híján "középutasnak" nevezett Trianon-koncepciót alkotóan értelmezve sikerült eljutnom oda, hogy a Trianon utáni világot ne csak a veszteség, a tragédia szemszögéből értelmezzem, hanem annak lehetőleg történelmi teljességéből láttassuk a kárpát-medencei (de akár az európai, sőt a világpolitikai) eseményeket, amiket a korabeli sajtó figyelemre érdemesített. A huszadikszazad.hu portál szívós reprodukciós munkája ehhez nyújtott válogatási alapot, sokfelé cikázó figyelmet. A portál által a múltból a mába mentett sajtóanyagok egyre jobban meggyőztek arról, hogy az életben - legyen szó politikáról, gazdaságról, kultúráról, tudományról, hétköznapokról, köznapi "szenzációkról" minden mindennel összefügg, a történelem keresi a maga kibontakozásának medrét. Trianon úgy szivárgott be a kárpát-medencei mindennapokba, ahogy az égből lezúduló csapadék keresztülverekszi magát a talajon, beveszi magát a szerteágazó vízrendszerbe, itt is, ott is feltűnik, kisebb-nagyobb sodorba futva vagy éppen állóvizekbe ereszkedve. Meggyőződésem, hogy ez a fajta, sajtóból építkező olvasókönyv egyféle gyógyír is lehet a többszörös trianoni sokkra, hiszen a tanulságok felfeslése és a szempontok ütköztetése mellett az építkezés, az életigenlés, a nagy tévedések ismételt meghaladása felé törekszik a század - letagadhatatlan vétkeinkkel és kisszerűségünkkel együtt...

"Meg kell szabadulnunk Trianon rögeszméjétől, mert csak magunknak ártunk vele. El kell temetnünk." De ez már nem a Turulpörkölt szerzőjének intelme, hanem az Ablonczy Balázs és a hozzá hasonlóan gondolkodók józan szava.

Legyen munkánk pár lapát föld e közös eltemetéshez...

2010-2012

Cseke Gábor