Az alábbi eszmefuttatás, mely korunk égető kérdéséhez szól hozzá - bevallottan kiváltója a Periszkópon ismertetett Sabin Ghermanhoz köthető interjú a mai Románia megalakulásának centenáriumáról -, amiről manapság mindenkinek van véleménye, épkézláb elképzelése annál kevésbé. A címhez illesztett felszólítás (Vitázz - ne anyázz!) egyúttal a Periszkóp szándékainak komolyságát is jelzi... Várjuk a véleményeket! Kontaktcímeink a Kapcsolat menűpont alatt...

**************************************

Eléggé beszűkült csőlátással nekünk az autonómiáról mindig csak Erdély (esetleg a színmagyarnak vélt Vajdaság, nagy ritkán a nemzeti emlékezetben ugyanígy kezelt Kárpátalja meg a Felvidék - és szinte sosem Burgenland) jut eszünkbe, és bezzeg-példának mindig Dél-Tirol ugrik be az ’anyaországi’ védhatalmi státusszal, esetleg a katalánok (meg a baszkok), a vájtabb agyúaknál talán még a lenini-sztálini Birobidzsán is előbújhat...

Alábbi kis eszmefuttatásom egyáltalán nem a ’tévelygők útmutatójának’ készült: magam is tévelygek. És az ilyen ne akarja megmondani a tutit (nem is szándékozom), kívülről (a határon innenről) ez nem is illenék nagyon, bár csöppet sem érzem magam kibicnek. Csak gondolataimat mondom el, esetleges vitát – inkább együtt gondolkozást - provokálandó. S egyáltalán nem kívánok ’kommentekkel’ vitatkozni (nem is fogok!) – mások őszinte véleményét szeretném végre látni, iránymutatásnak tévelygésemhez. (Legalább annyira őszintét, amilyennek Sabin Ghermané tűnik.)

A jelenlegi helyzetet (meg a történelmet, netán a politikai földrajzot) kevésbé vagy nem nagyon pontosan ismerők úgy vélik: egyszerű döntés (egyoldalú elhatározás) kérdése csupán a függetlenedés, az önállósulás. Meg hogy saját bélyeg nyomtatása a leglényegesebb (ld. a Lajta-bánság bélyegeket, nekem is volt). Hajlamosak voltunk/vagyunk azt hinni, hogy a (néhol még működő) demokráciák egyértelmű hozsannával fogadják az autonómia-törekvéseket, természetes emberi jogként kezelve azokat.

Nagy Britanniáról – mostanság – főként a brexit jut mindenki eszébe, nem pedig Skócia vagy Wales (neadjisten: Észak-Írország) autonómiája. Spanyolországról már bekattan a katalán autonómia (a baszk egyre kevésbé). Az oroszországi kiválási és függetlenségi próbálkozások már kívül esnek a magyar látóhatáron, nem beszélve az ázsiai, amerikai (földrészi) és afrikai hasonló törekvésekről. De mindenki elsősorban a maga autonómiájáról gondolkodik (és álmodik). Ennek tükrén át nézi (s látja, homályosan) a többiek törekvéseit, véli érteni nem csak az olasz (és nyomán a magyar) irredentát, hanem – mondjuk – a bolíviait is (’Bolíviának történelmi joga van a tengeri kijárathoz’ – olvasható a majdnem 4000 méterre az óceán szintje fölötti Titicaca tó bolíviai partján; a kijáratot egy bolíviai Trianon során nyúlták le az erősebb – ráadásul ugyanazt a nyelvet beszélő - szomszédok).

Hótt (tajt) katalán barátom egyszer kifejtette nekem Barcelonában, aranysáfrány színű paella falatozgatása mellett, hogy az önálló államiság normális katalánok agyában nemigen fordul meg: a jelenlegi jólét főként relatív: a többi spanyol országrészhez-nagytartományhoz (autonóm nemzeti közösség) viszonyítva, és azokkal együtt működik csupán. Ha önálló államot kellene fönntartani, az államigazgatásra, a védelmi (’védhatalmi’) költségekre és egyéb függetlenséggel összefüggő kiadásra olyan sok elmenne, hogy azonnal olyan hatalmasat zuhanna az életszínvonal, hogy hatalmasabb tömegek követelnék az utcán a visszatérést a hispán nemzetállamba, mint ahányan az elszakadásért tüntettek... Figyelembe veendő az is, hogy a szűkebben vett Katalónia lakosságának jó fele inkább spanyol, semmint katalán identitású) még ha érti-beszéli is a kicsit eltérő katalán nyelvet). Moldovában is tapasztaltam, hogy a lakosság jelentős része ’szovjet’ (’moldáv’) identitású, pontosabban: nem-románnak (Pruton túli moldovánnak) tartják magukat, és nem csak a Dnyeszteren túl meg Gagauzföldön... Még Jugoszláviában is voltak (sőt: vannak) ’jugoszláv’ identitásúak, a pici Montenegróban és az albánosított Koszovóban is... És – mint másutt is, sokhelyütt – az ott letelepedett nem-katalánok (kasztíliaiak, andalúzok, galíciaiak avagy baszkok) magukénak érzik Katalóniát, sokszor jobban, mint egykori szülőföldjüket (’anyaországukat’).

Paellakedvelő barátom szerint a legmegfelelőbb a katalánok számára is a Spanyol Királyságon (a ’birodalmon’) belüli minél nagyobb fokú önállóság, az igazi regionalizmus fönntartása lenne – semmiképpen sem a ’hispán brexitelés’. Katalán (piros sávos) zászló – sí – kasztíliai szupremácia – no. A paella íze meg a szép Pireneusok látványa – kevés. És: a spanyol nyelv – világnyelv; sokkal több minden (szinte minden...) olvasható spanyolul, mint katalánul. És: spanyolul mindenki ért Katalóniában... (Ahogyan a Moldovai Köztársaságban is – és a teljes posztszovjet térségben - mindenki ért oroszul, a volt Jugoszláviában – szerbhorvátul, és – mondjuk – Olaszországban is mindenki érti/beszéli valamelyest az ’államnyelvi’ /dantei/ olaszt, még a szicíliaiak is).

Az autonómia elsősorban spirituális töltettel forog közszájon (nyelv, hagyományok, történelem, remények és vágyak, stb.), a gazdasági vonatkozások hátrébb szorulnak (GDP-különbségek, adó-befizetés a közösbe, a ’közös költségek’ /közigazgatás, erőszakszervezetek fenntartása, önálló pénz- meg pl. külügyek, stb./, a belső és külső piacok fenntartása, stb. ) Az újságolvasók többségét is inkább a kétnyelvű (+rovásírásos) helységnévtáblák és a nemzeti énekké kikiáltott himnuszok ügye foglalkoztatja, nem a ’piszkos anyagiak’. A csak politikai lózungokra hallgatók pedig szívesen mantrázzák az olasz(-osztrák) Süd-Tirol, a finn(-svéd) Åland-szigetek EU-szabványú autonómiáját – anélkül, hogy annak részleteivel és hátterével tisztában lennének. A magas hegyek közé zárt Svájcról is csak az órák, a sajtok és a kantonok idilli együtt /egymás mellett/ élése jut mindenki eszébe.

A nagyobb összefüggéseket is figyelők számára az alapkérdés az, hogy létezik-e – pontosabban: létezhet-e – jól működő autonómia. Az én (kissé unortodox...),meglátásom szerint nem létezik jelenleg ilyen autonómia, de nincs kizárva, hogy egyszer (valamikor) majd létezni fog. Olasz szemszögből (Rómából nézvést) Trentino-Alto Adige ugyan tökéletes autonómia, de az osztrák ’fundamentalisták’ szerint egyáltalán nem az: Süd-Tirol a mindig osztrák Nagy-Tirol része... Åland sem Finnországnak, sem Svédországnak nem olyan fontos, hogy arra sok szót vesztegessenek. Erdély autonómiáját nem csak a nemzetállami (többségi) románok, hanem a Nagy-Magyarország nagynemzeti bűvöletéből ki sosem lépett magyarok sem tudják - Románián belül - elképzelni. Burgenland autonómiájára pedig még a legvadabb bélyeggyűjtők sem gondolnak. (Ahogyan már Königsbergére sem: ’Kalinyingrád, Celebesz – orosz volt és orosz lesz!’)

Az EU - melytől oly sokat reméltek az ’autonomisták’, nemzetállami szinten szerveződött, és nem is kíván ezen túllépni (a ’brexit’ sem a nemzetfölöttiség jegyében zajlott/zajlik le). Ezért támogatják inkább a ’tagállam’ hispán nemzetállamot, és idegenkednek a kiválni kívánó országrésztől. (Pedig Koszovót teljes mellszélességgel támogatták, még Montenegrót is...) A status quo hagyománya is a (meglévő) nemzetállamoknak kedvez. Az ideiglenesen vendégszeretetünket élvező szovjet hadseregnek szánt mondóka (’ne félj, Szergej, semmi sem tart örökké: százötven év sem tett minket törökké...’) ma is közismert és népszerű, az már kevéssé ismert és szavalt tény, hogy Quebec/Québec is jó százötven éve a Kanadai konföderáció része (és ha britté nem is, de teljesen kanadaivá lett – persze igen széleskörű autonómiával). Az irokézek fiai meg a mohikánok utódai, valamint az afroamerikaiak - mind jenkik már... És egészen mást gondolnak autonómiának, mint mondjuk a székelyek. S valószínűleg se himnuszuk, se zászlójuk nincsen. Csak – figyelembe nemigen vett – emberi, kollektív és egyéni jogaik...

A többnemzetiségű államalakulatok legeslegújabb kori szétesése korunk történelmi szükségszerűségének tűnt, holott igazából nem volt az. A létrejött új állami formációk túlélési problémái megkérdőjelezik a(z ’exit’-es) döntés helyességét illetve időszerűségét. S bármit is gondolunk (vallunk), az nemzetállami országhatárok államhatárokká lettek. A ’természetes’ (és/vagy történelmi) határokra hivatkozás ugyanúgy nem jogalap, mint mondjuk egykoron a szociáldarwinista-nemzetiszocialista ‘Lebensraum’-elmélet volt. Az etnikai vagy vallási különbözőségekre hivatkozás sem nyerő Wilson elnök sikertelensége (ld. Trianon) vagy Gandhi csődje (ld. India-Pakisztán) és a délszláv háborúk (ld. pl. Szerbia-Bosznia) óta. Mindenféle revíziós elképzelés az érintett szomszédok (és a ‘nemzetközi közösségek’) heves – és jogos (?) - ellenállását váltja ki, már embrionális formában is. A határok egyre inkább (drót-)kerítéseket és falakat jelentenek, semmint hidakat. A nemzetek csak elvben nyúl(hat)nak a határokon túl. A regionalizmus (különösen az etnoregionalizmus) csöppet sem lett népszerűbb eszme az elmúlt ötven-száz évben. Ahogyan a nemzetek (népek, emberek) közötti tolerancia sem. A ‘proletár nemzetköziség’ a letűnt kommunizmus délibábja volt, a ‘migráncsok’ befogadása meg a mostani ‘púderes seggű’ értelmiségé; a ‘minden ember egyenlő’ elv már régen keresztény-liberális álomképpé süllyedt.

Az autonómia délibábját erősítő szépítő (ám hamis) történelmi tudat (Erdély: magyar, a Vajdaság: magyar, a Kárpátalja: magyar, a Felvidék: magyar – ‘Bali, Jáva, Celebesz – magyar volt és magyar lesz!’ – népi /?/ rigmus 1956-ból) tovább homályosítja. Reális, valóban kivitelezhető (factible, feasible) autonómiáról egyre kevesebben gondolkodnak komolyan: a politológusokat is elragadják az álmok és rögeszmék. Melyekkel a másik (többedik) fél azonnal szembe állítja a maga álmait és rögeszméit. A pozitív és negatív töltetek pedig szinte azonnal kioltják egymást, így közös gondolkozásra szinte nem is nyílik lehetőség (tér).

Szóval: én is ‘torkig vagyok a turulos „mindentvisszázással”, a rovásírásos anti-finnugor hülyítéssel,, a velük összetapadó migráncskodással, ami hozzátapad ehhez az országnévhez, hogy Magyarország, ami a hazám’. Sem politikusaim, sem ’értelmiségi’ társaim (az ’anyaország’ kormánya és ’elitje’), sem a ’határokon átnyúló nemzet’határon túli hangadói nem beszélnek (csak mellébeszélnek) az autonómiák megvalósíthatásáról, arról: mit kellene – és lehetne – ez irányban tennünk. Hogy miképpen lehetne ezt ütemezni, nemzetek közötti (és nemzetközi) egyetértéssel. Pedig elkelne az útbaigazítás: az autonómiák útja (és útvesztője, emlékezeti labirintusa) igencsak rögös és kanyargós. Csak az őszinte, a realitásokat előtérbe helyező és kompromisszumokra kész hozzáállás tudna segíteni. A rögeszmékről és délibáboktól mentes, kölcsönös érdeklődésre (és érdekekre), valamint a nemzetközi tapasztalatokra épülő komoly eszmecsere. Amelyben a másik fél is figyelmesen meghallgattatik (audita erit et altera pars), s nem ellenségként kezeltetik. Hanem vitapartnerként.

Bár tudom (tudjuk), hogy vitázni sokkal de sokkal nehezebb, mint ’anyázni’.

Szentgyörgyi N. József