A. Gergely András

Minden lekonyuló gazdaságú és szétesett politikai rendszerű ország belebotlik abba a hibába, hogy jobb jövőben reménykedik, mint amire múltja predesztinálja. Minden elesett népesség kénytelen-kelletlen hagyja magát manipulálni, s ha nincs oka merészebb jövőképre, áruvá is válik azon a politikai piacon, amelyen a „jól tájékozott” körök áruvá változtatnak mindent, ami a legkevésbé is piacivá tehető.

Mi is jó úton gyalogolunk ilyen közállapotok felé. Gyors gazdagodás igénye, erős feltörekvés, siker-éhség és kíméletlenség terjedt szét közöttünk. Ős-patkány-kór – mint a jó ántivilágban ugyancsak sokszor...

Ez az olcsó kommercializálódás, a mindennapi élet elüzletiesedése és a kultúra minimalizálódása pedig olyan jelenségek, amelyek a nyugati társadalmakat a hatvanas években kólintották fejbe, mert ezek a jelenségek úgy lelassították a „szociális haladás” nyugati tempóját, hogy depresszióssá váltak azok a társadalmak, amelyekre mintegy negyedszázada már úgy nézünk, mint az eszményi világrendekre.

A mai fejlődés-képletek, a „modern ember” új eszménye, a médiák uralma immáron egy bőszen technokratikus társadalmi uralom sikeréről árulkodnak. Társadalomfejlődési irányunkat és perspektíváinkat keresve épp ezért lenne fontos egy szétzilálódott rendszer romjain, a „rend” és a „haladás” ígéreteiben még egészségesen kételkedve, de alaposan elmerengeni azon, miről is szólnak a posztmodern jelképek, milyen szintézisre van esélyünk, milyenfajta regenerálódás elé nézünk, s mik azok a jelenségek, amelyek rossz irány figyelmeztető jelei, a politikai restauráció szimbólumai máris.

Képtelenség lenne itt minden olyan kérdéskör szemléjét adni, amelyeknek a technokratizálódás és elolcsósodás jelensége csupán kísérője. A demokratikus-technokratikus új hatalom a tömegmanipuláció ideológiai előnyeivel jut uralmi magabiztossághoz, s ezt a maga direkt vagy szimbolikus eszközeivel ki is fejezi. Elfogadtatja, hogy a modern ember a szabadabb személyiség, a vállalkozási biztonság, az emberiség fejlődésének korábbinál civilizáltabb korszakában él, s minél elegánsabb javakat birtokol, annál magasabb szinten. Az „új ember” mítosza a társadalmi-politikai-gazdasági hatalmak kezében a médiák és a társadalmi tér-képzetek manipulálásához, a szervezetekkel és hálózatokkal fenntartott mind nagyobb indoktrinációhoz vezet. Ezt átlátni nem egyszerű, s a fogyasztói javak (ma még olykor így is szűkös) kényelmét minden hétköznapi ember jó okkal tartja többre, mint a hoszabb távú gyarapodás esélyét. A csoport-szintű feltörekvést azonban jó eséllyel akadályozhatja az „ösztársadalmi” szintű nemzetgenerálás, avagy a kollektív teherviselés demokratikusan „kiosztott” mértéke az új politikai-hatalmi játéktéren belül. Az államiasulás, a monopolizálódott létkörülmények egy részét még a „múlt rendszerből” hoztuk magunkkal, mély strukturális válságba került az emberi regenerálódás lehetősége is. Pedig elmerülni e helyzetben – új elidegenedés veszélye és tévedése.

Az „irányítást végző okosak”, akik párt-színekre való tekintet nélkül a mélyebb szakértelmet ígérték, a látszat-pluralizmus megvalósítását érték el. A történeti tapasztalat szerint azonban a társadalmi önigazgatás hosszú trendje sokkal „öregebb”, sokkal értékállóbb, mint az alkalmi uralmi csoportok és érdekkörök által kialakított „piaci” struktúra. Márcsak azért is, mert a klasszikus piaci racionalitás sosem azon alapult, hogy minimális befektetéssel és a „hívek” rövid távú megnyerésével (lerablásával) hamari hasznot remélhet a „befektető”, hanem ellenkezőleg, a hosszútávú kooperáció, az értékteremtés és értékőrzés racionalitása szabályozta az uralmi szférát is.

Az önigazgatás olyan érték, amellyel semmiféle háborús győzelem, semmiféle történelmi dicsőség nem vetekedhet. Az autonómia társadalmi alapja persze nem a gazdaság, nem egyszerűen a jogiasulás folyamata, nem az engedélyezett vagy oktrojált „demokrácia” – hanem olyan cserefolyamat, amelynek értéktartománya mikro- és makro-térben egyaránt hat, amelynek a piaci racionalitáshoz csak akkor van köze, ha saját, lokális ésszerűségek, önérdekű befektetések és intim függésviszonyok határozzák meg a szuverén társadalmi teret.

Ennek a sajátlagos társadalmi térnek mindenütt a kisközösségek, az egycélú mozgalmak, a helyi társadalmak a főszereplői. Magyarán szólva, többféleképpen értelmezhető, de lényegét tekintve azonos értéktartalmú társadalmi szféráról van itt szó: a civil társadalomról, amely ahhoz, hogy értékeit és magamagát megőrizhesse, ahhoz, hogy ne engedje kiszolgáltatódni magát, és ne engedje politikai piaci áruvá silányítani sajátos értékeit – föl kell hogy lázadjon a mindenkori hatalom ügyvivői és kufárai ellen. A helyzet azonban bonyolultabb, mint valaha is volt. Ugyanis épp a civil társadalom, az önszervező közösségek energiái elé gördített a rendszerváltó hatalom olyan akadályokat, amelyeken általjutni alighanem nehezebb, mint országhatárokat áthágni. Ez a hatalom pedig a szimbolikus politika felől, a társadalmi és politikai tér újrafelosztása felől hatolt be a közgondolkodásba és a társadalmi mezők elosztásának eszköztárába.

A szimbolikus és a térbeli

A tér mindig és mindannyiunk által átélhető jelenség. A politika úgyszintén. Egymással örök kölcsönkapcsolatban vannak, ezért kérdés lehet: hogyan fejeződik ki a politika a térben és miként jelenik meg a tér a politikában? Hiszen a tér is meg a politika is nehezen megfogható természetűek, s a látszat az, hogy mindez leginkább földrajzi kiterjedésében ragadható meg. Ugyanis a társadalmi tér-képzeteket gyakorta szimbolikus formák és szimbolikus funkciók hordozzák, amit a közvélekedés úgy értelmez, mintha bizony a szimbólumok egyezményes jelek lennének. Pedig a konkrét fizikai tér „fölött” mindig valamely szimbolikus tér is megtalálható (így pl. a politikai intézményekhez rendelődött „jelentéstörténetek”, hierarchiák, vagy a hatalom szimbolikus erőfölénye, stb.), a társadalmi magatartásokat pedig gyakorta a szimbolikus cselekvések jellemzik, rendszerint konfliktusosak, s adott esetben intenzívebbek, mint a valóságos cselekvések. Emiatt a hatalom meglévő távolsága (power distance) és idegensége egyszerűen úgy szimbolizálódik, mint „rendezett valóság” és annak szervező elveként objektiválódó jelenség.[i] A hatalom szimbolikussága egyfelől a legerősebb eszköznek nevezhető, amelyben a társadalmi közösség folytonosságának nyilvánvalósága jelképeződik. A szociológus Pierre Bourdieu hívta föl a figyelmet arra, milyen fontos észrevenni a hatalom olyan területeit, mint a nyelv, a dialektus, a jelvények, a stigmák, a mentális képletek, a társadalmi képviseletek, stb., hogy ezáltal a mentális reprezentációk és tárgyi reprezentációk sokféleségét figyelembe vegyük. A társadalmi valóság és annak megjelenítése nem függetleníthető a hatalom kizárólagos birtoklásáért folyó harctól, amely a társadalmi világ felosztásának és következményeinek elfogadtatására irányul. A harc tétje tehát olyan hatalom, amely kikényszerítheti a társadalmi világ egyfajta szemléletét (vízióját) a fölosztás által, azonosság és egység, természetes folytonosság és szakadás, eredet-identitás és tér-identitás közmegegyezéses definíciójával. A mindenkori autoritás, amely kinyilatkoztatásaival, tekintély-beszédjével és a tér tartományában megvalósított határolásokkal igyekszik létrehívni a maga érdekeinek megfelelő fölosztást, önkényesen kényszerít ki sajátos területi egységeket, amelyek a lokalitások szempontjából sem az eredet, sem a kulturális, gazdasági vagy politikai erőviszony-határokkal nem esnek egybe. Ennek ellenére a hatalom mindig azt akarja, hogy amit kimond, az meg is legyen, s rákényszerít az érintettekre olyan közös szemléleti és fölosztási elveket, amelyek egységes szemlélet kívánnak az azonosságról és azonos szemléletet az egységről (Bourdieu 1985).

A társadalmi tér e jelképes felosztásának és a társadalmi egység e felosztások általi átstrukturálásának mindig megvan a maga intézményesített eszközrendszere, amely különösen a szimbolikus szférában megfogalmazódó, az elismertségért folyó küzdelemben kinyilvánított aktusai miatt figyelemre méltó. A térről szólva nem pusztán természeti területet, biológiai zónát vagy településföldrajzi jelenséget kell érteni, hanem olyan szociális képződményt, amelyet nem csupán geográfiai értelemben, vagy a gazdasági és társadalmi szerkezet létrehozta mezőben lehet körülhatárolni (ez lehetne puszta „táj” is), hanem emberi magatartások, kulturális együtthatások, integrációs folyamatok eredményeként kialakult, sajátos mi-tudattal elsajátított, határokkal definiált virtuális valóságszeletként, amely akkor válik megnevezhetővé, ha átélésének lehetősége adott és a köztudatban meg is képződik. Claus Offe például háromosztatú modellben írja le (1991) a politikai hatalom küzdőtereit: az államapparátus politikai elit-szintjének, az anonim csoportok és kollektív cselekvők szintjének, valamint a kommunikációs áramlatok és a politikai kultúra szintjének viszonyában, s e három szint a valóságra vonatkozó definíciók segítségével a kulturális hegemóniáért verseng. Emiatt a küzdőterek kölcsönhatása nem egykönnyen tettenérhető, s az ilyen terekben zajló csatározások, mivel javarészt észrevétlenek maradnak a köznapi mikro-kommunikáció szintjén, s csupán esetenként sűrűsödnek politikai cselekvéssé, lehetővé teszik az autonóm nyilvánosságok és kommunikációk kialakulását, amelyek egy önszervezési „küszöb” alatt erősítik a kollektív cselekvőképességet, s ezen az úton alakul ki a „magánterülettel” szemben az a nyilvánosság, amely maga is egy sajátos területként jelenik meg. Így a legátfogóbb politika-képet éppen az uralmi tér, az éppen adott állapot körülcövekelésével kell szűkíteni, s lehetőség szerint nyomon kell követni ennek nyilvánvaló vagy jelentéses változásait.

Mármost, ha a törvénykezési-politikai funkciók között a legyőzhetetlen hatalomra jellemző tevékenység-ellenőrzést „a felosztás művészetének” lehet minősíteni (Foucault 1990), ennek fő funkciója nemcsak a hatalom öncélú eredményességének biztosítása lehet, hanem a társadalmi erők megszilárdításának feladata is. Sőt: „Az uralmi kapcsolatok tisztán politikai terét a hatalmaknak és a javaknak a földrajzi térben való elosztásának, és a szereplő személyeknek ebben a térben való eloszlásának kapcsolata határozza meg; a javaktól és a hatalmaktól való földrajzi távolság jó mutatója a hatalomnak” – írja Bourdieu a régió és az identitás kapcsolatáról kelt tanulmányában (1985). E logikával végiggondolva a szimbolikus javak hazai piacának eseményeit és játszmáit, láthatóvá válik, hogy nemcsak a magyar társadalom egyre erősödő érdekkülönbségei „szimbolizálódtak” a politikai szférában, de a politikai küzdelmek központi vagy helyi szereplői is látványosan eltérő befolyással rendelkeztek, s ennek alapján igen eltérő játszmákat is folytattak az elmúlt évtizedekben, továbbá egészen átalakultak az elmúlt fél évtizedben. A gazdasági vagy szimbolikus térben megjelenő integráló hatások korántsem csupán az intézményellenes körülményeknek és szándékoknak kedveztek, hanem olyan passzív szereplehetőségeket is nyújtottak, amelyek értelmezése nem lehetséges a társadalmi mozgások szintjén, csakis a szimbolikus elemzések alapján.

A politikai térről úgy beszélek itt, hogy ezt a fizikai tér egy elkülönült szegmentumának tartom, amelyet a politika sajátít ki és növel egyre nagyobbra. A politikai tér felfogásom szerint a társadalmi térnek egy része, de mert a politika és a társadalom nem élesen elválasztottak, a politikai időnként társadalmivá válik, a társadalmiból olykor politikaivá alakul át számos térhasználati törekvés. Így van ez a rendszerváltásban is: a rendszerváltó politikai állam is a térben mozog, amit „átmenetnek” szoktunk mondani, s ami valóságosan is átmenet valahonnan valahová, múltból a jövőbe, jelzős szocializmusból a jelzős kapitalizmusba, „vasfüggöny” mögül az előtérbe, a Balkánról a Nyugatba... Az átmenet rítusaiban a leválás, a fennmaradás és a túlélés fázisai a fontosak. E folyamatban az általános térből kiválasztódnak a kitüntetett terek, amelybe új politikai erők nyomulnak be és helyezkednek el. A ritualizált cselekvéssorban ezt követően már nem a térszerkezet kiépítése zajlik, hanem a „mediátorok” (vagyis a pártpolitikusok) munkájának elfogadtatása, akik az eszmék és a társadalom mozgásait, a rendezettség látszatát vagy célját, az ideologikus tartalmú történések ünnepi térbe helyezését (szűkebb értelemben kizárólag a maguk cselekvésének legitimálását) próbálják biztosítani; valamint a „haza szentsége” ürügyén szakrifikált hatalmi mező kialakítása révén, melyen azután a politika szabad mozgást biztosít önmagának.[ii] Az átmenet (mint példái Burunditól Koreáig, Litvániától Haitiig mindenütt) a rendszer-, és a politikai identitás-változás, valamint a struktúra-módosulás formája, amelynek legitimitása sok szempontból épp a térbeli (külső) környezet elfogadó gesztusától függ. Van persze számos belső feltétele magának a kiterjedésváltozásnak, mint egyebek között a (megsokasodó és osztódó) plurális pártrendszer például vagy a hatalommegosztás térségi rendszere, de ezeket itt most el kell hanyagoljam.

A hatalom térbeli osztottságát illetőleg újraelosztását a rendszerváltozás ígéretében maga a kormányzat produkálta. A társadalom és a politikai rendszer szereplői számára kiváltképpen fontos volt, hogy a társadalomvezetés szétpontosítsa, demokratizálja a hatalmat, vagyis centrális (térben is koncentrált) jellegét megszüntetve territoriálisan is megossza azt. Ehelyett a rendszerváltás éveiben újraközpontosodott, visszacentralizálódott a hatalmi szféra, újrakialakult a „hatalmi tér”. Ami mégis megtörtént, például a politika „újratársadalmasítása”, abban egy új megosztottság érvényesült: a társadalmi makroszférában elkülönült a politikai szféra keskeny és a társadalom széles pástja, s a mikroszférában ugyanígy kettévált a meglévő totalitás mikropolitikai és mikrotársadalmi térre. Természetesen a mikrotársadalom és a mikropolitika számára is megképződött a térben egyre távolodó makropolitikai tartomány, s a központi hatalom szférájától is eltávolodott a helyi politika és a helyi társadalom. Olyannyira, hogy a helyhatósági választások sok választókörzetben a nagypolitika revansaként sikeredtek, „csakazértis” vezetők kerültek döntéshozó helyzetekbe, gyakorta vezetői tapasztalatok nélkül, s a másik oldalon az országgyűlési képviselőjelöltek igen nagy hányada semmiféle kötődéssel nem bírt abban a helyi társadalmi térben, ahol versenyre kelt a többi jelölttel. Ez a térbeli tagoltság, osztottság, a politikai tér relatív növelése a társadalmi tér rovására a rendszerváltás egyik leglátványosabb virtuális történése. Tehát miközben a nemzeti tér újrakialakítása korszakos program lett 1990-től, a települési tér mégjobban elmosódott, a nem kellőképpen stabilizálódott társadalmi térben nagymértékű népesség-mobilitás indult meg, a virtuális társadalmi tér még átláthatatlanabb lett már az MDF-kormányzat idején. A politikai hatalom által uralt térben a politika magasan „elszállt” a társadalom fölött, s ez javarészt azóta sem változott. Újraerősödött a központi (irányító, uralkodói) akarat, amely a társadalmat és az önkormányzatokat vagy öntevékeny egyesüléseket a „törvényalkotó”, a „jogalkotó” többletjogaival tartja kézben, az egyszeri pór számára éppoly távoli erőként, mint amilyen (talán) mindigis volt.

Ez a rendszerváltással egybeeső új „tereposztás”, amely a politikailag is tagolt teret uralmi térre és alattvalói térre felezi, nincs tekintettel arra, hogy maga a társadalmi egész elfogadja-e a modernizált gyámkodást, ami ellen legföllebb a négyévenkénti szavazással tehet, de magának a hatalmi eltávolodásnak folyamatán már változtatni nem képes. A pártok számára a választópolgárok tömege nem más, mint hódítási terep, akik fölött mintha a pártok lennének a közjó és a közakarat megtestesítői. Ezek az új hatalomgyakorlók a politikai demokráciát úgy értelmezik, mintha az azonos volna a társadalmi demokráciával, holott az emberek épp az effajta képviseleti demokratizálódásban nem képesek átélni a maguk érintettségét. Így a magukat „demokratikus többség által megválasztottnak” tekintő kormányok szabad tekintély- és térkisajátítást vittek véghez Kelet-Európában, ami egymásközti kapcsolatukat is nagy mértékben megrontotta. Ezért is csökkent a politikai változásokat vagy választásokat megelőző kiegyezéskészség, ezért lett egyre több a menekülés, ezért oly indulatosak a parlamenti vádaskodások, vagyis emiatt sokasodnak a különféle térszerző ellentámadások a politikai horizont két pólusán. Mindezt végül a perszonális tér, a társadalmi közérzet és értékrend számos feltételének megromlása követte – s a nagy hangon visszahódított demokrácia épp a demokratikus változások kialakítása közepette veszett el ismét.[iii]

A térfogalom egyik klasszikus típusának megjelenése van abban a kérdéskörben is, hogy ki a baloldal, melyik a közép, ki áll a jobboldalon, stb.? A politikai pártok centrumba tolakodása persze a tradicionális parlamentarizmus hiányáról árulkodik, hiszen ha a bal vagy jobb térfélen foglal helyet valaki, s magamagát mégis középre képzeli, ezzel másokat minősít rossz helyen állónak vagy politikailag diszkrimináló helyzetbe hozhatónak. A „szimbolikus közép” megnyújtása okozza egyebek között, hogy a korábbi, egypártrendszeri politikai tagolatlansághoz képest valósággal törésvonalak alakultak ki, amelyeknek határait a kormányzat és a pártok szimbolikusan tologatni kezdték. Ez a jelképes huzi-voni nyíltan ki is fejeződött abban, ahogy a kormányra jutott MDF népi-nemzeti-hazafias jelképtára elöntötte a nyilvánosságot, majd a következő választások politikai szimbólumainak szemrevételezésekor átszíneződött a politikai paletta, a szekfűk burjánzottak el a választási térképeken és a szekfűvörös uralta a színes parlamenti padsor-ábrázolásokat. Mindezek pompás megjelenítődései a szimbolikus térfoglalás harsányságának.[iv] A jelképek a különböző közösségekhez tartozást fejezik ki, s a szimbólumok mögötti jelentés-struktúra mindig függ a kommunikációs szintektől, a jelentés-tér szereplőitől, a szimbólum által „leválasztott” valóságtól, de tagadhatatlan a tér jelentésadó, jelentéshordozó szerepe.[v]

S persze az is lehetséges, hogy ebben nem a kormányzat a hibás, ezért nem a rendszer maga a felelős, hanem csupán a reprezentáció. Az a politikai reprezentáció, amely reprezentáltakra és reprezentálókra osztja a társadalmat, amely szimbolikusan (vagy valóságosan is) kisajátított redisztribúciós eszköznek tekinti a társadalmi képviseletet, s amely a politikai horizont újrafelosztási lehetőségét hatalmi aktusként kezeli, az állampolgárok fiktív egységével szemben pedig stabilizálja a politikusok, központi és kiszolgáló technokraták elidegenült, valódi társadalmi kapcsolatok nélküli csoportját. A rendszerváltás folyamatában a válságjelenségek elleni legfőbb eszköz a jelképes egységesítés lett, amely kifejezetten arra szolgál, hogy megjelenítője legyen a közös „jó útnak”, a frissen kreált célnak, amelyet egy politikai jelképiség révén a rendszer új szakértői, médiái, tudósai és tanácsadói népszerűsítenek. Elméletileg ebben az új szimbolikus rendben a kinyilvánított politikai bal és politikai jobb között foglal(na) helyet maga a döntéshozó; az ő hivatalosan jóváhagyott, intézményesített szimbolizációja (pl. politikai térfelosztása) kap elsőbbséget, s ezúton lesz mindez szimbolikus válasz a megjelenítendő társadalmi valóság elvárásaira. Az pedig, hogy a hatalom miként szimbolizálja magát, egyebek közt a nemverbális jelzéseknek, a szavak mögötti beszédnek függvénye. A rendszerváltó állam esetében a társadalmi „szétesettség” helyetti „nagy egység” mint cél és mint krízismegoldás, valamiféle virtuális egység formájában, igen reménytkeltő eszmének tűnt. Viszont ez a politikai reprezentáció egyedül azon a gyarló hiten alapult, hogy a nagy egészen belüli kis egységek megjelenítésével a rendszer biztosítja a reprezentálandók reprezentációját. Ezzel szemben azt tapasztaljuk, hogy legjobb esetben is csupán magát a – Habermastól vett kifejezéssel – reprezentáció eszméjét reprezentálja.

A politikai reprezentáció határait persze egyetlen alkotmány, szokásjog, makrotársadalmi érvényességű törvénycikk sem határozza meg. Más kérdés, hogy a hatalmi harcok logikájából eredően az a politikai reprezentáció, amelyben a küldetés, a „népakarat” jut kifejezésre (parlamentben, népképviseletben, képviselők képviseletében), megjelenik egyfelől egy sajátos értékhordozó eszköz, amely azonban épp azért, mert minden érték hordozója akar lenni, magát az „egységet” teszi lehetetlenné, s emiatt a társadalmi többség a maga aspirációit nem érzi a politika nyelvére lefordítottnak, vagyis reprezentáltnak.

A térátélés változása a közelmúlt történetében három további lényeges momentumra hívja föl a figyelmet. Elsőként arra, hogy nem szabad elfelednünk a Szovjetunió korszakos térvesztését, ami a gorbacsovi fordulattól kezdve a csatlósállamok szimbolikus politikai terének visszarendeződésével járt együtt. Hiszen nem kis mértékben ez a regionális függetlenedés tette lehetővé magát a rendszerváltást is. A szovjet uralmi tér határbomlása a múlt és a jövő szimbolikus határvonalának megjelenítődését eredményezte, s a kelet-európai régióban a szövetségesi elkötelezettségből felszabadulás ígéretét is hozta. Erre követkeett a Horn Gyulának tulajdonított teljesítmény, a határnyitás, amely a berlini falomlással együtt igen erőteljes tájolásváltással örvendeztette meg Kelet-Európát: megindult a keleti centrumú tájoltság helyett az európai és nyugati orientáció értéknövekedése, amely azóta szimbólumok tucatjaiban ragyogja be köznapi életünket, s elkezdődött az európai volumenű térátrendeződés is (menekülő-térkereső nagy tömegekkel, a Varsói Szerződés felbontásával és NATO-csatlakozási remények ébredésével, a Közös Piacba betagolódás álmával, stb).

A térátélés változásához másodjára meg kell említeni az állampolitika térstabilizáló törekvését, ami a „tizenöt millió magyar lélek” képviselésétől a magyar nemzetállamiság túlhangsúlyozásáig, az ország területi integritásának később államnacionalizmusba fordult szélsőségességéig számos változatban megjelent. Az Antall-korszakban a külpolitika mint „sikerágazat” kapott prioritást, s mint térelosztó hatalom kezdett működni a regionális térben. A szűkösnek bizonyuló nemzeti tér éppen az Antall-kormány fénykorában adott lehetőséget arra, hogy a „kibontakozás” belső akadályaként megnevezhető etnikai szférákat (zsidókat, cigányokat, román menekülteket, stb.) a politikai pártosodás perifériáin minősítsék jelképes „kerékkötőnek”; s ennek a hangulati elemnek már pusztán csak szimbolikus térbeli-történeti meghosszabbítása volt a darutollas-mentés Horthy-korszak visszaidézése, Horthy újratemetése mint szimbolikus történelmi térfoglalás, „Nagymagyarország” mint külső tér sejtelmes belsővé tétele (a Duna-gate üggyel, a vajdasági magyarok iránti aggodalommal, Tőkés László Nobel-békedíjával, és „Kompország”-közérzetünk újramegfogalmazásával), stb. Tegyem hozzá: a nemzetpolitika ilyetén megvalósításában egyfajta társadalmi jóváhagyás halk kifejeződése is hozzájárult, amely mint a térfelosztás egy módja teljesedett ki később.

A térbirtoklás egy másik jelenségére is érdemes itt utalni, legalább néhányra. Ilyennek vélem az Antall-korszak területi igazgatási elképzelését a „köztársasági megbízottak” kinevezésével, akik az „átkos” megyei tanácsrendszer és a még átkosabb járási igazgatás helyett a politikai centrum és az alárendelt térségek viszonyát voltak hivatottak hierarchizálni. Bourdieu az ilyen helyzetről úgy fogalmaz, hogy minden autoritás jogi aktusként kodifikálja működését – ám a szimbolikus szférában nemcsak az elismert a legitim, hanem a tekintélyen túli performáció is, vagyis az, hogy legitimként fogadtat el olyan határdefiníciót, amely kijelöl és megvon, feloszt és értékel, felidéz és viszonyt határoz meg, vagyis objektív valóságnak tüntet föl szubjektív célkitűzéseket (Bourdieu 1985).

Az új politikai rendszer új önkormányzati törvénytervezete is azt a jelképes tér-átrendezést vázolta, amely új, „objektív” startvonaltól indítja a településeket az önkormányzati önállóságért folyó mezei futóversenyen, de elfeledni látszik az induló előnyök és hátrányok, az eredendő egyenlőtlenségek tényét és a versenyzők súlycsoportkülönbségeit, egyúttal megadja a módját a régi rendszer spillerjeinek a győzelmes befutáshoz. A térátrendezés azért szimbolikus ez esetben, mert lényegét tekintve a települési önállóság terén semmiféle valódi változást nem kalkulál a jogszabályi feltételrendszer, viszont „nyílt” lehetőséget ad arra, hogy a túlfejlesztett megyeközpontok egy páston vívjanak meg az elmaradott kisközségekkel, a döntőbíró pedig maradjon a pénzügyi és hatalmi erőfölény... Ennek azután a privatizáció folyamata igencsak kedvezett, érdemes visszaemlékezni a hírlap- és bank-, kastély- és szálloda-eladások, nyugati részvényjegyzések és ágazati érdekeltségek szabadpiaci fellendülésére, magyarán a tőke- és tér-kiárusítás társadalmi ellenállást is kiváltó akcióira. A kormány korszakos ideológiája a rendszerváltás kezdete óta az „azé a tér, aki belakja” volt, lett légyen szó kárpótlási földekről, önkormányzati lakáspiacról, tudomány- és kultúrafelügyeletről, privatizációs érdekszférákról, stb. Szintúgy megképződtek a térfoglalás helyzetei a bankszférában, a tulajdonviszonyok számos új körülménye közepette – ahogyan Habermas írja: „a gazdaság és a közigazgatás valóban túlnőtt az életvilág horizontján” emiatt a társadalom „tényleg annyira bonyolulttá vált, hogy aligha tárja fel magát belülről úgy, mint egy strukturális összefüggés dinamikus egészét”. Holott – folytatja – „a funkcionálisan differenciált társadalom decentrált; már nem az állam a politika csúcsa, ahol az össztársadalmi funkciók összecsomósodhatnának: úgy tűnik, minden perifériává vált”.

Csakugyan. A politikai térfelosztás illetve a perifériák emlékezetes küzdelme zajlott le a köztársasági megbízottak funkcióit illetően, meg a székesfőváros központi igazgatása és a kerületek (legalább financiális) autonómiája ügyében is. Persze, mondhatná az olvasó, kár itt a „térre kenni” mindent, hiszen nemcsak ilyen instrumentális eszközei vannak a politikai döntéshozóknak, s mindezen példákban alpári érdekek megnyilvánulásáról, primér úrhatnámságról, hatalmi gőgről is szó van. Mindez igaz lehet, de meglátásom szerint valamiképp mindegyikben a politikai hatalom legfőbb ősi törekvése, hatóterének korlátlan növelése kap főszerepet. Olyan, a jelképesnél sokkalta triviálisabb fennhéjázásról pedig, amilyen a kormány budavári regnálásáért indított küzdelem volt, már nem is érdemes említést tenni, oly nyilvánvalóan megfogalmazódott benne a szimbolikus emelkedés, az országvezér megfelelő piedesztálra emelése, az uralmi státusnövekedés, a méltó helyre magasodás erőszakolása.

Ugyancsak a nyilvánosság előtti térfoglalás és térvesztés szép szimbólumai lengték körül a pártok és politikusok szimbolikus helykeresését, pl. Fodor Gábor gyöngyösi képviselőválasztását vagy Orbán Viktor sikertelenségét, a MIÉP 1994-es Veszprém megyei, vagy a Konzervatív Párt Bács-Kiskun megyei felsülését. Ellenpéldaként a „bevettük Ajkát!”, a „Kaposvár elveszett!”, a „Tolna is a miénk!”, a „megvédtük Pápát!” típusú ellenzéki sóhajtások és szocialista győzelem-mámorok is ugyanazt a térbirtoklási vágyat, a territoriális jelenlét manifesztálódását jelzik, amellyel tele volt a sajtó, a televíziós választási műsor, a helyi választáskutatási beszámolók és a kampányeszközök nagy tömege. Csakúgy a tér-átélés fontossága sugároz a „Torgyán a kapuk előtt” vagy az „állítsátok meg Arthuro (Orbán) Uit!” tónusú média-szlogenekből. Szintén a tér birtokbavételének, „elsajátításának” példáit találjuk a képviselőválasztási reklámok, szórólapok, nyilvános hívő-toborzások alkalmával megfogalmazott etnikai, kistérségi, települési vagy csoportérdekek „fölvállalása” esetében – ilyen volt pl. Bács-Kiskun déli részében a nemzetiségi nyelvek, kisebbségi kultúrák, határmenti térkapcsolatok és körülmények javításának vállalása számos képviselőjelölt programjában, akik a választóterületi megosztottság ellenére kitüntetett szereplőket és hangzatos tematikát állítottak szimbolikus szerepvállalásuk középpontjába. (S a példa bár konkrét, de korántsem egyedi; a térbeli társadalmi struktúrával nincs annyira szoros összefüggése a kampányos politikai eszköztárnak, hogy ki ne használhatná a maga érdekében, s ne tehetne úgy bármely politikai szereplő, mintha tértudata éppoly személyes lenne, mint a helyi társadalomban élőké. Éppen elegendő, ha egy helyi térstruktúra, az ott élők által rendszeresen birtokolt-használt tér kvalitatív, minőségi többletére utal, a kulturális és pszichés szűrőkön át érvényesülő tértudat máris eszmei közösséget teremt politikus és társadalom között). Mint Mérei Ferenc írja: „Az utalás – az élményközösség szemantikai többlete”. Vagyis a kollektív érdeket vagy értékeket hordozó szimbólum alkalmas arra, hogy „sajátos közösségi utalási lehetőség, a kommunikáció társadalmi kiterjedésű hatásfokozó eszköze” legyen (emlékeztet Buda 1993:144), következésképpen a társas tér kisajátításának jelképe érzelmileg motivált ellenállást vagy támogatás-biztosítást tesz lehetővé.

Nem térek ki a szimbolikus politika olyan direkt jegyeire, amilyeneket Kapitány Ágnes és Gábor vagy Tóth Andrea elemeztek, s csak utalhatok itt arra is, amit ismert írásában Hofer Tamás kitűnően és tanulságosan boncolgatott március idusa kapcsán (például a „nép” társadalmi terének szimbolikus határait, azt ugyanis, hogy „a nép mi vagyunk, nem a képviselőink!”, vagy a médiák megszerzésének, uralásának kísértését). Nem vehetem sorra azokat az epirikus tapasztalatokat sem, amelyekről a romániai rendszerváltás folyamatában a csíkszeredai antropológusok készítettek kimerítő publicisztikai leltárt (emlékműállítás, templomépítés mint szimbolikus térfoglalás, migráció, stb. – lásd Biró – Oláh 1993, Bodó – Biró 1993, Túros 1993). Ezek az elemzések is igazolják azokat a megfigyeléseket, amelyek szerint a perszonális, a velünkszületett tértudat és az erre épülő térstruktúra észrevehetően két egységre: 1) a rendszeresen birtokolt és 2) a csak alkalmilag látogatott-használt térre tagolódik. A tér részei nem csupán kvantitatívak, hanem személyesek, kvalitatív tartalmúak is, mindig kulturális és pszichés szűrőkön átengedettek, ugyanakkor instrumentálisak is, végülis mindez egyfajta társadalmi térhasználattá, funkcionális mikroterek személyes „birtoklásává” áll össze. Éppen ezért a szimbolikus szférában is értékelhető néhány jelenségről legalább említést kell itt tenni, amelyek egy kommunikációs tér átalakuló belső szabály- és jelentésrendszeréről vallanak.

A térhasználat ősi szimbóluma a térbirtoklás kifejeződése a „kint” és a „bent” fogalmaival. Ezeket olykor a közbeszéd fordulatai őrzik meg (mint pl. a „házon belüli politizálás”, „a mi ügyünkről van szó”, „aki nincs velünk, az ellenünk”, stb. fordulatok), máskor a publicisztika nyelvezete (pl. „Torgyán a kapuk előtt!”, vagy rendszerint a 168 Óra és a HVG címlapfeliratai is) hangzatosan formálják meg azokat a szimbolikus tér-beélési jelenségeket, amelyek politikai konnotációja lényegében egyértelmű, azonban kritikai, ironikus, szimbolikus vagy metaforikus tartalmaik eltérő értelmezéseket, érzelmi „többletet” is rejtenek, így változatos (leginkább talán morális) jelentéstulajdonításra adnak módot. S a hivatkozott Hofer-tanulmány is utal Mary Douglas „morális rend”-teóriájára, amely szerint a „minden egyén lényében ott húzódó” határok voltaképpen olyan szimbolikus határok rendszerét adják ki, amelyek átszövik a mindennapi élet egész terrénumát, mivel mindegyik határhoz meghatározott cselekvésmenetek és morális elkötelezettségek tartoznak. A szimbolikus viselkedés a társadalom életének nyugodt, megállapodott szakaszaiban a morális rendet jeleníti meg, de ha ennek körülményei bizonytalanná válnak, ha a társadalom szereplőinek pozíciói megváltoznak, akkor a társadalom megosztottsága, kulturális határok menti felszakadozása az addigi konszenzusok megbontásának előidézője lehet (írja Hofer 1992:41-44). S egyúttal – teszem hozzá én – megteremtője egy új, rituális összetartozás-élménynek, elősegítője új határ-definícióknak és szimbolikus térfoglalási aktivitásnak. A magyar rendszerváltás hajnalán, a reformkörök, találkozók, konszenzuskeresési törekvések mellett korántsem volt mellékes pl. a '89 március 15-i tömeges demonstráció, a Nagy Imre-temetés, a vízierőmű-ellenes élőlánc és más, földrajzi és társadalmi-politikai térben is kifejeződő tömegesség, jelenlét és bizonytalan kimenetelű, mégis demonstratív hatáskeltés. Az 1989-es rendszerátalakulás ünnepi pillanatában az NDK-s politikai aktorok is a „lábukkal szavaztak”, miként az 1990-es és '94-es hazai országgyűlési képviselőválasztásokról távolmaradó szavazópolgárok is. E fizikai térhasználatot jelképező szerepviselkedésnek számos további térbeli megjelenítődésére is fölfigyelhetünk a közelmúlt évek során. A politikai örökséggel vívott küzdelemben és a parlamenti frakciózások során például kialakult a parlamenti képviselők „átülésének” megtűrése és formai legitimálása; a hajdani szektás merevség szerves folytatásaként a pártok életében egyre gyakoribbak a párttagság-felfüggesztések és kizárások mint exkommunikációs gesztusok: aki nincs velünk, az ellenünk van (mint az MSZMP idején a „négyek bandája”, az MDF idején Debreczeni és az MDF-liberálisok kizárása, a kisgazdák meghasonlása és folytonos osztódása, s így tovább) – mindmegannyi térbeli elkülönülést hangsúlyozó politikai játszma. A rendszerváltók sugallmazta tisztogatás, „tavaszi nagytakarítás”, a médiák „megszállása”, a tévések és rádiósok „utcára tétele” ugyancsak a hatalmi harc belső konfliktusmegoldásainak térbeni kifejeződésére utalnak. Viszont erőszakos tértágító gesztusnak minősült a „nép” helyett a „nemzet” nevében hatalmat gyakorló rendszerváltó („első demokratikusan választott”) kormány (mint afféle „kollektív szülő”) önlegitimációja, ami (már kormányprogram formájában is) a „távoli jövőbe” fogalmazott ígéretként szintúgy egy meghosszabbított társadalmi-történelmi idő térbeni kiteljesedését sugallta. (Itt a példák hosszan sorolhatók – engedtessék meg csupán utalni Szabó Márton Európa-házról írott metafora-értelmezésére vagy Kovács Éva Európa-képeinkről szóló kutatására, mint az országos politika térbeli aspirációit leképező elemzésekre; vagy a tudományos komolykodásba némi somolygást lopva hadd emlékeztessek „A rendszerváltás humora” c. kiadvány címlapbelsőjére, amelyen a szétszaggatott szögesdrót mögött világvárosok zsúfolt műemléktömege villódzik, a megbontott határ innenső oldalán pedig ott áll „Trabantosék” családja, lábszárig legatyásodva, a nagy szabadságtól és a negyvenéves kisszerűségtől reménytelenül – beengedve, s mégis kizárva abból a vágyott, mítikus és álomi térből, ahová titkon tartozni akart).

A térhasználatnak ezeket a jelenségeit bizonnyal szedett-vedettnek, ráfogásosnak, mesterkéltnek lehet nevezni. Ám a szimbolikus politizálásnak a társadalmi és irányítási kommunikációt átható jellege ma már oly nyilvánvaló, ahogyan a szocialista korszak (állandó reparálásra szoruló gyártmányaiban ülő) autótulajdonosa evidensnek tartja, hogy nem egymaga igyekszik célja felé, de folyamatosan azt érzi napjaink autópályáin, hogy beszűkült a mozgástere, mert a lóerők, sebességek és köbcentiméterek harcában minduntalan leszorítják az útról a vadonatúj nyugati autócsodák. S nem mindig nyílt agresszió kíséri a jelenséget, de az adott tér relatív egysége már bizonyosan nem lehet az övé, a forgalom régi paraméterei, szokásnormái már régen nem érvényesek, egy újfajta technikai „testbeszéd” fejeződik ki a vagyoni különbségek vagy az uralmi erőhatások formáiban. Nos, vélekedésem szerint a társadalmi térhasználat, sőt a tér-képzetek térképén ugyanígy egyre kisebb térség jut immár a szuverén állampolgárnak, s egyre növekvő mértékűvé lesz az (egyelőre leginkább csak szimbolikusan) elorzott terület, amelyet a politikai szféra kaparint magához számos jelentésteli trükkel.

Röviden: a térben élés és a megnyíló új terek, térközök, a kialakuló új korlátok és szabadságok mind a valóságos, mind a szimbolikus politikai szférában, így a politikai nyelvben is megjelennek, s olykor a maguk jelentésterét a jelképiség felől a valóságosság, a tényszerűség felé tágítják. Sőt, nemcsak a nyelvben, hanem a jelentéses térkisajátítás olyan szakrális szférájában is ugyanezt tapasztaljuk, amilyen például a kegyelet. A térhasználat egy szimbolikus tradíciójáról, a történelmi emlékhelyek és demonstrációs útvonalak kultuszképző hatásáról szóló (fent említett) analízisében Hofer Tamás taglalja a politikai hatalom tűréshatárain túli szimbolikus történelem-visszavétel tényleges hatását egy politikai természetű társadalmi akcióban (az 1989. március 15-i eseményekben). Hofer írásában a tér jelentése, helyszín és történés egybeesése, a térkép egy szilárd pontjának társadalmi cselekvést jelképező volta ritualizál, mitikus érvényességet kölcsönöz magának a topológiai egységnek. Helyek emléke, a történelem szimbolikus tereinek közkinccsé válása illetve e kisajátítási folyamatnak akadályoztatása talán folytonos drámai epizódja a politikai harcoknak. A kulturális antropológus Zempléni András pedig az újratemetések szimbolikus szférájában kifejeződő térkisajátítási eljárásokról készített árulkodó dokumentumfilmet, amelyben a 301-es és a 298-as parcella kialakításának és átalakításának vizuális megjelenítésével követi nyomon a nemzeti jelképek, a történelmi események és a kollektív emlékezet politikai célú kihasználását. S ugyanezt a jelképes vagy tényleges térfoglalást, a tér nyitottságával és határolhatóságával kapcsolatos huzi-vonit figyelhetjük meg a politika mindennapi „gesztusnyelvében” is. Az Ország Háza mint szimbolikus agóra, mint a demokratikus államberendezkedés intézményesült tere történelmi idők óta a politikai reprezentáció szabadságát és a politikai küzdelmek lehetőségét testesíti meg – ami rögvest asszociálja azt, hogy a Parlament előtt újonnan fölállított kordon zárt teret szimbolizál, mely elzárkózottság a politikusok védelmét, védettségét, támadhatatlanságát jelzi, amit a pártpolitikáktól távolságot tartó állampolgár elidegenedésnek is vehet, s amit némi malíciával a kormányzat és a pártok önbebörtönzésének jelképeként is értékelhetünk. (A Parlament fizikai megközelíthetetlenségéhez képest a parlamenti plenáris ülések televíziós közvetítése a teljes nyíltságot szimbolizálja, a politikusok meginterjúvolhatósága ugyanezt a képzetet nyújtja, ugyanakkor a kivételezetteknek járó megkülönböztető jelzés és rendőrségi „felvezetés” kifejezetten a zártságot és a tértágító agresszivitást hordozza). Jellegzetes, hogy miközben az átlag állampolgár föl sem láthat a politika „magasába” (ó, mily rejtjelzett térfogalom!), a belügyi ünnepségek távolságcsökkentő gesztusként szolgálnak, a power distance jelképes minimalizálását segítik elő (mint a városligeti rendőrnap, a huszáros honvédelmi napok, a kommandós bemutatók, a „Kisváros” tévésorozat, stb.). Úgy fest: a tér és a távolság talán a politikacsinálás legősibb eszköztára, amelyet királyok, kormányok, társadalmi- és érdekerők használnak, rendszerint egymás ellen. A „belsőt” és a „külsőt” egyenes vonalakkal elkülöníteni, a térbeli távolságokat valamiféle „megszentelés” révén megváltoztathatatlanokká tenni olyan vallási aktus, amely egyfajta kövülete annak a hatalmi aktusnak, amit a hatalomvágy, az elrendelés, az elvárások legitimálása, a szimbolikus érdekek reprezentálása jelent.

Társadalmi térszerzési aktusok

A szimbolikus politizálásnak eddig csak hatalmi aktusairól beszéltem. Említésre méltó azonban a politikai mező másik fontos aktorának, a civiltársadalmi tömegnek néhány szimbolikus megnyilvánulása is. Kézenfekvő, hogy ez a sokpólusú, plurális világ a maga színességével, aktivitásával, nemegyszer a tiltakozás szimbolikájával vagy az asszimilálódással válaszol a politikai kihívásokra, de épp a nagyszámú válasz miatt e társadalmi „feed back” követhetetlenül sok és árnyalt válaszlehetőséget rejt magában (lásd erről ugyancsak Hofer idézett cikkét). A társadalom térbeli szerveződésfolyamatait itt most nincs mód részletezni, sem a politikai tagoltság területi sajátosságait bővebben fejtegetni (talán elegendő utalni a választási térképek színorgiájára, amely jelzi a történeti-mentális tagoltság arányait és a politikai aktivitás regionális különbségeit, valamint a pártválasztás térszerkezetét egy északnyugati-délkeleti tengelyen (lásd Rechnitzer 1993, Oláh – Zongor 1994), valamint Budapest történeti választástérképeinek elemzését és mögöttes tartalmait (lásd Wiener György tálalásában az MTA Politikatudományi Intézet 1994-es választási kötetében). A politikai hatalom szimbolikus erőfölénye, a hatalom legitimitásának kierőszakolása viszont épp az erőviszonyok alávetettjeitől olyan alkalmazkodási stratégiákat, asszimilálódási hajlandóságot vagy legalább színlelési gyakorlatot kíván, amely ha nem is része a hatalom elleni harcnak, a szimbolizáció tartományában számos hatással van. Egyebek közt, mint Bourdieu kifejti, legalább a stigmatizáció ellen, a legitim identitás elfogadásáért vívott küzdelemben megvan a maga jelképes szerepe, s a szimbolikus forradalom lehet akár negatív hasznú is, amely nem egy identitás visszahódítására vállalkozik, hanem egy csoport egységesítő elveit, értéktere konzisztenciáját, vagy mozgósításának állandó lehetőségét tartja napirenden. Ahogy Bourdieu írja: „a régió nem követelhetné létét, ha már nem létezne mint megbélyegzett tér, mint 'provincia', amelyet a 'központtól' való gazdasági és társadalmi (nem földrajzi) távolsága definiál..., s mivel létezik mint gazdasági és szimbolikus tőkétől való megfosztottság, mint negatíve meghatározott jelenség, ...az autodetermináció (önrendelkezés) nem egyéb, mint a heterodetermináció puszta tagadása, /amely.../ a megkülönböztető jegyek egyszerű jelképi megfordítása révén eltörli a stigmát, s odáig is elmehet, hogy új határokat húz meg, amelyeken belül garantáltatik az ily módon meghatározott identitás legitim volta” (Bourdieu 1985:18-19).

Bourdieu gondolatmenete egybevág Habermasnak a politikai részrendszerről, s főként annak a társadalmi identitást és integrációt biztosító eszközrendszeréről föntebb idézettekkel, különösen a definíciós hatalom keletkezéséről szóló véleményével. Habermas arra figyelmeztet, hogy a szimbolikus harcok illetve a konkrét küzdelmek nem mindig politikai vagy anyagi javak eléréséért folynak, hanem sokszor csak magáért a definíciók megformálásának jogáért. Úgy vélem, nemcsak a vezető kortárs gondolkodók érvei, hanem a megfigyelhető empirikus valóságszint is arról tanúskodnak, hogy a politikai uralom a legitimitás-határok megvonásánál hajlamos és képes a társadalmi szféra kárára definiálni a maga terét, s ennek számos, itt most nem elemzett, de további kutatásra érdemes részkérdése van.

A politikai térhasználat egyik jellegzetes vonása, hogy nem az állandóság, hanem a mozgás a tárgya. A primitív társadalmak tér-fogalmai jellegzetesen természetiek, s nélkülözik a mi háromdimenziós fogalmainkat; a reneszánsz ember már mértani, intellektuális szóképeket alkotott a térről, az Oxford Dictionary mai zsebkiadásában pedig már mintegy húszezer szóra rúg a térrel összefüggő kifejezéstár: a birtokolt terület, a viselkedési struktúra, a mikrokulturális szintű térgazdálkodás ma már kommunikáció-függő és dinamikus eszközzé vált. S ezt a korunk kultúráját és térszervezési elveit változtató eszközt a politika is merészen felhasználja a legkülönfélébb területbirtoklási manővereinél (bővebben lásd Hall 1980). De mert a térhasználat cselekvéshez kötött, s a politikai befolyásolás ennek tudatában többnyire a térbeli megnyilvánulásokra érzékeny, nem pedig a perszonálisakra (vagyis tömeges társadalmi mozgást érzékel konfliktusként, de nem próbálja átlépni a személyes kritikus távolságot, csakis erőszakos helyzetben), ezért minden politikus a nagy mozgásokban, nagyarányú társadalmi részvételben gondolkodik, a szimbolikus szférát csupán sejdíti vagy találomra próbálja befolyásolni. A befolyásolás fő egyik esélyes módja ezért a szimbolikus hatásmechanizmus, amely azonban az esetek többségében mind a „feladó”, mind a „célzott beszélgetőpartner” számára is nehezen dekódolható. A szimbolikus üzenetek egyik legkönnyebben érzékelhető fajtája ezért a mozgással együtt járó, térbeli változást előidéző (mint a lábával szavazó tömeg, amely teret vált; a menekülő vagy migráló, mobil vagy statikus lét is kifejeződik a térben). Emellett ugyanakkor létezik számos más, áttételesen vagy szimbolikusan kifejezett üzenet: pl. a választások alkalmával a nemszavazók is jelen-nem-létükkel fejeznek ki valamit, a társadalmi rétegződésváltozás is megjelenik mint térbeli átrendeződési folyamat, stb. Gesztusokat és jelzéseket, üzeneteket hordozott a maga idejében a taxis-blokád (mint a pártpolitikailag kisajátított 56-os emlékezés szimbolikus visszavétele és mint erőpróba az új kormány ellen); a Demokratikus Charta jobboldal-ellenes felvonulása is arról szólt: „nincs akkora mozgásteretek, hogy akármit megengedjetek magatoknak!”; az Antall-korszak külpolitikája is számos jelképes formában adta a külvilág tudtára, hogy a politikai szocializációban megtanult nemzeti térnagyság minden nemzet társadalomtörténetében kiegészül jóvátételek, kolonizációk, revansok, elcsatolások, békekötések, népességcserék, etnikai intoleranciák szimbolikus többleteivel, de lehetséges a térbirtoklás önkorlátozása is (lásd a Trianon-revízió kilencvenes évekbeli korszakos félelmét és megoldási kísérleteit).

A politika térbeli megjelenését jelképi erővel hordozó sajátos példák mutatkoznak meg a plurális pártrendszeri profil kialakulásától kezdődően is. Annak elemzése, hogy a pártjelképek miről szólnak, részben már ismertté vált, s érdekes tanulságokat eredményezett, hogy utóbb közülük több is megváltozott vagy kiegészült más, ráépülő jelentéstartalmakkal: pl. a kisgazdák bort-búzát-békességet szimbolikájának változása a praktikusabb politikai kívánalmak felé tolódást mutatja; az SZDSZ „szabad madara” pártot választva ugyanolyan párt-kalitkába szorult, mint mások virágai, keresztjei, szentkoronái, stb., amellett is, hogy a legnyíltabban jelképezte a tér nyitottságát (vagy „uralását”?) – és így tovább. Ezt a jelképiséget mindig kiegészíti a tér konkrét adottsága: az 1994-es kampány idején pl. a kecskeméti Pártok Házának (az SZDSZ-kampányirodájából nyíló) erkélyén a Fidesz, az SZDSZ és az MDF zászlói lengedeztek, föléjük azonban a belső térelosztás miatt egy háromszor akkora MDF-lobogó került, merthogy ami biztos az biztos, az emeleti szolgáltató vállalat így voksolt (önként) a jelképek kisajátítható terében. A térbirtoklás érdekhátterében tehát néhol egy mozgalom vagy párt, máshol csak egy iroda, egy kisvállalkozói szolgáltatás vagy némi vizuális manipuláció áll, továbá igen érdekes összefüggésekre figyelhetett föl a vidékjáró a '94-es kampányidőszakban is: a pártok legitim politikai teret kaptak a kampányolásra, ám jobbára a helyi szinten dőlt el, kik hová ragaszthatják reklámanyagukat és posztereiket. A térvásárlás eredményeként pl. Bács-Kiskunban a Fidesz az országúti buszmegállókat és a városszéli főútvonalak villanyoszlopait szerezte meg, sokhelyütt az áramelosztó szekrényeket (s néhol a köztéri narancssárga szemétgyűjtőket) birtokolva; az SZDSZ az ostoros lámpákat lepte el szerte az ország városaiban; a mennyei üzenetet közvetítő KDNP imitt-amott még a templomokra is rátelepedhetett; az Agrárszövetség és a Zöldpárt a mezőket vette birtokba, Félegyházán a MIÉP egy lakótelepi ház kapujára plakátolta magát; a városok szélén demokratikusan elosztva két-három óriásposzteren a jelképes szakértelem „Méltó a bizalomra!” tekintettel a kék parttalan égre meredve, Boross a hídverő – nemzeti és európai zászlóval, amint négy év alatt nagyot nőtt, és a miniszterelnöki reményű „nép barátja” (Kuncze) ágaskodott. (A választási hirdetmények jelentéshátteréről lásd még Kapitány Á. – Kapitány G. 1994, A.Gergely 1994a).

A térbirtoklás és a térvásárlás mint szerep-legitimálási aktus azonban nemcsak a pártok, nemcsak az intézményesült politikai szféra képzetei közt van fontos helyen. Nem vitatkozva az elfogultabb véleményekkel és belátva a keletkező mozgalom jelképes jelentésének fontosságát, mégis el kell gondolkozni azon, hogy a magunk „Kompország”-szerepét és a politikai hatalom által elvárt lojalitási hajlandóságot megkérdőjelező „Találjuk ki Magyarországot!” kezdeményezés miként formál szimbolikus árnyékkormányzatot, átellenben a Parlamenttel, egy ingó-bingó hajón... Megítélésem szerint a filozófusok vezette ország tervezete sem állta ki a történelmi próbát, s ha most jelképesen a mozgalmi hajlandóságú szociológusok vennék át a szükséges változtatások eltervezésének felelősségét, ők sem igen jutnának többre. Annyit mindenképpen e térkereső indítvány számlájára lehet írni, hogy a maga ingatagságában is óhatatlanul megjelenik az erkölcsi felelősség kérdése, s azé a határé, amely tér és társadalom, hatalom és politika, politika és ember között szükségképpen kulturális és térbeli választóvonalat jelent. A magyar civil társadalomnak, avagy némi pontosítással a nempolitikai, nemvallási, nemhivatalos mozgalmi szférának ez igen nagy próbatétel, márcsak azért is, mert a polgárosodás újrakezdése még igen gyengécske indíttatásokra épül minálunk. A cezúra fölülről szabottsága és a hétköznapi ember tárgyi ténnyé „lefokozásának” élménye kínálhatja a keretet ahhoz a más térélményhez, amely az egyént a maga társadalmi és történelmi terének aktív alakítójává teheti épp azáltal, hogy a hivatalosság részéről lefokozott státusa nyilvánvalóan nem fog megfelelni azoknak, akik az új rendszer lényegének a polgárosodás kiteljesedését, a teljesjogú állampolgári közérzetet, a mentalitások és a morál nemcsak szimbolikus változását tekintik. A tárgyiasulás és az ellene megfogalmazott egyéniesedés (perszonalizálódottság) e folyamatban a tényleges és a szimbolikus politikai magatartások és gondolkodásmódok eleme, a politikai közbeszéd egyik új témája lehet. Ám csak akkor, ha a civil társadalom nem a hatalom eszköze, legitimitásának hivatkozott bázisa marad, hanem új vagy megújuló öntudatosodás révén kiépíti a maga hatalomellenes szféráját vagy legalább eszközrendszerét.

Ugyanakkor a tárgyiasítás a szimbolikus politikai nyelvben talán az egyik legizgalmasabb belső, kontextuális elem. Véleményem szerint ez nem csupán a politika nyelvének pontosításokra (vagy azok látszatára) törekvéséből ered, s nem is csak az eleve „politikailag tervezett” közbeszéd formalizmusaiból következik, hanem a politikai centrum önérdekű gondolkodásmódjának, egész berendezkedésének és stabilitásának hordozója is. A politikai diskurzus tehát tematizál, cselekvéssé formálni szándékozik, elidegenített jelentésekkel operál, tényleges és szimbolikus reflexióknak tárja ki magát. „A nyelvi cselekvés része a társadalmi cselekvésnek” – írja Szabó Márton a metaforikus politikáról szóló dolgozatában (1994:100) – ezért (vélem én) a politikai beszédmód nem véletlenül ignorálja mindazt, ami nem saját érdekét szolgálja. Ugyanis ezáltal puszta tárgyi ténnyé teszi, rejtett értékelésekben lefokozza, preskriptív (előíró) módon közös értékrend elemévé változtatja a társadalom objektív motivációit, érdekeit. A „metafora-vezérelt” gondolkodásban a társadalmi cselekvésfolyamat „szubjektív” célúvá degradált érték- és érdekelv marad, a politika a határokat és kereteket jelöli ki számára, s ekként tárgyiasítja, valamint ily módon helyezi el a térben. A metaforikus „tálalás” a tárgyilagos, mégis értékelést tartalmazó politikai közbeszéd szerves eleme, olykor már önmagában is identitás-lehetőséget teremtő politikai tett, amely egyúttal a politikában megjelenő, iránta befogadóan nyitott egyén befolyásolására is kiválóan alkalmas – fejti ki Szabó Márton. Hozzátehető, hogy a polárisan kialakított ellentétek, a látszat-objektivitás, az ismerős evidenciák hangoztatása még szélesebb „terep” a politikai eszköztár fölhasználói számára akkor, ha nem a 19. századi „természeti” vagy a 20. századi „technicizált” metaforákkal élnek, hanem a 20. század végi társadalmi aktorok kitágult világképéhez és megerősödött tér-képéhez igazodnak. Korunkban a társadalom dinamikája jelentősen felgyorsult, a térbeli mozgás épp a látszólag kitágult térhatárok között folyik, a politika „térbe nyomulása” pedig a mindenki számára ismerős mozgásjelenségek politikai evidenciává avatását eredményezi. A politikai közbeszéd ilyen proxemikai expanziója árulkodó jele a hatalmi befolyás térbeli kiterjedésének, a térbirtoklás növekvő igényének. Ám a térrel kapcsolatos szimbolikus bánásmód nemcsak cselekvés és harci eszköz lehet, hanem az emberi lét szükségképpeni térbeliségének olyan evidenciáját is kínálja,[vi] amely a tér és a társadalom viszonyában az előbbinek ad prioritást az utóbbi rovására, akár a megtévesztés, a manipuláció árán is. Ami önmagában még korántsem „politikailag tematizált” viszony csupán. „Az emberi léttel együtt jár a kulturális formák létrehozása, amelyek az ember szimbólumalkotó képességéből fakadnak” – írja Eric R. Wolf (1995). A kultúrából fakadó másság, a tér élménye és átélése viszont egészen más szintű a politika, illetőleg a társadalom szférájában. A társadalom, amely a maga belterjes, határok közé szuszakolt kelet-európai-tér képzetével együtt élt közel fél évszázadig, nehezebben tudja most önszervező erőit megmozgatni, nehezebben tölti ki azt az űrt, amely a centralizált pártpolitika fölparcellázódása után megmaradt. Ráadásul a civil társadalom mobil, aktív és dinamikus szereplői voltak azok, akik az 1989–90-es nagy mozgások közepette az önszervező energiák jó részét fölhasználva a politikai pártosodás megvalósítói lettek. S az a sokpólusú, többszörösen rétegzett civiltársadalmi cselekvőkészség, amelynek jelei már a nyolcvanas években egyre sokasodtak, a kilencvenes évek elejének pártosodási folyamatában erejét is veszítette. A civil társadalom látszólag megnőtt társadalmi terében számos intenzív mozgolódás támadt ugyan, de a civil társadalomból épp az a bázisközösségi szintű összetartozástudat, épp az a mélyen ülő szervezettség, épp a hálózat-alakítási kurázsi veszett ki, amely a hatalommal szemben a mindenkori (jogos és szükséges) oppozíció eszköze lehetne. A kemény mag folyamatos pártosodása, a civil társadalom egyesületi szintű szétesettsége, helyi vezetőik és hangadóik szervezeti konfliktusai, s magának az önszervező erőnek intézményesedése olyan módon oltotta ki a lelkesedés lángját, hogy az pontosan a szimbolikus szférában kitűnően érzékelhető térvesztéshez vezetett.

Úgy gondolom, éppen azért, mert a rendszerváltozásban a társadalmi struktúra – korábban stabilnak látszó – egységei oly módon szétmállottak, ahogy azt tapasztalhatjuk (részletesebben lásd A.Gergely 1994/b.), a civil társadalom önmagáról kialakított virtuális képe pedig olyan illékonnyá, bizonytalanná vált, mint amilyen a hatalomról kialakított és újrastabilizálódott képe, épp ezek miatt lett időszerűvé, hogy az önszervező társadalom megjelenítődésének hiányát és látszatait, a hatalom térszerző és térkiárusító gesztusait a szimbolikus szférában látható jelenségek révén nevezzük meg. A mai politikai kultúra kutatója tekintettel kell legyen a változó mozgásterek jelentőségére, valamint a centrumok és perifériák elemzésétől a hatalomérvényesítés jelképes rendszerének feltárásáig is el kell mennie. Ha tud, ha képes a politikai diskurzusok kontextuális és belső határainak, jelképes jelentéstartalmainak megfejtésére. Az pedig, hogy a hatalom miként szimbolizálja magát, egyebek közt a nemverbális jelzéseknek, a szavak mögötti beszédnek, vagyis egyfajta kulturális univerzáliának alkalmazási lehetősége is, s mint ilyen az adott politikai kultúrával összefüggésben (sőt, attól függetlenül is) az ember társadalmi létéhez, interakcióihoz tartozó jelenség, amely a szociális szimbólumok és a társadalmi rendszer közötti korrelációkon alapul, illetve olykor pusztán érvényes minták kérdése – éppen ezért elemezhető is. A szimbolikus szféra elemi értelmezése, a társadalmi jelenségek jelentésének elemi szintje is árnyaltabb asszociációkat tartalmaz, vagyis a már említett térbeli dimenziók (kint és bent, lent és fent, közel és távol, mikro és makro, mozgás és állapot, centrum és periféria, határok és hiátusok, stb.) a mindennapi élet szövetében kibomló kulturális tartalmak rétegzettségét és változékonyságát is érintően hordoznak üzeneteket, és végső soron éppen a társadalmi konstrukciók dinamikus átalakulásai által válnak alkalmassá arra, hogy a társadalmi praxis kontextusait minél árnyaltabban felfoghassuk.

A térrel élés és a térrel bánás – politikai diskurzusforma. Számos policy sajátítja ki vagy határozza meg maga a vonatkoztatási területeit, egészében, ezek összességében azonban hatalmi eszközzé válik. A térbirtoklás és a térkisajátítás a reprezentativitás szintjével (így pl. a nyilvánossággal, az érintettek körével, a tematizálással, a diskurzusok fenntartóival, stb.) összefüggésben marad rejtett vagy nyilvános, leplezett vagy megjelenített, informális vagy intézményesített, legitimált vagy manipulált, külsődleges vagy belsővé tett, diskurzus-elhárító vagy provokatív tartalmú. Ezáltal maga a térelsajátítás, a tér-beélés is diskurzussá válik, s nyilván csak addig és annyiban marad szimbolikus, ameddig sajátos feltételek, összefüggések, körülmények és kényszerek imperatív hatásúvá, eszközjellegűvé, diskurzuskizáróvá nem teszik. Egy társadalmi tér, egy települési vagy perszonális tér azonban csupán korlátozott mértékű külső beavatkozást képes diskurzusként feldolgozni. Ennél többet már kénytelen okkupációként, erőszakként, a diskurzust nyílt konfliktussá átalakítóként definiálni. Úgy gondolom, e virtuális határ esetében a konszolidált érdekreprezentáció a nyilvános konszenzuson alapul, s bár sosem állandó, lazán definiált keretei a hatalmi szférában, a politikacsinálók által is érzékelhetőek. Magyarán: ez a szimbolikus térhasználat „maximuma”, amelynek határain túl már a direkt politikai mechanizmusok érvényesülnek. A tér-beélés nyelve tehát a politikai szemantika tartományába vezet, amely idővel talán eszköze lehet annak, hogy segítségével körülírható vagy mélyebben megérthető legyen számos olyan jelenség, mint pl. a tanyatelepülések vagy kisvárosok definiálatlan lokális státusa, a politikai reklámok hatás-szférája, a politikai nyelv stílushasználata, stb.

Térbeli tagoltság és politikai osztottság egymásra hatásai a törzsi, államnélküli társadalmak és a komplex társadalmak elemzői számára számos területen ugyanazokban a társadalmi problematikákban jelentkeznek, s lényegében három fő területen körvonalazhatók: a szimbólumok és hatalmi viszonyok összefüggéseiben, a szimbolikus személyiség- és közösség-reprezentáció szintjein, illetve a szimbólumok és változások figyelemmel kísérésében (Cohen 1974 :138). Magyarország e polarizált társadalmi fejlődés-skálán köztes, átmeneti állapotban van, politikai rendszere éppúgy őriz törzsi (fajmagyar öntudat), rendies (népnemzeti gerinc), mint modern politikai jegyeket (pl. plurális demokrácia). Nyelv, kultúra, történelem, habitus és politikai alrendszer egyaránt hordoznak tradicionális örökséget és posztmodern orientációkat, mentális különbségeket és mesterségesen kialakított kollektív kulturális vagy nemzeti identitást. E jegyek, folyamatok és szimbolikus valóságuk egyaránt a politikai átmenet, a politikai rendszer, a politikai gondolkodás része, némi túlzással szólva: nemcsak Magyarországon, hanem szerte a világban. Megértésük ezért nélkülözhetetlen ma már. Dolgozatom ehhez a megértő attitűdhöz próbált néhány adalékot nyújtani.

Könyvészet

Becskeházi Attila 1993. „Mindennapi élettereink szimbólumai”. Kerekesztal-beszélgetés. Közli: Hadas Miklós. Replika, 11-12. sz. 124-128. p.

Biró A. Zoltán – Oláh Sándor 1993. Emlékmű – jelkép – identitás. Antropológiai Műhely, 2. sz., 87-103. p.

Bodó Julianna – Biró A. Zoltán 1993. Szimbolikus térfoglalási eljárások. Antropológiai Műhely, 2. sz., 57-85. p.

Bourdieu, Pierre 1972 (magyarul 1978). A szimbolikus tőke. In: A társadalmi egyenlőtlenségek újratermelése. Gondolat K., Budapest, 379-400. p.

Bourdieu, Pierre 1985. Az identitás és a reprezentáció. Szociológiai Figyelő, 1. sz., 7-22. p.

Bourdieu, Pierre – Boltanski, Luc 1975. Le fétichisme de la langue. Actes de la Recherhe en Sciences Sociales, 4. sz., 2-33. p.

Buda Béla 1993. Hozzászólás a szimbólum-vitához. Replika, 11-12. sz., 142-147. p.

Cohen, Abner 1974. Two-Dimensional Man. An essay on the Anthropology of Power and Symbolism in complex Society. Berkeley, Los Angeles, University of California Press, 156 p.

Deleuze, Gilles 1973. A quoi reconnait-on le structuralisme ? In Chatelet, F. szerk. Histoire de la philosophie. Le XXe siècle, Hachette, Paris, 304-305. p.

Duncan, Hugh Dalziel 1968. Symbols in Society. New York, Oxford Univ. Press.

Faragó Vilmos szerk. 1992. A rendszerváltás humora. Penna Kiadó, Budapest.

Foucault, Michel 1990. Felügyelet és büntetés. Gondolat K., Budapest.

A.Gergely András 1994a. Politikai feltörekvés – uralmi fennmaradás. Kultúra és Közösség, 161-175. p.

A.Gergely András 1994b. Rendszerváltoztatás és makrostruktúra. In Várnai Györgyi szerk. Kormány a mérlegen. A magyar kormányzat 1990–1994. Korridor kötetek, Budapest, 54–77. p.

Gombár Csaba 1986. A politika parttalan világa. Kozmosz Könyvek, Budapest.

Habermas, Jürgen 1971. A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása. Gondolat, Budapest, 10-13. p.

Habermas, Jürgen 1994. Válogatott tanulmányok. Atlantisz, Budapest, 141-176, 183-208, 296-308. p.

Hall, Edward T. 1980. Rejtett dimenziók. Gondolat, Budapest, 19-39, 137-252. p.

Hertz, Robert 1909. La prééminence de la droite: étude sur la polarité réligieuse. Revue philosophique, vol. 68, 553-580. p.

Hofer Tamás 1992. Harc a rendszerváltásért szimbolikus mezőben. Politikatudományi Szemle, 1. sz., 29-51. p.

Kapitány Ágnes – Kapitány Gábor 1994. Értékválasztás 1994. Választási kampányműsorok szimbolikus és értéküzenetei. Societas, Budapest.

Lévy, Françoise-Paul – Segaud, Marion 1983. Anthropologie de l'espace. Centre Georges Pompidou, „Alors”, Paris.

Mercier, Paul 1968. Anthropologie sociale et culturelle. In: Poirier, Jean szerk. Ethnologie générale. Paris, Gallimard, Encyclopédie de la Pléiade, 881-1035. p.

Offe, Claus 1991. Capitalism by democratic design? Democratic theory facing the triple transition in East Central Europe. Social Research, 4:501-527.

Oláh Miklós – Zongor Gábor szerk. 1994. Hát én immár kit válasszak? Az 1994-es parlamenti választások Veszprém megyében. Comitatus, 371 oldal.

Rechnitzer János 1993. Szétszakadás vagy felzárkózás? A térszerkezetet alakító innovációk. MTA RKK, Pécs.

Ricoeur, Paul 1969. Herméneutique des symboles et réflexion philosophique. In Le conflit des interprétations. Seuil, Paris, 283-285. p.

Sfez, Lucien 1978, 1993. La politique symbolique. PUF, Paris.

Szabó Márton 1994. A metaforikus politika. Politikatudományi Szemle, 3. sz., 91-111. p.

Túros Endre 1993. Református templom egy katolikus magyar faluban. Templomépítés mint szimbolikus térfoglalás. Antropológiai Műhely, 2. sz., 105-115. p.

Voigt Vilmos – Szépe György – Szerdahelyi István szerk. 1975. Az 1972. május elsejei budapesti felvonulás társadalmi szemiotikája. In: Jel és közösség. Akadémiai, Budapest, 187-199. p.

Wolf, Eric R. 1995. Európa és a történelem nélküli népek. Századvég-Osiris, Budapest.

Wiener György 1995. Az 1994. évi választások Budapesten. In Bőhm A. – Szoboszlai Gy. szerk. Parlamenti választások 1994. MTA PTI, Budapest, 215-257. p.

Megjelent: „Minden eladó – avagy az önszervező társadalom és a tér-képzetek” címen, Juss, 1995.

[i] Az írásomban (látszólag) parttalanná tett térfogalom nem geográfiai, mégcsak nem is geopolitikai dimenziókkal hozható összefüggésbe, hanem a szimbolikus antropológia nézőpontjával. Az e téren tett kalandozás részét képezi a mai magyar társadalom politikai kultúrájának térbeliségét elemző kutatásomnak, amelyet az OTKA támogatásának jóvoltából (T 018210) kezdehetem el.

[ii] Számos térfelfogás szerint a hatalom térkisajátító működése egyúttal biztosíték a társadalom fölötti stabil helyzetre, valamint arra is, hogy a hatalom kitüntetett aktusai (ünnepei, évfordulói, sikerei, kudarcai) jellegzetes megkettőződés részei legyenek, vagyis a maguk valóságosságában és ugyanakkor szakrális jellegükben valamiféle többlettartalmat hordozzanak. Hogy csak egyet említsek: a „haza szentsége...” mint képzet eszköze lehet az egyszer-s-mindenkori „elveszett paradicsom” rekonstrukciójának, így pl. annak is, hogy a rendszerváltás utáni nemzetállam-restaurációs kísérlet mi módon hordozza a „megszentelt” térhez és a múlt időhöz való viszonyt, s ez mennyiben válik szimplán politikai, önlegitimáló vagy örök szükségletté.

[iii] A politika államtól való eloldásának eseteiben – pl. a tervező közigazgatás és az érintett térség népességének kommunikációja, vagy a diskurzusokat kikényszerítő állampolgári kezdeményezések esetén – a politikai döntésekben való tényleges részvétel mozgásterének tágítása a cél, amire nem kielégítő fogalom a „demokratizálódás”, de az érdekeltek mégis „megváltoztatják a nyilvánosan elismert szükségletek interpretációit” (Habermas 1994:176). Ennek az interpretációnak szimbolikus tere épp a civil társadalom számára könnyen elérhető mező – hacsak magát a szükségletet nem manipulálja már eleve a politikai és a gazdasági hatalom.

[iv] Gondolatmenetemben szimbolikus megjelenítődésnek azt nevezem, amit Habermas az identitás új feltételrendszerének leírásakor úgy fogalmaz meg, mint az egyedi és társadalmi „Én” határainak megőrzését, valamint az élettörténet folytonosságának biztosítását tér- és időbeli szegmentálódással szétválasztó magatartást, amely az egyes életterületek vagy „parcellák” segítségével megpróbál eleget tenni a konzisztencia szokásos követelményének. Vagyis „a személy önazonosítás révén kialakított és fenntartott szimbolikus egységének”, illetőleg a csoport szimbolikus realitásának kifejeződését nevezem szimbolikus reprezentációnak, amely azt mutatja meg, elhelyezhető-e az egyén egy csoport világában, vagy a csoport a társadalomban (Habermas 1994:141-143).

[v] Gondolatmenetemben szimbolikus megjelenítődésnek azt nevezem, amit Habermas az identitás új feltételrendszerének leírásakor úgy fogalmaz meg, mint az egyedi és társadalmi „Én” határainak megőrzését, valamint az élettörténet folytonosságának biztosítását tér- és időbeli szegmentálódással szétválasztó magatartást, amely az egyes életterületek vagy „parcellák” segítségével megpróbál eleget tenni a konzisztencia szokásos követelményének. Vagyis „a személy önazonosítás révén kialakított és fenntartott szimbolikus egységének”, illetőleg a csoport szimbolikus realitásának kifejeződését nevezem szimbolikus reprezentációnak, amely azt mutatja meg, elhelyezhető-e az egyén egy csoport világában, vagy a csoport a társadalomban (Habermas 1994:141-143).

[vi] A politikai jobb/bal osztottsághoz mintegy érdekességképpen jegyzem meg: kimutatták, hogy a jobb/bal dualitás egyfajta társadalmi nevelési pattern és ritualizált illemszabályok révén lett hierarchizáló szimbólum, amelyben az emberi test értékeit a két oldal jellemzői szerint fogják fel, sőt ennek alapján tesznek közöttük értékkülönbséget – lásd Hertz 1909.