Tanulmány a Ladakh-i kultúra formaváltozásairól

Bevezetőként pár mondatban szeretném felvezetni, miről is kívánok a továbbiakban értekezni, s ez a vázlat egyben magyarázata és indoklása is lesz szokatlan témaválasztásomnak.

Filozófus-hallgatóként jópár éve foglalkozom a buddhista kultúra különböző jelenkori formáival, s önnálló ‘kutatások’ végzésén túl hivatalos képzésben is részesülök a Tan Kapuja Buddhista Főiskolán. Itt hallottam először (akkor éppen Vargyas Gábor jóvoltából) a kulturális antropológia módszeréről, s ez az egyéves ‘vallásetnológiai’ szeminárium keltette fel érdeklődésemet az ilyen holisztikus szemléletmód iránt, ami lehetővé teszi a kultúrák közötti szakadékoknak felfogott inadaptabilitás áthidalását. Miután a kulturális antropológia módszere az, amely lehetővé teszi, hogy egyes kultúrák partikuláris jelenségeinek vizsgálatával, bizonyos óvatos következtetésekkel általános törvényszerűségekre mutathassunk rá, arra gondoltam, hogy e módszer álarca mögé bújva mutatnám be személyes tapasztalataimat.

A ladakh-i kultúra helyzete sajnálatos módon nem egyedülálló. Éppen ezért adhattam volna a dolgozatomnak olyan címet, hogy: „Az ember és a kultúra változásai” vagy „Hagyományos életmód és modernizáció”, vagy bármi ehhez hasonlót, de éppen személyes élményeim hatása alatt érezném egy kicsit fontoskodónak, ha a tudományosság érdekében, általánosságban taglalnám a ladakh-i nép személyes tragédiáját. Mégis a fentebbiek értelmében, az ő egyedi helyzetük egyben általános törvényszerűségekre mutat rá, amiből mindnyájunk sokat tanulhatunk. Éppen azért, hogy a helyzet élményszerűsége is megmaradjon, megpróbálom az objektivizáló tudományos megközelítést és a személyes (ugyan esetleg torzító) látásmódot oly módon vegyíteni, hogy egyik se menjen a másik rovására.

1. A Terület áttekintése

1.1 A Terület történeti háttere:

Egy nyáron India északi területeit jártuk végig testvéremmel, hogy az itt fellelhető buddhista kultúra maradványait tanulmányozzuk. Útitervünk egyik fő részét alkotta, hogy átkelve a Himalăya északnyugati vonulatának kashmíri hágóit, eljussunk a tibeti fennsík legnyugatibb királyságba, Ladakh-ba. Ez az a terület, ahol a tibeti buddhizmus, még ma is viszonylag érintetlenül maradhatott meg. Ennek több oka van: elsősorban az, hogy ezt a területet csak nagyon nehezen lehet megközelíteni, másodsorban pedig, hogy ez Tibet egyetlen olyan tartománya, amit az 1949-es kínai invázió után nem Kínához, hanem Indiához csatoltak, s így az itt virágzó buddhista kultúra nem vált a felszabadító kínai hadsereg tankjainak céltáblájává. Éppen e ‘szerencsés’ sors az, aminek következtében Tibet többi tartományával szemben, ahol is a kínai tudományosság nevében a tibeti buddhista vallás írmagját is kiforgatták a földből, mondván, hogy babonaság és a nép butítása, Ladakh megmaradhatott a csendes pusztulásnak.

Egészen más sors vár erre a területre, mint Tibet többi tartományára. Azokban egyszerűen tankokkal szétlőtték a nagyobb és jelentősebb kolostorokat (mindenek előtt a Namgyal kolostort, amely a Tibeten uralkodó Gelug-pa rend központja volt, egyben a Dalai Lámák leszármazási láncának felelős intézője), a fontosabb vallási vezetőket, akik befolyásolni tudták volna az ott élők gondolkodását, lelőtték vagy munkatáborokba deportálták. Ennek a tisztogatásnak a kényszere alatt csempészték ki az országból, 1959 március 31-én Tenzin Gjaco-t, a XVII. Dalai Lámát, aki az országnak mind vallási és ‘politikai’ vezetője volt. A száműzetésbe kényszerült Dalai Láma, India egyik északi tartományának, Himachal Pradesh-nek egy aprócska falujában kapott letelepedési jogot. Itt Dharamsalában (ami egyébként zarándokszállást jelent) megpróbálta folytatni a Namgyal kolostor hagyományait, de az itt felépített kolostor és az idemenekült mindössze 2000-2500 tibeti inkább szánalmas látványt nyújt, s az itt kiépített tibeti ‘negyed’, a McLeod Ganj, részükről inkább heroikus gesztus, mint tényleges kulturális központ. Érthetetlen, hogy a Dalai Láma miért nem Ladakhban telepedett le, ami egyrészt tisztán tibeti terület, viszonylag nagy népsűrűségű Tibet többi tartományához képest, s így kellő támogatást kapott volna tervei megvalósításához. A ladakhi király palotáját felajánlották neki, sőt a tartomány fővárosától nem messze található Choglamsar faluban fel is építettek neki egy kisebb palotát. Tenzin Gjaco azonban Dharamsalában maradt, talán azért, mert Ladakhba egy évben mindössze két hónapig lehetett ki- és bejutni a nagy olvadások végén, mikor is a Himalăya hágóiról annyira leolvad a hó, hogy a hegyi yak-csapásokon át lehessen kelni. Ugyan a csapásokat igen rövid időn belül kiszélesítették egy teherautó szélességűvé, de pusztán azért, hogy az indiai hadsereg bevonulhasson.

1.2 A terület földrajzi adottságai:

Azzal, hogy a Dalai Láma Dharamsalába költözött, Ladakh sorsa részben el is dőlt, hiszen legalább olyan elszigeteltté vált a központosított vallási hatalomtól, mintha Tibet többi részével együtt Kínához csatolták volna. Északról a domborzati nehézségeken túl mesterségesen húzott politikai határ választotta el, a tibeti fennsík többi részétől, délről pedig a Himalăya főbb vonulata India más tartományaitól. 1975-ig katonai területnek számított, s nem volt látogatható, bár a fentebb vázolt nehézségek miatt amúgy is körülményes lett volna. Ugyanekkor hivatalosan megnyitották a Ladakhba vezető két hágót, de ezeken átjutni még mindig kalandos vállalkozás. Mind a mai napig, akár Kashmír felől, akár Himachal Pradesh felől megy az ember, át kell, hogy kelljen a hatalmas hegyeken, amelyek hágói is igen szép magasságokon fekszenek (Zoji la 3529m, Namika la 3718m, Fatu la 4094m) s a hegyekben a dinamitozott-tört köves csapásokon egy hajmeresztő és borzasztóan viszontagságos kétnapos út vár rá. Ez a helyzet némileg enyhült, mikor 1979-ben megnyitottak egy ideiglenes repülőteret a főváros mellett, de ennek használata mind a mai napig korlátozott. A repülőteret szinte kizárólag csak ugyanebben a kéthónapos periódusban képesek használni, mivel a téli viharokban életveszélyes a Himalăya felett átrepülni.

Mindezek után világos kell, hogy legyen: Ladakh a világ tetejének egyik, amúgy még azon belül is nehezen megközelíthető része mind a mai napig. Tibet többi részétől földrajzilag jól elválasztható, miután Ladakhot északról is igen magas hegyek határolják, amiken az egyetlen átvezető út (Kína felé) az 5606 méteres (!) Khardung la nevű hágón vezet át. Mint az valószínűleg feltűnt, a hágó ladakhi nyelven la, és La dags éppenséggel ‘hágók földjét’ jelent. S valóban erre a területre csak az látogathat, aki valamilyen módon átmászik a Himalăya hatalmas hegyein. Van azonban a magas hegyekkel körülvett területnek egy furcsa sajátossága, mégpedig, hogy száraz, mint egy sivatag. A magas hegyek ugyanis minden felhőt megfognak minden irányból, s így ezen a területen soha sincs csapadék. A táj éppen ezért olyan, mint a hold felszíne, s a mai utazók holdvidéknek is nevezik. A kietlen tájat csak egyedül ott töri meg valami vegetáció, ahol a hegyekből lezúduló bővizű folyók folynak. Természetesen az itt élő emberek is ezek a folyók mellé települtek.

A MÚLT:

2. Az itt élő emberek leírása

2.1 Az emberek etnokulturális jellemzése:

A területen sajátos kultúrájú nép él. Ha rendszerezni szeretnénk lakóit, akkor azt kellene mondani, hogy másodlagosan primitív kultúrájuk van, hiszen az emberek egy csoportja megtelepedett földművelő, ami alapján a termelőkhöz sorolhatnánk őket, de életük fontos része a vadászat és a gyűjtögetés (pl. méz) is, ami a zsákmányolókhoz sorolná őket. Ráadásul az emberek egy másik csoportja nomád állattenyésztő, akik kis hordákban kóborolnak, s legeltetik a yakcsordákat. A különböző életmódok ellenére, azonban közös mitológiával, rítusokkal és hitvilággal rendelkeznek, ami igen fejlett és bonyolult. Úgy tűnik, hogy a klasszikus osztályozás minden típusát hozzájuk lehet rendelni. Egészen biztos, hogy ez a népcsoport valamikor a nomád pásztorkodó tatárokkal volt rokon, de azzal, hogy ezeken a területeken telepedett le, arra ‘kárhoztatta’ magát, hogy mivel képtelen volt a régiót a téli hónapokban elhagyni, maga kellett, hogy megtermelje a legfontosabb növényeit. Így a megtelepedett földművelő életmód másodlagos kell, hogy legyen a nomád állattenyésztővel szemben. Azonban mindkét életformát megtalálhatjuk, s ezeknek kölcsönösen szükségük is van egymásra.

A földművelők főleg árpát és más szívós növényeket termesztenek, mint például borsót, fehér répát és krumplit – bár ilyen magasságban a termékeny időszak igen rövid, télen befagy a föld. Nyáron van a növénytermesztés ideje, a pásztorok ekkor felhajtják a yak- és kecskecsordáikat a magasabb hegyek oldalaiba, mivel nyáron ezek is kizöldellnek, s bár a vegetáció nagyon gyér, az állatok így legalább távol maradnak az árpaföldektől. Ők látják el a földművelőket hússal, vajjal, sajttal. Az állatokat használják áruhordásra, velük szántanak és gyapjukból készítik ruhájukat, ami elég meleg ahhoz, hogy kibírják a téli hidegeket. A trágyát összegyűjtik, kiszárítják, s ezzel fűtenek, illetve ezt használják tűzifa helyett. A trágya az egyik legnagyobb érték, mivel itt nincsenek fák, s a tűzrakásnak ez az egyetlen módja. Ezentúl a trágyát vízzel és hamuval keverik, s a földeket ezzel trágyázzák, amire borzasztóan nagy szükség van, mivel ezen a kopár vidéken máshogyan nem is nőne semmi. Tehát az állattenyésztésnek központi szerepe van. Fordítva viszont, télen az állatok eszik fel a termények egy részét. Nagyon szoros harmónia van a kétféle életmód között, kölcsönösen függnek egymástól. Semmi sem felesleges, semmit nem dobnak ki; ebben a zárt rendszerben mindenre szükség van. Tudják, hogy a környezetük tartalékai végesek, s remekül gazdálkodnak tartalékaikkal.

Teljes eszköztárukat és házaikat maguk készítik. A házakat napon szárított vályogtéglából rakják, mindig két szinten. Alul tartják az állatokat, hogy télen azok testmelege is fűtse a házat; felül laknak az emberek, a teljes család. Minden generáció együtt lakik, együtt dolgoznak, s az öregeknek nagy a tekintélyük. Ritkán betegek, s az öregemberek is haláluk napjáig aktívan részt vesznek a család életében.

2.2 Társadalmi szerveződések

Ladakh, Tibet többi tartományához hasonló módon, szakrális királyság volt, egészen az 1949-es kínai invázióig. Ez azt jelentette, hogy az országot irányító központi hatalom, nem pusztán a világi – gazdasági és külpolitikai – intézményeket irányította, hanem egyben a vallási élet irányítója is volt. Az ország élén, a legelterjedtebb buddhista irányzat vezetője állt, aki ennek értelmében főpap és király volt egy személyben. Míg Tibet legtöbb tartományában a vezető láma a Gelug-pa rendből választatott ki, addig Ladakhban a központi irányítás a Nyigma-pa rend kezében volt. Lényeges különbség a két rend tanítása között nincsen, mindkettő a Madhyamaka filozófiára épül. Annak, hogy egyes tartományok melyik rend irányítása alatt álltak, inkább belpolitikai következményei voltak. Azonban részben ez az oka annak, hogy Ladakh bizonyos értelemben, már 1947 előtt elszigetelt volt Tibet belsőbb tartományaitól, hiszen azok a területek a Gelug-pa befolyása alatt álltak. Miután a Gelug-pa rend mindenkori feje, a Dalai Láma, míg a Nyigma-pa rend vallási vezetője a Pancsen Láma, ezért a ladakhi vezetőségnek nem sok köze volt a Dalai Lámákhoz. 1947 után, azonban a Pancsen Láma politikai szempontok miatt teljesen elszigetelődött Ladakhtól, s éppen ezért fogadták volna szívesen 1959-es menekülése után a Dalai Lámát. Ha Tenzin Gjaco hajlandó lett volna Ladakhban letelepedni, akkor a ladakhiak sorsa valószínűleg máshogy fordul.

Ugyanis a szakrális királyság intézményrendszere rendkívül hagyományőrző, s ugyan a modern ‘európainak’ titulált demokratikus államapparátusokkal merőben ellenkező elveket követ, a tibeti vallásos kultúra biztos menedéke lett volna. A fentiekből már kiderülhetett, hogy az állami intézmény szerkezetét egy vallás, dogmatikus létszemlélete alapján szerkesztették meg. Az államot uraló király az ‘egyház’ feje is. Őt, az egyik tibeti istenség megtestesülésének tartják, Avaloki Teśvăra-jénak, aki a teljes szeretet megtestesítője. Éppen ezért a vezető király, a transzcendentális régió földi összekötője, más szóval ő a pontifex, aki az égi és a földi világot összeköti. Kiválasztását, egy asztrológusok által irányított látnok-láma testület végzi, amelynek feladata a láma-király halála után az új utódot kiválasztani. Tehát azt, hogy ki lesz az ország vezetője, egy nagyon kislétszámú, beavatottakból álló csoport dönti el. Gyakran azonban, ha úgymond elég fejlett képességű láma a király, akkor képes halála előtt megmondani, hogy mikor és hol fog újra megnyilvánulni Avaloki Teśvăra, s így előre kijelöli, hogy hol találjanak utódot számára. Ez persze azt jelenti, hogy bárkiből lehet az ország királya, s a kiválasztásnál valóban bizonyos metafizikai jelek döntenek. A főlámát egy fejlett és jólképzett lámacsoport segíti, akik az ország ügyeit intézik. Az igazság az, hogy a központi hatalomnak az elmúlt hét-nyolcszáz évben semmi különösebb feladata nem volt, miután a többhullámú mogul hódítás hatása a Himalăyán túlra nem ért el, s Tibet az északi határon fekvő Kínával a kommunista hatalom győzelme előtt örökös békében élt. Belső forrongások, a Kr.u. IX. századtól nem voltak, s a XII. századi második buddhista térítés nyomán, a vezető hatalom a nem-ártás és a mindenre kiterjedő tolerancia szellemében irányította az országot. Az egyes tartományok vezetését a kolostorok vezetői intézték, s nagyon ritka volt, hogy a felmerülő problémás helyzeteket ne tudták volna tartományon belül megoldani. A személyes problémákat mindig a kolostorokban lakó tekintélyes lámák oldották meg. Ebben az intézményrendszerben a lakosság jelentős százaléka (közel 30%) élt szerzetesi életet, ami a tanulás és a ‘művelt’ világlátás megszerzésének egyetlen módja volt.

Tömören összefoglalva: minden államügyet, legyen az kül- vagy belpolitikai, vezető lámák egy csoportja intézte. A jogi és oktatási intézmények szerepét a helyi kolostorok látták el. A belső kereskedelmet azonban nem központosították, az 1970-es évek közepéig, az árucsere-forgalom formája elsősorban a sima cserekereskedelem volt. Emellett volt a kölcsönös ‘ingyen’ bérmunka, ami azt jelentette, hogy azonos falvak lakói egymás földjein közösen dolgoznak, hogy azután a terményeket közösen osszák el. A társadalom egyetlen rétegből áll (már ami az anyagi javakat illeti), senkinek sincs lényegesen többje a másiknál. Közösen építik a házaikat, közösen dolgoznak a földeken, közösen építik meg a csatornarendszereket. Valóban irigylésre méltóan idillikus életet élnek; s nem hiába nevezték Ladakhot az első tibetológusok az utolsó Shangri-la-nak (a tibeti vágyvilág tökéletes, minden igényt kielégítő Paradicsomának).

A JELEN:

3. A modernizáció áldásai

3.1 A terület mai helyzete

Nehéz pontosan megállapítani azt az időszakot, amikor a fentebb felvázolt helyzet változni kezdett. Talán a hetvenes évek közepe lehetne az első választóvonal, mikor is Ladakh megszűnt háborús övezetnek lenni, és hivatalosan megnyitották a külvilágnak. Ez persze azt is jelentette, hogy közigazgatásilag hozzácsatolták egy már meglévő államhoz, Jammu & Kashmír indiai tagállamához. Ez annak a téves előítéletnek következményeként történt, hogy a ladakhiak képtelenek lennének autonóm államot kialakítani; sőt a számukra szükséges javakat sem képesek előállítani… Ez persze teljesen ellentmond annak a ténynek, hogy ez a terület gyakorlatilag mindig is a teljes elszigeteltség állapotában létezett, s éppen ezért teljesen önellátó volt. Az azonban végzetes hiba volt, hogy Ladakhot egy színtiszta muszlim államhoz csatolták. Ugyan Jammu egyes területein van egy-két város (pl. a főváros), ami fontos hindu központ, de a lakosság túlnyomó része itt is muzulmán. Kashmír pedig, miután a legészaknyugatibb állama a mai Indiának, sajnálatos módon mindig is a Dekkán pajzs bejárata volt, s így az összes mogul hódító itt kezdte el térítő hadjáratait. Ennek következtében Kashmír ma talán az egyik legtisztább muszlim állam. Mint az ismeretes, a muzulmán hit nem éppen a vallási toleranciáról híres. Persze ez esetben szó sem volt arról, hogy erőszakos módon bevonultak volna Ladakhba, vagy az ott élő embereket bármi módon korlátozták volna. Azonban a hivatalos ügyintézés bevezetése, a kötelező orvosi felügyelet, az indiai oktatási minisztérium áldásos iskolarendszerének kötelezővé tétele ezután lassan érvénybe lépett. Így lassan a lámák felügyelő szerepe teljesen visszaszorult. Az ifjak nevelése kikerült a családok keze alól, s a fiatalok szüleiknél látszólag ‘többet’ tudva elkezdték a régi életmódot megkérdőjelezni. A belső gazdasági stabilitást teljesen felborította a központosítottá váló árukereskedelem. Az állam engedélyt adott a kashmíri kereskedőknek, hogy Ladakhban bármilyen kereskedelmi tevékenységet folytassanak, s ennek következményében nagyon lassan, de érezhetően elkezdődött a ladakhi területek elarabosítása.

Ladakhban ez a folyamat 1989-től vált drasztikussá, s igazából az elmúlt hat év tapasztalatai azok, amik arra figyelmeztetnek, hogy itt egy páratlan, eddig még meg nem figyelhető kulturális átalakulásról van szó. Ugyanis Kashmír 1989 előtt India leggazdagabb állama volt. Lakosai évszázadok óta kereskedők voltak, s India belső területeivel tartottak fenn komoly kereskedelmi kapcsolatot. Nagyon jelentős hasznot hoztak a hegyi parasztok által készített gyapjúból, s a kashmíri gyapjú sahl (sál), a világon mindenütt ismert. Pontosan a gazdagság fordította szembe az államot az indiai kormánnyal. Ugyanis azok hihetetlen nagy adókkal súlytották a kereskedőket. Ezen túl Rajiv Gandhi miniszterelnök agresszív hindu politikájának keretében megtiltotta a legtöbb indiai államban, így Kashmírban is, hogy muzulmán vallásúak állami hivatalt vállalhassanak. Ez olaj volt a tűzre, s hasonlóan a sikhek által kezdeményezett punjabi függetlenségi háborúhoz, Kashmír is fegyvert ragadott, s elszakadását követelte Indiától. Ezek után a helyzet Kashmírban kaotikussá vált. Egyes felkelők azt követelik, hogy Kashmírt csatolják Pakisztánhoz, ezek a radikális muzulmánok (akik mellesleg ezen a nyáron öltek meg öt európai turistát, ami világszerte nagy felháborodást keltett). Mások teljes autonómiát követelnek Kashmírnak. Persze az indiai vezetés válasza az volt, hogy bevonult több mint félmillió katona Kashmírba, ami ezért 1989 óta háborús övezet. Gerrillaháború folyik, ami lehetetlenné teszi a kereskedelmet, s a turizmust, amely igen nagy jövedelmet hozott az államnak. 1989 előtt több mint 600 000 indiai és közel 60 000 külföldi turista látogatott Kashmírba évente, míg tavaly összesen kevesebb mint 5000. Míg a kashmíri területeken folyik a háború, addig mind Jammu, mind Ladakh csak sodródik az eseményekkel. Természetesen a háború elől menekülő kereskedők részben Jammuba, de sajnálatos módon főleg Ladakhba menekütek. Ennek a folyamatnak az eredménye, hogy Ladakh legnyugatibb városa, Kargil (amiről igaz, hogy korábban is volt számottevő arab lakossága) ma már színtiszta arab város. Mindez kevesebb, mint öt év alatt történt. Miután az arabok kereskedők jól megérezték, hogy a hetvenes évek óta a ‘nyugati’ kalandorok között a Ladakh iránti érdeklődés egyre nő, ide helyezték főhadiszállásukat. Már a nyolcvanas évekre olyan mértékben kifosztották az egyes kolostorokat, hogy a vezető kolostor lámája kénytelen volt a kormány támogatását kérni: helyezzék a ladakhi kolostorokat és az itt található vallási műtárgyakat nemzeti műtárgyvédelem alá. Ez meg is történt, de a gyakorlatban semmi sem változott; ugyanúgy folytatódott a ‘gumicsizmáért ezeréves imazászló’ kereskedelem. Sajnálatos módon, a kevésbé művelt lámák nem ismerték fel, hogy mi történik, s az idelátogató arab kereskedők ‘vásárlási’ igényeit mértéktelenül kiszolgálták. Miután ‘89 előtt ezek a kereskedők is csak időszakos látogatók voltak, ugyanúgy abban a két nyári hónapban jöttek, mint a nyugati látogatók, nemigen gondolhattak komolyabb veszélyre. Azonban ‘89 után ezek a kereskedők letelepedtek Ladakh fővárosában, s nagyon rövid időn belül világossá vált, hogy az erőteljes állandó arab-indiai befolyás jelenléte komoly problémákat okoz majd a régióban.

A helyzet nagyon radikális fordulatot vett ezután. Nemcsak az ügyintézés került az arabok kezébe, de a kereskedelem is. Azon túl, hogy az ideszállított árukra nem volt kész felvevőpiac, a szállítóeszközök és a ‘modern’ technológiák benzinmotorai már elképzelhetetlen módon beszennyezték a környezetet. Ez persze nem meglepő, hiszen ezen a magasságon a levegő sokkal ritkább, s a motorokat át kellene állítani ahhoz, hogy megfelelően működjenek. Ezt sajnos senki nem teszi meg, de az amúgy is rendkívül koszos indiai viszonyokhoz szokott arab-indiaiaknak ez a probléma fel sem merül. Azonban az elmúlt tíz-tizenöt évben olyan mértékben elszennyeződött a környezet, hogy a hegyekből érkező kristálytiszta vizet, ami a falvakat és városokat látta el ivóvízzel, ma a fővárosban már tisztítani kell. A légszennyezés azonban szintúgy időszakos, hiszen az áruszállítás teherautókon csak a nyári két hónapban történik. Ugyan az ideérkező áruk nagy részére senkinek semmi szüksége nem volt, a tartósított élelmiszerek és az előregyártott ruhák olcsó árának a helyiek természetesen nem tudtak ellenállni. A ‘külvilágból’ hozott javakat horribilis összegekért árusító arabok egy-két éven belül gyakorlatilag kifosztották a területet. Miután gyakran nem volt pénzük a helyieknek, hogy az árukat megvegyék, más értékes tárgyakkal cserélhették el azokat. Megdöbbentő ma látni, hogy Kashmír fővárosában, Srinagarban a feketepiacon többszáz félévezredes tibeti imazászló hever a koszban, megszámlálhatatlan vallási relikvia, amiket persze áron alul adnak a hozzá nem értő kereskedők. Azt azonban tudják, hogy ezek valami ‘olyasmik’, amik a nyugati látogatóknak kellenek, és sok pénzt lehet értük kapni. Persze ezek a tárgyak a háború miatt nem maradnak sokáig itt Kashmírban, hanem vándorolnak tovább, az ország minden pontjára, ahol turisták fordulhatnak elő. Ugyan a törvény tiltja, hogy az államból bármit ki lehessen vinni, ami száz évnél öregebb, gyakorlatilag semmiféle ellenőrzés nincs. Fenn Ladakhban a helyzet ugyanilyen, az arab kereskedők boltjaiban százával sorakoznak a felbecsülhetetlen értékű relikviák. A helyi ladakhiak mindebből nem nagyon értenek semmit, ők csak azt látják, hogy az ideérkezett arabok évek alatt gazdagok lettek, s hogy most már az ő szavuk a döntő mindenben. Leh-ben, a fővárosban felépítettek egy mecsetet, s reggel-este ugyanúgy üvölt a müezzin ebben a közel ezeréves buddhista kisvárosban, mint Mekkában.

3.2 Az itt élő emberek mai helyzete

A helyi fiatalokon látható az egész terület sorsa. Döbbenetes változáson mentek keresztül, aminek részben az indiai kormány rendkívül elavult oktatási rendszere az oka. Tekintet nélkül arra, hogy India mely államában folyik az oktatás, ugyanazokat a indusztriális eszméket hirdető propaganda-ízű agyrémtárgyakat oktatják mindenütt. Az alaptárgyakon túl, ami számtanból és a hindi nyelv oktatásából áll, a tárgyak nagy része azzal foglalkozik, hogy bizonyos angol befektetők hogyan iparosítják Indiát, s hogy a kormány rendeletei hogyan segítik a túlnépesedett India egyre növekvő lakosságának ellátását. Történelemórán megtanulhatják, az indiai függetlenségi mozgalom történetét és a különböző Gandhik történetét, akiknek az itthoni ötvenes évekhez hasonlító személyi kultusza van. Csupa olyan dologról tanították, és tanítják ma is az itt élő fiatalokat, aminek semmiféle kapcsolódási pontja nincs a korábbi kultúrával. A fiatalok olyan ‘értékekről’ hallanak, amelyek egy egészen más környezethez kapcsolódnak. Olyan példaképeket állítanak eléjük, akikről nem is tudják igazán megérteni, hogy miért példaképek. Ezzel egyidejűleg azonban a saját kultúrájukat kezdik nem érteni. A szülők, nagyszülők életmódja teljesen különbözik attól a modelltől, amit nekik oktatnak, s így egyben érthetetlen is. Nemcsak az idő hiányában nem tanulhatják meg szüleiktől saját hagyományukat, hanem egyszerűen a késztetés hiányzik belőlük, hogy ezt megtegyék. Két part között sodródva, legtöbbször elszegődnek az arab kereskedők mellé, akik számukra a tanult ‘új világ’ képviselői, s abban reménykednek, hogy rajtuk keresztül maguk is bekapcsolódhatnak a világ dolgaiba, amikből szerintük a szülők és ősök életmódja semmit nem tapasztalt. Ez a folyamat nagyon súlyos helyzetbe hozta a hagyományos életmódot követő idősebb generációt. Miután a gyereket kötelezik az iskolába járásra, nincs aki segítsen a ház körül, s a tinédzser generáció, mint azt feljebb említettem, el is hagyja a házat. A fiatalok, a mai indiai álkultúra hatása alatt egy téves ‘amerikanizált’ image-et szeretnének követni, amit cowboy-effektusnak szoktak nevezni. Sokan a fiatalok közül bőrdzsekiben és cowboy-csizmában járnak fel alá, napszemüvegben, ami egyszerűen annyira idegen ettől a környezettől, hogy azt szavakkal leírni nem lehet. E fiatalok közül senki nem akar a földeken dolgozni, s nagyon kevesen vannak azok, akik visszatérnek az ősi hagyományokhoz. A vallásos kultúra nem érdekli őket, nem foglalkoznak a helyi kolostorok ellátásával, ami pedig a faluközösségek feladata volt. Lassan lehetetlenné válik a földek és az állatok ellátása, s az így termelt áruk eladása pedig amúgy is teljesen lehetetlen. A helyiek arra kényszerülnek, hogy lassan egyre nyomorúságosabb körülmények között éljenek, anélkül, hogy megoldódna a helyzetük. Munkahelyek nincsenek, s a hagyományos munkával termelt értékekre nincs szüksége a ‘külvilágnak’.

A lámák helyzete hasonlóan borús. Azon túl, hogy a családok az utóbbi években egyre nehezebb szívvel adják oda gyerekeiket lámatanoncnak – hiszen máshogy is kap oktatást, illetve egyre kevesebb gyerek marad a háznál segíteni, a kolostorok ellátása komoly veszélybe került. Az állam nem támogatja ezek fenntartását, a helyi falvaknak pedig komoly nehézségeik vannak. A vezető lámák azok, akik valahogyan megpróbálnak ez ellen tenni, s szeretnék, ha Ladakh elnyerné függetlenségét Kashmírtól. Ez persze csak akkor valósulhatna meg, ha kellő támogatást kapna más buddhista államoktól, például Nepáltól és Bhutántól. Ennek érdekében szeretnék a Dalai Lámát is a terület támogatójává megnyerni – persze nem anyagi szempontból, hanem kulturálisan.

Sajnálatos módon a nyaranta idelátogató európaiak is csak rontják a helyzetet. Az arab kereskedők üzleti vállalkozásai természetesen a turizmust is idehozták. Miután Kashmírba a háború miatt nem tudják a turistákat szállítani, a már meglévő ügynöki láncolat ‘89 óta Ladakhba szállítja a turistacsoportokat. Az ideérkező kövér, pocakos gazdag (főleg német) turistákat repülővel hozzák, akik egy-két napos villámlátogatásuk alatt a főváros utcáin bóklászva fél méterről kattogtatják szupergépeiket a hagyományos öltözetet viselő asszonyok és férfiak arcába; majd pénzt szórva a markukba távoznak. Ezután a jól ismert vásárlási láztól fűtve iszonyatos összegekért tárgyakat vesznek. (Lásd Cannibal Tours szindróma.) A helyiek számára ők is az érthetetlen színjáték résztvevői, akiknek sok pénze van, s ezáltal bizonytalan pénzforrásnak tekinthetők. Gyakran a helyi asszonyok ladakhi dalokat énekelve annak reményében járják végig a pár éve épült ‘szállodákat’, hogy egy pár garashoz juthatnak.

Van az idelátogató európaiaknak egy másik csoportja is, akik a szomorú változásokat látván segíteni szeretnének. Ezek egyik fő alakja Helena Norberg-Hodge, aki tibetológusként kezdte tanulmányozni Ladakhot, még a hetvenes években. Ő ismervén ennek a népnek a sorsát, komoly erőfeszítéseket tesz, hogy megakadályozza e kultúra eltűnését. Létrehozott egy Ladakhot segítő társaságot, amely szorgalmazza a régi kultúra vallási ünnepeinek fennmaradását, és csekély anyagi támogatást nyújt a kultúrát megőrizni kívánó kezdeményezésekhez. Jópár természetvédő fiatal teng-leng itt, akik némi naivitással azt remélik, hogy megállíthatják a modernizációs folyamatok káros mellékhatásait...

Konklúzió

Az ilyen egyedülálló kultúrák, mint például a ladakhi is, azért alakulhattak ki, mert hosszú évszázadokon át teljesen érintetlenek maradhattak. Az érintetlen területen élők képesek voltak az adott környezeti viszonyokhoz tökéletes módon alkalmazkodni, s azzal teljes összhangban élni. A környezet által diktált kényszer, hogy az embereknek össze kell fogniuk ahhoz, hogy a szegényes környezetben életben maradjanak, az embereket a békés együttélésre tanította meg. A békés életvitel következményeként megtanultak egymással úgy élni, hogy egymásnak hasznára és ne kárára legyenek.

Mint minden letelepedett kultúra, ez is rendkívül színes és gazdag vallási képzetvilágot hozott létre, aminek feltárása igen érdekes sok szempontból. Ez a képzetvilág azonban csak az elszigetelt környezet hatására lehet olyan, amilyen. Azt követően, hogy a környezet feltételei megváltoznak, az ilyen jellegű kultúrák sorsa sajnos megpecsételődik. Egy intoleráns idegen kultúra megjelenése lehetetlenné teszi a régebbi, alapjaiban a toleranciára épülő hagyomány fennmaradását. A ladakhi események azonban azért kívánnak különösebb figyelmet, mert meglepő az, hogy egy ilyen kulturális átrendeződés ennyire rövid idő alatt játszódjon le. Ugyanis a ladakhi változások lényegében az elmúlt öt év alatt öltöttek ennyire drasztikus méretet. Fontos tudomásul vennünk, hogy a kultúrák közötti egymásra hatás nem mindig egyenlő mértékű. Az, hogy melyik kultúra dominál a másik felett, nem mindig maguktól a kultúráktól függ, hanem rendkívül fontos szerepet játszik az is, hogy időben és térben mikor és hol történik meg a találkozás, illetve, hogy mik a találkozás körülményei. Úgy tűnik, hogy a ladakhi események kimenetelét döntően meghatározzák azok a feltételek, amikben ez a kulturális átalakulás végbemegy. Véleményem szerint nem helyesen tesszük ha arról beszélünk, hogy egy kultúra egy másik hatására változik, és ennek következménye egy közös interkulturális régió, hanem akkor beszélünk inkább helyesen ha azt mondjuk, hogy egy közös interkulturális régió kialakulásának következtében megy végbe a kultúrák közötti kölcsönhatás. S azt, hogy milyen feltételek mellett jön létre egy ilyen régió, illetve, hogy mi az immáron közös régióban található kultúrák alaphelyzete, döntően befolyásolja, hogy milyen hatással lesznek egymásra. A ladakhi kultúrának e feltételek mellett nem sok esélye van, hogy domináljon az indo-arab hatás felett, annak ellenére, hogy saját életvitele és létszemlélete sokkal emberközpontúbb, s így követendőbb is, mint riválisáé. A ladakhi példa fel kell hívja a figyelmet arra, hogy egy kultúra hiába vonultat fel számos követendő jó példát, ha kedvezőtlen feltételek közé kerül, egy másik, nálánál esetleg sokkalta rosszabb tulajdonságokat felvonultató kultúra lemoshatja a történelem színpadáról. Erre már számos példa volt, azonban egyetlen egy sem, amely nem erőszakos eszközökkel ment végbe, noha rövid időn belül játszódott le. Ezért figyelembe kell venni a körülmények hatalmát, ami úgy tűnik, nemcsak az emberi viselkedést határozza meg alapvetően, hanem a kultúra változásait is...

Felhasznált irodalom

Helena Norberg-Hodge: Ancient Futures – Learning from Ladakh. Oxford University Press, Delhi, 1991.

Macy Joanna: Dharma and Development. Kumarian Press, West Hartford, 1985.

Badiner, Alan H.: Dharma Gaia: A Harvest of Essays on Buddhism and Ecology. Parallax Press, Berkeley, 1990.