Lapszemle

Újságíróként, publicistaként mindig felkapom a fejem, amikor egy-egy olyan érdekes kifejezést hallok, amely addig nem ütötte meg a fülem. Így jártam a tegnap azon a sajtóértekezleten, amelyet a csíkszeredai megyeházán tartottak, ahol Navracsics Tibor, az Európai Bizottság biztosa, Hegedűs Csilla, az RMDSZ egyik ügyvezető alelnöke, Korodi Attila, képviselőházi RMDSZ frakcióvezető és házigazdaként Borboly Csaba megyei tanácselnök szólt a médiamunkásokhoz.

A bukaresti rádió hallgatóinak, az újságok vagy a hírportálok olvasóinak eddig minden bizonnyal tudomásukra jutott, hogy miről is volt szó. Mivel sem Navracsics diplomatikus nyilatkozatában, sem az europarlamenti képviselőjelöltségért kampányoló Hegedűs Csilla, vagy Korodi Attila székelyföldi infrastrukturális változásait felvázoló szövegében nem volt semmi eget rengető, abba a szóba kapaszkodtam bele, amelyet Borboly Csaba mondott ki: valamit tenni kell, mert az agyelszívás után mifelénk egyre nagyobb gondot okoz a kézelszívás is. Tehát agyelszívás és kézelszívás.

Amennyiben az elsőt a felsőfokú végzettekre, orvosokra, mérnökökre, tanárokra és más szakmák képviselőire értjük, a kézelszívás nyilvánvalóan a szakmunkásokra és a kétkezi munkásokra vonatkozik. Voltaképpen az a jelenség következett be, amely az uniós csatlakozás után a közép- és kelet-európai országokat meglehetősen felkészületlenül érte. A csatlakozási szerződések két alappontja, a tőke és a munkaerő szabad vándorlása mindaddig jól hangzó jelszó maradt, amíg annak leginkább az első felére gondoltak: a tőke szabad áramlásával jönnek a külföldi beruházások.

Csak hát eleinte lassan, majd egyre nagyobb ütemben megkezdődött a munkaerő kivándorlása, méghozzá olyan mértékben, hogy itthon nem csupán az építkezéseknél, az útjavításoknál fogják lasszóval a munkásokat és hónapokon át hiába keresik a pincéreket, cukrászokat, a különböző háztartásbeli javításokat elvégző szakemberekről nem is beszélve, hanem egész egyszerűen már pásztorok sincsenek.

Hol van már az az idő, amikor néhány csomag cigarettáért, sajtbeli részesedésért és ki tudja még milyen természetbeli juttatásért a pásztor egész nap ballagott a nyáj vagy a csorda után? Manapság jóval az országos átlagbér fölött kell ígérni ahhoz, hogy egy pásztor akárcsak szóba álljon közbirtokosságokkal, állattartó gazdákkal. Szóval a munkaerő szabad áramlásának olyan következményei vannak, amelyekre nem sokan gondoltak, és bizony van amint tépelődni azért, hogy meg lehessen fordítani a folyamatokat. Rábeszéléssel nem fog menni, érzelmi ráhatásokkal is csak nagyon kis mértékben, a határokat pedig szerencsére már senki nem fogja lezárni, így nem marad más hátra, mint azon törni a fejet, hogyan lehet olyan gazdaságfejlesztést elindítani, amely majd maga után vonja a jövedelmek emelkedését is. Romániában példa van már rá: amióta itthon fellendült az információs technológia, a programtervezés, a szoftverfejlesztés, a digitális eszközökben jártas szakemberek már egyre kevésbé mennek el.

Jó lenne néhány pillantást vetni a balti országokra is, ahol az utóbbi időben úgyszintén alaposan csökkent a munkaerő elvándorlás és pontosabban megnézni, hogy miért. Egészen bizonyos: ahogyan az agyelszívásra, úgy a kézelszívásra sem lesz csodagyógyszer. Hosszú távú küzdelemre kell felkészülni. És egyszer már megfelelő gazdasági-pénzügyi-oktatási politikákkal neki is fogni és nem mindegyre rögtönözni, akár országos szinten is.

Forrás: Bukaresti Rádió magyar nyelvű adása, Vélemény rovat, 2019. február 1.