Az egész úgy kezdődött – mert minden kezdődik valahogyan –, hogy a biztonsági nem engedte be a két csórócskát. Hármójukra fogtam a kamerát, mert tiszta sakk-mattnak láttam a helyzetet, mire az egyik legényke kipattant a képből: engem ne fényképezzen, nem vagyok én filmszínész! Azt látom. S hogy bemenne, csak épp nem engedik. Megszólal a biztonsági: nem mehet be, mert mocskos. Parancsba adták, hogy ide csak a rendesen felöltözött népet engedjünk be. Ember, mondom erre neki, ez a gyerek nem mocskos. Nézze csak, a fekete tréningje, a szürke inge, a csóré lábra felhúzott sportcipő. Való igaz, a térdén ujjbegynyi lyuk van, akár a hintán is elszakíthatta öt perccel ezelőtt. Az őr hajthatatlan. Nem és nem, az alpolgármester utasította őket.Sz. Gyuri, így mondja, mire én hirtelen arra gondolok, nocsak, előző éjszakán a polgármesteri hivatalban újraosztották a rangokat. A biztonsági rájön, hogy mellélőtt, helyesbít. Na nem az alpolgármester, hanem egy fokkal alatta. Csakhamar az is kiderül, nem úgy hívják az egy rangfokozattal kisebb illetőt, ahogyan ő mondta. Itt van valahol? Ejsze itt. Hogy néz ki? Hát ő nem is tudja. Öreg, fiatal? Nem tudja. Ha én most azt kérdezném tőle, hogy férfi vagy nő az utasítás kiötlője, aki pedig Gyuri, arra is az lenne a válasza, hogy nem tudja. Visszamentem a sokadalomba, de hiába keresném, még ha ott is van. Ott hagytam a két gyereket a kapuban, tényleg nem volt mit tenni. Nem sokkal az incidenst megelőzően a sportpályán valami olyat láttam, amit korábbi gyereknapokon soha, mert tényleg nem volt,ilyesmi nem kerüli el a figyelmemet. Cigány gyerekek ültek a „magyarok” mellett, rajzolták, festették ott helyben a portékát. Egyik piros-fehér-zölddel dolgozta meg a virágot a falap csiszolt felületén. Vettek-e már valamit tőled, kérdeztem a gyereket, mire a válasz: nem. De hát a vásár azért vásár, hogy amit csinálsz, el is add! Én becsomagolom és hazaviszem, mondta mély, öblös hangján, és ezzel le is zártuk e kis népi közgazdaságtant.

Az esztendő egy napja a sokból gyereknap volt, hacsak nem áll minden a feje tetejére e világban, lesz is még. Mi egy időzített bombán ülünk, még ha szejkei lángost eszünk is, mondaná, ha itt lenne Geréd Gábor tanár, régi ismerősöm és Udvarhely meg a környék cigánykérdés-szakértője. Persze, ez a nap nem statisztikákban méretkezik, hogy hánynak sikerült odaátról, de főleg nem. Kitörni a gettóból, ami nem a lepusztított rókavárosi kolóniát jelenti, s nem csak az Orbán Balázs utcai, korábbi esztendőkben totál tönkretett emeletes polgárházakat. A gettó törvénye a társadalomban él és hat, előítéletekre és valóban elkövetett gazemberségekre mutogatva egy népet marginalizál, majd mint a pelyvát, úgy kiszórja létezésünk teréből. Ezt a szót, hogy kisebbség, mindig utáltam, mert legtöbbször nem odavaló, ahol száján kiejti az ember. A kisebbség–többség aránya eleve jogot korlátoz, főleg ha nem saját nemzetállamodban élsz Európa e keleti fertályában. S még egy utálatos állapotjelzőt mozgatnak be olykor, ez pedig a határon túli. Vagy kívüli. Mi azok vagyunk, közben pedig csaknem száz éve román állampolgárok. A cigánykérdésben az az izgalmas, hogy ez a nép már akár rövid időtávon is többség lehet. Szakértő így prognosztizált egy már nem is tudom, milyen egyetemi eseményen: 2032-ben a magyarság, továbbá a románság számaránya enyhe, egy-két százaléknyi visszaesést mutat majd a mostanihoz képest, a cigányoké pedig majdnem duplázódik. Ne nagyoljam el, négyötödével. S ez csak a dilemmaostor egyik csapása, mert a másik: a mélyen alulképzettek armadája mekkora értékű társadalmi összterméket állít elő, milyen neandervölgyi magaskultúrával…Végkövetkeztetés: a mai „értékteremtés” magasan tesz a civilizációs normákra és a törvényekre. Ebben a pillanatban kutyás pasast fényképeztem, a sportpálya legközepén állt a szemlátomást jól nevelt, jó kosztra fogott állattal. Ezek után kérem, mondják el, hogyan működik a gyereknapi tiltás? Pörögnek a gyerekek, kipörögnek a napvilágra. Kezükben a maguk készítette, gyöngyökből fűzött parányi teknősbékák, két vagy három lejért. Az egér két lejt ér, ez nem a ráncos csizma szárát megrágó beste féreg, ennek becsülete és ára van. Lesz még olcsóbb is majd délután, amikor jócskán apad a tömeg. Ezt úgy mondják szakszerűen, hogy csökken a kereslet! – hallom vissza a korábbi közgazdasági konzultációt, s hogy a piacon az eladok mert megveszed, ha úgy tetszik, a megveszem, mert eladod értéktranszfer érvényesül. Külön érdekesség, hogy pont úgy, mint a régi céhes vagy kisiparos időkben, amikor a termelő maga volt a saját portéka kereskedője is.

– Ezek most már minden közrendezvényen ott vannak. Augusztus huszadikán, városnapokon, sör-, bor-, pálinkahacacárén. S lám, már megint nem a gyereknap a téma gyereknapon, hanem a cigányság. Kiöltöznek, sok a fiatal (a pontosság kedvéért: szinte mind fiatal). Társasági szokásaik nagyot változtak, most már nem rejtőzködnek. Logikus a kérdés, akkor mégiscsak felszívódik a gettó? Éppenséggel ők maguk számolják föl? S mi az, amiben megmarad, hol lehet vagy kell elzárkózással védekezniük? Megint Geréd Gábor jut eszembe, s a híres-hírhedt Termés utca. Két vagy három évvel ezelőtt újságolta, megszervezett egy tán tíztagú munkacsoportot az ott lakókból, Németországba vitte ki dolgozni őket. Kérdezgettem erről-arról a témában, ez egy jó sztori, engedjük be a lapba. Várjunk, mondta erre, lám, hogyan alakulnak a dolgok. Majd ha megjönnek és minden rendben, akkor lehet szó róla. Azóta sem ő, sem pedig én nem hoztuk szóba a német turnét. Tán mert nem volt miért.

– Mifelénk soha nem volt baj velük. Elég volt rájuk nézni, máris tudták, hol a helyük. A magyarok és cigányok között tartós a nyugalmi állapot, de csak míg a cigány ki nem lép a történelmileg-emberileg behatárolt szerepköréből. Mert akkor borul a bili. Ilyen természetes egyszerűséggel fogalmazza meg az együttélés tapasztalati dimenzióit egy alcsíki asszony, hozzáteszi, az együttélés, így, jókora túlzás, de nem igaz. Mindenki járja a saját útját, a magyarok nem tudják, nincs is miért tudniuk, hányan laknak a Gödörben, s hogy mi történik velük. Ebben ugyanolyanok, mint maga a román állam. Van már tanítónőjük is, fajtájukbeli, aki minduntalan a jogaikra figyelmezteti őket. Pedig a kötelességeket is számba kellene venni már egyszer, és nem puszta illemből… Jó lépéssel közelebb, a Küküllőmentén terül el (mondjuk földrajziasan) Kisgalambfalva, Nagygalambfalva, Vadgalambbfalva. Utóbbit a rendszerint viccben feloldódó népi humor hozta létre, a helynevet. Fülöp Lóránt fotós kollégám képeit nézegetve fogalmam lehet, milyen egy félnomád (vagy majdnem egészen az), örökös szélben és nyomorúságban kialakuló és létező helyen az élet. Élet, amit a 21. század valóságával szokás szembeállítani, éppenséggel ellenpontozni. A leghülyébb közhelynél több nem jut eszembe ilyenkor, még ha valami jóindulat okán mondom is: így nem lehet élni! Németországból már többször voltak téríteni és nevelni, úgy képzelem, mint annak idején a fekete kontinensen az európaiak. Az aprónépség rendkívül érdeklődő fajta, mindenre fogékonyak, ami így vagy úgy a világ dolgaiban segít eligazodni. S a világ jóval több, mint a behatárolt és lecsupaszított valóság, amit ők ismernek és elfogadnak, mert muszáj elfogadniuk. Amikor viszont már nem, akkor megint suhogtatni lehet a helyi közösségek és az egész társadalom által elfogadott sztereotípiát: hogy hazugok, csalók, tolvajok. S e jelzősített sztereotípiák csaknem a végtelenségig fokozhatók. No és a szaporulat? Nem gyerekáldás, mert az csak nálunk van. Náluk nincs áldás, bár nagyon ragaszkodnak a gyerekekhez. Fiatal cigány anya förmedt már rá nem cigányra: maga csak vétesse el a magáét, de engem hagyjon békén!Akkor fakadt ki a kábé huszonhárom éves, négygyerekes nő, amikor az egykepárti asszonyság okosítani kezdte, hogy nyomorognak, de bezzeg úgy szaporodnak, mint a nyulak. Még szerencse, hogy nem éreztetett egyenes oksági összefüggést a nyomor és a család nagysága között. A cigánynyomornak csak az egyik s még csak nem is a legfontosabb oka ez. Másfelől pedig az az összeg, amit gyerekpénz gyanánt megkap, akár kisebb vagyon is lehet abban a világban, ahol minden, ami van: nyomorúság, s ami nagyon nincs, az éppen a pénz. Van egy második történetem is, az udvarhelyi szülészetet akkoriban a Haberstumpf-villában rendezték be. A cigány menyecske négykézláb futkorászott a vajúdás gyötrelmeiben, s egyfolytában szidta az urát: na megállj, míg én hagyom neked (s itt teljes természetességében ömlött belőle a szöveg, a szókimondás ennél őszintébb és trágárabb már nem lehetett). Verd be ahova csak akarod, mert engem csak jó messziről fogsz látni azontúl! Amint megszületett a kicsi, elcsitultak az eget s a férfit tépázó indulatok is. Ha hazamegyünk, azt csinálsz velem, amit akarsz, mondta ki vajon hányadszor a végső és boldogító szentenciát a fiatalasszony.

Volt cigány tanácsosa is a városnak, emlékszünk-e még? Az első (nevében polgári) demokratikus tanácsban egy helyet hivatalból megkaptak, ez sem előtte, sem pedig utána nem fordult még egyszer elő. Nem hiszem, hogy nagy súlya lehetett annak a státusznak, különösebb jelentősége sem a városi közéletben, sem a cigányság életében. Aki ismerte, csak Imrének, a családnevét nem jegyezte meg senki. Ha legközelebb meglátom az utcán, meghívom egy pohár italra, üljünk be valahova beszélgetni. Vajon akarja-e? S ha nem, miért?

Oláh István