(Annak apropójára, hogy Korniss Péter fotográfust 2018-ban Prima Primissima díjra javasolták kiemelkedő életművéért)

Korniss Péter kolozsvári származású, magyarországi fotóművész bevallotta: „sok képet készen kaptam” Ő egyebet sem tett, mint elcsente: rögzítette. S ez nem lopás, nem bűn. Ez a legnagyobb fotós erény: rátalál a készre; a valóságosra, az igazra. A napiban élő mindennapira... Végső soron az üzenetre. A törvény szavára. Mint például az út szélén üldögélő férfi esetében, aki számára két dolog biztos: a várakozás és a markában szorongatott kenyér. S a többi? – úticél, jövő? – ködbe vész.

Hasonlóképp törvény szavával szól a Szék határában lelt kép: a Siető asszony. Siess! Szedd a lábad! Mert rád zuhan a mérhetetlen hullám; rád dől a domb. Meglevenedett, szökőárként tör feléje az erdélyi "Holt-tenger". De hová szaladhat? A kép jobb felső sarkában már ott látható a következő hullám.

Életre szóló tablót „kapott készen” Korniss a széki táncházban is. A fényforrás – a mennyezetről lelógó villanykörte - ködöt áraszt; s az éneklő legény arca világít.

Hadirokkant megy a havas mezőn; falába mintha maga is kukorica-csonk lenne... S a csonkok, a távolban katonai temető fejfáinak tűnnek. Oda igyekszik a harcos, közéjük.

Hazafelé lépked a kenyerét szorongató öreg, a széki út sarában, fel a faluba. „Vándorló fájdalomként mozdít bokát meg térdet.” S mintha a VII. szimfónia lassú tételét hallanánk, a másodikat; amely számomra mindig a házsongárdi menetet idézi: a kényszerű, fájdalmas, egyre nehezebb, egyre kínkeservesebb kaptatót. Hová megy ez az öreg? A dombtetőn tilalomfa, három ága öklelő villa...

Derűsebb pillanatokat is kínál „készen" az erdélyi falusi élet. A kiállítás egyik méltatójának, Andrei Plesu külügyminiszternek megállott a szeme a Csordát terelő pásztoron, aki kürtszóval biztatja a jószágot a hajnali ködben. Ő a falu ébresztője. Az ő szavára megnyílik minden kapu. Nemcsak a teheneknek muzsikál, felfújt képpel... S az állatok világa itt maga a szelídség, a nyugalom, a béke. A Gazda az istállóban mintha bibliai kép lenne: szelíd tehén-portrék s kíváncsi tekintetű ló fogják keretbe az embert... A lovat vezető asszony rangja megnőtt: férfikalapot viselhet... A tehén a fejő köré csombolyodik: orrát a férfi vállára hajtja; s a farkát is oda kanyarítja, másfelől...

És derűs lehet a munka - bizonyos korban. Például a Szénaforgatás, ha menyecske, fiatalasszony végzi; fején vadonatúj szalmakalappal; élénk színű ruhában. Minden mozdulata felhívás, nyári üzenet...

S mint kiderül, van még olyan hely ebben az országban, ahol otthon vagyunk. Például a csángó asszony lobogtatva, széles gesztussal köti a kendőjét a csíksomlyói csodatevő Mária-szobor előtt. Honnan ez a "szentségtörő" természetesség, bizalmaskodás? - miközben mások, egy sor zarándok éppen átszellemülten imádkozik. Korniss albumából erre is választ kapunk. Hat oldallal tovább ott láthatók a csíksomlyói templomban alvó zarándokok - többségük csángó. Nekik tehát saját életük a csíksomlyói templom - és családtagjuk a csodatevő... (Kár, hogy ez a kép hiányzott a bukaresti kiállításról.)

Korniss Erdélyben nem csak magyarokat lát, hanem a falusi magyarokéhoz hasonló sorsú, hasonló életet élő románokat is. A máramarosi asszonyoknak szintén az ősi templom ad megnyugvást. Fejüket a kis fatemplom falához tapasztva szabadulnak a bánattól; amolyan hazai siratófal. S a templom falának résein át kukucskálva hallgatják a misét... De hasonlóság lelhető fel a két közösség életformájában, szokásaiban, viseletében, zenéjében, táncában - sőt az új, az úgynevezett "civilizációs ártalmak" befogadásában is. Ez utóbbi hasonlóság különösképpen hangsúlyozott. A Kalotaszegi fiatalember otthon, a cifra szobában című képen, ha csak a tárgyakat néznénk, azt hihetnénk hogy a hagyomány offenzívában van: még a gyári hajlított széket is kipingálták a népi festet bútorokra jellemző virágminta szerint. Igen ám, de a "fiatalember" - nem legény! - csak behelyezett tárgy ebben a képben; ellenpont, ha úgy tetszik. Ugyanis lötyög rajta a városi viselet, a drága szövetből készült kétsoros zakó, s az elmaradhatatlan nyakkendő... A Máramarosi fiú otthonában hasonlóképpen olyannak tűnik, mintha csak a fényképész állította volna a csergék és varrottasok közé: ez a fiatalember műbõr dzsekit visel, fekete farmert, adidast, városi csíkos inget, s csak a fején lévő avasi kalap utal arra, hogy ő is talán odavalósi... A Széken fényképezett Anya és lánya a vetett ágy előtt az ízlés terén megnyilvánuló generációs különbséget demonstrálja: az asszony széki népviseletben állt a fényképész elé; a lány Mickey Mouse-os pólóban - s az ágyra ültetett babák - a jövendőbeli gyerekek? - kivétel nélkül városi öltözetűek. S az idő teknőjének két oldalán: az öregek és az egészen kis gyermekek még megjelennek, olykor, ünnepi vagy más kivételes alkalmakkor népviseletben is, de a teknőben bent - a tizen-, huszon-, negyven- stb. évesek - kivétel nélkül, csak sebtében átvett, rájuk még nem illő városi öltözetben láthatók. Kirívó az ellentét a szép szobában ülő sugatagi fiatal - kockás inges, farmeres, mezítlábas - apa és az ölében tartott pöttömnyi kislány között: aki hatalmas kerek gallérú csipkés blúzt, katrincát, falusi kendőt, fehér harisnyát és bocskort visel. Ő az álom a valóság ölében... A kiállításon Székről is láthattunk egy hasonlóan öltöztetett kislányt. A rendkívül széles, fehér, rakott ingujj - a helyi viselet egyik jellegzetessége - hívta fel fel a csöppségre a figyelmet.

Andrei Plesu a kiállítás megnyitóján azt ajánlotta a politikusoknak, hogy ők is fotósként nézzék a világot. Akkor talán meg is látják. Legalábbis rájönnek arra, hogy Erdélyben az együttlét valahonnan nagyon messziről, a régmúltból jön, s valahová nagyon messzire, a jövőbe tart. Nem napi - hanem mindennapi - kifutású. S éppen ezért balgák, akik ellene hadakoznak.

Forrás: RMSZ, Színkép - 1999-03-02.