Periszkóp-klasszikusok

(Részlet az író önéletrajzi regényéből)

Abban, a Lipót-körúti házban, egy emeleten laktak velünk bizonyos Dessauerék. A Dessauer-gyerekek közül Ernő és Elza jó pajtásom volt. Hadihajókat építettünk, papírkatonákkal játszottunk. A legidősebb fiú, Gábor, azonban soha nem ereszkedett le hozzánk. Csak kivételes alkalmakkor láttam sovány és sápadt arcát, költői fénybe emelkedett homlokát. Ernő és Elza nagy tisztelettel mutatták Gábor bátyjuk íróasztalát. »Gábor színdarabokat ír«, hallottam az áhitatos magyarázatot, mintha a darabírás olyan misztikus foglalkozás lenne, mint a miseszolgáltatás. Drámaíró lesz belőle. Nemcsak mérnök, a mérnökséget csak úgy mellékesen fogja űzni. Így is történt. Remélem, nem sértem meg vele kedves kollégám érzékenységét, ha elmondom itt, hogy az a bizonyos költői Dessauer Gábor azonos Drégely Gáborral, napjaink híres drámaírójával, a Szerencse fiának szerencsés és sikerben megdicsőült szerzőjével.

Egy nap, délután éppen Dessaueréknél voltam és valami hajót ragasztottunk csirizzel, amikor átjött értem a szobalányunk - Mari.

- Tessék gyorsan hazajönni, Sándorka. Vendég van. Mama hivatja.

Fájó szívvel váltam el Ernőtől, a csiriztől, a játéktól. Utálatos dolog ezekkel a vendégekkel, mi közöm hozzájuk? Mit háborgatnak? Maradjanak a felnőttek maguk közt. Hagyjanak bennünket, gyerekeket. Nem voltam még tízéves.

De ezzel a mostani vendéggel volt valami különös. Nagyanyám rendkívüli izgalommal fogadott. Megnézte a kezemet. »Nem mehetsz be ilyen praclival!« Meg kellett mosdanom. Sőt át kellett öltözködni. Volt egy sötétkék, hipervasárnapi, angol tengerészruhám. Azt adták rám. Úgy vitt be nagyanyám kézenfogva a szalónba, kicsinosítva, frissen fésült, vizes hajjal.

Illetőleg nem is vitt be, csak betólt az ajtón, ő maga rögtön visszafordult a küszöbről. Ott álltam az ajtóban, egyedül, megzavarva a sok hókusz-pókusztól. Ellenségesen kerestem, ki az a vendég, aki miatt el kellett játékaimtól szakadni?

A vendég ott ült a falrafüggesztett kávébarna honvédatilla alatt, a divánon, anyám mellett. Barna ember volt, az arcszíne hasonlított kissé az atilla barnaságához. Elegáns ruhát viselt, fehér selyemből csokorra kötött nyakkendőt. Valami perzselőt, valami nyugtalanítót éreztem benne. Úgy találtam, hogy nagyon is szép, túlságosan szép, ilyen szép férfit még soha nem láttam.

Hidegen köszöntem:

- Jó napot! - és az ajtó mellett nekitámaszkodtam a falnak. Semmi kedvem nem volt hozzá, hogy közelebb menjek a vendéghez.

A szalónban nagy csönd volt. Utólag visszagondolva rá - drámai csönd.

Az anyám nagysokára szólalt meg, reszkető, elfogult hangon fordulva a vendég felé:

- Milyennek találja Sándorkám?

A vendég, (mennyire bosszantott, hogy őt is Sándornak hívják) válasz helyett felállt a dívánról, odajött hozzám. Megfogott, fölemelt a magasba, aztán a mellére ölelt és olyan viharosan összecsókolt, hogy alig győztem az arcomat törülgetni. Éreztem a bőre hidegét-melegét, borotvált álla szúrását. Szivarillatot éreztem. Egészen közelről szemembe villogott a szép vendég szeme, amely olyan fényes, fekete volt, mint egy szem diókompót, a sűrű, barna szirupban.

A vendég nem engedett el többet. Odavitt a dívánhoz. Kedveskedve fölborzolta a hajamat, aztán a térdére ültetett. Ez szörnyű módon nem tetszett nekem:

- Hagyjon engem a bácsi! - mondtam idegesen. - Én nem szeretek az emberek öliben ülni.

A vendég erre még jobban magához szorított, olyan erősen, hogy majdnem fölkiáltottam. Aztán komolyan, szinte parancsolóan mondta:

- Ne mond nekem, hogy bácsi. Én a te apád vagyok. Szólíts engem úgy, hogy - apám!

No majd mindjárt kisül, hogy ez milyen ostoba tréfa, gondoltam. És gúny csillant a szememben, ahogy kérdően az anyámra néztem. Az anyám arca azonban nagyon komoly volt, talán szomorú. Halkan mondta:

- Igaz. Ő a te apád. És ha ő úgy akarja, akkor szólítsad is apádnak.

Ijedten néztem a vendégre. Nagyon megszoktam már a környezetemet. Elég volt nekem, hogy anyám van és nagymamám. Nem hiányzott soha az apa, föl sem tűnt, hogy más gyermekeknek apja is van. Soha nem kérdezősködtem, hogy mi van az én apámmal? És most ez a hirtelen dolog. Apám született. Zavarban voltam, szégyenkeztem, mintha ez bűn volna. És akárhogyan akaratoskodott a vendég, nem voltam hajlandó őt apámnak nevezni. Végre is az anyám mentett meg. Finom kezét a vendég karjára tette:

- Ne bántsa Sándorkám. Gyerek. Zavarban van. Később majd meg fogja szokni! - és gyöngéden magához vont, mintha védeni akarna, helyresímogatta a hajamat.

A »vendég« most apróra megnézett:

- A szeme, a homloka, a szája és az álla az enyém. Az orra és a füle a magáé Margit. De ha megnő, mégis rám fog inkább hasonlítani.

Ezt sértésnek éreztem. Kihívóan végignéztem rajta. Gyűlölködve mondtam:

- Én a bácsihoz soha nem fogok hasonlítani.

A »vendég« nevetett:

- Ezt is szeretem benne! Szeretem, hogy ilyen dacos és barátságtalan. Ez úri dolog. A rosszfajtájú kis kutyák csóválgatják mindjárt a farkukat, ha valaki megvakarja a fülük tövét.

Ez meglepett. Nem tudtam mindjárt, hogy illik-e megharagudni a kutya-hasonlat miatt? A feszültségem engedett. Figyelni kezdtem. A vendég most egy kicsit békében hagyott, hogy anyámmal beszélgessen. Erre különös dolog történt. Nem hiszem, hogy a vér szava lett volna, inkább az apám egyéniségének természetes varázsa, furcsa, tüzes beszédmodora tette, hogy rohamosan kezdett megtetszeni a Lavalliére-nyakkendős idegen férfi, akinek szép homlokába hullott sötét haja és aki úgy merült föl az életemben, mint a meteor.

Félóra mulva már bizalmas, jó barátságban voltunk. Már nem neveztem bácsinak, de még kikerültem, hogy szemébe kelljen mondani - apám. És amikor elment, lekísértem a kapu elé, ahol - büszke bámulattal láttam - fiakker várta.

Amikor egyedül maradtunk, az anyám mosolyogva fordult felém, de én megéreztem, hogy milyen zavar és izgalom van a mosolya mögött:

- Ne haragudj fiam, hogy soha nem beszéltem az apádról. Hogy tetszik neked? Szereted?

Hűvösséget mímeltem. Nem is feleltem szóval, csak a vállam egy könnyű rándításával.

Anyám azonban nem hitt nekem. Szenvedélyesen átölelt és mintha a jövőtől félne, csaknem rettegve suttogta a fülembe:

- Ne hagyj el. Félek, hogy egyszer csak egészen el fog csábítani tőlem!

Soha ne mondjanak kis gyermekek előtt egy fél szót sem, amely olyan világot nyithat meg előttük, amelyet nem kívánatos ismerniök. A gyermekek nagyon intelligensek és az ösztönük segítségével sok olyan dologra rájönnek, amihez még az okos felnőtteknek is számtalan, pontos adatra van szükségük. Így én is világosan tudtam, hegy apám és anyám viszonya közt, az én születésem körül, valami homályos és szabálytalan dolog van, ami felől nem illik kérdezősködni. Nem is kérdezősködtem. Gyermeki szívemben volt annyi tapintat, hogy éreztem, minden szó fájdalmasan érintené anyámat. Elég volt néhány egészen apró jel, határozottan éreztem, hogy ebben a dologban sok szenvedés és szomorúság érte anyámat. Sajnáltam. Fájt a szívem, amikor apám később többször meglátogatott bennünket és a megfigyelésem szerint mindig hamarább ment el, mint kellett volna. Nem voltam már a számára olyan szenzáció. Jött, hozott valami drága ajándékot, megnézett, elszívott egy fél szivart, a hamut szórakozottan leszórta szalónunk szép perzsaszőnyegére, aztán már ment is. Mindig éreztem, hogy anyám szerette volna, ha még marad egy kicsikét. Csodáltam is a büszkeségét, hogy mégsem tartóztatja soha egyetlen szóval sem. Így hát aztán én is kötelességemnek tartottam, hogy hozzá hasonlóan hűvösen viselkedjem. Gondolom, ezért apám azt érezhette abban az időben, hogy mi nem nagyon örvendünk az ő látogatásainak. Pedig ez nem igaz. Mi mindig nagyon vártuk, csak - azt hiszem - szégyeltük megmutatni előtte az örömünket.

Anyám abban az időben már kezdett betegeskedni. Nagyon sápadt volt. Orvosságos üvegek voltak könyvekkel borított éjjeliszekrényének fiókjában. Kíméltem. Nem akartam bántani. De sokáig mégsem tudtam magamban tartani az égő kérdést. Halkan, habozva, dadogva, szégyenlősen kérdeztem meg, hogy mi a neve apámnak?

Megtudtam, hogy Bródy Sándornak hívják és író, még pedig híres író. Akkoriban - anyám gondos ellenőrzése mellett már sokat olvastam - éppen a sorsdöntő Vendég megjelenésének napján kezdtem belé Daudet Tarasconi Tartarinjába. Becsültem a könyveket. És az íróságot - apám drága ajándékaiból következtetve - nagyon előkelő, gazdagon fizetett foglalkozásnak gondoltam. Tehát író fia vagyok. Ez büszkévé tett és arra gondoltam titokban, hogy ha majd megnövök, »énbelőlem is író fog lenni«.

Érdekes, hogy amint az apám iránt érzett bizalmam, szeretetem és rajongó kíváncsiságom egyre nőtt, ugyanúgy nőtt vele az a forrón olvadó imádat, amelyet anyám iránt éreztem. Az egyik érzés nem rontotta a másikat, sőt emelte, furcsa színekkel keverte. Gyorsan rájöttem, mennyire az apám gyereke vagyok. Milyen könnyedén tudom követni szeszélyes gondolatmenetét. És milyen könnyedén, természetesen érti meg apám is mindazt a furcsa, bonyolult dolgot, amit gyermeki szájammal beszéltem.

Hanem ez csak értelem dolga. Boldog voltam, hogy gondolkodásmódom ilyen ízlésem szerint való irányítóra talált. Érzésemben mindjobban az anyám pártjára álltam. Nagyon gyöngének, elhagyottnak és szenvedőnek találtam apámmal szemben. Anyám homloka olyan sápadt volt, mint a velinpapír, finom kezében szinte alig látszott annyi erő, hogy könyve lapjait forgassa. Otthon ült egész nap. Néha órákig nem mozdult. A könyv az ölébe ejtve. Szürke szemével fátyolosan nézett maga elé. Apám pedig maga volt a napsütött tűzben szikrázó élet. Barna volt, karcsú, izmos és indulatos. Néhányszor elvitt magával. Vele töltöttem egy-egy fél délutánt. Láttam, hogy vitatkozik és csúfolódik az emberekkel, hogy nevet, hogy villog fekete szeme, az érdeklődésnek milyen vihara csattog körülötte? Egyre jobban szerettem és bámultam. De minden ilyen kiruccanás után úgy tértem vissza anyámhoz, mint aki imádott sebesültjét akarja ápolni. Átöleltem, a fejem szinte bűntudattal fúrtam ölébe. Ő pedig komolyan maga mellé ültetett és apróra kikérdezett, miket hallottam, mit láttam és tapasztaltam a kirándulásban? Aztán a maga nyugodt, klasszikus modorában korrigálni kezdte mindazt, amit az apám beszélt.

*

Talán féléve ismertem már apámat, amikor egy nagy, osztályközi verekedés után, összekarmolt arccal mentem haza az iskolából.

Nagyanyám megkérdezte:

- Mit csináltál te haszontalan?

Diadalmasan feleltem:

- Jól elraktuk a zsidókat!

Nagyanyámon láttam, hogy ez a válasz neki elég. Ha nem is lelkesedik érte, de tudomásul veszi. Hiába, ez már így van, az agár is elszakítja a zsinórját és utána megy a nyúlnak, amint meglátja a tarlón szaladni.

Az anyám arca azonban nagyon felhős lett. Nemcsak szomorú, hanem haragos. Ritka dolog, az életben talán tízszer sem láttam rajta, hogy haragudna valamiért. Akkor azonban kétségtelenül haragudott. Ideges tekintete villanyos csöndet teremtett az ebédlőasztalnál. Észrevettem, hogy még a nagymama is meg van szeppenve.

Hosszú csönd után, az anyám rámemelte tiszta, szürke szemét:

- Mindenféleképpen útálom a verekedést. A verekedés nem emberhez méltó dolog. Micsoda ostobaság olyanokat mondani, hogy »megraktuk a zsidókat?!« Mit gondolsz, olyan nagy hőstett megrakni a zsidókat?...

- Nem hőstett, mama. De annyit ugrálnak, hogy néha muszáj őket elrakni.

Anyám folytatta:

- Ha nagyobb leszel és okosabb, meg fogod tanulni, hogy a zsidókat nem illik bántani. Tekintsd a zsidókat olyan nemzetnek, akiket egy nagy szerencsétlenség és a maguk természetének nyugtalansága szétszórt mindenfelé a világon. Elnyomták őket. Sokat küzdöttek és szenvedtek. Mindig ők voltak a gyöngébbek. Sok súlyos sértést kellett eltűrniök, csakhogy a puszta életüket megmenthessék...

Ez egy kicsit meghatott, de azért csak a magamét hajtogattam:

- Igen mama, de hát akkor miért ugrálnak mégis annyit?

Anyám tudomásul sem vette ezt a közbevágást. Nyugodt, világos modorában folytatta tovább:

- Azonkívül pedig nagyon nevetséges dolog, ha éppen te mondod, hogy »megraktuk a zsidókat«, hiszen - te is zsidó vagy.

Ijedtemben kivettem a szalvétát a nyakamból és fölálltam az asztal mellől:

- Tessék?! Hogy tetszett mondani, mama? - kérdeztem, mintha nem jól hallottam volna.

- Te is zsidó vagy! - ismételte anyám komolyan.

Még mindig reméltem, hogy ez talán tréfa. Csak meg akarnak leckéztetni. Segélytkérően néztem nagyanyámra. Szegény nagymama feszesen és zavartan ült az asztalfőn. Részvét látszott az arcán. Mintha sajnálna, amiért éppen az ő jelenlétében közlik velem a gyászhírt.

Rövid időn belül most már másodszor ért ilyen óriási meglepetés. Először az, ahogy az apám jelent meg az életemben. És most ez a szédületes fölvilágosítás, hogy zsidó vagyok. Hirtelen elvonult előttem környezetem millió apró jele. A honvédatilla, a szalagok, hajfürtök és sárga katonafotografiák az üvegrámában. Calvin domborművű ezüst-profilja nagyanyám ágya fölött. Hát mindez hazugság volt - Bika bácsi, Zilahy bácsi, a katonatiszt-rokonok, akik néha fölmerültek vidékről. És csak mese volt, amikor nagyanyám beszélt makacs őseimről, akik elpusztultak a devalvált Kossuth-bankókkal, akik olyan vitézül verekedtek Bem, Görgey, Klapka, Damjanich és Guyon alatt Paskieviccsel és az osztrákok hadaival.

Már reményem sem volt, ahogy elfúló hangon megjegyeztem:

- Hát akkor hogy lehet, mama, hogy én mégis református hittanba járok?

- Jó, hogy említed, - mondta élénken anyám. - Már sokszor beszélni akartam erről neked. Ez azért van, mert te az én nevemet viseled és az én vallásomban neveltelek. És én csakugyan református vagyok. De az apád zsidó. És ilyenmódon te félig mégis csak zsidó vagy. Ezt tudnod kell. Ezzel számot kell vetni a lelkiismeretedben.

Valami megkönnyebbülésfélét éreztem. Hát mégsem egészen, csak félig! Mi az, hogy félig? Melyik tagom zsidó és melyik keresztény? Úgy képzeltem, hogy éles vonal választja ketté a testemet. És az egyik felem ide, a másik amoda túlonnanra tartozik. Talán a hajam keresztény, amelyet most a nagyanyám résztvevően megsimogatott.

Ebéd után a szalón legkényelmesebb dívánján összebújtunk az anyámmal. Nem emlékezhetem már tisztán a beszélgetés mondataira. De arra emlékszem, hegy megrázó erejű magyarázatot tartott nekem a zsidókról. Furcsa dolog. Az anyám, gencsi Balázsházy Katalin és a szabolcsi szolgabíró leánya, kémiailag tiszta fajú magyar volt. Később láttam a családfáját ábrázoló tabellát. Ázsiai, szinte tatáremlékű, nagy familiák nevei fonódnak rajta össze. És mégis, az, amit beszélt, egyre jobban kiemelte az elátkozott sötétből apám pirosvérű fajtáját. Amennyire egy gyermek esze az ilyesmiket be tudja fogadni, Renan Jézusát láttam glóriában ragyogni és alatta tömör millióit a leírhatatlan küzdelemben vonagló nemzetnek.

Milyen jó volt. Amikor a hosszú beszélgetés után fölállottam a dívánról, nem éreztem azt a tüzes bélyeget, amelyet a megismerés első pillanata sütött a homlokomra. Mintha közelebb lett volna hozzám apám spanyolos, égő arca. Regényesnek, tettre serkentőnek éreztem új rokonságomat. Új kötelességek, új életszabályok bukkantak föl előttem. Anyám figyelmeztetett:

- Ha majd sor kerül rá az életben, mindig jusson eszedbe, amiket most mondtam. Lehet, hogy nem hasznos, amire tanítalak, talán nem is érted még, amiket mondok. De nagyon szomorú leszek, ha azt fogom látni, hogy csak úgy akarsz viselkedni a világban, ahogy az önmagadra nézve hasznos vagy okos. Ez nem elég, ez nem szép. Külömb embernek szeretnélek nevelni.

*

Ezek után nem tudtam, hogy viselkedjem az iskolában? A Markó-utcai gimnáziumban - nemhiába lipótvárosi iskola - sok zsidófiú volt. Jórészt gazdag, úrigyerekek, finom ruhában, jó harisnyában és cipőben. A Tőke gyermekei. Nevetséges lenne azt mondani, hogy a legkisebb mértékben is hátrányban lettek volna másokkal szemben. Dehát én eddig mégsem tartoztam közéjük, hanem abba a másik táborba, amelynek tagjait - gyermekség ide, gyermekség oda, liberális éra ide, liberális éra oda - valami meghatározhatatlan jellegű szabadkőművesség tartotta össze, éppen úgy, mint a zsidókat. Azt hittem, hogy csalok, vagy árulást követek el, ha nem magyarázom meg társaimnak származásom különösségét. Viszont mégsem tehettem semmit. Hiszen tapintatlan, sőt kínos lett volna beszélni azokról a dolgokról, amelyek körülöttem voltak és amelyekről végeredményében én magam sem tudtam pontosan, hogy micsodák?

Egyelőre tehát hallgattam. A külső sorsomban nem változott semmi. De a lelki békém tökéletesen fölborult. Nem éreztem őszintének a helyzetemet. Nyugtalan lettem, magános. Elkezdődött az a hosszú krízis, amely még ma sem ért véget, negyvenéves korom után. És amely úgylátszik soha életemben nem fog már véget érni. Talán azért, mert túlságosan szeretem hozzá anyámat és apámat, minden örökségemmel együtt, amelyet az ő születésük talajából kaptam. Vagy talán azért, mert nagyon komolyan magamba fogadtam anyám leckéjét, amelyet azon az emlékezetes ebédutánon, szalónunk piros brokát dívánján a lelkiismeret becsületéről adott.

Forrás: Családi album. Athenaeum, Budapest. 1934.

******************************************************

(Az önéletrajzi regényben a szerző apja, Bródy Sándor mellett eltöltött éveiről vall. Helyszínei a 20. század elejének kávéházai, szerkesztőségi szobái, szállodái, színházak próbatermei és kártyaszalonjai. A szerző apja a neves színpadi író és színikritikus, aki szenvedélyesen beleszeretett Hunyady anyjába, Hunyady Margit színésznőbe, akit mindvégig anyagilag támogatott.

Hegedűs Géza, A magyar irodalom arcképcsarnoka c. művében írja Hunyady Sándorról: „Hunyady Sándor művelt körökben ismerte meg a műveltséget, züllött körökben a züllöttséget, újságírókörökben az újságírást. S minthogy feledhetetlenül megmaradtak vidéki gyermekemlékei is, úgy volt otthon mindenütt, hogy igazából soha, sehol sem volt otthon. Mindig kívülről tudta figyelni a világot. Egy baráti körben tett vallomása szerint dzsentriszemmel nézi a zsidókat, zsidószemmel a dzsentriket, úri szemmel a szegényeket, szegény emberek szemével az urakat, kávéházból a kúriákat és kúriából a kávéházakat. De bárhonnét nézett is, kitűnő szeme volt, a legparányibb apróságban is meglátta a társadalmilag jellemzőt, az anekdotában a tragédiát, de a tragédiában is az anekdotát...”)