Az ember mint érdeklődő ifjú, bizonnyal a tekintélytisztelet és a tudomány respektusa okán is szentül hiszi, hogy egy akadémiai vagy egyetemi szakember, történész professzor az bizonnyal a vitathatatlan valóságot, a korszakában képviselhető legteljesebb tudást, a rangjának megfelelő kutatási háttérrel együtt a komplex ismeretanyagot adja át, ahol és amikor csak teheti… Aztán időre idő jön, könyvre könyv, adatra adat, korra kor, s egyszercsak épp az ellenkezőjét, vagy sokban és jelentősen eltérő más szempont szerinti összképet kapja ugyanolyan hitelképesen. Hihetően, hasonlóan markánsan, éppoly áttekintően, sorra sor, hivatkozásra idézet, pont és ellenpont, maga az objektivitás tudástörténeti evidenciája. Aztán megint új idők jönnek, új tónusok és más szempontok…, s ilyenkor már gyanússá válik az is, van-e egyáltalán tudás, tudomány, ismeretközvetítés, mely nem tódít, ferdít, átlagol vagy átfest, s valóban megajándékoz a tudásminőség oly tetszetős és releváns mivoltával, amelynek becsét érdemes fontolóra venni.

Átmeneti fázis is lehet, persze, amikor a mérvadó tudós monológjába rögtön az is beépül, amit ellene szoktak mondani, amit mások másként tudnak, s ahogyan még tudható a tudhatatlan teljessége. Hátteremben éppen egy rádiós beszélgetés megy, három ifjú történész beszél, vitatkozik, cizellál, pontosít, ellenpontoz és latolgat közel egy órája Trianon évfordulója kapcsán. Mindhárman tudományuk doktorai, tengernyi publikált tanulmány birtokában, s van közöttük a Trianon 100. akadémiai program vezetője, két nemrégiben kiadott monográfiával a tarsolyában, mintegy ötszáz oldalnyi elemző szöveggel, no meg kollégái sem kezdők... Mást is mondanak, egyetértőleg is megerősítenek, kiegészítenek, újabb szempontokat sorolnak, félpercenként egy-egy nagyobb monográfia szerzőjének álláspontját említve. Mégis vita-tónusú az egész, értelmező értelmezés a hatása, s legalapvetőbb bizonysága az élmény egészének, hogy bizony nincs objektív tudás, akkor sem, ha a kutató majd megreped az adatfeltárás görcsétől és a pontosítások pontosításától… Már a tudás objektívnak minősítése is merőben szubjektív elszánást takar.

Amiért éppen e rádiós magazin-műsort említem, nem kevesebb, mint analóg helyzet. Nem Trianonról szeretnék itt és most szólni, de a szövegláda egésze, nyomasztó terhe, a bizonyosságok súlya, évszázados tömege épp akkora, vagy tán jóval nagyobb és tartósabb is, mint a Trianon-szindróma. De körötte ugyanilyen ádáz vita, befogadási és elutasítási hullámverés, hírharang és csatazaj dúl – csak jóval több színtéren, jóval számosabb népet és népcsoportot, területet és eszmét, hívőt és holtat, felmagasztaltat vagy eltiportat hordoz maga a fogalom. A kötet költőietlenül hosszú című, nem is lapozásra való, s nem is futó impressziót kívánó…: Az antiszemitizmus történeti formái a cári birodalomban és a Szovjetunió területén.¹ Pont ez és még ráadásképpen a következő hét is épp elegendő volna annak körvonalazott elbeszélésére, mi minden foglaltatik e könyv lapjai közé – 356 oldalon, így majdnem minden napra jutna egy mese egy éven át is. S megérne annyit. A háttértörténetek ízei és drámaisága meg sok-sok színpadra, filmre, regénybe, poétai közelítésbe való lenne – így hát igazán dicső feladat pár sorban „kivonatolni” a művet. Talán meg sem lepne (ha éppen meg nem döbbentene is) mindaz, amit e Krausz Tamás és Barta Tamás szerkesztésében megjelent kötet tanulmányai föltárnak, tizenkilenc szerzői tanulmányban. Rápillantás is elegendő annak átlátásához, mekkora az időbeli és térségi horizontja az írásoknak, mily magas és mély rétegek férnek bele, miféle eltéréseket hordoz egy jeruzsálemi, berlini, moszkvai és többségében magyar kutatók egyenként is feltárt anyagába gyökerező tudástár.

A kötet négy nagyobb blokkban közöl írásokat, az utolsó ezek közül már a fotódokumentumok fejezete (Fóris Ákos előszavával és a pogrom-ízű, kegyetlenség-tanúsítvány értékű mutatványokkal, 341-354. old.), melyeket mértékadó és tiszteletteljes tónusban „vezet be” Bartha Eszter tanulmányának vége, ekként: „érdemes nagyon elgondolkodni azon, hogy az ember milyen eszméknek adja oda magát, vagy szélsőséges esetben milyen eszmékért hal meg – még ha a történelem ’objektíven’ sokszor kevés választásra ad is esélyt” (338. old.). S amiért éppen a végén, a címlapot is tartalmazó fotókkal kezdem, az nem kevesebb, mint egyenesen a történeti formák egyénekre kiható, a történések „objektív” rendjét éppen az egyének által konkrétan is meghatározó vállalások, hitek, ideológiák, ordas eszmék, uszítások, megfeleléskényszerek, elszegődések, elköteleződések alaptónusa.

A tizennyolc tanulmány három nagyobb blokkjában az első a háború előtti időszak, a pogromok kezdetei és történeti emlékezetük (Szvák Gyula írásában), a pogromtradíciók folyamata és eseményei az első orosz forradalomban (Bebesi György értelmezése szerint), a „litvákok”, avagy „Hogyan tűnnek el a zsidók?” kérdése (Bojtár Endre izgalmas áttekintésében), valamint Filippov Szergej kitágult világképeket átfogó előadásában, mely az orosz zsidóság, vagyoni arisztokrácia, értelmiségi kultúrák és a meglepetésként ható antiszemitizmus gyors terjedése kérdéskörében hoz újdonatúj szempontokat (35-46. old.). A második blokk (75-196. old.) e pogromtörténet magyar aspektusait, előzményeit, s a részvétel módját is felöleli, de az első deportálásoktól (Kovács Tamás), az 1941-es eseményeken át és történeti képzeteikkel együtt (Majsai Tamás), a magyar holokauszt szovjet hatásaival (Varga Éva Mária), a Nyugati Megszálló Csoport tevékenységén át (Fóris Ákos), a bori munkaszolgálat sok ezres áldozataira emlékezően (Csapody Tamás), és a szovjet fogságba került magyar túlélők sorsának megidézésével (Szita Szabolcs) formál lényegében egy okkal és joggal „kiterjesztett” pogromtörténetet, mely természetesen nem mindig antiszemita, de jobbára mégis az, s nem mindig pogrom, de rendszerint „végső megoldás”. Az adatszerű közléstől a harmadik fejezet (197-338. old.) sem mentes, de térben és időben is jócskán kiterjesztett látképpel szolgál, melyben a történeti russzisztika tudásterületén túli messzeségek világlanak elő, mégpedig a második fejezet „magyar szempont” tematikáján túli „szovjet és kelet-európai szempont” léptékben. Nem lehet kétséges, hogy az előadás-címek vázolta térségi történések – ahogyan az első írás itt Szilágyi Ákostól már a kezdődő háborús időszak „hideg éveinek” historikumát foglalta magában (199-206. old.), nem csupán nagyhatalmak közötti háborús térfoglalás, gazdasági és hatalmi területszerző akció volt, de egyenesen faji alapú népirtás is! – folytatódnak Kurdi Krisztina lvovi pogromokat ismertető előadásával (207-229. old.), ahol mellesleg német gettó és ukrán nacionalizmus is részese volt a folyamatoknak, ezt már Jakab Attila „tágítja” A katolikus egyházak és a holokauszt Kelet-Európában témakörével (230-249. old.) és a katolikusok antiszemitizmusával szerte a térség egyes országaiban kérdéskör felé. Sem Ő, sem e blokk és a szerkesztő-témavezető Krausz Tamás előszava nem mulasztják el jelezni írásaik valamely pontján, miféle látható párhuzamok sejlenek fel a mai politikai közállapotok, szélsőjobb térnyerés, morális lepusztulás és nemzeti hajcihőzés örve alatt megbúvó másság-ellenesség jelenségeivel összefüggésbe hozhatóan. Ebben mint történeti folyamatban – a zsidóság mint valaminő „exterritoriális nép” mindenkori kitettségét jellemzik a Szerzők a „feketeszázaktól” a polgárháborús fehér pogromok és náci tömeggyilkosságok után egészen a szovjet pártapparátus burkolt antiszemitizmusáig, például a Vörös Hadseregben dúló zsidóellenesség és kevésbé leplezett antiszemitizmus históriájáig (Aron Snejer írásában is, 250-262. old.), vagy a háborús évek alatt a szovjet hadifoglyok megsemmisítése során elhangzó „bűnös parancsok” következményeiig, melyek a „különösen fanatikusnak mutatkozó” komisszárok és biztosok megkülönböztetett kilövési parancs révén mintegy 3500-5000 embert likvidáltak (Dimitrij Sztratyijevszkij adatai alapján, 263-273. old.), vagy az 1917-es kezdetektől a sztálini rendszeren és a náci jelenléten túl még a nyolcvanas évekig is antiszemita cikkeket formáló kollaboránsok példáiig (Sz. Bíró Zoltán, 275-297. old.), a megkésett orosz holokauszt-emlékezetig (szakrális és kollektív örökségig, Ilja Altman írásában, 298-315. old.), és a morális megtisztulás folyamatában akár az áltudományig vagy a politikai közvetlenség nyomoráig mindezt átható ideológiai befolyás gyakorlásáig, melyben a közfelfogás egykönnyen veszi észre a nácizmus és kommunizmus „azonosságáról” szóló képzetek lehetséges érveit (Bartha Eszter írásában, mely „az ideológiák rabságában” követi mindezeket a tudományos ellentételezésekkel kontrasztba állítva, 316-338. old.).

Csapody Tamás írását leszámítva, a szerzői szempontok mindegyike orosz-szovjet és antiszemita szemléletmódok áttekintése (s persze a bori munkatábor zsidóellenessége és maga a megszálló ideológiát kihasználó rejtett agresszió társadalmi háttere ebben is mélyen jelen van), de a bevezető fejezetet, a holokauszt felé vezető út állomásainak és formatartalmainak meghatározásában alapozó szándékú nézőpontot felmutató Krausz Tamás is szélesebb merítés tárgyának tekinti mindezt: „Az óriási történeti irodalom egy része a jelenség okait igyekszik elválasztani a gazdasági és politikai folyamatoktól és ’pszichologizálja’ a problémát. Az I. világháború története azonban általában lehozza a történészeket a földre, hiszen az antiszemitizmus egyidejűleg ’összeurópai’ jelenségként alighanem a ’nagy háború’ idején mutatta meg magát sokféle formában és változatban. Nem állunk messze a valóságtól, ha azt állítjuk: a modern európai antiszemitizmus mint tömegmozgalom megjelenésének és elburjánzásának fontos felhajtóereje a gazdasági, szociális és politikai válság, az I. világháború, a forradalmak és ellenforradalmak periódusai, amelyek emberek tízmillióinak életét forgatták fel…” (13. old.). Krausz egyértelműen a gazdasági és territoriális, történeti és uralomhistóriai okok között nevezi meg az antiszemitizmus etnonacionalista természetrajzát, ennek korai időszakát az orosz zsidók egy területen, enklávészerűen élő csoportozatának mint „diaszpórának” megkülönböztetett kezeléséig. „A háború előtt a cári katonai akadémián már tananyag volt az antiszemitizmus mint ’nemzetmentő’ ideológia. A zsidók mint diaszpóra nép különösen alkalmasak voltak arra, hogy megtestesítsék az ’idegen ügynököt’, a ’globális ellenséget’. A Habsburg Birodalom keleti peremén ’orosz ügynökként’, az Oroszországi Birodalom nyugati peremén ’osztrák ügynökként’ azonosíthatták őket. Miközben a náci korszakot megelőző utolsó oroszországi vérvád-per (1911) Európában tanulság volt abban a tekintetben, hogy az antiszemitizmus hatékony és a társadalom egészét megcélzó ideológia és praxis lehetett, ugyanakkor ellentendenciaként, az orosz fejlődés fontos elemeként veendő figyelembe, hogy a vérvád-per vádlottját felmentették az orosz társadalom jelentős csoportjai tiltakozásának hatására. Ám mihelyt a világháború kitört és a régi államrend felbomlott, az antiszemitizmus új, tömeges, ’népi’ arculatát mutatta ismét, amely közvetlen rokonságot mutatott az 1903-as kisinyovi és az 1905-07-es évek ’feketeszázas’ pogrom-antiszemitizmusával, amely az önkényuralom védelmével igazolta magát, s a cári hatalom gálánsan támogatta is” (14. old.). Krausz elméleti-történeti összegzése kinyilvánított szándékkal nem kíván „politikai” tónusú lenni, de meglehetősen kíméletlen konzekvenciával veszi végig a „nemzetmentő” dúlásokat, a forradalom nyomán kialakult „társadalmi-politikai kataklizmák” hatásait, a „birodalom nemzeti-állami és szociális szöveteinek felbomlása” által erősített „etnonacionalista-rasszista tömegpszichológiát, meggyőződéseket és objektíve hozzájárult a birodalom összeomlásához, amelynek pedig megmentését kívánta szolgálni a ’hivatalos’ antiszemitizmus…” /…/ „Mert ne feledjük el, a holokauszt előtt ez az ukrajnai és fehérgárdista antiszemita mészárlás volt a legnagyobb méretű tömeggyilkosság az európai történelemben. Egyes adatok szerint a halottak és sebesültek száma elérte 200 ezret”. Nem kímél annak részletezésétől sem, hogy „a ’népi’ antiszemitizmus, a monarchista feketeszázas antiszemitizmus egyesült a modern fehérgárdista politikai katonai antiszemitizmussal. A polgárháború, ez a társadalomtörténetileg is igen sajátos szituáció erős hatást gyakorolt még a Vörös Hadsereg soraiban is”. Sőt, hadsereg sem kellett hozzá, mint emlékeztet: az európai történelemben és az orosz földön éppúgy nem is kellett megszálló idegen hatalom, nem kellett komisszárokká lett vagy kényszerrel bevonultatott zsidónak lenni ahhoz, hogy a társadalmi köztudatban mindig is meglegyen és megnyilvánuljon az antiszemitizmus – függetlenül a náci kényszertől, a magyar megszállók vezérkarától, a tudatos ritkításra törekvő központi utasításoktól vagy az önkényes eljárásmódoktól. S miközben az internacionalista mivoltára fölöttébb büszke szovjethatalom még önálló kvázi-államot is kialakított a zsidóság számára, a hétköznapi antiszemitizmusnak nem kellettek náci eszmék ahhoz, hogy maga is antiszemita lehessen… (15-19. old.). Kitér még a forrásokra, ezek használatára és összefüggéseire, a kutatási előzmények sajátosságaira, a „háborús évek” és az előttük zajló szovjet-német megállapodások hatásaira, „tömören fogalmazva – a kivégzendők listáján az összes kategóriát egyetlen csoport kötötte össze: a zsidók. Ők voltak a ’kommunisták’, a ’komisszárok’, a ’szovjet aktivisták’, a ’partizánok’, a ’partizángyanúsak’, a ’felforgatók’ stb. /…/ Nemrégen ’felfedezett’ szovjet dokumentumok fényében vált világossá a ’helyi szempont’ fontossága, vagyis az, hogy a holokauszt nem (kizárólag) német történelem. Példának okáért a holokauszt gyakorlati előtörténete már 1939 márciusától – miután a magyar megszálló csapatok bevonultak Kárpátaljára – úgymond megkezdődött a politikai és faji kirekesztéssel, táborok felállításával, zsidók, politikailag másként gondolkodók, az ún. ’magyargyűlölők’ letartóztatásával, bezárásával. A gyakorlatban is elindult az az akciósorozat, amely ekkor még nem integrálódott a holokauszt náci programjába, és amely majd az ún. idegenrendészeti akció (Szakály Sándor megbotránkoztató leleménye) keretében éri el csúcspontját 1941 augusztusában a Dnyeszteren túli kamenyec-podolszki népirtó akcióval, mely során 15-20 ezer magyarországi zsidót pusztítottak el, miközben már folyt a szovjet zsidók kiirtása szovjet területen…” (19-21. old.).

A bevezetőben fölidézett helyzet, melyben a történések értelmezése további értelmezések alapja, további érvelések és minősítések tárgya, de egyúttal annak is forrása, hogy viták kérdése legyen maga a történő történelem, lám, már itt is, a kötet „magyar Trianonnal” látszólag haloványan összefüggő dimenziói között ugyancsak fölsejlik. De mindez nemcsak megfontolási lehetőség és értelmezési esély – azonban nem helyettesíti, sőt néha ártalmasam ki is zárja az értelmes diskurzusból az adatszerűséget, mely az interpretáció nyomására újdonatúj alakot ölt. A szovjet típusú burkolt és máskor lázító antiszemitizmus egyszersmind a nagypolitikai alkuk örlőkövei közé is kerül…: „Az összes szovjet állampolgárságú zsidók közül mintegy 2.7 millió embert semmisítettek meg (a holokauszt közel hatmilliós áldozatának mintegy felét), akik az összes, mintegy 13.5 millió szovjet civil áldozat hozzávetőleg 20%-át tették ki, miközben az összlakosságon belüli arányuk nem haladta meg a 3%-ot. A megszállt szovjet területek zsidóságának több mint 95%-át irtották ki. A holokauszt tehát a Szovjetunió népei, főképpen szláv népei ellen irányuló általános népirtás keretei közé illeszkedett, annak egy különleges, az addigi történelemben mind mennyiségi, mind ’technikai’ értelemben példátlan esete volt: egy nép teljes kiirtása az utolsó egyedig” (22. old.). Erre következett még az elvtársias „apparátusi antiszemitizmus”, ami azután tükröződött a holokauszt-tagadás és elhallgatás, a mindmáig rejtegetett vagy megsemmisítésre ítélt dokumentumok megismerhetősége, a „recepció” elmaradása és mindmáig megbúvó hatásai egészében. Az összkép még ráadásul nyitott is maradt, viták, elemzések tárgya, szembenézés és elszámolás feltételei, az értelmező magatartás, no meg a megismerés feltételei tehát a jelen kérdései is, hozott anyag, melyet épp jelenkori aktualitásai okán sem volna mellékes ismeretessé tenni.

A kötet bevezető gondolatait Krausz ekképpen zárja: „E kötet, a kötet alapjául szolgáló konferencia, illetve a résztvevők közös célja az volt, hogy az elhallgatás hagyománya helyett az őszinte történelmi feltárás pozícióit erősítsék” (23. old.). Alighanem pogromok, megszállások, felhangolt ideológiák és rejtőzködő mindenkori indulatok ellenében ez most a lehetséges lehetőség. Akár vannak átértelmezések, akár lehetnek további adatok, s akár jöhet újabb korszak is… Ami a történések történetébe írva, sőt áldozva vagyon, azt már elvitatni senki sem fogja tudni. Legfeljebb elhallgatni, betiltani, likvidálni. Az emlékezet azonban ezt is túléli – ha mindennemű lelkiismeret esetleg nem is igen.

A. Gergely András

1 Russica Pannonicana, ELTE BTK Ruszisztikai Kutatási és Módszertani Központ, Budapest, 2014., 360 oldal