"Ha délszláv problémákról beszélünk, nagyon is megszoktuk, hogy csupán a szerbeket és horvátokat tartjuk szem előtt mint a legfontosabb államalkotó nemzetet. A szlovénség létkérdéseiről vajmi kevés szó esik." - írta némi keserűséggel jeles szlavistánk, Hadrovics László 1939-ben a Magyar Szemlében. Azóta persze történt egy s más ezen a téren, kiváltképpen a szlovének nemzeti önállósodása óta, ám ma sem lehetünk elégedettek ismereteinkkel a szlovénekről. Még szerencse, hogy a szlovének között is akadt olyan tudós, aki hasonlóképpen elégedetlenségének adott hangot a szlovének magyarságismeretével kapcsolatban. A magyar irodalom szlovéniai népszerűsítésében évtizedek hosszú során át az 1909-ben a Muravidéken született, ma Ljubljanában élő Vilko Novak néprajzkutató és szlavista professzor meglehetősen későn, 1970-ben veti papírra lesújtó észrevételeit a magyar irodalom szlovéniai jelenlétével kapcsolatban: "Szinte nincs is olyan kiáltó példa Európában két szomszédos nép viszonylatában, mint volt - s részben ma is - a szlovénok nemtörődömsége mindazzal szemben, ami magyar - és viszont. Nem fordítottuk egymás szépirodalmát, nem ismerjük egymás történelmét, országát, nyelvét, de még az ábécé is gondot okoz, hiszen a lapokban következetesen hibásan írjuk le a neveket..." E novaki szkepticizmusban van persze némi túlzás is. Talán egyedüli értelme az, hogy a századunk harmincas éveitől szinte napjainkig terjedő időszakban a téma nemcsak kiváló ismerőjének, de a magyar irodalom szakavatott műfordítójának is túlzó megállapításairól van szó. Vilko Novak a magyar irodalom szlovéniai jelenlétének valóságos lelkiismerete.

E két kritikus rokon gondolat fényében teszünk kísérletet arra, hogy felvázoljuk Petőfi Sándor költészete szlovéniai recepciójának történetét, és számba vesszük az e befogadást működtető nemzeti szellemi és politikai mechanizmusokat. Valós képet minderről nem kaphatunk, ha nem szólunk a magyar irodalom szlovéniai jelenlétének néhány általános jellemzőjéről, ha nem ágyazzuk bele a szlovén Petőfi-recepciót a magyar irodalom általános szlovéniai recepciójába.

Az utóbbi két évszázadban, amióta ténylegesen is érdemes komolyabb recepcióvizsgálat tárgyává tenni a magyar irodalom-szomszédos népek irodalma problematikát, a legradikálisabb határkövet a magyar irodalomnak a szomszédos népek szellemi életében betöltött szerepében (és viszont) Trianon jelentette. Amíg a Trianont megelőző korszakban létezett a magyar irodalomnak egyfajta "birodalmi" pozíciója, s az irodalmi mozgásokat alapvetően ez határozta meg, addig a poszttrianoni időszakban nem lehetett többé ilyen történelmi pozícióból irányt szabni a szellemi áramlatoknak. Ha úgy tetszik, az irodalomnak ideát és odaát szembesülnie kellett azzal a sajnálatos ténnyel, hogy nem autonóm, hogy mozgásterét alapvetően a történelem és a mindenkori politika determinálja. A politikának és az irodalomnak olyan szimbiózisa alakult ki az évtizedek során, amely a legutóbbi rendszerváltozásig normálisnak, mi több, paradigmatikusnak tetszett. Napjainkban némi zavarodottság tapasztalható térségünkben: az irodalom a helyét keresi, s úgy tűnik, az igazi áttörésre még mindig várni kell.

A magyar irodalom szlovéniai recepciójában Trianon azért is jelenthetett választóvonalat, mert az irodalmi közvetítés szlovéniai csomópontja valójában a Muravidék volt, pontosabban azok vállaltak oroszlánrészt ebben a feladatban, akik az egykor Magyarországhoz tartozó Muravidékről származtak, akik iskoláztatásuk vagy a természetes együttélés révén gyermekkorukban megtanultak magyarul, akik egyéni sorsuk szeszélye és tudományos érdeklődésük folytán közel kerültek a magyar kultúrához (Pável Ágoston, Hadrovics László, Štefan Barbarič, Vilko Novak). A Muravidék a X. századtól egészen 1919-ig a magyar állam fennhatósága alá tartozott. Az évszázadok folyamán itt kibontakozó szlovén nyelvű regionális tájirodalom sok szállal kapcsolódott a magyar kultúrához. Az itt megjelenő könyveket kezdetben a magyar ábécé betűivel nyomtatták, e könyvek mecénásai többnyire magyar arisztokraták voltak. Kevés eredeti mű született, hiszen többnyire magyar egyházi és iskolai műveket ültettek át helyi nyelvjárásra. A magyar költészet klasszikusainak első fordításai is így keletkeztek. A nyelvi és kulturális érintkezés révén e tájnyelvbe sok magyar nyelvi elem került. A Muratáj szellemi életébe Budapest és Ljubljana felől érkező kulturális hatások itt részben lecsapódtak, de útjukat folytatták is, egymást keresztezve, a két kulturális és politikai központ irányába. Ez a földrajzi és politikai tájegység persze teremtő és a szellemet formáló képződmény is volt. Melich János 1902-ben tett megállapításaiban, mikor is az itt létrejött művekről azt állította, hogy "testestül-lelkestül magyar emberek munkái, magyar helyesírással", akad bőséggel tendenciózus politikai elfogultság.

A muravidéki regionális tájirodalomban az első világháborút megelőző időszakban főképpen iskolai tankönyvekben és egyházi folyóiratokban bukkanunk magyar szerzők műveire. Vörösmarty, Petőfi, Arany, Tompa és Jókai versei és elbeszélései nyelvjárási fordításainak csupán jelzésértéke van. Ebben az időszakban igazán jelentősnek mondható magyar szerző műve nem jelent meg könyvalakban. Janoš Kardoš (Kardos János) (1801-1875) hódosi evangélikus lelkész szorgos fordítója volt a magyar irodalomnak, ám legjelentősebb fordítása, Arany Toldi-ja és a Toldi estéje csak jóval halála után, 1921-ben és 1925-ben látott napvilágot. A Petőfi-verseket szlovén iskolai tankönyvek illusztrációs anyagaként fordította le 1872-ben. A fordításra kiválasztott Petőfi-versek (A puszta télen, Felhők, Itt van az ősz, itt van újra..., A fekete kenyér, Anyám tyúkja) nagyon jól tükrözik a fordítói szándékot: az egyszerű, a népi költőt bemutatni, aki egyaránt elfogadható az egyház és az iskola számára, akinek költészete mentes minden felforgató szándéktól. Mivel e fordítások nyelvjárásban készültek, s egy erőteljesen provinciális és vallásos jellegű kultúrközegben jöttek létre, hatásuk, kisugárzásuk is erősen korlátozott volt - tegyük hozzá, a fordító feltételezett szándékának megfelelően. Hasonló szándék vezérelhette Alojz Benkovičot is, aki 1890-ben lefordítja a Lennék én folyóvíz című Petőfi-verset. Egy jóval későbbi fordítását 1921-ből, a Szeptember végén-t, sokkal jelentősebbnek tekinthetjük, hiszen ez volt az egyik legnépszerűbb és később is a legtöbbet fordított Petőfi -költemény. Petőfi A hóhér kötele című, a magyar olvasóközönség előtt napjainkban is kevéssé ismert regényének két fordítása is létezik: az egyik 1911-ben látott napvilágot, a másik pedig 1934-ben. E munkák érdekessége, hogy német fordítások alapján készültek.

A múlt század végén magyar vonatkozású írással, vers- és prózafordítással, bár nem oly gyakorisággal, mint a Muratájon, de Ljubljanában is találkozunk. Anton Aškerc (1856-1912), akinek költészete a szlovén realizmus csúcspontját jelenti, Pred spomenikom Petőfijevim (Petőfi szobra előtt) című versében, amely pesti útjának költői emlékét őrzi, továbbgondolva Petőfi költészetének szabadság-eszményét, arra figyelmezteti a magyarságot, hogy elveszti szabadságát az a nemzet, amely azt másoknak meg nem adja. Aškerc költeményéből szinte átsüt a szoborral való találkozás, a közvetlen élmény realisztikus ereje. Idézzük a hétstrófás verset nyersfordításban: Itt állasz én költőm,/ Itt a park közepén,/ Kinek hódol magyar/ Nő és férfi.// Nem! Ez csupán képmásod,/ Halott bronzszobor,/ Magad halhatatlan vagy,/Nemzeted lelkében élsz!// Daloltál szerelemről,/ Daloltál hazáról,/ Hogy boldogok legyenek/ Majdan fiai mind.// Most szívedből bódult/Pacsirtadalt ontottál,/Majd éneked olyan volt/Akár Tirtéusz harci dala!// Sóvárgásod a szabadság után/Nem volt hiábavaló!//Áldott légy: Néped/Szabad a népek közt!// Lelked ha most a mennyből/Ide lepillantana,/ Bronzajkad bizony/ Szóra nyilna.// Próféta te, honfitársaid/Bizony óva intenéd:/ "Szabadságát veszti az/ Ki azt másoktól elveszi!"

Ez az Aškerc-féle kritikus hangnem egyáltalában nem tekinthető egyedülállónak. Josip Stritar (1836-1923), aki a XIX. század második felének legjelentősebb szlovén irodalomkritikusa és esztétája, Dunajske elegije (Bécsi elégiák) című művében hasonló éles hangnemben és azonos politikai alapállásból bírálja a nemzetiségekkel szemben intoleráns magyarságot.

Trianon oldódó traumája után - a harmincas évektől - a magyar irodalom nagyjai is egy másfajta, új alapokon nyugvó együttműködést hirdettek a szomszédokkal, amelynek lényegét abban lehetne összefoglalni, hogy őket becsülni és ismerni kell, a szomszédok irodalmi alkotásainak esztétikai értékei iránt fogékonnyá kell válnunk, mi több, kíváncsivá kell tennünk a hazai közönséget is. Ez az őszinte szándék, minden jel szerint, értelmes visszhangra talált - a szlovénoknál mindenképpen. Németh László neve ebben az újszerű tapogatózó útkeresésben messze kiemelkedik. Ebben az időszakban született számos apró írása is jelzi ezt az érdeklődést, így például Krleža Adyról című dolgozata. De említhetjük a századforduló legjelentősebb szlovén írója, Ivan Cankar (1876-1918) nevének felbukkanását is a harmincas években a Nyugat hasábjain.

A harmincas évek közepétől a magyar irodalom szlovéniai recepciója szempontjából addig egyeduralkodó Muravidék elveszíti primátusát, s a szellemi központban, Ljubljanában egyre inkább megszaporodnak a hungarisztikai vonatkozású híradások és fordítások. Bár áttörést a magyar irodalom népszerűsítésében ezek még nem hoztak, de már jelzik az új idők szelét. Közülük sorában is kiemelkedik a kitűnő és közismert modern költő, a magyar nyugatosokkal rokonítható jeles műfordító, egy ma is kéziratban lévő terjedelmes Petőfi-kötet fordítója, Alojz Gradnik (1882-1967) magyar blokkja a színvonalas Ljubljanski zvon-ban 1933-ban, amelyben Ady, Kosztolányi és Reichard Piroska verseit tolmácsolja szlovén nyelven. Igen hasznosnak bizonyultak Vilko Novaknak azok a harmincas évekbeli írásai, amelyek szinte programszerűen figyelmeztették a szlovénokat, hogy többet kell tenniük a szomszédos magyarság jobb megismerése érdekében. Novak részletesen beszámolt a magyar irodalmi élet aktuális eseményeiről, dolgozataiban számos, ma már jelentéktelen szerzőről is említést tett, ám vitathatatlan érdeme, hogy látómezejébe olyanok is belekerültek, mint a fiatal Weöres Sándor. Novaknak e személyes szimpátiáját Weöres költészete iránt minden bizonnyal az a Pavel Ágoston (1886-1946) indíthatta el, aki a szlovén-magyar közeledés egyik leghívebb szószólója volt, aki a Szombathelyen diákoskodó Weöres Sándornak otthont adott, aki a költői pályáján elindította, s akit Novakhoz bensőséges baráti szálak fűztek. A harmincas évek végén Novak részletes áttekintést ad a szlovén hungaricumokról. Írásának utolsó gondolata, amelyben kifejti, hogy a közeljövőben végre egy igazi nagy magyar mű fordítására van szükség, szinte megelőlegezi egy közös vállalkozásának tervét: Madách Imre Az ember tragédiájá-nak szlovén fordítását.

A Madách-műnek minden esélye megvolt arra, hogy recepciós szempontból is jelentős hatást fejtsen ki a szlovén irodalomra. A szlovén irodalom egész XIX. és részben XX. századi fejlődésének alapvető sajátossága a metafizikus témák teljes hiánya. A szlovén irodalom, ha közel is került időnként a meghatározó európai irodalmi áramlatokhoz, a legjelentősebb alkotók a kor mélyebb összefüggéseit, eszmeiségét mindig is az empirikus, a szociális és a történelmi szférába helyezték. Éppen ezért a Madách-mű alkalmas lett volna arra, hogy a szlovén irodalomnak ezt az egyoldalúságát valamelyest oldja, s felvillantsa egy másfajta irodalmi gondolkodásmód lehetőségét. Tanulsága s talán egy adott irodalom külföldi recepciója szempontjából is leszűrhető általános következtetés lehetne, hogy azok a szépirodalmi művek versenghetnek eséllyel ebben a folyamatban, számíthatnak komoly "recepciós eredményekre", amelyek a befogadó nemzeti irodalomban valamilyen hiányt pótolnak. De látni fogjuk, hogy Petőfi Sándor költészetének jelentős népszerűsége egy ezzel szögesen ellentétes érvelés eredménye. Vagyis: az irodalmi recepció nagyon is paradox folyamatok következményeként alakul.

A második világháború alatt s közvetlenül azt követően magyar irodalmi művel vagy magyar irodalmi vonatkozású híradással nem találkozunk Ljubljanában. A háború utáni új idők szelét érzékelteti a Lukács Györggyel készült belgrádi interjú szlovéniai közlése 1948-ban. Lukács a marxista irodalomfelfogás szellemében elutasít mindenféle dekadens irodalmi irányzatot, s egyedüli üdvözítőként a művészi realizmust kiáltja ki. A kommunista pártok Tájékoztató Irodájának 1948-as, Jugoszláviát megbélyegző határozatával ismét hallgatásra ítéltettek mindazok, akikben korábban élt az irodalmi közeledés vágya. A fagyos és egyre éleződő politikai légkör ellenére 1949-ben, Petőfi halálának centenáriumán számos méltató írás jelent meg a ljubljanai lapokban a magyar költő életművéről és néhány fordítás is: Jože Udovič tolmácsolásában az Egy gondolat bánt engemet és a Mit daloltok még, ti jámbor költők, a már említett Alojz Gradnikéban pedig aNemzeti dalt. Novak mellett a másik nagy kultúraközvetítő, a szintén muravidéki származású Stefan Barbaric (1920-1988) ekkortól kapcsolódik be a magyar irodalom szlovéniai népszerűsítésébe. A megjelent fordításokra vonatkozó bírálatát így kezdi: Petőfi életműve előttünk szinte ismeretlen, eredetiben kevesen olveshatják, fordítást pedig csak annyi létezik, mint a tolünk legtávolabbi költotol." A megjelent méltatásokban életrajzi pontatlanságokkal találkozott, helytelenül írt személynevekkel, történelmi ismeretek hiányával, s mindez benne a szomorú dilettantizmus érzetét kelti. Barbarič nem kíméli a fordítókat és a fordításokat sem. A fordítások kidolgozatlanok, Gradnik, aki pedig a fordítások nagymestere, ezúttal meg sem közelítette az eredetit. Önkényesen megváltoztatta a szótagszámot, a rímeket, Petőfi szlovén Nemzeti dal-a csak haloványan emlékeztet az eredetire. Mégis Gradnik lesz az, aki Petőfi halála 100. évfordulójának méltó megünneplése érdekében a szlovénok közül elsőként tesz kísérletet önálló kötet megjelentetésére. Vilko Novaknak ezúttal sem volt szerencséje. A már említett Alojz Gradnikkal közösen válogatást készített elő kiadásra, de amíg korábban a Madách-mű mégiscsak megjelenhetett könyvalakban, addig az elkészített Petőfi-kötet máig a Gradnik-hagyaték részeként ott lappang a ljubljanai Nemzeti Könyvtár kézirattárában. A kéziratban összesen 127 Petőfi-verset találunk. A kötet készítői helyes érzékkel válogatták ki a Petőfire oly jellemző tematikus köröket: a szülők és a haza iránti szeretetről, a magyar nép történelmének nagy pillanatairól, 1848 forradalmi eseményeiről, a költői küldetésről szóló verseket, a nemességet ostorozó szatirikus költeményeket és a magyar pusztát megelevenítő tájleíró verseket. A kéziratot bemutató Marija Sulics Leskovar ekképpen foglalja össze véleményét Gradnik fordításairól: "Gradnik fordításaiban nem érezzük a Petőfi-lírára oly jellemző előadásmódot és közvetlen humánus hangvételt, amelyek miatt ez a költészet mindenki számára hozzáférhető és élvezhető. A Petőfi-versekben oly gyakori szóismétléseket és refrénszerű verssorokat Gradnik egyszerűen elhagyta, és saját szinonimáival vagy gondolati kiegészítésekkel toldotta meg. Az eredeti versek egyszerűek, érthetőek, az ismétléseknek megvan a nagyon jól körvonalazható értelemnyomatékosító szerepük. A versek könnyed hangvétele miatt azokat - műveltségi szinttől függetlenül - öregek és fiatalok egyaránt élvezhetik, tegnap, ma és holnap. Petőfi nagy érdeme, hogy költészete révén hosszú távra meghatározta a magyar nyelv arculatát... A fordítások nyelvezetével kapcsolatban elmondható, hogy hemzsegnek a kroatizmusoktól, archaizmusoktól, önkényes költői hozzáadásoktól, közbeékelt mondatoktól, a leggyakrabban a rím vagy a metrum miatt, ami nagymértékben eltávolítja a fordításokat az eredeti szövegektől."

Felmérni azt, hogy Petőfi versei Novak és Gradnik tolmácsolásában milyen fogadtatásban részesülhettek volna, annak alapján lehet - s ez megintcsak sajátos furcsasága a magyar irodalom szlovéniai fogadtatásának -, ahogy a szlovén irodalomtörténet-írás később Petőfihez viszonyult. Jože Pogačnik neves szlovén irodalomtörténész France Prešeren és Petőfi Sándor című magyarul is megjelent dolgozatára utalnék, amelyben a szerzőtől mélyreható tipológiai elemzést olvashatunk a Petőfi-kortárs szlovén Prešerennek a Slovo od mladosti (Búcsú az ifjúságtól) és Petőfi Itt benn vagyok a férfikor nyarában című költeménye kapcsán. Meggyőződéssel állítható, hogy Pogačnik dolgozata által a szlovén nemzeti romantika legjelesebb költőjének "renoméja" kelet-közép-európai mércével jócskán megnövekedett. A még mindig "alvó" Petőfi-kötet, ha egyszer "életre kel", a már jelzett gyengéi ellenére, minden bizonnyal ténylegesen is teljesíteni tudja azt a szándékot, amelyet az idegen alkotóknak és műveknek kell, hogy egy nemzeti irodalomban beteljesítsenek, amelyek bizonyos nemzeti alkotók törekvéseit alapvetően erősítik. Különös érdem illeti e recepciós folyamatban éppen a szomszédos irodalmak nagyjainak opuszát, hiszen általuk erősödik egy adott "kis nép" és "kis irodalom" öntudata: mi sem érünk kevesebbet a másiknál. Egyszerűbben szólva, nekünk is van Petőfink, Prešerenünk, Mickiewiczünk.

A zsdanovi elveknek természetesen Szlovéniában is voltak lelkes szószólói, de eltérően a magyar helyzettől ,ez az időszak ott az irodalomban rövidebb ideig tartott. Sajnálatos, ugyanakkor teljesen logikus az is, hogy a magyar irodalmi helyzettel foglalkozó írásokban is érvényre jutottak olykor az alpári gondolatok. A vulgármarxista korlátoltság iskolapéldájaként is említhetnénk Franc Šebjaničnak a kortárs magyar irodalomról született dolgozatát, amelyben Petőfivel is példálózik. Šebjanič megállapításai nagyon is egybecsengenek a kor legfőbb magyar kultúrpolitikusainak és ideológusainak véleményével: a háború előtti magyar irodalom alapvetően reakciós volt, a maiban hiányzik az elkötelezettség, a népélet ábrázolásának hitelessége, a múlt irodalmi örökségében csak három alkotó érdemel figyelmet: Petőfi, Ady és József Attila.

Hogyha a két világháború közötti érát novaki érának is nevezhetnénk, akkor a hatvanas éveket egyértelműen barbariči korszaknak titulálhatjuk. A hatvanas évek elejétől a magyar irodalom belső "konszolidációját" a magyar irodalom szlovéniai recepciójának konszolidációja is követi. Úgy tűnik, hogy szoros összefüggés van - a magyar irodalom szlovéniai fogadtatásának jellemzésében ez megintcsak az általánosítások szintjére emelhető meglátás - a magyar irodalom belső fejlődése és szlovéniai, de talán szomszédos recepciója között. Végre elérkezett az a szerencsés pillanat, amikor a kor kiemelkedő magyar alkotásai nagyon rövid idő után, ez olykor csupán egy-két évet jelent, megjelenhettek szlovén fordításban is. Barbarič értő elemzései jóvoltából a szlovén olvasó hiteles és pontos képet kaphatott a kor kiemelkedő magyar szerzőiről. Nehéz felmérni, hogy recepciós szempontból e dolgozatok és a lefordított szépirodalmi részletek mit jelentettek, ám kétségtelen tény, hogy a muraszombati Pomurska založba kiadó 1954-es megalapításával a magyar irodalom szlovéniai jelenléte rendszeressé vált. Csakis Barbarič működésének tudhatjuk be, hogy a hatvanas években korábban soha nem látott mennyiségben jelentek meg magyar szerzők művei szlovén nyelven. Elsőként is Illyés Gyula Petőfi című monográfiáját kell megemlítenünk 1960-ból, amelyet hamarosan (1962) a Puszták népe követett. Illyés Petőfi-monográfiájának a fordítása azt jelzi, hogy az irodalomhoz értő szlovén értelmiség nem mondott le arról, hogy Petőfit még jobban megismertesse a szlovén olvasóközönséggel. Vagy talán inkább az a cél vezérelte, hogy éppen e monográfia által csináljon kedvet a fordítóknak a Petőfi-líra szlovén nyelvre történő ültetéséhez? A magyar irodalom szlovéniai népszerűsítésén fáradozó irodalomtörténészeket és műfordítókat ekkor kettős cél vezérelte: egyfelől a klasszikusok fordításával pótolni az évtizedes lemaradást, másfelől pedig a kortárs szerzők műveinek szlovén tolmácsolásával nyomon követni a kortárs magyar irodalmi törekvéseket. E recepciós törekvéseknek csupán egyetlen, de talán a legfontosabb vonatkozása marad homályban: vajon ezek közül a művek közül melyek azok - s vannak-e egyáltalán ilyenek -, amelyek a kortárs nemzeti irodalmi törekvéseket lettek volna hivatottak erősíteni, vagy éppen pótolni?

Az újabb Petőfi-évforduló, a költő születésének 150. évfordulója ismét jó alkalom arra, hogy a szlovénok megemlékezzenek adósságukról, de arra is, hogy Petőfi-képük gazdagodjon. Jože Hradil fordításában megjelenik Az apostol és Petőfi szlovén nyelvre lefordított költeményeinek bibliográfiája. Az évforduló alkalmából Štefan Barbarič részletes áttekintést adott a szlovének Petőfi-képéről, s pontos leltárt készít az összes fordításról. Igazi áttörés azonban a Petőfi-recepcióban az évforduló kapcsán most sem született.

Évtizedünk recepciótörténeti vizsgálata, a lefordított művek, azok fogadtatása (Esterházy, Ottlik) arra enged következtetni, hogy Szlovéniában végre elérkezett a magyar irodalom "tárgyszerű", politikamentes befogadásának a korszaka. Az új korszakban - remélhetőleg nem csupán a költő halálának 150. évfordulója okán -, örvendetes módon Petőfi Sándornak is helye lesz. A kortárs szlovén költészet és széppróza kiemelkedő alkotója, Kajetan Kovič Utazás Trentóba című regényének budapesti bemutatóján Lator Lászlóval közösen érdekes vállalkozásról adott hírt: Lator önálló magyar nyelvű Prešeren-kötet készít, Kovič pedig hasonlóképpen szlovén nyelvű Petőfi-kötettel lepi meg a szlovén olvasóközönséget. Kettejük vállalkozása újólag azt igazolja, irodalmi kapcsolatok bővülésének leghatásosabb mozgatórugója a személyes kapcsolat, az emberi barátság. A szlovén és a magyar olvasó pedig reménykedik: végre könyvespolcára helyezheti a szomszédos nép legjelesebb klasszikusának, egy ismeretlen-ismerősnek a válogatott verseit, s maga is meggyőződhet róla, hogy e "kis nép" "kis irodalma" is büszkélkedhet világirodalmi rangú költővel.

Forrás: Kisebbségkutatás, 1999/3. sz.