Kaptam ajándékba egy könyvet. Dedikálva.

Nyelvi álarcok – ez a címe. Alatta, gyengébbek kedvéért: Tizenhárman a fordításról. Balassi Kiadó, Budapest, 2008.

Hamarosan kiderül: a kötet egy könyvsorozat (Pont fordítva) része, a sorozat 2006-2010 között jelent meg, gyakorlatilag tíz könyvről van szó, amelyek a műfordítás témaköréből választott kérdéseket járnak körül.

Az ajándékkönyv különösen érdekes, hiszen egy tucatnál több műfordító vall benne szakmai tapasztalatáról.

Idézet a fülszövegből:

„Fordítói presztízs, tekintély, bizalom, átírás, újrafordítás, műfordítói hagyomány, hitek, elődök, minták, kritikák, példaképek, maszkos játékok, a szerző és a mű írója, kiadók, pártközpont, irodalmi szempontok és politikai korlátok, a nyelv és a nyelvi álarcok.”

Akik megszólaltak a kötetben:

Bangha Imre, Csehy Zoltán, Csiki László, Déri Balázs, Kúnos László, Lackfi János, Lator László, Nádasdy Ádám, Parti Nagy Lajos, Rába György, Schütz István, Szepessy Tibor, Tőzsér Árpád

Ceruzával a kezemben szemlézgetem a könyvet. Jegyzem az azonnal kiugró tanulságokat, információkat – a „más kárán tanul az okos” buzgóságával. Majd letisztázom jegyzeteimet és örömmel bocsátom az érdeklődő olvasó rendelkezésére. Általam dedikálva. (Cseke Gábor)

* Másképpen hangzanak a szavak két kultúra között

Kérdezők: Józan Ildikó, Németh Zoltán

Aki válaszol: Bangha Imre – az indiai kultúra bűvöletében él, az indiai irodalom kortárs fordítója. Arról vall a kérdezőknek, mit jelent az átjárás a magyar és az indiai – az európai és az ázsiai – kultúra között. („Emberileg és vallási szempontból mit jelent számodra az India-élmény?”)

– Saját gyökereimben, a kereszténységben inkább megerősített. Valahol ott találkozunk, hogy az indiaiak is fontosnak tartják a transzcendentális élményt. Sokkal fontosabbnak, mint a mai európaiak. A „transzcendentális élmény” persze hülyén hangzik, túlságosan is, erről nem tudok beszélni, mert egyszerűen elfogynak a szavak. Ha az ember beszél róla, teljesen laposnak tűnik, és semmit sem mondott… Mivel felvállaltam magyar és keresztény gyökereimet, az indiaiak jobban elfogadtak. Tehát a tanítómestereimnek én voltam a diákja, és nem azok, akik áttértek az ő vallásukra, és nem is az „istentelennek” tartott nyugatiak. Közelről, de kívülről a maga viszonylagosságában láttam a hinduizmust, de ezáltal a kereszténységemet is. Annyi szépet láttam Indiában, hogy azt mondhatnám, hogy hindu is vagyok anélkül, hogy a hinduk külsőségeit követném. Át lehet élni úgy a vallást, hogy azt veszi észre az ember, olyan vidékre jutott el, ahol nem a különbség számít. Semmi szükségét nem éreztem, hogy közép-európai voltomat valaha is megtagadjam. A sokak által lenézett, mások által pedig megváltónak gondolt ind kultúrával való találkozás nem törést jelent, hanem a világ gazdagságának befogadását. (18)

*Nyelvérzék és ösztön

Kérdező: Farkas Jenő

Aki válaszol: (néhai) Csiki László magyar–román szakos, újságíró, szerkesztő; a kortárs román irodalom fordítója. Gyermekkorában, majd könyvszerkesztőként éveket élt Bukarestben. Sikerrel fordította pl. a román költészetben is sajátos hangot képviselő Mircea Dinescu líráját. („...Mennyire lehet és kell elkalandozni a szövegtől?”)

– Van, aki rendkívüli módon elkalandozik. Kosztolányi, ha jól emlékszem, Szabó Lőrinccel együtt úgy döntött, hogy kínaiból fog fordítani, „de hát nem tudunk kínaiul. Nem baj, két napig tanuljuk, harmadik nap fordítjuk”. Én kétszer dolgoztam nyersfordításból, egyszer még Bukarestben fölkérésre, mongol gyermekverseket fordítottam román közvetítéssel, és egyszer már Budapesten. Valami féllegális laphoz bementem, és nem tudom, miért, de francia verset is akartak beletenni, és ott helyben, a nyomdában rögtönöztem fordítást, úgy, hogy segítettek, mert az én franciám gyenge ahhoz, hogy verset fordítsak. Számomra fontos, hogy hű legyen a vers, hogy jól hangozzék magyarul, ezért mondom, a legfontosabb, hogy a saját nyelvedet jól ismerd. Mert akkor meg tudsz oldani egy sereg dolgot. (32)

(Mi a különbség a vers- és a prózafordítás között?)

– A prózánál könnyebb hűnek lenni. Egyszer nem is hamisítottam, hanem egy hosszú regényből elhagytam egy fejezetet… Valahogy nem illett bele a regénybe. Azt is tudtam, hogy ez a regény egy trilógia első része. Egyébként a fejezet eszmefuttatás volt a buddhizmusról, és a regényből szerintem teljes mértékben kilógott. A trilógiában meglesz a helye, én csak a második kötetét olvastam, nem tudom, elkészült-e a harmadik. Úgy döntöttem hosszas tépelődés után, hogy én ezt kihagyom. Mert ezzel talán segítek a szerzőnek. (35.)

* Tartozás és úri passzió

Kérdezők: Jeney Éva, Józan Ildikó, Szöllősi Adrienne

Aki válaszol: Kúnos László – a skandináv nyelvek (irodalmak) avatott tolmácsolója, az Európa könyvkiadó egykori megbecsült munkatársa. A kiadó külföldi irodalmakkal kapcsolatos politikájáról, tapasztalatairól is beszél. (Bár angol nyelvtudása is alapos, a fordítói gyakorlatban nem került előtérbe – miért?)

– A kiadónak [Európa] szüksége volt egy olyan emberre, aki megbízhatóan tud északi nyelvekből fordítani, azt gondolták, angolból fordítanak már elegen… Munkám nem csupán fordításra korlátozódott, rengeteget olvastam is. Otthon van úgy kétszáz lektori véleményem a könyvekről, amelyeket a kiadók folyamatosan küldtek…

– A kiadókban valóban rendesen működő szűrőmunka folyt, amely ma nem létezik. Ezt normális üzleti viszonyok között sehol nem csinálják a világon. Tehát annak a rendszernek az abnormitása igen pozitív eredményt hozott ezen a területen. Ténylegesen az irodalmi szempontok voltak a legfontosabbak. Bizonyos politikai korlátok voltak, olyan könyvet nem lehetett kiadni, amelyben a Szovjetuniót szidalmazták, de az embert amúgy sem az érdekelte, hanem inkább az igazi, veretes regények.

– Az Európa Kiadó igazi nagyüzem volt, igen bonyolult rendszere annak, mit, hogy, mikor kell kiadni. A rendszernek Észak viszonylag marginális területe volt… Voltak előnyei. Például sikeres sorozat esetén – ilyen volt a XX. századi elbeszélőké – egy szép napon eljött az ideje a svéd, a norvég, a dán elbeszélőnek is, és akkor ezekkel a nyelvekkel lehetett dolgozni. (71-72.)

* A fordítás betegség, akár a szerelem

Kérdező: Józan Ildikó

Aki válaszol: Lackfi János – igen termékeny műfordító, bár csak a francia nyelvben érzi magát otthonosan. Egyetemi szinten oktatja a műfordítás megtanítható „tudományát”. Szerinte a jó fordításhoz nem nélkülözhető egyfajta fordítói érzék, amikor „szinte magától gördül a mondat.” (Hogy ez megtanulható-e, és később hogyan kezelhető – erre szerkesztői tapasztalata segíti őt a válaszhoz.)

– … Folyóirat-szerkesztőként rengeteg fordításszöveg fut át a kezemen. Ha kifejezetten dilettáns munka jön, azt könnyű elintézni, hemzsegnek benne a rettenetes szószörnyetegek. Ha azonban »csak egy kicsit« gyenge a szöveg, minden ékesszólásunkra szükség van, hogy bebizonyíthassuk, ez nem működik. Az öntudatos fordító pedig általában tiltakozik s hellyel-közzel még igaza is van, egy-egy kiemelt megoldás önmagában véve nem katasztrofális, épp csak a stílusa nem gördülékeny, épp csak a ritmusa nem klappol, épp csak a jelentés sérül egy kicsit. Ám ez a sok kicsi, összeadódva fűrészporszerű egyveleget eredményez, még kitűnő eredeti esetén is. (87.)

–… Ha valaki fordítást vesz kézbe, az »olvasói szerződésbe« automatikusan beleérti, hogy pontosan tudja, nem Lamartine versét olvassa, mégis úgy tesz, mintha… Vagyis ezzel a bizalmi mozzanattal igenis lehet élnie a fordítónak, mégpedig anélkül, hogy tisztességtelen hasznot húzna belőle. Kötelessége például egy középkori szöveget jóval közelebb hozni a magyar olvasóhoz, mint amennyire annak eredetije közel áll adott esetben a francia befogadóhoz. Jelzésszerűen ugyanakkor archaizálnia is illik, ugyanúgy, ahogy a restaurátor is kiegészítheti a csorbult műdarabot, de halvány színeltéréssel jeleznie kell a komolyabb hiányokat. A műfordítás tehát egyszerre az én művem és másé. Közös mű, közmű. (89.)

(Az ú.n. álfordításokról külön kérdés is elhangzik, s a válasz:)

– … Külön fejezetet érdemelnek. Weöres álnéger dalaitól és Mezzofanti-ciklusától Baka István orosz alter-egójáig, Sztyepan Pehotnijig, no meg még tovább, Kovács András Ferenc alakoskodásainak listájáig, legyen szó Caius Licinius Calvusról vagy Jack Cole-ról. Az irodalom mindig kitörési kísérlet saját maszkunk mögül, az efféle »kilengésekre« csak bátorítani tudom minden kortársamat. Nem igazán könnyű műfaj ez azonban, bármilyen kézenfekvőnek is látszik, hiszen az efféle alkotás rövid úton tudákoskodó utánzattá silányulhat. (103)

* Ha kimegy a magyar piacra, ott nincs nazális

Kérdezők: Kőrizs Imre, Józan Ildikó

Aki válaszol: Lator László – költő, a magyar műfordítói társadalom kiemelkedő alakja, sokak mestere. Rengeteget tud a műfordítás, a műfordítók „konyhatitkairól”; a fordításokkal kapcsolatos egykori irodalompolitikáról; a boszorkánykonyháról. És szóba kerültek az újrafordítások is… (S velük a kérdés: mi veszi rá a fordítókat, hogy már lefordított műveket újrafordítsanak? Például Geothe híres rövid versét: Über allen Gripfeln?)

– … A költők egy része, sőt a dilettánsok egy része úgy gondolja, hogy ő jobban meg tudja csinálni, mint az elődei, vagy az elődei fordításában van valami, amit ki kell javítani. Kosztolányi… költőként magyarázta meg, nagy elismeréssel, egy nagy tanulmányban, hogy Tóth Árpád fordítása miért nem tökéletes és hogy miért jobb az, amit ő csinált. Csakugyan nagyon jó mind a kettő, már amennyire ez jó lehet. Még Illyés Gyula, még Móricz Zsigmond is lefordította… De van egy pont, amelyen túl nem lehet jobban megcsinálni… Olyan finom váltások, formai játékok, tónusváltások is vannak a négy-öt szótagos sorokban, hogy nincs mozgástere a fordítónak… Annál könnyebb fordítani, minél hosszabb egy sor, mert abban van mozgástere a költőnek, a fordítónak. Annál könnyebb azért is, mert szinonimákat tehet oda, ahová éppen nagyon kell, cserélgetheti, változtathatja a szórendet. Egy hosszú soron belül nagyon sok lehetőség van, és minél rövidebb, és minél dalszerűbb, és minél egyszerűbb, annál nehezebb. (117-118)

– Van itt még egy akadály: lehetne úgy kijavítani az elődöt, hogy felhasználni Kosztolányi vagy Tóth Árpád nyolc vagy akárhány sorát, és kijavítani belőle hármat. De hát ezt nem illik… A régi műfordítás-felfogásunkban, ha valaki után lefordítunk egy verset, ugyanazt a rímet, amit az előd már elhasznált, nem lehet még egyszer használni. Ezt ma már nem tudják… (119)

– ...Valami módon minden nemzedék igyekszik elütni az elődeitől, többek közt a fordítói felfogásban is… A költő személyisége mindenesetre nagyon belejátszik… (123)

– A fordítók közt két veszedelmes típus van. Az egyik, aki belenyugszik abba, hogy amit fordít, annak nincs értelme. A másik az, aki nem nyugszik bele, hogy nincs értelme, és addig csűri-csavarja, amíg valami értelmet beletesz, csak nem azt, ami az eredetiben van… Van Vas Istvánnak egy Apollinaire-fordítása, A megcsalt szerető éneke, amiben »barbár orgonák« szólnak. Csakhogy a barbár orgona (orgue de Barbarie) az a kintorna, a verkli. De Vas István nem tudta ezt, lehet, hogy a szótárban meg se nézte, de beleillik Apollinaire-be, gyönyörűen beleillik. És amikor kiadtuk újra, a félreértést, azt hiszem, Réz Pál vette észre, Vas István annyira beleszeretett ezekbe a barbár orgonákba, hogy az újabb kiadásba beleírta ugyan a kintornát, de benne hagyta a félreértést is. (125-126)

(Az eredeti szöveg és a fordítás megértéséről:)

– Ne áltassuk magunkat semmiképp azzal, hogy többet értünk meg egy ilyen-olyan nyelven írt versből, ha eredetiben olvassuk, mint ha magyarul olvasnánk. Vas Istvánnal nagyon sokat vitatkoztam annak idején. Vas mindig azt mondta, hogy egy verset igazán csak eredetiben lehet olvasni, én meg azt, hogy egy vers csak fordításban szólal meg zavartalanul. És egyszer Vas István azt mondta óvatlanul, hogy akkor ért meg egy verset, ha lefordítja… Hogy… megértse Blake kedves versét, amit betéve tud angolul, ahhoz le kell fordítania, mert akkor tudja csak igazán, hogy van az a vers megcsinálva. (137-138)

(Az Európa Kiadónál dívó könyvválasztási gyakorlatról:)

– 1956-ig, vagyis a forradalomig elég egyszerű volt: azt mondták, hogy ennyi százalék orosz, ennyi százalék népi demokrácia, ennyi százalék nyugati irodalom, és hogy a nyugati irodalomból mit lehet kiadni, illetve inkább mit nem lehet kiadni. Amikor először megjelent – de ez már a forradalom után volt – Rimbaud vagy Baudelaire, ez hihetetlen dolog volt a szocialista könyvkiadás történetében. Elkezdtek megjelenni a tilos szerzők. A forradalom után, amikor 1957-ben már be lehetett menni…, akkor ültünk össze, és adtuk ezt a nevet, hogy Európa… Ekkor egy ideig az állam és a párt nem ért rá foglalkozni azzal, hogy mit adunk ki… Később, mikor jött a »stabilizáció« vagy »konszolidáció«, akkor megint beleszóltak, hogy hány százalék orosz legyen. De akkor már lehetett azt is csinálni, hogy Tolsztojt is szocialista irodalomnak tekintették… (140)

– A jelentős magyar költők egy ideig még a Kádár-rendszerben is abból éltek, hogy fordítottak. Mert abból, hogy verset írtak, nem lehetett megélni… (141)

– A szerkesztőknek abszolút szabadságuk volt abban, hogy kiválasszák a fordítót, annál is inkább, mert a szerkesztőknek elemi érdekük volt, hogy a fordítás jó legyen. Mert ha rossz volt, akkor nekik kellett kijavítaniuk. Akkor ezt nagyon szigorúan vették: volt egy kontrollszerkesztő, aki csak azzal foglalkozott, hogy a fordítást összehasonlította az eredetivel, a szerkesztő pedig megbeszélte a fordítóval, hogy ez a megoldás nem jó, hogy így kéne, vagy úgy kéne, vagy átírta… (142)

* Hol itt a varázs?

Kérdezők: Bereczky Gábor, Jeney Éva, Józan Ildikó

Aki válaszol: Nádasdy Ádám – számos ún. »nagy nyelvből« fordít (német, angol, francia, olasz stb.), nyelvtanulási módszereiről vall, tévhiteket oszlat (Igaz-e a mondás, hogy ahány nyelvet tudsz, annyi ember vagy?)

– ...Ez egy szép metafora, mert magával hoz egyfajta műveltséget mindig. Ha mást nem, hát más vicceket lehet elmesélni egyik nyelven, mint a másikon, s attól már gyarapodottabb az elmém vagy a lelkem, pláne, ha mást lehet olvasni, vagy másokkal lehet beszélgetni, másoknak a gondjait lehet megérteni. Ha magyarul és románul is tudok, akkor többet értek meg a világból. Én aláírom és táémogatom ezt a szép mondást, de az nem igaz, hogy az agya az embernek valahogy megduplázódna, vagy új gondolkozása teremtődne. Hát ilyen nincs. (156)

(A fordítói hűségről:)

– ...Sokszor haragszom, felelőtlennek tartom a fordítókat, amiért például, ha az eredetiben rímek vannak, azt gondolják, a magyarban is rímnek kell lennie, s akkor persze emiatt kénytelenek egészen mást írni. Mert az eredetiben mondjuk vaj meg sajt van, a magyarban meg csak vaj meg túró rímel. Én meg fel vagyok háborodva, miért ír ilyeneket, hogy túró, mikor az eredetiben sajtról van szó? Hát a fordító írja azt, ami az eredetiben van! (161)

* A magyar szöveg

Kérdezők: Józan Ildikó, Németh Zoltán

Aki válaszol: Parti Nagy Lajos – költő, színpadi átiratok szerzője; nem érzi magát műfordítónak, csak átdolgozónak, aki „használja” mások szövegeit, olykor akár le is fordítja azt. (Mitől függ az, hogy átírás vagy fordítás lesz valamiből?)

– Leginkább az dönti el, hogy mennyire jó, eleven, illetve fordítható a szöveg. Ha jó, akkor csak annyira érdemes hozzányúlni, hogy még fordítás maradjon… (181-182)

– A rendes színműfordítók, akiket rendes színműfordításra kértek, az én szövegeimet nyilván gyanakodva, sőt rosszallóan nézik. Igazuk van, de hát nekem is igazam van. Nekem perwsze sokkal könnyebb, engem nem igazán köt az eredeti, az köt egyedül, hogy a »hozott történetet« megszólaltassam, minél jobb szöveget hozzak létre a majdani előadáshoz. (185)

– A legprecízebb műfordításnál is fölmerül a kérdés, hogy a célnyelven született mű ugyanaz a mű vagy pedig egy másik. Én azt gondolom, hogy egy másik. Inkább egy másik, mint nem. Hiába. Annyi a mű, ahány nyelven megírták. Persze, az is igaz, hogy ahányszor elolvasom, annyiszor más… Ezzel együtt az irodalmak közvetítését, a megismertetést nem az átírások végzik el, hanem a »normális« fordítások. (187)

* A műfordítás mint a megismerés eszköze

Kérdező: Lukács Laura

Aki válaszol: Rába György – bár mennyiségileg sokat fordított, nem tartja magát fordítónak, mert a végeredmény az, hogy valósággal belebújik a tolmácsolt szerző egyéniségébe. Nyelvtanárnak tanult, fordításai tárgyát maga szereti kiválasztani. A nyugatos költők műfordítói munkásságáról szóló könyvét (A szép hűtlenek) így indítja: „A versfordítás a kör négyszögesítése.” Szerinte a formahű fordítás „művelődéstörténeti sajátság”: „a lengyelek, a csehek, a magyarok forma híven fordítanak. A nyugati világ nem.”

(„Talán nem tudnak.”)

– Dehogynem tudnak! Ez civilizációs különbség… Amikor sikerült rávenni néhány francia költőt magyar versek fordítására,… a Seul kiadó gondozásában 1962-ben meg is jelent egy magyar költészeti antológia. Guillevic fordította bele A walesi bárdok-at, rímtelenül. A magyar pályatársak nagyon felzúdultak erre, hiába érvelt Guillevic, hogy higgyék el, franciául sokkal jobban hangzik rímtelenül, rímmel nem fogják szeretni. Le kellett fordítani rímesen, s ő le is fordította. Aztán magyarul is értő közönség előtt, de Franciaországban, francia költők jelenlétében fölolvasta mind a két fordítást. Először a rímest: azt kiröhögték. A franciák szemében ugyanis, akárcsak az angolokéban, kétszáz évvel ezelőtti felfogást tükröz a rímes vers. Aztán felolvasta rímtelenül, azt nagyon kedvezően fogadták.

- Teljesen elavultnak tartják a rímes költészetet. A költőiség náluk másban fejeződik ki… Nekik elegendő az, ami másban, elsősorban asszociációkban, költői képekben, szinonimákban kifejeződik. Ezt tapasztalom a francia irodalom nyelvének abban a törekvésében is, hogy a legritkább szavakat használja…

- Egyébként úgy látom – amennyire fordításokból követni tudom például a lengyel költészetet –, általában ők is rímtelen verset írnak. (201-202)

(Vannak-e kanonizált szabályai a műfordításnak?)

- Kanonizált elvek nincsenek… De azért vannak bizonyos elvek, amelyeket érdemes követni8. A jó műfordítás nem akkor indul el a maga útjára, amikor az első fordulatot lefordítja az ember, hanem amikor megismerkedik annak a költőnek a világával. Amikor tudja, hogy mit akar, mit miért csinál az a költő… Ez volt a nagy baj például Weöres Sándor első Mallarmé-fordításaival is… Egész nyerseket kapott, és aki a nyerseket csinálta, szintén nem volt teljesen tisztában Mallarmé frazeológiájával, eszmevilágával. Igy aztán, amikor új Mallarmé-kötet készült, Weöres minden további nélkül beletörődött, hogy akár az őáltala fordítottakat is újrafordítsák. Én is fordítottam ilyen Mallarmét, onnan tudom, hogy magát a szókincset sem érthette meg igazán a nyersfordítás alapján. (204-205)

* Kutyanyelvek és fehér foltok a Balkánon

Kérdeztek: Farkas Jenő, Jeney Éva, Józan Ildikó

Aki válaszol: Schütz István – aradi sváb családból származik, odahaza csak magyarul beszéltek. „Anyai nagyanyám tudott még valami keveset németül. De édesapám és édesanyám soha nem tanult meg románul” - vallotta. Több kérdés hangzott el a nyelvtanulás fortélyairól. („Kétnyelvűnek tartja magát?”)

– Szüleim magyar nyelvű iskolába irattak. Jött a román tanfelügyelő. Megkérdezte, hol tanultam románul. Mondtam, román gyerekekkel játszottam. Következő nap jött a tanfelügyelőségtől egy leirat: német vagy román iskolába kell mennem, de magyarba nem járhatok. Ahogy akkoriban mondták, „magyarizált svábnak” minősültem, családom római katolikus volt. A hivatalos statisztika szerint az szám7tott magyarnak, aki magyar nyelvű, de református vagy zsidó volt. Édesanyám egy évig rótta a hivatalokat, míf végül kapott egy úgynevezett nemzetiségi igazolást, melynek birtokában magyar iskolába mehettem. (207)

– Eléggé [megtanultam németül]. De nyolc évig tanultunk franciát… A harmadik évtől latint, ötödiktől németet. A románt mint idegen nyelvet tanultuk… Németül végül Budapesten tanultam, az egyetemen. (208)

– Kötelező volt a finn nyelv is. Volt egy fiatal finn tanárunk. Behozott egy kis kosár kutyanyelvet, két csomóba összekötve, az egyiken finn egyetemista fiúk, a másikon egyetemista lányok címe. Ki akar levelezni? Én elsők között jelentkeztem. A régi Budenz-féle Kalevala szótár segítségével írtam egy rövid levelet magyarul, aztán a finn-magyar szótárt kezdtem lapozni… egy hétig tartott, mire meg•rtam. Tíz napon belül megjött a válasz, egy nagyon szép finn leányzótól. Leveleztünk. Ő küldte el nekem Mika Waltari regényét, a Szinuhét. Később meg lefordítottam. (209)

(Hogyan fordítasz egy regényt? )

– Kétszer olvasom el, mielőtt szinopszist írnék róla és javasolnám. Miért fontos a kétszer?… Nagyon sokszor előfordul, hogy az ember a címet is csak akkor tudja elhelyezni, amikor már ismeri a könyv tartalmát. Ha lefordítom, biztosan elolvasom még egyszer. Mert egy csomó szót, sőt kifejezést másként ad vissza az ember többszöri olvasás után. (216-217)

* A gobelin-effektus és az Agossini-rejtély

Kérdező: Csehy Zoltán

Aki válaszol: Tőzsér Árpád – felvidéki magyar költő, műfordító, kiadói szerkesztő. Az interjúkészítő azzal indít, hogy az ismert műfordítás-metaforák közül melyiket osztja a kérdezett.

– Nekem nincs kedvenc műdordítás-metaforám. Máig legalábbis nem volt, de azt hiszem, mától a műfordítás számomra is a gobelin visszája lesz. A felsorolt metaforák közül ugyanis az tetszik a leginkább, amelyiket eddig nem ismertem: Cervantesé. Én is úgy érzem, hogy a műfordítás egyfajta sajátos metafizika, valamiféle „tükör által homályosan” minőség. S azt is benneérzem a gobelinhasonlatban, hogy mi mint olvasók tulajdonképpen a fal vagyunk a gobelin mögött: örökre arra vagyunk ítélve, hogy hátulról bámuljuk a faliszőnyeget. Ha eléje tudnánk kerülni, akkor már nem volnánk fal… A visszájába is egy teljes személyiség ábrái vannak beleszőve. Csak az a személyiség nem azonos a szőnyeg színének a személyiségével. A műfordító, mint Platón ősembere a barlangjában, fordítva ül a szövőszékében. (255-256)

(Hiszel-e a nyersfordításban?)

– A nyersfordításból dolgozó műfordító nem egyszerűen a gobelin mögött, hanem egyenesen a fal mögött áll. Ő aztán csakugyan hatványozottan az ihletére van utalva. Az eredeti szöveg esztétikai kiterjedéseiről csak sejtelmei, illetve közvetett információi lehetnek, ezért munkája nem nagyon bizalomgerjesztő. De elvetni a nyersfordítás módszerét mégsem lehet teljesen. Egyrészt azért nem, mert a zseniális költő és műfordító kezében még ez is működik, és szép eredményeket hoz (…), másrészt azért nem, mert bizonyos egzotikus nyelvek esetében az úgynevezett közvetítő nyelv és fordítópárosok szerepe megkerülhetetlen. A műfordító számára természetesen a két nyelvben is otthon levés és a forrásnyelv kultúrájában való jártasság az ideális. Wittgenstein szerint a nyelvnek nem jelentése van, hanem használata. (260)

– Míg régebben szinte minden valamirevaló magyar író egy időben műfordító is volt, ma úgy tűnik, a szerző urak rühellik a műfordítást. A költők (a fiatalok is) még csak-csak fordítanak…, de a prózaírókat nem vonzza a műfordítói műhely. S rejtély számomra, hogy miért nem. El nem tudom képzelni, hogy pont most, mikor annyira fontos lett a nyelvtudás, mikor a jó tolmácsokat euróból font kötéllel fogják, miért most zuhant a műfordítás ázsiója szinte a nullára. (261)

(Hogy látod a műfordítást a szerkesztői oldalról?)

– Mentse meg az Isten a szerkesztőt a hiú fordítóktól! Jó műfordítás ugyanis nincs jó szerkesztő nélkül, de ha a műfordító meg van győződve a fordítása feddhetetlenségéről, s nem enged a negyvennyolcból, akkor a szerencsétlen szerkesztő tudathasadásra van ítélve. Ugyanis míg a műfordító csak egy gúzsban (a szerzőében) táncol, addig a szerkesztő egyenesen három szorításában kénytelen dolgozni… Látja a forrásszöveg formai és jelentés-koordinátáit, nyűgözik a saját esztétikai elvárásai, de azért úgy kell a fordításszöveget élvezhetővé tennie, hogy a fordítót se tüntesse el teljesen. Nem tudom, hogy jó szerkesztő voltam-e, de a fordítók nem szerettek. Nem tudtam elviselni az úgynevezett substandard (a forrásszöveg színvonala alatti) forddítást. A lapos megoldásokat, a pongyolaságot, a pontatlanságot könyörtelenül átírtam még a legnevesebb fordítóink szövegeiben is. Sok magyarországi renomés műfordító haragudott meg akkoriban annyira rám, hogy még ma sem köszönnek. De hát elég könyörtelen vagyok én a saját kézirataimhoz is… Szóval, a szerkesztő stílusérzéke szervesen beépül a készülő műfordításba, ő a műfordítás-irodalom négere… (262-263)

Szemlézte: Cseke Gábor