avagy a választás tétje, amikor Európa alulmarad

A.Gergely András

Nem, szó sincs arról, hogy a választás tétje a mostani magyar választások vagy a román parlamenti huzivoni, cseh kormányválság, lengyel bomlás, albán vakrepülés vagy hasonlók megerősítését szimbolizálná! E cikk nem a kisebbségi jogok vagy alkotmányos kedvezmények rendszerét szeretné tükrözni, hanem egy dilemmát, mely nem mai, de állandó. Állandósult kérdéskör, mely mögött a globalizációs sodrás, a félelemnek kitettség, a munkanélküliség és a szociális kiszolgáltatottság viharai dúlnak. S ellenoldalon a képzet: az elrendezhetőség, az antiglobalizációs válasz, a mértékletes kiegyezés és a partnerség rejlik. Rejlik, s ezért nem mindig, sőt egyre ritkábban látható. De a kitettség és a kooperáció közötti választás a csökkenő jólétű társadalmak körében az alapvető és korszakos tét immár…

Tizenéve jelent meg németül, s rögtön utána magyarul is Ulrich Beck szociológus, társadalomelmélénc könyve A választás tétje címen.[1] A Belvedere már javarészt kiadta Beck szinte összes főbb munkáit, így a szerzőt bemutatni nem igazán kell…, s ha kellene is, megteszi ezt a kiadó weboldala, a kötetek hátoldali szövege, vagy a világháló adott oldalai bőséggel.[2] Amiről szól, azt azonban most is érdemes megfontolásra méltó kihívásként venni, sőt mintegy próbatételként inkább, merthogy az „Európa-gondolat” széles ívű kritikai felülvizsgálatára épül, ugyanakkor nemcsak „leszólja” vagy lesajnálja a háborús konfliktusokból épp csak kikecmergő európai história kényszerdöntését, az egység vágyát és célrendszerét, de inkább elemző technikájával elsősorban azt mutatja meg, hogyan „kéne látnunk” mindazt, ami ma már körülvesz minket.[3] E választás-tét a 2005-ös időben két „pragmatikus” fejezetre tagolódik Becknél: első részként a „Mi a helyzet?” felvezetést, a másodikban „Mi a teendő?” kérdésválaszt adja. Az állapotváltozást a társadalom és politika 21. századi indulási szakaszától, a nagy globalizációs hajtűkanyar veszélyétől indítja, s ezen belül a munkanélküliség, a jóléti kényeztetés csökkenése, a munkahelyek kivándorlása (nem a migránsok bejövetele, hanem a hazai—nemzeti piacokról kimenekülő termelő üzemek okozta állapot-romlás!) kulcstémaköreivel foglalkozik elmélyedőbben, néhol „euro-praktikusan”, máskor eurokrata kivételességeket bőszen vitatva, megint máskor meg a nemzetállamok romjaira épülő piaci remények nevetségességére fókuszálva. A növekedési remények és képzetek hamis, elnagyolt, fantazmagóriáktól senyvedő és munkaerő-piaci haszonlesésektől sem mentes képleteit szinte alapvetően euro-kritikus vagy unió-pesszimista attitűddel veszi körül. Persze, ebben még a kérdezős első fejezetben is egymásra pakolja a „nemzeti (szociális) állam” régi politikai játszmáinak képtelenségeit, a szociáldemokrata korszakok nehézkessé tett piacliberalizáló lépéseit, a „korlátozott szuverenitás” bizonytalan szabályait, a német „újjászületés” vakreményeit, melyek belülről és alulról (mondjuk éppen az Opel dolgozói részéről, a szakszervezeti követelésektől, a bérmegállapodási kényszerektől függően) bomlasztják a sem nem baloldali, sem nem jobboldali kormányképesség időszakait. Az autoriter belpolitika, restriktív—korlátozó bevándorláspolitika, „az europaizáció” ellopja a hazai tőke értékeit és maga a világpiaci sodrás „elgázoltakká” teszi az út szélén maradt, kevéssé neoliberális vállalkozásokat. A kafkai „átváltozásban” megnevezett Gregor Samsa, kinek önképéhez hírhedetten az önérdekű cselekvés szükségszerűségének képzete társult, hirtelen nacionalistává vedlik most, elveti az európai alkotmányt és szabadságot, s kirekesztővé válást pártol mindenkivel szemben, aki nem bír konzervatív lépést tartani a választás kényszereivel, aki úgy „európai”, hogy mindjárt meg is szavazza a homályos mindenhatóságában elvitatható Leviatánt, s fölhangosítja a belülről visszhangzó kiáltást: „már nem értjük meg többé Európát!”. Az alapképlet így alakul át: „Minél több Európa, annál kevesebb demokrácia” – idézi szociológus kollégája, Ralf Dahrendorf szavait (42—45. old.).

S amikor a mai olvasó – mert hisz fontos alapmunkáról, politológiai, államelméleti, gazdaságtörténeti és szociológiai forrásműről van itt szó – a kötet felénél szembesül azzal, hogy hoppá, a feltörekvő új nemzetállamok, a keleti bővítéssel csatlakozott volt kelet-európai országok Európához kapcsolódó viszonyuk terén éppen itt tartanak ideológiai, közjogi, társadalomszervezeti, pártpolitikai és partnerségi attitűdjük szerint, akkor még a válaszadó második rész hátra van. Ennek néhány sorba összeszedése vicces lenne, nem is vállalnám – ez ugyanis helyenként szinte publicisztikai, érdekes és akut problematikát elemezni vállaló, szaknyelven írott, de roppant olvasmányos mű…! –, annyit azonban épp az olvasási kedv vagy a tájékozottság érdekében érdemes kiemelni belőle, hogy a „mi a teendő” fölhangoltabb válaszadó része a globálistól a nemzetin át a helyiig ível, a „bajok forrásának” keresésével kezdődik és egy „új globális szerződés” legitimálásának fejezetével végződik… De ebbe a két csomagolástechnikai színpompába gazdagon beemeli a „tűzoltás nem elég” figyelmező gondolatát, a magányos nemzeti utak korszakos képtelenségével szembeni „közös megoldások” megtalálásának igényét, a „gyermekeitekről van szó” figyelmeztetését és a „Teremtsétek meg a polgárok Európáját!” szentenciáját is (60—75. old.). „A sokféleség a megoldás” konkrét esettanulmányi áttekintés a globális veszélyek alapkérdései felé (energetikai, beruházáspiaci, ökológiai, világszemléleti, tudománypolitikai, egyetem- és oktatástervezési stratégiák jó és rossz ellenpéldáival érvelve), majd akut és heveny megoldásért a Bayer München multikulturalizmusa felé kalandozik el. Aki nem akar immár „multikulturalizmust”, ám tegye a nemzeti bajnokság harmadik osztályában…, de ne akarjon lokális világbajnok vagy nemzeti válogatott lenni, mert a multikulti viszonyokhoz szokott ellenfelek simán lesöprik majd a verbuvált nemzetközi csapataikkal! Az Európa-bajnokság felé vezető utak és az európai bajnokok esélyei ma már (tetszik, nem tetszik, sikeres vagy lenézett…) más útvonalak, tempók, késztetések, s rugalmas innovativitás felé terel mindenkit, aki nem óhajt harmadrangú beszállító-piaci „no name” szereplő lenni. A B-M és a magukra még presztízs-okok miatt is adó, hosszabb futamokra előre látni törekvő játékosok ma már a partnerségben, a versenyképes kooperációban lelik meg jövő-esélyeiket – s akiktől támogatást, költségvetést, PR-t és fennmaradást remélnek, azok is ebben, épp ebben és csakis ebben látják a mozgásirány esélyeit. „Tessék választani!” – mondhatnánk immár, s akiknek még van, még lehet miből választania, meg is teszik. A kulcskérdés (innen, távolról, bekerülési és kispályás vagy kispados tartalék pozícióból is belátva) tehát messze nem a „majd én is nagyra növök!” hübrisze, a „meglásd, megmutatom a világnak!” vaksága, hanem épp a kooperáció tervezése, az új gazdasági szerződés, az új értékrendi trendek tisztánlátása felé vezet késztetéseivel.

A választás tétje – ahogy Beck sugallja 2005-ben, s ahogy ez még lassúdadan sem igen jut el Kelet-Európáig tíz éves távlatban sem…! – éppen ez: az új globális szerződés nem méretezhető a mikró-méretű vállalkozásra, az autark piacra, a „saját édes remények” cukorrépa-termelésére, mert az már régen afrikai léptékű behozataltól és WTO-szabványoktól, uniós szubvencióktól és szállítási kapacitásoktól függ, emezek meg nemzetek fölötti korporációk, haszonpiaci és bankpiaci trendek, világpolitikai csődök és lökdösődések akut háborúitól. Nem az „uniós ellenségektől”, a „brüsszeli bürokratáktól”, hanem a partnerség és új társadalmi szerződések munkapiaci, megélhetés-ipari, fenntarthatósági és egyéb eszélyességi komponensektől…! A „nemzetként elbarikádozott” szemlélet- és érvelésmódok, a globalizáció áldozatait mindig másokra hárító megoldások, a határokat csak lezárni tudó kísérletek, a mindig csak „lefelé haladó” felvonókra kapaszkodók önhittsége és a nemzeti szinten folytatott nyereségadó-politika kényszerűen az államok önfelszámolódásával járnak együtt. „A veszélyeztetett világban ki kell hámoznunk az új hasonlóságokat… Ez érvényes az új hatalmi mámorában önmagát veszélyeztető tőkével szemben is” (83—84. old.). Egy „ország csődje a fejekben kezdődik. /…/ A kulturális másság kizárhatatlanul jelen van. Egyetlen nemzet sem képes egyedül megoldani a problémáit. Ez többé nem az utópista kozmopolitizmus idealista elve, hanem a reálpolitika kulcsfontosságú felismerése” (85—86. old.).

Ulrich Beck elemzése(i) és szentenciái most, a magyarországi, lengyel, cseh, szlovén választások idején sem kevésbé értelmetlenek. Könyvét a német irodalom klasszikusainak példatárával, a „mosdatlan ellenzéket” ostorozó koronatanúinak hivatkozásával fejezi be, röviden ekképp sugallva a kötetéből és szándékaiból kihallhatót: „Ez (nagyjából összefoglalva) a választás tétje a választásokon – és azután”. S persze nem a nemzeti választásokról, az állampolgári aktivitásról, a „kockázattársadalom” veszélyeiről szól elsősorban. Hanem az ésszerű útválasztásról, a partnerek kereséséről és elfogadásáról, a belátások és értékrendszerek méltánylásáról, a kizárólagosságok elavulásának tétjéről és ezek helyetti megoldások esélyeiről is. Ameddig még szólhatott egyáltalán…, s az önkontroll-csökkenés társadalma még meghallhatta tépelődéseit.

[1] Belvedere Meridionale, Szeged, 2006., 95 oldal

[2] http://belvedere.meridionale.hu/kotetek/2/

[3] Bár tettem ezt már több kötete esetében, például: http://erdelyitarsadalom.ro/files/et29/et-bbu-29-07.pdf ; http://www.maszol.ro/index.php/kisebbsegben/26963-kisebbsegben-torteneti-lego-land