Az ólomkatona, A hókirálynő kastélya, a Vad hattyúk szerzője, gyermekkorunk bűbájos szavú mesemondója, az álomvilágban élő és az életben álmodozó dán meseköltő, miután határokat nem ismerő fantáziával már bekalandozta az innenső és túlsó világot, elhatározta, hogy körülnéz mégis Isten szabad ege alatt, a földi világban, Dánia határain túl is, hogy ellenőrizze szeszélyes fantáziája játékait és saját szemeivel lássa, van-e olyan csodálatos a föld s a földi élet, amilyennek ő a saját képzeletéből ismeri?

Egy spanyol táncosnő, az észvesztőén szép Dolores Serral társaságában indul útnak Kopenhágából, vérében «a dán ősz szomorú ködével», bár ezt a szomorú ködöt Dolores kisasszonynak némileg sikerült Kopenhágában bearanyoznia, annyira, hogy vendégszereplését kétszer is meg kellett ismételnie és Thorwaldsent is annyira megihlette, hogy az ő táncának hatása alatt faragott egy remek domborművet, a «Táncoló faunt és bacchánsnőt», melyet a legnagyobb dán szobrász Dánia akkori legnagyobb költőjének: Andersennek ajándékozott.

Dolores kisasszony a hideg, esős, viharos dán ősz elől menekült forró sikerei színhelyéről haza, Valenciába s mialatt a tengeri viharban halálos, görcsös rettegéseket áll ki, az álomvilágban élő meseköltő a táncoló, recsegő hajón áradozva szaval, hogy úgy érzi magát, mintha fandangót táncolnának boldog kettesben Valencia illatozó akácfái alatt. S mikor Dolores búcsúcsókra nyújtja kezét, a búcsúzás ellágyítja az ábrándos lelkű költőt és sokáig elmereng rajta, hogy egyszer majd, ha Dolores megöregszik és sok-sok ezer sikere után fáradtan, csöndesen fog üldögélni otthon, az erkélyen és a körötte állók megkérdezik: «Mi történt veled Dolores?» — ő, visszaemlékezve sikerekben gazdag életére, mosolyogva ezt fogja válaszolni: «Fönn voltam egy kicsikét északon, a tengeren.»

Dolores kisasszony hazamegy Valenciába, Andersen pedig Hamburg felé utazik «vérében a dán ősz szomorú ködével». Útközben megpihen Breitenburgban. A várkertben álmodozva egyszerre csak azt látja, hogy egy vadász, kutyái kíséretében, a rézvörös erdő felé veszi útját. «A kürt megszólal s mintha hirtelen emberi hangot nyerne erdő és mező, zúgva zengi az ősz halálhimnuszát: «A nagy Pán meghalt, a nagy Pán halott» ... — «A kút káváján kis kobold üldögélt, lábával verve a taktust a madárka énekéhez, mely így dalolt: mily szép itt északon, — mily jó itt északon s aztán felszállt a levegőbe és elrepült délnek, a meleg haza felé.»

A költő követte példáját.

*

Az első magyar mesét Hamburgban írja, hol alkalma volt meghallgatni Liszt Ferenc játékát, kinek keze alatt a zongora zenekarrá alakul át. ... Hangok tengere, amely háborgásában tükör minden izzó kedély pillanatnyi életproblémája számára. Láttam politikusokat, akik Liszt játéka alatt megértették, hogy nyugodt nyárspolgárok, a Marseillaise hangjaitól elragadtatva, kezükbe ragadták a puskát s otthagyták tűzhelyüket, elhagyták hazájuk határait, hogy az eszméért harcoljanak. Láttam nyugodt kopenhágaiakat, vérükben a dán őszi köddel, akik átalakultak politikai bacchánsokká. Matematikusoknak zengő képletektől és zúgó egyenletektől visszhangzott a fejük. Fiatal hegelianusok, éspedig a valóságos tehetségek, nem a fafejűek, akik a filozófia galvanikus áramlásánál csak elfintorítják arcukat, ebben a hangtengerben a tudomány hullámszerű továbbhaladását érezték a tökéletesség partjai felé. A költő megtalálta benne szíve egész líráját, vagy legvakmerőbb hőseinek egész gazdag teljességét. Az utas, — ezt magamból következtetem — hangképeket kap arról, amit lát, vagy látni fog. Én játékában a nyitányt hallottam utazásomhoz . . . Felém zúgtak belőle Németország székesegyházainak orgonái. Lavinák görögtek le az Alpokról. Olaszország farsangi viseletben táncolt... A Vezúv és az Aetna háborogva lángolt; az utolsó kürt Görögország hegyei között hangzott föl, ahol a régi istenek meghaltak. Hangok, amelyeket ismertem, hangok, melyek számára nem találok szót, Kelet felé irányítottak, a képzelő erő hazája, a költő második hazája felé».

*

És a költő elindult Liszt Ferenc hazája felé. Igaz, hogy nagy kerülővel, de megérkezett ide is 1842 nyarán. Előbb bejárta Német-, Francia-, Olasz-, Görög-, Törökországot, a Balkánt s útleírásából az «Eines Dichters Bazar»-ból úgy érezzük, hogy mialatt utazott és emberekkel beszélt, a meseköltő fantáziáján keresztül látott mindent s szívott fel minden benyomást. Statisztika, hegymagasság, folyószélesség, termelési és talajviszonyok stb., ami iránt a korabeli német utazók (sőt a mai nem-németek is) oly meleg érdeklődést tanúsítottak, nem voltak érdekesek számára. De a mese, a fantasztikum, a kuriózum, a természeti szépség és a romantika mindenütt megragadta figyelmét. Ezért érdekes minden sora. Csupa lelkileg átdolgozott élmény minden uti benyomása s csupa érdekes anekdota minden hallomás útján szerzett helyi története.

*

Hajón, — már nem vitorlás vagy vontató hajón, nem is gályán, hanem — hála Széchenyi buzgólkodásának, — már gőzhajón jön felfelé a Dunán a Fekete-tenger felől. Zimony, Károlyváros, Pétervárad, Újvidék, Vukovár, Apatin, Mohács, Baja, Tolna, Paks, Földvár, «Ercsény» (Ercsi) nemcsak névszerint szerepelnek magyarországi útleírásában, hanem egy-egy jelenetet, érdekes, kedves epizódot, egy-egy benyomást, vagy egy-egy helyi legendát, mondát, amelyet elbeszélnek neki, följegyez velük kapcsolatban a «költő bazárjába*. Az Al-Dunán sűrűn következnek egymásután a vízimalmok.

«A magyarok — írja Andersen, — ha ilyen vizi malom mellett hajókáznak el, kalapjukat a hónuk alá szokták venni és a másik kezükkel malmocskáznak benne, amivel arra céloznak, hogy a molnárok a lisztet őrlésnél ellopják. Itt is és mindenütt megértik ezt és ugyanúgy válaszolnak rá, ahogy a boldogult Eulenspiegel felelt volna.»

A molnárok hátat fordítottak, testük egy részét, melyet megnevezni illetlenség volna megmeztelenítették, lábaik közé egy nyírág-seprűt dugtak, melyet, mint valami rókafarkat ide-oda mozgattak. Ennek a viccnek mindig rendkívüli sikere szokott itt lenni.

A dunai utazás alkalmával mondja el azt a legendát, amelyet Erdőd várával kapcsolatban Mednyánszky is följegyez az «Erzählungen, Sagen und Legenden aus Ungarns Vorzeit» c. gyűjteményében.

«Az Erdőd-házból származó egyik ifjú kezet emelt apjára, arcul is ütötte s emiatt az öreg megátkozta fiát. Erre a fiú homlokán lángvörös folt képződött, mint Káinnak. Sütött, égetett ez a Kain-bélyeg s a fiú világgá ment, a hideg északi tájak felé, mocsarakon, erdőkön, hegyeken keresztül, a jég és hó országa felé. De bárhova ment is, az emberek elfordultak tőle. A Kain-bélyeg pedig sütött és égetett. Erre délnek fordult, a vidám, jókedvű népek közé; ezek azonban féltek Káintól s szintén elfordultak tőle. Ekkor kétségbeesés szállta meg szívét. Már azt sem tudta, merre megy. Folyó zúgott a meredek alatt: lovagvár állott fölötte, beragyogva a hanyatló nap sugaraitól. És felismerte a tornyokat, az ormokat és az öreget, aki a vadász karjaira támaszkodva éppen a felvonóhídon ment át. A fiú az öreg lábai elé roskadt, az öreg megáldotta a fiút és egyszerre eltűnt homlokáról a lángoló Kain-bélyeg.»

Mohácson egy társaság kiszáll a hajóból, hogy a püspöknél megtekintse azt a képet, amely Szolimánnak és II. Lajosnak a csatáját ábrázolja. Andersen is velük indul, de messze kellene menni s inkább visszafordul. Bemegy a borbélyhoz borotválkozni.

»A szegény borbélynál, — írja a Bazárban — igazi magyar kép függött, az a fajta, amelyet néhány krajcárért árulnak, egy ív papiroson. Két imádkozó angyal lebeg a levegőben és alattuk két kéz fonódik össze, ezzel az aláírással: «A barátokért». Emellett két erős kéz szorul ökölbe s alatta az aláírás: «Ellenségek ellen». Ez is kép volt, — írja Andersen — és talán jellemzőbb a magyarokra, mint az, amely a püspöki házban volt látható.«

Az Alföldön nem csikósokkal és gulyásokkal kerül össze rövid parti sétáján, hanem egy öreg kanásszal, aki — természetesen nemes ember — mert, mint jegyzetében megemlíti, itt nagyon sok az alacsonysorsú, koldus-nemesek száma s még nyomorúságos viskókban is látni parasztmódra élni nemeseket.

Az öreg kanász éppen szalonnával dörzsölte be vadonatúj gyolcsingét, mely eljárásról Andersen nem tudta, hogy az az emberen élősködő rovarok és szúnyogok ellen hasznos, — hanem azt írja, hogy «ezáltal az ing tovább tiszta marad, kifordítható s aztán újra visszafordítva is felvehető.» Éppen Bécsbe szállítanak disznót, hajón. Az unokája is kívánkozik az útra, s erről beszélgetve, szó-szót követ s végre az öreg kanász — mesélni kezd.

»... a panaszos életben is van öröm. Az erdőben, amikor a cigányokat sütni-főzni láttam, — mondja az öreg kanász — nagyon ravaszul kellett vigyáznom, hogy a legszebb disznóm az üstjükbe ne kerüljön; bizony össze kellett szednem magamat, kellett gondolkoznom, forognom, forgolódnom, s néha még az öklömmel közéjük is csapnom. A síkságon, a sziklák között, ahol, mint jól tudod, a szelek be vannak zárva, hajtottam nyájamat s odáig hajtottam őket, ahol a szelek láthatatlan vára áll. Nem lehetett ott látni sem házat sem tetőt, mert a szelek várát csak érezni lehet. Áthajtottam a nyájat az összes láthatatlan szobákon és termeken; észrevettem én bizony, hogy a fal — vihar volt, az ajtó — forgószél. Ez aztán igazán megérdemli a fáradságot, hogy megpróbálja az ember. »

A kanászéknál töltött rövid idő leírása azzal végződik, hogy a kanász lehajtja fejét s ezt mormolja maga elé: «Nemes-ember van, nemes-ember én es vagyok!»

*

Amikor Pest felé közelednek, egyre többen szállnak a hajóra; mennek a Medárd-napi országos vásárra. Elragadtatással írja le Andersen Budát, a magyar Akropolist, a Dunát, Pestet, amely olyan, mint Bécs, a kávéházat (Kavehás), a katonai úszóversenyt, Gül Baba sírját, a dervist, aki arcra borulva imádkozza, hogy «Allah az egyedülvaló Isten és Mohammed az ő prófé-

tája.»

«De az éjszaka nem hoz nyugalmat Gül Baba sírja köré. Éjfél előtt egy órával megjelenik itt egy boldogtalan szellem, egy török óriás. Fölemeli a legnagyobb ágyút, vállára teszi és körülsétálja vele a Rózsadombot. Tizenkettőt üt az óra, visszateszi az ágyút a helyére és eltűnik … Csönd van a bástyán, csönd van a sírkamrában, ahol Gül Baba szendereg.»

Vácnál följegyzi, hogy hajdan nagy, elhagyatott őserdők terültek el itt. Egyetlen, sárból s fagallyakból épült kunyhó volt csupán s ebben lakott egy szentéletű remete, akit Vácnak hívtak. A mogyoródi csata előtt Géza és László magyar hercegek erre lovagoltak, miközben seregeik rendjéről beszélgettek. Egyszerre László fölkiáltott: «Nem láttál semmit? Mialatt mi beszélgettünk, az égből leszállt egy angyal, aki koronát tartott fejed felé; most már tudom, te fogsz győzni.» — «Ha Isten velünk van és teljesíti, amit ez a jelentés megjósol, templomot építtetek e helyen.» — A jójelentés igazat mondott, az ellenség elmenekült s ott, ahol a remetekunyhó állt, hirtelenséggel szarvas ugrott elő, égő aganccsal fején. A katonák utána nyilaztak, a szarvas azonban a Dunába ugrott és eltűnt. — A remete kunyhója helyén felépült a templom s körülötte a város, Vác.

A pozsonyi városháza falán, a bejárat fölött van egy freskó, amely egy nagyszakállú, feketeruhás embert ábrázol, könyv fölé hajolva. A monda szörnyű históriát tud erről az emberről: «Ez az ember egykor a város egyik leghatalmasabb tanácsura volt. Alchimista és asztrológus, félelmetes és gyűlölt ember. Mindent megkaparintott magának, amit lehetett, még a szegény özvegy asszonyok földecskéjét is. Egyszer egy ilyen kifosztott szegény asszony berontott a városházára, ahol ez az ember a város hatalmasságaival együtt ült és kétségbeesetten jajgatva, felszólította őt, esküdjön meg, hogy jogosan és lelkiismeretesen cselekedett. Mire a tanácsúr elővette a könyvet, fölé hajolt, tompa hangon felolvasta az esküt, fölemelte a kezét és megesküdött. Erre hirtelenséggel forgószél zúgott át a termen és valamennyien a földre zuhantak. Mikor újra csönd lett és valamennyien feltápászkodtak, a hamisan esküvő eltűnt, az ablak ízre-porrá volt törve és künn a falon egy kép volt látható, amely minden vonásában élethűen ábrázolta a városi tanácsurat, amint még ma is látható, — írja Andersen — az ördög mint árnyékképet belefújta a tanácsurat a kőfalba.

*

Ime, a meseköltő egy rövid hajóúton s egy-egy városban való rövid sétákon ennyi csodálatos történetet szedett össze Magyarországon. Mit tudott volna meg Magyarországról német elődje és kollégája E. T. A. Hoffmann, ha bebarangolta volna az Alföldet és különösen a felvidéki várakat, amelyeknek minden zugához fűződött valami borzalmas, hajmeresztő monda, melyeket ma már a legöregebb vénasszonyok is röstellenek elbeszélni.

Forrás: A történelem árnyékában. Hungária kiadás. 1936.

(A szerző, Trócsányi Zoltán (1886-1971) magyar nyelvész, irodalom- és könyvtörténész, műfordító, könyvtáros, a nyelvtudományok kandidátusa. Évekig újságíróként is tevékenykedett. Számos prózai művet is alkotott.)