Lassan épp egy évszázada, hogy a legsűrűbb életszakaszába fordult ama nyugat-afrikai „vadember” mesés története, aki Bata Kindai Amgoza Ibn LoBagola néven vonult be a kalandirodalomba. Fogságba esése és brit életvilágba cseleződése nem volt ritka akkoriban sem, ahogyan az esőerdők mélyéről kiűzött kamaszgyerekek mai sorsa sem sokkal különb Nyugat-Afrika számos országában. LoBagola a polgári jóllét feltételeinek vágyott is részesévé lenni, akart is, tudott is (bár nem igazán próbált mindig) megfelelni, hogy azután Liverpool, Skócia, New York, Jeruzsálem, London, Palesztina, Kairo és más kies tájak sorsüldözte személyiségeként fekete zsidóból „fehér” katolikussá formálja át megjelenését és sikertörténetét. Volt tűznyelő és cipőpucoló, egyetemi előadó és autógyári munkás, önkéntes katona és hírneves előadóművész, sorstárs és számkivetett, tolvaj és prédikátor is, miközben „csupán” egy Dahomey melletti (Ondo-vidéki) erdei településről szökött gyerek maradt, majd leginkább már csak hazavágyó migráns, idővel pedig öt feleséggel büszkélkedő örök kamasz, s közben világutazó és honvágy-leküzdő, afrikai és „nigger”, a fehér embertől rettegő és ugyanőt megmajmolni képes ördögfi lett, a hűséges fogadott gyermek és a folytonos menekült is vállvetve megbújt személyiségében. Sirámai és vágyódásai, a 19–20. század fordulóján indult életének kanyarulatai, bizonyításkényszere és csököttsége egyszerre tették látványosan sikeressé és bárhol-létében is csak időlegesen elfogadott sehonnaivá. Életének furcsa érdekességét 1930. május 24.-én a Time Magazin egy portré-cikkel és könyvismertetéssel prezentálta,¹ életútját (1877–1947) a Wikipédia is ismerteti, az aprólékosabb bemutatást talán megtakaríthatom itt.

LoBagola önéletírása² – a kötet bevezetője és fordítójának közlése szerint – mintegy ötszáz angol szóra alapozott nyelvtudás mellett azonban megannyi törzsi kultúra, szokásjog, vallási rítus, életmód-elem és világképi sajátosság érdekes szövedéke, imitt-amott többoldalas helyi mesékkel, állatmesékkel, mítosztöredékkel, etnográfiai leírással dúsítva. Talán a fordító leleménye, hogy a kötet egységes nyelvi kontextusban fogant, s kevésbé a „primitívség”, inkább a szofisztikált narratíva hiánya jellemzi, de legalább zsáneréhez szorosan tartozik az, hogy a „fehér” filozofikusság, viktoriánus görcsösség és ál-morális szentenciázás távol esik tőle. Ugyanakkor egész története tisztán tanmese a „fordított etnográfia” szempontjából: ahogyan a bennszülött látja a gyarmatosítót, a szolga a birtoklóját, az alávetett a kegyurát…, úgy fogamzik meg a kötet egész elbeszélői anyaga.³ De nemcsak a túlélő lelemény, a NagyFehérEmber méltó megmajmolásának primer igénye fogalmazódik meg a könyv világképében, hanem a maga reménytelen, „szurtos” létében és interpretációiban is roppant következetesen jelenik meg az afrikai adaptációs készség, a civilizációtól távolmaradni törekvő rettenet és a naivan primer haszonlesés, mely győztessé vagy vesztessé teszi éppen. Ám mindenképpen túlélővé, ami akkor és ott nemcsak komoly életviteli siker, hanem „civilizálódása” és az egész civilizációs humbuggal elemi energiákkal szembesülni kész elutasítás-érzülete méltó bizonysággá lesz azután, hogy majd évtizedek múltán mindezt kötetbe szövi, s épp ama civilizációnak kínálja megértő értelmezésre, melytől a legtöbbet szenvedett személyes történetében is.

Könyve a trópusi környezet életszerű bemutatásával kezdődik, falusi lét, esténként vadállatokat távol tartó tüzek, nap közben elefántvadászat, kígyók, harapós horgas gyík, leopárd és oroszlánok, vagy épp a településre törő és azt szétromboló majomtámadás…, a folyó tabuja, a többnejűség módjai és szabályai, ősök és utódok, fétisek, tűzpróba, amazon-hadsereg, a fehér embertől mint emberevő szörnyetegtől félelem… S ez utóbbi, mint kiskamasz és gyermek fiúcskák kíváncsiságának tápot adó jelenség, mely előidézi a tizennégy srác nekiindulását, eltévedését a vadonban, sebeket és félelmeket, majd éhezést és lázakat, hogy azután Dahomey vidékén az óceánt elérve az éretlen felfedezők szinte teljes pusztulásával érjen véget a kalandjuk. A Guineai-öböl cápái Szerzőnk kivételével minden társát fölfalják, s mint élménnyel, ezzel indul azután egy Glasgowba futó gőzösön, hogy vademberként kerüljön egy megértő, furcsa emberi „csecsebecsét” befogadó családhoz, s kezdődjön „világkarrierje” a lehetetlenségek dzsungelében.

LoBagola a „primitív népeket” primitívnek minősítő világgal találja szembe magát, s „természetesen” a szelídíthető vad szerepébe kényszerül, amivel együtt jár, hogy ha nem épp piacon és ketrecben mutogatják, akkor nyelvet, öltözködést, szokásokat, normákat és világképet kell átvennie a „fehérek terepén”, s csalódnia, bűnhődnie kell az ismeretlen európai vadon kegyetlen törvényeitől, normáitól, szokástartási vagy rituális packázásaitól. Minduntalan félelme, melyet a fehérek gyarmatosító és rabszolgatartó emlékanyagából még gyermekkorában (mesei formában és védekező etnocentrizmusban) kapott meg, folytonosan meghatározza egész életvitelét, ez készteti ellenállásra vagy teszi kiszolgáltatottá a szörnyű hírű „fehér embertől”. Ezenközben az kineveti, mutogatja, becsapja, hazug pátoszra és ostoba szolgaságra kötelezné Őt, mintegy „európaivá” vagy egyenesen angol polgárrá nevelődésének célrendszerében. A Szerző e kalandos – helyenként szinte túlírtan meseszerű – naiv elbeszélést a világra nyitott pillantású bennszülött kamaszos vágyakozásával, látványosság-számba menő attraktivitásával, majd egyre inkább egyfajta „primitív társadalomfilozófiával” egészíti ki. Ő, aki európainak fekete, protestánsnak zsidó, vadembernek szelíd és „primitívnek” inkább tanulékony, végül is valami autentikusan „primitív” hittel valami sosemvolt „eredetiséget” és őszinteséget keres a fehérek között, élvezve a civilizáció áldásait, az evést, a fürdővizet, a zenét, a hitet vagy épp a tanulás nem éppen iskolás formáit (otthonról hét évesen kerül el…), hogy azután további kétszázötven oldalon majd életkeserveit részletezze európai, afrikai, amerikai és közel-keleti kalandjai idejéből. Legalább oldalanként egyszer alaposan csalódik eközben, és kétszer lábrakap újra, álmodozik, hazavágyik, s ösztönösen dönt vagy befogadásra áhítozik, míg végül megtanul hazudni, „viselkedni”, csalfán ígérni, önmagát sajnáltatni és „piározni” is. Bejárja az USA több nagyobb vidékét, Európa északnyugati tájait, Londont és Liverpoolt, Párizst és Antwerpent, Oroszországban is megfordul, hogy azután négyszer-ötször a zajló évtizedek alatt megpróbáljon hazajutni, mindvégig csalódva a közvetítők, támogatók, kalauzok, szomszédos törzsek, emberrablók és kannibálok, európaivá koszosodott feketék minden kegyetlenségégével szűgyig telítődött hazai légkörében is.

A kötet értéke igen kérdőjeles. Épp annyira lehet kamuregény, mint páratlan és szigorú afrikai útinapló, lehet egyformán szociografikus és néprajzi, „eladhatóvá” szelídített mese és etnokulturális tiltakozás, vadregényes hőzöngés és siránkozósan reménytelen boldogságkeresés. Ahol tűzön kell járni, edényt kell mosogatni, pénzt kölcsönkérni vagy épp lopni, ott is csak alighogy felel meg, s odahaza, ahol öt feleség várja, ugyanúgy csak a szégyen és kitaszítottság várja („fehérszaga” van már, akár ki is végezhetik érte…), mint ahogyan amerikai egyetemek néprajzi tanszékeinek előadójaként, Palesztinába induló önkéntesként, háborús antihősként, népiskolai tanítóként vagy úgy egyáltalán, „a civilizációba betört” idegenként, feketék közt feketén, zsidók közt zsidóként, majd kikeresztelkedve katolikusként is mindazt átélje, amit naplóregénybe ötvöz idővel. Ha kortársunk volna, kies kalandregények megbecsült szerzője lehetne, vagy nemzetközi migrációs csoportok internacionális intézményvezetője, „autentikus folklórprogramok” idegenforgalmi propagandistája talán… – de éppúgy fájóan idegen maradna ma is minden kulturális és haszonleső „üzleti” közegben. „Vadember” mivolta idővel már újra vállalt, visszavett szerep, megélhetési forrás és szereptudat is, melynek értékét maga a „betanulás”, az átszocializálódás és a visszavágyás, a boldogság meglelésének strukturális reménytelensége adja.

A Scribner’s Magazine-ban közölt útikalandok fekete fenegyerekként láttatják akkoriban, majd cikkeinek könyvformátumú publikálását „pikareszk pszeudo-életrajznak” nyilvánítják. A Wikipédia tudni véli még, hogy 1947-ben az Attica Fogház lakójaként halt meg, seregnyi közbotrányos csínyért és büntetendő tevékenységért leültetve, amúgy pedig – „a bennszülött afrikai” vérig egzotikus képviselőjeként mutatkozva minden színtéren – azt sejteti a fáma, hogy nem is az volt valójában, aki, hanem Baltimore-ban született mint Joseph Howard Lee. A Philadelphiai Múzeum, ahol első amerikai szerepléseivel, meséivel, erőművész-attrakcióival és egykori rabszolgákéra emlékeztető, orrába fűzött karikával látható mint „új szerzemény”, élő kiállítási tárgy, később nemcsak frissebb közleményben reflektált az egykori (1911-es) mutatványos jelenlétére és fotóira, de Alex Pezzatti tollából utólagos értékelést is kapott.⁴ További opuszt is szántak Rá mint a néprajzi felfedezés mutatvánnyá változtatható alakjára,⁵ ahol szerepel nemcsak híres-hírhedett fenegyerekként, csalóként, civilizációtól szenvedő panaszkodóként és „hamisítatlan” afrikai uralkodói szerepet fekete látványosságként eljátszó éppúgy, de ráébresztve egyúttal közönségét arra is, miképpen kénytelen boldogulni, aki az egzotikum kétesen haszonleső, az „autentikusság” divatjának alárendelt piacán keresi kenyerét.

A mű magyarul Pásztor Árpád fordításában, a Pesti Napló kiadásában jelent meg. Talán nem egyetlen az etnológia tudománytörténetében az ilyesfajta sikersztoriba oltott csalatkozástörténet, de LoBagola könyve akkor is ritkaság marad… Ha másért nem is, azért mindenképp, mert a hamisságokra épülő, „primitíveket” két évszázadon át elhivatott gyarmatosítóként „civilizáló” euro-amerikai önteltség épp hogy nemcsak az afrikai szemével, hanem saját pillantásával is legfőképp arra méltathatná magamagát, legyen belátóbb a maga civilizatórikus fennköltségének végzetes önhittsége iránt. Erre pedig az elmúlt száz év is lehangolóan kevés volt…

1 http://www.time.com/time/magazine/article/0,9171,738932,00.html

2 Bata Kindai Amgoza Ibn LoBagola: Egy afrikai vadember önéletrajza (Pesti Napló, 1937, angolul 1929).

3 Nem LoBagola kapcsán, de a társadalomtudományokban már létező kortárs nézőpontok egyikét tanulságosan közelíti meg Zombori Máté: Civilizációkritika a vadember szemével: Egy megszólalási stratégiáról gyarmati kontextusban. In Társadalom, kultúra, tudomány. Konferencia a 60 éves Wessely Anna tiszteletére. (2011. március 25–26. ELTE TÁTK, Budapest).

4 Museum Journal, II (2):54; valamint www.museum.upenn.edu/expedition ; Volume 47, Number 2. Expedition

5 Killingray, David – Willie Henderson: „Bata Kindai Amgoza ibn LoBagola and the Making of An African Savage’s Own Story.” In African son Stage: Studies in Ethnological Show Business. Edited by Bernth Lindfors, Bloomington, Indiana University Press, 1999, pp. 228-265.

LoBagola: Egy afrikai vadember önéletrajza

(Két fejezet a könyvből - a teljes szöveg elérhető itt)

VI. fejezet: TIZENNÉGY KIS NÉGER —

Ahova fehér ember soha sem teszi be a lábát. A fehér ember szörnyeteg. Benszülött fiúk, mint »szellemi táplálék.« Éjszaka a tűz mellett. Mi, fiúk, egy tréfán törjük az eszünket. De túllövünk a célon. Vándorútra kelünk az Ondo őserdőben. Elfog a rémület. Táplál a vadon. Veszedelmek. Megpillantjuk először az óceánt. Különös látványok.

Gyakran tűnődtem azon, hogy mért nem látogatja meg fehér ember a mi országunkat. Hiszen a világnak majdnem minden más részét elárasztotta már. Talán ha biztos védelem alatt állanánk, hozzánk is elmerészkednének, — más okot nem tudok elgondolni, hogy mért kerülnek el. Dsvid Livingstone Afrikának olyan részeibe hatolt be, ahol a fehér embert csak hírből ismerték, úgy mint mostanában az én országomban. És Livingstone minden különös védelem nélkül, egyedül ment és csak a Hatalmas Istenre bízta magát. Ő azok között a vadak között élt, akiket meglátogatott, teljesen rájuk bízta magát, nem törődött kezdetlegességeikkel és azok is megszerették őt. Sohasem bántották és megcselekedték vele, amit csak kevés benszülöttel tettek valaha is, holttestét vállukra emelve egy csaknem áthatolhatatlan őserdőn át a tengerpartra vitték.

Talán Livingstone kivétel volt.

Ami engem illet, sohasem láttam fehér embert hazámban. Amennyire csak vissza tudok emlékezni (és ez körülbelül négyéves korom lehet), gyermekkoromban hallottam fehér emberekről beszélni, de sohasem voltam tisztában azzal, vájjon a fehér emberek tényleg élnek-e, vagy már kipusztultak. Jól esett az a gondolat nekem, hogy már kihaltak. Emlékszem, hogy anyám azt mesélte, hogy ha fehér ember bukkanna ránk, az rögtön nyersen megenne. Azt is mesélte, hogy csak kétszer esznek egy évben és saját gyermekeiket eszik meg, ha nem kaparinthatják meg más népek gyermekeit. Anyám azt mondta, hogy a fehér emberek úgy jelennek meg, mint boszorkányok, azt sem tudni, hogy honnan: egyszerűen feltűnnek és eltűnnek. Egészen másformák, mint a mi embereink, csak egy testrészük van mindenből, egy szemük a homlok közepén, egy lábszáruk és nagy legyezőalakú lábuk, és amikor lefekszenek, a lábukat napellenzőnek használják. A fehér embernek nincs látható orra, a szája nagy és olyan nagyra táthatja, amilyenre csak akarja. Nyers emberhúst eszik és az őserdőben pontosan az esős évszak előtt és után jelenik meg.

Nos, mit képzelhettünk mi, gyerekek, ha szüleink ilyen dolgokat meséltek nekünk. Elgondolhatják ezt, különösen akkor, ha olyan emberek is megerősítették ezeket a meséket, akik bejárták a különböző kereskedelmi utakat és piacokat. Ezek közül néhányan láttak fehér embert, de semmit sem tudtak róluk. Ez egészen könnyen érthető, mert hiszen tudom, hogy itt, ezekben a nyugati országokban, ahol mindenki bölcsnek hiszi magát, akadnak vidékiek, akik hallottak róla, hogy vannak fekete emberek, láttak is néhányat közülök, de mégsem tudnak semmit sem róluk. Gyermekeiknek egészen bizonytalan meghatározással és elnevezéssel »négerek«-ről beszélnek, ahogy a fekete embereket hívják. Egészen érthető tehát, hogy én gyerekkoromban semmit sem tudtam voltaképen fehér emberekről, fogalmam sem volt róla, hogy milyenek. Anyámnak se volt fogalma róluk, de a maga módja szerint igyekezett lefesteni előttem őket. Hazámban ezt tette a többi anya is és egyik sem mutatta be a fehér embert valami kedvező színben, azt mondták róla, hogy egy idegen, külföldi szörnyeteg. Ez volt hát első benyomásom a fehér emberről.

Ó, mennyire szerettünk volna látni csak egy fehér embert is, mi, fiúk! Én magam is hogy szerettem volna látni egyet!

Sokszor mondtam, hogy vándorútra kelek azokkal az az emberekkel, akik idegenbe mennek, hogy én is lássak egy fehér embert. Azt hiszem, ez volt egyik oka annak is, hogy anyám annyiszor ismételgette, hogy abban a pillanatban, amint megpillantanak, rögtön felfalnak. És százszor elismételgette:

— Ha tudnád, hogy milyen nagyon szeretik megenni a kis benszülött fiúkat!

Amikor azt kérdeztem tőle: — Miért szeretik inkább enni az idevaló fiúkat, mint a sajátjukat? — azt felelte: — Ha egy idevaló fiút esznek meg, attól bölcsebbé válnak, táplálja az agyvelejüket, mert az ő fiaik épp oly buták, mint ők maguk, semmi hasznuk se volna belőle, ha megennék!

Éjszaka, ha meggyújtották a tüzeket, hogy a vadállatokat távol tartsák és mindenki boldogan énekelt, táncolt vagy meséket mondott, mi, fiúk, együtt ültünk a férfiakkal, nem volt szabad zavarni őket, belebeszélni. Csak hallgattunk, figyeltünk, izgatott kíváncsisággal és főképpen egy dolog járt az eszünkben: »Hogyan láthatnánk egy fehér embert?« Állandóan ez foglalkoztatott bennünket folyton folyvást! Egy éjszaka elhatároztuk, hogy megtréfáljuk a kisebb gyerekeket, kilopódzunk kissé messzibbre a falutól, azután visszarohanunk és azt kiabáljuk:

— Ó, ó! Fehér embert láttunk! Már jön! Már jön!

Ez nagyszerű tréfa lesz és úgy gondoltuk, hogy mindenki mulatni fog rajta. Ne felejtsük el, hogy kis gyermekek voltunk: én hétéves, a legkisebb öt, a legidősebb tizenegy. A legidősebb nem volt valami nagyon bátor és éppen úgy félt, mint mi többiek is. A legkisebb volt a legbátrabb, mert nem tudta, hogy miről van szó.

Én ajánlottam, hogy hagyjuk el egy kicsit a falut, senki sem veszi észre, mert hiszen alig megyünk valamennyire is. Az idősebbik pajtásunk azt mondta, hogy ez buta dolog és figyelmeztetett arra, hogy ki fogunk kapni, ha észreveszik, hogy éjszaka elhagytuk a falut. A legkisebb, akit Ojoyolának, röviden Ojó-nak hívtunk, rábeszélte a legidősebbet, hogy egyezzék bele a tervbe.

Nem valami könnyű dolog elhagyni éjszaka idején észrevétlenül egy benszülött falut és ha sikerül is elkerülni az őrködő szemeket, még mindig számolni kell a vadállatokkal és kígyókkal. Ott settenkednek a vadállatok minden éjszaka a falu körül, olykor vannak éjszakák, mikor egyet sem lehet látni közülük, máskor csomóstul ott tanyáznak a tűzgyűrűn kívül. (Szerencse volt-e vagy szerencsétlenség, ezen az éjszakán nem volt vadállat a falu körül. Ki tudja? De annyi bizonyos, hogy ha azon az éjszakán csak kisebbik felét is tudtam volna annak, ami kalandunk révén megtörtént velem, amit ma tudok, akkor határozottan felelnék a kér- désre, hogy ez volt a legnagyobb szerencsétlenség!)

Csendben kilopództunk hát a faluból, amint azt terveztük, azután, mikor kissé távolabb értünk, vitatkozni, beszélgetni kezdtünk egymással és talán el is felejtettük, hogy miért indultunk el.

Most hadd mondom el a fiúk neveit: a tizenegyéves legidősebbet Akrim-nak hívták, Ebunah kilencéves volt, Sukram kilenc, Kef-tala tíz, Abu-gari hét, jómagam: Bata Kindai hét, Ulau-umi nyolc, Oye-jola kilenc, E-kus-e-ka tíz, Abu-nakir nem tudom mennyi, Fais-yunis hat, Redimgosa hat, Misám nyolc és Ojo-yola öt.

Hogy hogyan emlékezem erre? Nagyon egyszerű! Más körülmények között elfelejtettem volna. De hallottak-e valaha olyasmiről, hogy valaki elfeledkezett egy vasúti szerencsétlenségről, amely őt is érte, vagy egy hajótörésről, amely hajónak a fedélzetén volt? Nem! Ezt lehetetlen elfelejteni, ha az ember nem veszíti el az eszét.

És így mentünk, mendegéltünk, hangosan beszélgettünk és Abu-nakir éppen azon igyekezett, hogy véget vessen egy vitatkozásnak E-kus-e-ka és Akrim között, mert Akrim megütötte Ojo-yolát, mert az szemtelenül viselkedett vele, az idősebbel, és így mentünk volna Isten tudja meddig, amikor Abu-nakir hirtelen felkiáltott:

— U-lau-vi! Regei abiada! — ami annyit jelent: »Vigyázzatok! Fehér ember!«

Azt hiszem, hogy amióta elmentünk, most gondoltunk először a fehér emberre. Kiabáltunk, ugráltunk, de nem futottunk el. Akrim dühös lett és fenyegetőzött:

— Elég volt ebből! Menjünk vissza a faluba.

Azt mondtam:

— Igen, igen, igen! Siessünk vissza! — mert minden porcikánk remegett.

A legkülönösebb az volt, hogy egy szót sem szóltunk az igazi veszedelemről, amelyben forogtunk, csak a fehér emberre gondoltunk. Sírtunk, mert Akrim nem tudott kivezetni minket az őserdőből a faluba. Azután valamilyen furcsa hangot hallottunk, Akrim elvezetett bennünket a hang irányából. Ó! látni kellett volna minket, amint a nagy sietségben keresztül-kasul bukdácsoltunk egymáson, mert mindegyik az első akart lenni. Oye-jola anyja után kiabált és így kiabáltunk mindnyájan hangos siránkozással:

— Erna! Erna! — ami annyit jelent: »Mama! Mama!«

Akrim igyekezett megnyugtatni és elcsendesíteni bennünket. Kezét szájunkra tapasztotta, figyelmeztetett, hogy milyen veszedelmes ez a kiabálás, de a mi sírásunk és elhagyatott voltunk gyengévé tette őt is, ő is el kezdett sírni. Ne felejtsük el, hogy Akrim is csak tizenegy éves volt, éppen olyan kis fiú, mint mi magunk. És a legkisebb fiú minden pillanatban újra és újra bizonygatta és esküdözött, hogy látja, itt jön a fehér ember.

Így azután nem mentünk egyenes vonalban, hanem szaggatottan ide-oda bukdácsoltunk és futottunk. Mindig sötétebb és sötétebb lett, ami annyit jelent, hogy mindegyre jobban eltávolodtunk a falu tűzkörének gyűrűjétől. Arra sosem jöttem rá, hogy Akrim mért nem vezetett el minket egy másik faluba. Szegény Akrim meghalt, mielőtt bármit is megmagyarázhatott volna. Ugyanez történt a többi fiúval is.

Ezen az éjszakán alig aludtunk. Összebújtunk, mint a majmok veszedelem idején, majdnem, hogy egy labdává gömbölyödtünk össze. Csak az volt a baj, hogy mindenki mindjobban a középre húzódott. És minél többet lökdösődtünk, minél inkább egymáshoz tapadtunk, annál tömöttebb lett az emberi labda. Képzeljék csak el, hogy milyen veszedelmes volt a helyzetünk a hemzsegő mérges gyíkok és kígyók között! De túl fiatalok voltunk ahhoz, hogy felfogjuk az igazi veszedelmet. Természetesen tudtuk, hogy az erdőben veszélyben foroghatunk, de egy pillanatra sem gondoltunk arra, hogy minket is érhet valami baleset és csak a fehér emberre gondoltunk és arra a veszedelemre, amit ő jelentett. Még el is bóbiskoltunk egy kicsit és ezalatt egy-két fiú hirtelen felriadt álmából és rémülten kiabálta:

— Fehér ember!

Bizonyos vagyok benne, hogy ha úgynevezett »civilizált« ember ugyanilyen körülmények között lett volna, menten megbolondul, mert őt elfogta volna a valódi veszedelem félelme, amely veszedelem bennünket a vadállatok és kígyók részéről fenyegetett.

Amikor hajnalodott, majom-kenyeret — így hívnak egy gyümölcsöt — és banánt ettünk. Nem okozott különösebb nehézséget az sem, hogy vizet szerezzünk, mert nem messzire az őserdőben pálmafák voltak, amelyek jó vizet szolgáltatnak. Így beljebb és beljebb hatoltunk, néha meg-megálltunk és találgattuk, hogy hol is lehetünk. Végre is arra a meggyőződésre jutottunk, hogy elvesztünk! Úgy tűnt fel nekünk, hogy sehol, semerre sem találunk kivezető utat.

Egy reggel egyik társunkat horgas gyík harapta meg és szegény olyan zajt csapott, hogy ez is elég volt ahhoz, hogy felkeltse az erdő valamennyi vadjának figyelmét. Kiharaptam a megsebesült húsdarabot és Ebunah és E-kus-e-ka lekötötte szorosan a fiú combját. Mialatt Akrim a gyógyszert készítette el, a kis Ojo-yola faágakat dörzsölt egymáshoz, hogy tüzet gyújtson. Nagyon sokáig tartott, de végül mégis sikerült lángra lobbantani a fát. Mikor a gyógyszer elkészült, felforrt és használható volt, rátettük a sebre.

Mi kis fiúk, tapasztalatlanok voltunk, nem tudtuk olyan jól ápolni, mint ezt a férfiak tették volna, talán kíméletlenebbek is voltunk, de mégis eltávolítottuk a mérget a testből és a gyógyulás azután már egyszerű volt. De elképzelhetik, milyen fájdalommal járt.

Egy nap, mikor az eltévedés okozta izgalom már kissé megnyugodott és félelmünk lelohadt, a kis Ojo-yola elment, hogy »cola« diót hozzon, de alig mehetett öt percnyire, amikor nagy kiáltozással rohanva lihegett vissza és izgatottan mesélte, hogy fehér embert látott.

Mindnyájan rettenetesen megijedtünk, amilyen gyorsan csak tudtunk, gödröt ástunk és abba elbujtunk. Három napig maradtunk ebben a lyukban, nem mertünk onnan előmászni. A gödörben Abu-nakir nagyon beteg lett, de egyikünk sem mert kimenni, hogy gyógyszert keressen neki. Annyira féltünk kibújni, hogy egész idő alatt böjtöltünk. Akrim végre kimerészkedett. Azt mondta,

hogy menjünk utána és mi mentünk is. Képzeljék el ezeknek a kis fiúknak a lelkiállapotát! Most is rossz álomnak tűnik fel, ha rágondolok, de ha nem is szeretnék még egyszer végigélni ilyen dolgot, mégse bánom és semmiért se adom, hogy átéltem, olyan borzasztóan érdekes volt.

Így mentünk, vándorolgattunk, míg végre lakott helyre értünk. Negyvenöt napig tartott borzalmas vándorlásunk, míg végre kiértünk az erdőből. Emberekre találtunk, de nem a mi népünkből valók voltak, mert ágyékuk körül valami ruhaneműt hordtak. Nem is mertünk ezért a közelükbe menni, csak éppen jó messziről megkerültük őket, lakóhelyüket és végül anélkül, hogy bárki is megszólított volna bennünket, kiértünk a tengerpartra.

Tizennégy kis meztelen fekete fiúcska, amint a tengert bámulja: elképzelhetik! A tenger a mi országunkban tabu volt, de mi ezt nem tudtuk és ha tudtuk volna is, akkor is lehetetlen lett volna oda nem nézni! Hogy hömpölyögtek, gurultak, tajtékoztak, csapkodtak és zúgtak azok a nagy hullámok! Egészen odavoltunk! Amikor a zúgást, a hullámok dörejét először hallottuk, úgy megijedtünk, hogy nem is mertünk közel menni, pedig akkor még nem is láttuk magát a tengert,

csak a hangját hallottuk. De amikor megláttuk a hatalmas tengert, egészen lenyűgözött.

Fekete benszülötteket láttunk, amint csónakokban a hullámokon eveznek; láttuk, amint áthaladnak a hömpölygő, veszedelmes vizeken és valami felé tartanak, ami egészen nyugodtan áll. Hogy mi az, nem tudtuk, el se képzelhettük. Én azt mondtam, hogy olyan valami, mint egy hal. A bennszülöttek felmásztak arra a valamire, lemásztak róla és visszatértek a partra, — semmi bántódásuk sem esett, semmi baj sem érte őket, mert hiszen énekeltek. A hullámcsapás csónakjukat kivetette a partra és ők a vízbe estek. Talpraugrottak, kötelet kerítettek elő és csónakjaikat kijjebb vonszolták a parton. Ez így folyt egész nap, azután az a valami, ami ott kint volt a vizén, eltűnt, az emberek a parton egymásnak adtak valamit, énekeltek, eszeveszetten táncoltak és a végén vad verekedésbe kezdtek.

Hogy mit jelent mindez, mért történt ez, fogalmunk se volt róla, de messziről láttuk az egészet. Azután visszamásztunk az erdő szélére, ott ételt találtunk és elaludtunk, mert már majdnem leragadt a szemünk. Megfeledkeztünk otthonunkról is, legalább is erre az időre, csak a kis Ojo-yola bőgte el néha magát és ilyen- kor mindnyájan elsírtuk magunkat.

De furcsa dolgokat is láttunk.

VII. fejezet: ÉS AZUTÁN CSAK EGY MARAD –

A kanu. Az evezés nehéz munka. Felfedezzük a gőzöst. Csalódás a fehér emberben. A hajófenéken. Rémület. A fiúk a tengerbe ugranak. Csak én menekültem meg.

Hat napon át figyeltük ezeket az embereket, vagy lehet, hogy másokat, nem tudtuk, mert nem merészkedtünk elég közel hozzájuk. Megint megpillantottuk azt a valamit, amit én halnak néztem, újra előtűnt és mindnyájan nagyon kíváncsiak voltunk, hogy mi lehet az. Azt ajánlottam tehát, hogy fogjunk egy csónakot és menjünk a nagy halhoz. Most az volt a kérdés, hogy hogyan szerezzük meg a kanut, s Akrim összeszidott engem, hogy miért ajánlok ilyesmit, amikor nem mehetünk az idegen emberek közelébe, mert nem biztos, hogy nem a majmok rokonai-e? — ami nagyon komoly vád az én hazámban. Még megtoldotta azzal is, hogy csak miattam és a bennem lakozó ördög miatt kell távol lennünk édesanyánktól és panaszosan tette hozzá:

— És most még olyasmit tanácsolsz, ami újabb átkot hoz fejünkre!

Valamennyien sírvafakadtunk, maga Akrim is sírt, mert végtére is kedves, jó fiú volt ő is, szeretett engem és mikor látta, hogy szemrehányását mennyire szívemre veszem, kiengesztelésképpen így szólott:

— Nem bánom, szerezzünk egy csónakot! — és ajánlkozott, hogy ő is velünk jön.

Ó milyen kár, hogy ennyire gyönge volt! Tövestül ki kellett volna tépnie a hajamat, ahelyett, hogy

még elősegítette ostoba hóbortomat. Mindenesetre jobban járt volna, ha nem hallgat rám, mert

akkor talán még ma is élne.

Majdnem egy napig vándoroltunk, amíg egy kanura bukkantunk, mégpedig egy nagyon nehézre, mert vásáros kanu volt. Majd megszakadtunk alatta, amíg felemeltük és kivittük a partra. Tíz napig tartott, amíg kicipeltük, olyan nehéz volt. Amikor végre célhoz értünk, felfedeztük, hogy nincsenek evezőink és újabb tíz napba került, amíg evezőket kerítettünk.

Nos hát, a színpad be volt díszletezve, hogy a mi tragikus drámánk végére jussunk!

Újra és újra megkíséreltük, hogy vízre bocsássuk a csónakot, de mielőtt bemászhattunk volna, hogy evezőinket elhelyezzük és felszereljük, a nagy hullámcsapás mindig és mindig visszadobta a partra az öreg jószágot. Egész nap fáradtunk, vergődtünk, amíg teljesen ki nem merültünk; feladtuk hát a küzdelmet és másnapra halasztottuk a kísérletet. Majd az a valami is, amit halnak hívtam, újra eltűnt, körülbelül nyolc nap múlva jött csak vissza, újra megélénkült a part., megint jöttek emberek, akik énekeltek, táncoltak, verekedtek, miután mindegyikük ivott valamit.

Most újra megkíséreltük tengerre bocsátani csónakunkat és furcsa dolog, sikerült áttörnünk a hullámokon. De az evezés! A víz csendes volt, amikor elhagytuk a partot, de sehogysem tudtuk használni az evezőket. Fogalmunk se volt róla, hogy valamennyiünknek egyszerre kell evezni, és csak miután megfigyeltük a többieket, láttuk, hogy ők hogy csinálják. Nem énekeltünk, inkább sírhatnékunk volt, nem tudtuk, hogy mi vár ránk.

Elértük annak a valaminek az odalát, de nem tudtuk elhatározni magunkat, hogy megérintsük, csak körbe-körbe hányódtunk és néztünk. Végre egészen közel sodródtunk hozzá, valamennyien egyszerre felállottunk és kezünket laposan a vaslemezekre tettük.

Olyan hirtelen kaptuk vissza, mintha valami ütés ért volna bennünket, vagy mintha valami forró testet érintettünk volna, de ez csak félelem volt! Újra meg újra odaillesztettük kezünket annak a dolognak oldalához, mindig tovább tartottuk ott és azt mondtuk egymásnak:

— Látod! nem félek! nézd ... nézd csak ... látod?

Azután felmásztunk egy hosszú kötélen, mely a hajó oldaláról lelógott. Mert az a valami természetesen nem volt más, mint egy hajó, egy gőzös. A kötélen felmászni nem okozott különösebb izgalmat, de az nagyon érdekelt, hogy mit látunk majd azután. A mászást az indákon és a fákon nagyon megszoktuk. De hogy írjam le mindazt az érdekességet, ami azután következett? Amikor meztelen lábunk először érintette a fehér fedélzetet, csak egy gondolat fogott el.

Minden élmény egyszerre csapott ránk: fedélzet, a gépek a fedélzeten és ami nem volt utolsó a sorban, — a fehér ember. Fel akartunk sikoltani, de a bámulattól nem tudtuk kinyitni a szánkat. Úgy álltunk ott szorosan egymás mellett, mintha villám sújtott volna, de azután mégis megembereltük magunkat és legyőztük nagy meglepetésünket. Be kell vallanom, hogy én a magam részéről csalatkoztam, még a kis Ojo-yola is azt mondta, amikor először pillantotta meg a fehér embereket, hogy nem is olyan csodálatosak.

— Nem is olyan rettenetesek, semmi furcsa sincs rajtuk, egészen olyan formák, mint mi!

Sok fehér ember volt ott, csoportokban álltak mindenütt a fedélzeten és nem bántottak minket. Hát láttuk a fehér embert! Vajjon megérdemelte-e a sok fáradságot, bajt, amin keresztülvergődtünk?

Az újdonság meglepetése, amely a fehér emberrel ért bennünket, hamar elmúlt, de azért egy ideig még gyanakodón pislogattunk rájuk. Annál érdekesebb volt maga a fedélzet, de mi nem mentünk közel azokhoz a furcsa emberek-hez, akik nadrágot hordtak. Soha életünkben még nem láttunk nadrágos embert és ez nagyon mulatságos volt.

Ide-oda császkáltunk a fedélzeten, szaladgáltunk, nevetgéltünk, ugráltunk, csúszkáltunk, — olyan furcsa érzés volt, amikor meztelen lábunk a fedélzet deszkájához ért, mert a fedélzet fából volt és a mi lábunk eddig sohasem járt deszkán. De figyelmünk minderről hamar elterelődött, oly sok volt a látnivaló és mi mindent egyszerre akartunk látni.

Ó, milyen érdekes történeteket fogunk mesélni, ha hazakerülünk! Öregek és fiatalok hogy fogják hallgatni a mi nagyszerű kalandjainkat! Szüleink a felét sem látták még annak, amit mi most látunk. De jaj, milyen büntetés vár ránk odahaza! Akrim majdnem sírvafakadt, amikor falunkról esett szó. De az otthon gondolatait hamar elterelte a sok látnivaló.

Egy ajtóhoz értem, azt felnyitottam és egy lépcső volt előttem. Hívtam Akrimot, hogy jöjjön velem, de ő Kef-talával azon vitatkozott, hogy vigyen-e magával valamit, vagy nem? Akrim azt mondta, hogyha akármit is hazaviszünk innen, azt a fétis-törvény mind tabunak fogja kimondani, de Kef-tala azt mondta neki, hogy emlékszik, hogy egyszer valaki egy különös dolgot hozott magával messze útról és mégis megengedték neki, hogy megtartsa, csak előbb néhány napig a ju-ju házba kellett beadnia, hogy ott a gonosz szellemeket kiűzzék belőle.

Igazán eszembe se volt, hogy arra gondoljak, amikor Akrimnak szóltam, hogy jöjjön velem, hogy utoljára beszélek vele. Utoljára láttam akkor kis bajtársaim arcát. Az egyik közülük nem tartozott az én hitsorsosaimhoz, Suk-ramnak hívták, fétis-imádó volt, de egyszer, amikor ott messze az Ondó erdőségben egy gyík megharapta, én szívtam ki a mérges vért a lábából. Bizony a társaim voltak, a bajtársaim, vígságban, örömben, most szenvedésben és bajban, — mindig a társaim! Ma is sírok, ha eszembe jut, hogy mekkora szenvedések közepette bolyongtunk elveszve az Ondó őserdőben. De mosolyognom is kell, ha eszembe jut, hogy milyen gyászosan nevetséges dolgokon estünk át.

Soha többé nem látom őket! Ha ezt akkor tudom, biztos vagyok benne, hogy boldogan haltam volna meg velük együtt. És ma is, bár már öregebb és egy egész kicsit »civilizált« lettem, sokszor gondolom és kívánom, hogy bárcsak velük együtt haltam volna meg én is.

Ó, a fehér ember!... Mi mindent jelentett életemben és milyen árat fizettem érte! Ruhát és pénzt adott nekem, dolgokat, amelyeket azelőtt nem ismertem, de milyen más értékeket és mennyi sokat vett el tőlem. Imádom szülőföldemet, imádom vad népemet, de ugyanakkor arra kényszerítenek, hogy gyűlöljem a szokásaimat, apáim szokásait. Nem vagyok se fehér, se fekete, kelletlen idegen vagyok a fehér emberek országában és idegen saját hazámban.

De hadd mondom tovább. A lépcsőn a hajófenékre, a raktárba értem és a sok látnivalótól teljesen megfeledkeztem a fiúkról, akik a fedélzeten maradtak és valószínűleg kerestek engem. Hogy Akrim keresett, abban egészen bizonyos vagyok, de én le voltam nyűgözve. Leültem a hajó mélyében és ámultam és bámulva néztem, hogy az emberek mit és hogy dolgoznak. Minden olyan furcsa volt odalenn, de azért nem féltem. Az emberek kiabáltak, nevetgéltek, megint kiabáltak, talán hozzám szóltak, nekem kiáltoztak. Ki tudja? Ki törődött azzal? Én nem,, már csak azért sem, mert úgy sem értettem, hogy mit mondanak. De az a »valami« — mármint a hajó — hirtelen fel-alá kezdett mozogni, azt gondoltam, hogy ezt is az emberek és kiáltozásuk okozza. Mert arra gondoltam, hogyha azok az emberek, akik a csónakokban jártak fenn a vizén, énekelni, táncolni, kiabálni, verekedni kezdtek, csónakuk ugyancsak fel-alá himbálódzott, de előbb mindig ittak valamit. Lehet, hogy ezek az emberek itt is ugyanazt csinálták. De az ide-odamozgás, a felemelkedés és visszazuhanás kezdett kellemetlenné válni és én, mint a villám felugrottam és Akrimot hívtam. Akrim nem felelt, sírvafakadtam és a hajón most fogott el először a rémület és sikoltozva kiabáltam:

— Ema! ema! (mama! mama!)

Megbotlottam és megütöttem a fejemet. Sehol sem találtam a lépcsőt, amelyiken lejöttem. Elfelejtettem, hogy lefelé vagy felfelé jöttem-e? Egy másik nyílást pillantottam meg, arra tartottam és miközben lefelé mentem, mind sötétebb és sötétebb lett és én teli torokkal kiabáltam:

— Mama! gyere, kérlek, gyere hozzám!

El sem képzelhetik, hogy micsoda rémület fogta el kis szívemet. A fiúk! Igen, a fiúk! Hova lettek, hol vannak? Mért nincs itt Akrim? Mért nem látok közülük csak egyet is?

A második fedélközből is visszafordultam és miközben kijárás után néztem, egy nyitott ajtót pillantottam meg, a fény azon besütött és egy vaslépcsőt láttam magam előtt. Arra tartottam. Egy fehér ember állott a lépcső tetején, arca kísérteti volt, fehérebb volt, mint eddig minden fehér ember. Izgatottnak látszott és amikor megpillantott engem, elfordította a fejét, mintha valakit hívott volna, de hogy mit mondott, azt nem tudom. Megijedtem és ha nem lettem volna azon, hogy Akrimhoz és többi társamhoz kerüljek, szívesebben maradtam volna lent, mintsemhogy az irtózatos fehér-ember mellett elmenjek, aki tudja a jó ég, hogy mit akar csinálni velem! Anyám minden figyelmeztetése egyszerre eszembe jutott. Ó, rettenetes érzések szorongattak! De meg kell találnom a fiúkat, meg kell találnom mindenáron! Amikor így a vaslépcső utolsó fokára értem, kiugrottam a fedélzetre, — az ember nem bántott.

De a fiúk? A fiúk? Hol vannak, hova lettek, merre lehetnek? Lármáztam, sírtam, kiabáltam, egyik nevet a másik után hívtam, kinéztem a vízre, de nem láttam se csónakokat, se embereket és nem hallottam hangokat, amilyeneket akkor hallottam, amikor lementem a hajó belsejébe. Valami.. . valami baj van! Nem látom a földet, amelyet azelőtt láttam! Rémület fogott el, hirtelen nekiiramodtam és a hajó korlátjához futottam. A tengerbe ugrottam volna, ha valaki nem fog vissza.

Amikor Akrimot hívtam utoljára, hogy kövessen a hajó belsejébe, Akrim Kef-talával beszélgetett. Ekkor láttam utoljára. A kapitány később mesélte el, hogy látta a kisfiúkat, amint a fedélzeten járkálnak, de sem a legénység, sem ő, sohasem törődött a benszülöttekkel, akik a fedélzetre tolakszanak, meg se figyelték őket. A parti benszülöttek természetesen megszokták, láttak már hasonló dolgokat, de mi, fiúk, eddig még sohasem láttunk hajót. De ezt a matrózok természete-

sen nem tudhatták.

A kapitány azt mondta, hogy mindazoknak, akiknek szólott, megadták a jelt, hogy menjenek partra.

A többi bennszülött ismerte ezt a jelzést. A hajó szirénája ugyanis három hosszút búg, azután az egyik árboc csúcsára egy kis zászlót vonnak fel. Ennek a kis zászlónak Kék Péter a neve és amikor az felszalad, a hajó szirénája háromszor hosszan és hangosan szól. Ez a jelzés tudomásul adja mindenkinek, hogy a hajó felvonja horgonyát és elindul. A fiúknak fogalmuk se volt erről. Amikor a sziréna nagyhirtelen bőgni kezdett, úgy megijedtek, hogy — mint a kapitány mondta — a gőzös korlátjához futottak és a vízbe ugrottak. A Guineai-öböl vízébe, amely hemzseg a cápáktól. Nincs ember, aki beugrana a Guineai-öbölbe; nem, még egy gyerek sem, aki a partján lakik, mert az épp úgy hozzá tartozik a parti bennszülöttek neveléséhez, hogy megtanulják, hogyan kell a tenger veszedelmeit elkerülni, mint ahogy mi megtanultuk, hogyan kerüljük el az őserdők vadjait.

A kapitány elmondta, hogy mikor a fiúk keresztülvetették magukat a korláton, a fedélzeten mindenki nevetésre derült, de a nevetés csakhamar rémületté változott. Hogyan is nevethettek volna a matrózok, amikor látták, hogy küzd a tizenhárom kis fiú a cápáktól nyüzsgő tengerben? A kapitány és a legénység köteleket és mentőöveket dobott ki, hogy megmentsék a fiúkat, de hiábavaló volt minden erőlködésük, mert a gyerekek úgy megrémültek, hogy a legnagyobb kiáltozást se hallották volna meg. Minden erejüket megfeszítve, igyekeztek a csónakba mászni, de egyiküknek sem sikerült. Ojo-yola, a legkisebb már elérte a csónakot és egyik lábát beemelte, amikor egy cápa leharapta a másik lábát, amely a vízbe lógott.

Az én pajtásaim! A fiúk, akikkel ünnepi lakomákon vettem részt! A fiúk, akikkel együtt éheztem!

Mind, mind elpusztult! Mennyire együtt voltunk a veszedelmekben! Megkockáztattuk az utat az oroszlánok, leopárdok, elefántok és kígyók között, megmenekültünk és most az én társaim a tengerbe vesztek. Túlságosan borzasztó!

Az isteni gondviselés akarta így és csak azért mentett meg engem egyedül a haláltól, mert kiszemelt valamire, de még ma sem tudom, hogy mire.

Forrás: Pesti Napló kiadása, 1937. Fordította Pásztor Árpád