„A Guevara-ügy lezárult. A Guevara-probléma nyitva marad" — egy évvel ezelőtt e szavakkal fejeződött be lapunk egyik cikke a legendássá vált forradalmárról (1968. 2.). Azóta a Guevara-kép újabb vonásokkal gazdagodott: előkerült a bolíviai gerillaharcok idején írt naplója (számos amerikai és európai országban jelent már meg nyomtatásban), amellyel kapcsolatban a világsajtóban a legellentmondóbb híresztelések és értékelések láttak napvilágot, akárcsak azelőtt, Guevara Kubából való eltűnése, bolíviai felbukkanása, ottani tevékenysége és halála körül. Ma már tudjuk, hogy miután a bolíviai hadsereg egyesült államokbeli hírszerzők segítségével osztagát felmorzsolta, és 1967. október 8-án őt magát is elfogta, az higuerasi iskola épületében a sebesült Guevarát és három társát egy altiszt lőtte le. A nála talált napló, amelynek közlését a boliviai vezető körök meg akarták akadályozni, a külföldre menekült — azóta természetesen leváltott — belügyminiszter, Arguedas

útján eljutott Kubába, ahol verifikálták (azóta a bolíviai kormány is kénytelen volt elismerni hitelességét).

A napló nem irodalmi igényű és stílusú mű, hanem naptárlapokra írt rövid feljegyzések sorozata; mintegy emlékeztető egy később megírandó könyvhöz, amely azonban már nem készülhetett el. [A könyvet végül Moldova György írta meg A napló címmel, amelyhez Che Guevara szövegét vette kiindulási alapul; a könyv 1983-ban jelent meg először magyar nyelven.]

A feljegyzésekből kitűnik, hogyan próbálta Guevara megvalósítani nagy tervét: Latin-Amerika legszegényebb, de eléggé központi fekvésű országában, Bolíviában egy maroknyi internacionalista harcos körül kiépíti a gerillamozgalmat, sikerre viszi a felkelést, és a szomszédos államokban is felgyújtja a forradalom tüzét. Ezért hatolt be álnéven, elváltoztatott külsővel, néhány kubai bajtársa kíséretében a Nacahuazu folyó gyéren lakott vidékére, ahol az egyikük nevére megvásárolt tanya körül kiépítik táborhelyüket, hónapokig ismerkednek a tereppel, kiképzési gyakorlatokat folytatnak.

A fegyveres összeütközések megindulását a bolíviai katonákkal a „háború" kezdeteként üdvözlik. Az előkészületek és a csatározások közel egy évet tartanak. A nélkülözések és súlyos megpróbáltatások alig csökkentik a lelkesedést, de az elszigeteltség tragikussá válik.

A „kontinentális forradalom" álmát Guevara nem valósította meg. Feljegyzései hitelesen tükrözik az önfeláldozó, elszánt forradalmár vívódásait, s a bonyolult problémát, amelynek alaposabb elemzése még. bizonyára sok meglepetéssel szolgál majd.

A naplójegyzetekből kitűnik: 1966. november 7-én érkezett meg Che a Nacahuazu folyóhoz (Kelet-Bolívia), olyan terepre, mely a teljesen járhatatlan őserdő és az ország lakott részének határán van. A helykiválasztás indoklására vonatkozólag a napló nem tartalmaz semmit, Arganaraz, a szomszéd gazda úgy tudta, kokain-készítők. Novemberben itt összegyűlt a tervezett létszám fele, főleg tapasztalt kubai gerillaharcosok, de néhány bolíviai is. Novemberi összefoglalója szerint Che jókedvű és bizakodó. A tanyáról kiindulva azonnal megkezdték a folyó mentén, az erdőben a bázisok kiépítését, táborhelyeket rendeztek be, barlangokat vájtak. Decemberben Che találkozott Mario Monjéval, a Bolíviai Kommunista Párt első titkárával, de a találkozó eredménytelenül végződött, Monje elment, és ettől kezdve lényegében szakadás történt a bolíviai párt és a Che Guevara vezette gerillamozgalom között, bár a fegyveres csapatban három bolíviai párttag maradt. Januárban az Arganaraz-tanya veszélyessé vált, így aztán végleg kiköltöztek az erdőbe. Ekkor csatlakozott a csapathoz a bolíviai Moisés Guevara (Che-nek csak névrokona), aki már kezdeményezett volt helyi gerillaharcot a bányavidéken; ő embereivel együtt csatlakozott. Február 1-én Che gyakorló portyára indult a csapattal; másfél hónap embertelen szenvedések közepette, járhatatlan terepen, ismeretlen erdők, sziklacsúcsok, vízmosások között telik el, két ember már a gyakorlaton odaveszett, még mielőtt harcba bocsátkoztak volna. Időközben érkezett meg a bázisra a futárként felhasznált „gerilla-Tánja", a csoport egyetlen nőtagja, az argentínai összekötő, Bustos (Pelado) és „a francia", Régis Debray, akit Che Dantonnak nevez, és aki mindenáron a csapatban akart maradni, de Chétől azt a parancsot kapta, hogy térjen vissza Európába, és itt szervezze meg a bolíviai gerilla támogatását. Megérkezett továbbá a perui Chino néhány emberével. Ezalatt a kormánycsapatok már megjelentek a vidéken, repülőgépekkel. A gerilla indulólétszáma 47 volt.

Március 23-án megtörtént az első összecsapás, Che Guevaráék számára teljes sikerrel; erről ki is adták az első hadijelentést, és fölvették a Bolíviai Felszabadító Hadsereg nevet. Áprilisban megindul a komoly fegyveres portya, azzal a céllal, hogy a hadsereggel való összetűzések harcra mozgósítsák a lakosságot. Mindjárt április 13-án megtörténik az a két végzetes esemény, mely voltaképpen már a vereség kezdetét jelenti (bár Che akkor ezt még nem látta): Debray-t és az argentin összekötőt letartóztatják (La Paz felé indultukban), ezt követi nemsokára a La Paz-i illegális szervezet felgöngyölítése, ami tragikusan hiábavalóvá teszi Che nagy elaborátumát, az „instrukciókat a városi káderek részére". A nagyobb mozgékonyság kedvéért Che kétfelé osztja a csapatot; az egyiknek a parancsnoka ő maga, a másiké egy Joaquin nevű régi Sierra Maestra-i harcos. Az ismeretlen terepen azonban nem tudják tartani az összeköttetést, ettől kezdve soha többé nem találkoznak, akcióikat nem tudják összehangolni, és ütőerejük katasztrofálisan lecsökken.

A Yuro vízmosásában bekerítik őket, megpróbálnak kicsúszni a gyűrűből, de az árokfőnél a kormánycsapatok meglepik őket. Október 7-ről szól az utolsó feljegyzés: 17 órakor indultak fölfelé, de éjjel kettőkor meg kellett állniuk, nem bírták tovább a nehéz éjszakai menetet. Szint: 2000 méter.

Ami október 8-án történt, Fidel Castro beszéli el a bevezetőben, az életben maradottak elbeszélése alapján:

„Október 7-én vetette papírra Che utolsó sorait. Másnap, 13 órakor, egy szűk vízmosásban, ahol szándékában volt az éjszakát megvárni, hogy kitörjön a gyűrűből, nagylétszámú ellenséges alakulat vette föl velük a harci érintkezést. Az a megfogyatkozott csoport ember, aki azon a napon a csapatot alkotta, estig hősiesen küzdött lövészteknőiben, melyek a vízmosás ágyába és felső peremébe voltak vájva, a katonák tömege ellen, mely körülvette és támadta őket. Senki sem maradt életben azok közül, akik a Chéhez legközelebb eső állásokban harcoltak. Mellette volt az orvos, Moro, akinek súlyos egészségi állapotáról már beszámolt volt, és egy perui gerillaharcos, ugyancsak rossz fizikai állapotban, és ez arra mutat, hogy Che mindent megtett, hogy fedezze eme bajtársak visszavonulását biztosabb helyre, amíg sebesülten le nem hanyatlott. Moro nem ebben az ütközetben halt meg, hanem néhány nappal később, a Yuro-medertől nem messze. A meredek, sziklás és szabálytalan terep nagyon megnehezítette a gerillák látásviszonyait és érintkezését. Akik a vízmosás másik bejáratánál, Chétől néhány száz méternyire védték az állást, köztük Inti Peredo, sötétedésig ellenálltak a támadásnak, amikor is sikerült elszakadniuk az ellenségtől és megindulniuk az előre megállapított gyülekezőhely felé.

Megállapítható, hogy Che sebesülten harcolt, amíg M-2-es puskájának csövét el nem találta egy ellenséges lövedék, és teljesen használhatatlanná nem vált. Pisztolyának nem volt tára. Ezek a hihetetlen körülmények magyarázzák, hogy élve tudták elfogni. Lábsebei miatt csak segítséggel járhatott, de a sebek nem voltak halálosak.

Miután átszállították Higueras községbe, még körülbelül huszonnégy óra hosszat életben volt. Egyetlen szóval sem válaszolt foglyul ejtőinek és egyittas tiszt, aki sértegetni próbálta, kapott tőle egy pofont.

La Pazban mindjárt összeült Barrientos, Ovando és még néhány katonai főnök, és hidegen elhatározták, hogy meggyilkolják. A részletek ismeretesek. Az higuerasi iskolában Miguel Ayoroa őrnagy és Andres Seinich ezredes, jenkik kiképezte rangerek, utasították Mario Terán tiszthelyettest, hogy hajtsa végre a gyilkosságot. Amikor ez, tökrészegen, behatolt az elkerített területre, Che — aki hallotta a lövéseket, melyek éppen akkor végeztek egy bolíviai és egy perui bajtársával —, látva, hogy a hóhér habozik, nyugodtan, önfegyelemmel így szólt hozzá: »Lőjön! Ne féljen!« Ez kirohant és feljebbvalói, Ayoroa és Selnich kénytelenek voltak ismét kiadni a parancsot; akkor végrehajtotta, övtől lefelé eresztett bele egy géppisztolysorozatot. Már kiadták volt a jelentést, miszerint Che az ütközet után néhány órával halt meg, s ezért a végrehajtóknak azt a parancsot adták, hogy ne lőjék mellbe, se főbe, nehogy azonnali halált okozó sebeket produkáljanak. Ez kegyetlenül megnyújtotta Che agóniáját, míg aztán egy őrmester, talán az is részegen, bal bordái közé irányított pisztollyal meg nem adta neki a kegyelemlövést. Ez az eljárás durva ellentétben áll avval a tisztelettel, mellyel Che kivétel nélkül viseltetett a bolíviai hadsereg sok tisztjének és katonájának élete iránt, akiket foglyul ejtett."

*

1966

November 7. Ma új szakasz kezdődik. Éjszaka megérkeztünk a birtokra. Utunk eléggé eredményes volt. Pachungo1 és én megfelelően álcázva eljutottunk Cochabambába, felvettük a kapcsolatot, és tovább indultunk. Két napig utaztunk, két gépkocsival.

A tanya közelében álltunk meg; csak az egyik gép hajtott be az udvarba, hogy ne keltsük fel a szomszéd figyelmét, aki azt hiszi, hogy kokain-gyártással akarunk foglalkozni.

A második forduló alatt, a birtok felé vezető úton Bigotes2 , amikor megtudta, ki vagyok, szinte behajtott egy szakadékba. A féloldalára fordult dzsip úgy maradt függve a meredek szélén. Vagy húsz kilométert mentünk a tanyáig, ahol három pártmunkás tartózkodik.

November 8. Az egész napot az erdő sűrűjében töltöttük, 100 méternyire a háztól, a patak mellett. Apró legyek hada tört ránk; nem csípnek, de nagyon szemtelenek...

Azt terveztem, hogy leírom utazásom minden viszontagságát, de elhalasztottam a következő hétre, mert akkorra várjuk a második csoport érkezését.

November 10. Pachungo és Pombo bolíviai társunkkal, Serafinnal elmentek felderíteni a környéket. Rátaláltak a patak egy elágazására, és felfedeztek egy kis barlangot, amely alkalmas lenne tábornak. Visszafelé jövet megfeledkeztek az óvatosságról és Arganaraznak, a szomszédos tanya tulajdonosának a sofőrje, aki bevásárolni vitte embereiket, meglátta őket. Nagyon megszidtam Pombóékat, és úgy határoztunk, hogy már holnap bevesszük magunkat a sűrűbe, és ott állítjuk fel a tábort.

November 11. Semmi új. A napot az új táborban, a ház túlsó felén töltöttük. Ott is éjszakáztunk. A rendkívül kellemetlen rovarok felhői ellen csak moszkítóhálóval felszerelt függőágy nyújt menedéket (ilyen hálóm csak nekem van). Tumaini elment Arganarazhoz, és vásárolt tőle egyet-mást: tyúkot, pulykát. Úgy látszik, egyelőre még nem keltettük fel gyanúját.

November 12. Ez a nap nem hozott semmi újat. Miután hazajöttünk egy kisebb felderítésből, amelynek során helyet kerestünk az új tábornak, megérkezett hat ember a második csoportból. A hajam nő, bár elég gyéren, „őszülő halántékom" sötétedik, a festék fokozatosan lekopik, és szakállam is kiütközik már. Két hónap múlva újra magamra ismerek.

November 13. Szállásunkra átjött néhány vadász-béres Arganaraz birtokáról. Mind hegyvidékiek, fiatalok, nőtlenek, ideális jövendő gerillák. Gazdájukat mélységesen gyűlölik.

November 17. La Pazból3 semmi hír nem érkezett. A mieink beszédbe elegyedtek Arganarazzal : élelmiszert vásároltak tőle, és ő újra makacsul kérte, hogy vonjuk be a kokain-gyártásba.

November 20. Délben megjött Marcos és Rolando. Most már hatan vagyunk. Az érkezők elmesélték, milyen kalandokon estek át útjuk során. Azért nem jöhettek hamarabb, mert csak egy hete kapták meg az értesítést. A legrövidebb idő alatt utaztak ide, Sao Paulón (Brazília) keresztül.

Velük jött Rodolfo. Jó benyomást tett rám. Azt hiszem, határozottabb, mint Bigote, és kész mindennel szakítani. Papi4 mesélt neki és Cocónak rólam, megsértve ezzel az utasításokat. Szerintem ez tipikus esete a túlzott tekintélyféltésnek. Írtam Manilába5 , több javaslatot tettem.

November 24. Pacho és Rolando elmentek felkutatni a patak környékét. Holnap kell visszatérniük...

Aliusha6 születésnapja.

November 25. A megfigyelőállásról hírül adták egy dzsip megjelenését két vagy három utassal. Kiderült, hogy a malária elleni akció emberei. Vért vettek, utána mindjárt továbbmentek.

November 27. Jorge még nem tért vissza. Parancsot adtam, hogy az embereim egész éjjel álljanak őrséget, de 9 órakor megjött az első dzsip La Pazból. Cocó-val együtt megérkezett Joaquin7 , Urbano és még egy bolíviai, egy Ernesto nevű orvostanhallgató, aki úgy döntött, hogy csatlakozik hozzánk. Coco másodszor is útnak indult, és elhozta Ricardót, Braullót, Miguelt és még egy bolíviait, Intit, aki szintén velünk akar harcolni. Most már 12-en vagyunk felkelők, és velünk van a tanya gazdájának szerepét játszó Jorge. Ricardo kellemetlen hírt hozott: Chino Bolíviában van, 20 embert szándékszik hozzám küldeni, és találkozni akar velem. Ez bonyolítja a dolgunkat, mert így internacionalizáljuk a harcot, még mielőtt velünk lenne Estanislao8 .

Este összehívtam a bolíviaiak csoportját, és közöltem velük a perui elvtársak kérését, hogy 20 embert küldhessenek hozzánk. Mind egyetértettünk abban, hogy küldjék őket, de nem most, hanem csak az akció megkezdése után.

A HÓNAP MÉRLEGE

Minden elég jól sikerült: én bonyodalmak nélkül ideértem, az emberek jele már itt van, ők is simán jutottak ide, bár kissé megkésve. A helyzet kedvezően alakul ezen az isten háta mögötti vidéken, ahol minden arra vall, hogy addig maradhatunk, ameddig szükségesnek tartjuk. Tervünk a következő: bevárjuk a többiek érkezését, legalább húszra kell növelni a bolíviaiak számát, és megindítjuk a hadmüveleteket. Meg kell még tudnunk, hogyan viszonyul hozzánk Monje, és majd kiderül, hogyan válnak be Guevara9 emberei.

December 2. Korán reggel megjött Chino. Egész nap beszélgettünk. A következőkben állapodtunk meg: ő Kubába utazik és személyesen meséli el az itteni helyzetet; két hónap múlva, vagyis miután mi már megkezdtük a fegyveres harcot, 5 perui fog hozzánk csatlakozni; egyelőre 2 peruit kapunk, egy rádiótechnikust és egy orvost, s ők egy ideig velünk maradnak...

Cocót megbíztam, hogy vegye fel a kapcsolatot Sanchezzel (én később fogok találkozni vele), valamint az elnöki iroda mellett működő információs osztály főnökével, Inti sógorával, aki beleegyezett, hogy értesülésekkel lát el minket. A hálózat még kezdetleges.

December 4. Semmi újság. Körülöttünk nagy a nyugalom a vasárnapra való tekintettel. Arról beszéltem az embereknek, hogy milyen magatartást kell majdtanúsítanunk, ha bolíviaiak fognak hozzánk csatlakozni, és ha megkezdődik a háború.

December 6. Inti és Urbano vadászatra indult, szeretnének egy szarvast lőni, mert kevés az élelmünk — csak péntekig fog kitartani.

December 7. Miguel és Apollinar10 kikerestek egy megfelelő helyet, és megkezdték az alagútásást. Rosszul állunk szerszámok dolgában. Inti és Urbano zsákmány nélkül tértek vissza, de estefelé Urbano lőtt egy vad pulykát...

December 10. Ez a nap események nélkül telt el, hacsak az első, magunk sütötte kenyeret nem számítjuk...

December 11. Papi elutazott La Pazba. Veszélyes dolog történt: egy vadász meglátta egyikünk lábnyomát, aztán úgy látszik, észrevett valakit közülünk, és megtalálta Pombo elvesztett kesztyűjét. Mindez terveink megváltoztatására késztet. Nagyon elővigyázatosnak kell lennünk. Holnap a vadász megmutatja Antoniónak. hol állította fel tapírcsapdáit. Inti elmondta nekem aggodalmát egy Carlos nevű diákkal kapcsolatban, aki ideutazása előtt vitát provokált a kubaiak részvételéről a mozgalomban, korábban meg kijelentette, hogy nem fog fegyvert a párt határozata nélkül...

December 12. Beszéltem a csoportommal, „előadást" tartottam az embereknek a háború nehézségeiről. Hangsúlyoztam a parancsnoki tekintély és a fegyelem jelentőségét, és felhívtam a bolíviaiak figyelmét arra a felelősségre, amit magukra vállalnak, amikor áthágják pártjuk fegyelmét, és más álláspontra helyezkednek.

December 17. Moro11 és Inti lőttek még egy vadpulykát. Én Tumaini és Rolando társaságában a tartalékveremmel foglalkoztam, holnapra befejezzük. Arturo és Pombo helyet kerestek a rádióállomás felállításához, aztán nekifogtak megjavítani az oda vezető utat, mert az most eléggé nehezen járható. Éjszaka megeredt az eső, megállás nélkül zuhogott reggelig.

December 20. Elhatároztuk, hogy meggyorsítjuk a kapcsolat felvételét az információs osztályon dolgozó emberrel, akit Coco elszalasztott, és azt fogjuk ajánlani Mejíának, hogy legyen az ösz-

szekötő Ivan és az információs osztály vezetője között. Ivan tartja majd a kapcsolatot Mejíával, Sanchezzel, Tánjával és a párt képviselőjével, akit még nem jelöltek ki.

Táviratot kaptunk Manilából, amelyben jelzik Monje érkezését dél felől. Éjjel egy órakor La Pazból közölni fogják, elmentek-e Monje fogadására.

Ivan foglalkozhatna a beszerzéssel, de akadályozza hamis útlevele; a legközelebbi feladat — biztonságosabb okmányokat szerezni. írnia kell Manilába és kérnie, hogy az iratokat mielőbb küldjék el barátaink útján.

December 21. Lore nem hagyott nekem térképeket, és most nem tudom, merre juthatunk el a Yaquihoz. Reggel elindultunk, és zavartalanul haladtunk. A feladat, hogy 24-éig mind összegyűljünk itt. Akkor aztán ünnepelünk. Befejeztük az élelmiszer tárolására szánt rejtekhely elkészítését. Holnap elkezdjük építeni a fedezéket a rádióállomásnak.

December 22. Nekifogtunk a fedezékásásnak. Elhozták a készülékeket. Elég nehezek. Kipróbálni nem tudtuk, mert nem volt benzinünk.

December 24. Egész nap készülődtünk a karácsonyestre. Egyesek két utat is megtettek, és későn értek haza. De a végén mind összegyűltünk, és az ünnepet jó hangulatban ültük meg.

December 25. Visszatérek a munkához. Az első táborunkba nem mentem el többé...

December 26. Inti és Carlos elindultak, hogy felderítsék a környéket egészen addig a pontig, ahol a térképen a Yaquit jelölik. Számításaink szerint az útra két napot kell szánni. Rolando, Alejandro és Pombo tovább folytatták a fedezék-ásást.

A talaj rendkívül kemény. Pachóval megnéztem a Miguel ásta bejáratot. Agyonvertünk néhány kígyót, kettőt ma, egyet a tegnap. Ügy látszik vannak bőven errefelé.

December 31. Fél nyolckor megjött a Doktor azzal a hírrel, hogy megérkezett Monje. Intí, Tuma, Urbano és Arturo kíséretében én is odamentem. Találkozásunk szívélyes, de feszült hangulatban

folyt le. A levegőben lógott a kérdés: „Merre hajlasz?". Monjét egy Pan Divinó-nak12 nevezett önkéntes kísérte, valamint Tanja, aki utasításokért jött, és Ricardo; ő velünk marad.

Beszélgetésünk általánosságokkal kezdődött, de rövidesen rátértünk a lényegre. Monje következő három feltételét közölte velünk:

1. Ő lemond a párt vezetéséről, de igyekszik elérni, hogy pártja legalábbis semleges álláspontot foglaljon el, és a párttagok közül is toborozni fog harcosokat a gerillamozgalom számára.

2. A harc politikai és katonai vezetését ő veszi kézbe, amíg a forradalom bolíviai keretek között zajlik.

3. Magára vállalja a kapcsolat egyengetését a többi dél-amerikai párttal, és törekedni fog rábírni őket, hogy térjenek át a fegyveres felszabadító mozgalmak támogatásának politikájára.

Én azt feleltem neki, hogy az első pontot a belátására bízom, mivel ő a párt első titkára, bár állásfoglalását hibásnak tartom, mert ingadozó, elvtelen, és azokat az embereket hivatott a történelem előtt igazolni, akiket el kell ítélnünk opportunizmusuk miatt. Az idő majd be­

bizonyítja igazamat.

Ami a harmadik pontot illeti: nem vagyok ellene, hogy mindezt megkísérelje, de tervei kudarcra ítéltek.

A második ponttal semmiképpen sem érthetek egyet. A katonai vezető én maradok, és ebben a vonatkozásban semmilyen kombinációba nem megyek bele. E kérdés körül a vita fellángolt, de aztán holtpontra jutott, mert hasztalanul próbáltuk meggyőzni egymást.

Éjfélkor köszöntőt mondtunk. Monje hangsúlyozta a nap történelmi jelentőségét. Szavaira hivatkozva azt mondtam, hogy ezt a pillanatot úgy kell felfognunk, mint Murillo újabb felhívását a kontinentális forradalomra, és hozzátettem: a mi életünk semmit sem számít a forradalomhoz mérten. Fidel üdvözletét küldte nekem...

A HÓNAP MÉRLEGE

A kubai csoport kiegészítése nagyon eredményesen folyt. Az emberek hangulata jó, de akadnak kisebb nehézségek. A bolíviaiak rendesen viselkednek, de kevesen vannak…

1967

Január 1. Reggel nem folytattuk a vitát, de Monje kijelentette, hogy ő most elmegy, és január 8-tól lemond a párt vezetői tisztségéről. Észrevételem szerint, amikor Cocótól megtudta, hogy a stratégiai kérdésekben nem vagyok hajlandó engedni, ebbe kötött bele, hogy gyorsítsa a szakítást, mivel érveit nem tudta meggyőzően alátámasztani.

Este összegyűjtöttem az embereket, és tisztáztam előttük Monje álláspontját, mondván, hogy mi mindenkivel együtt fogunk működni, aki forradalmat akar, és megjósoltam, hogy a bolíviaiakra még nagy nehézségek és súlyos válságok korszaka vár…

Január 2. A reggeli órákat a jelentés rejtjelezése töltötte ki. Sanchez, Coco és Tanja még az este elmentek, amikor befejeződött Fidel beszéde (Kuba nemzeti ünnepe alkalmából). Rólunk szóló szavai még többre köteleznek bennünket. Kiképzés után igyekeztem tudatosítani embereimben a partizánháború sajátosságát és a fegyelem megerősítésének szükségességét; megmagyaráztam, hogy feladataink közé tartozik egyebek között egy mintaképnek tekinthető mag megteremtése. Felhívtam figyelmüket a tanulás elengedhetetlen szükségességére. Aztán kijelöltem a vezetőket: Joaquínt, Marcost, Alejandrót, Intít, Rolandót, Pombót, a Doktort, Natót és Ricardót, majd megmagyaráztam, hogy helyettesemnek Joaquínt nevezem ki, mert Marcos több hibát követett el, és egyre megismétli őket. Megbíráltam Joaquínt is, mert újévkor összetűzött Miguellel, aztán tisztáztam, milyen feladatokat kell megoldanunk, hogy szervezetünket megjavítsuk.

Január 10. Üzenet érkezett Havannából, amelyben közlik, hogy Chino elsején indul hozzánk egy orvossal és egy rádióssal, Rea pedig 14-én kel útra. Semmit sem mondtak a másik két elvtársunkról.

Január 11. Antonio, Carlos és Arturo elmentek egy közeli patak felderítésére. Alejandro és Pombo térképek készítésével foglalkoztak Arturo fedezékében. Visszatérésük után elmondták, hogy a könyveim eláztak, több könyv szétmállott, a rádióadók pedig átnedvesedtek és berozsdásodtak. Ha ehhez még hozzáteszem, hogy mindkét rádiókészülék el is tört, teljessé válik Arturo képességeinek siralmas képe.

Január 12. Útnak indítottunk egy „gondolát"13 a hátramaradt holmik után. Loro még mindig nem tért vissza. Joaquín elmondta, hogy Marcost nagyon bántja a gyűlésen kapott bírálat. Beszélnem kell vele.

Január 13. Beszéltem Marcosszal. Azért elégedetlen, mert a bolíviaiak előtt bíráltam. Érvelése alaptalan. Érzékenységével a jövőben számolnunk kell, különben a dolognak nincs jelentősége.

Január 15. A táborban maradtam, hogy utasításokat írjak a városban levő embereimnek.

Január 16. Folytattuk a lövészárkok kiépítését. Alejandrón a malária tünetei jelentkeznek.

Január 17. Ma kevés mozgás volt. Befejeztük az első vonal árkait és a fedezéket.

Megérkezett Loro, és mesélt az útjáról. Mikor megkérdeztem, miért ment el, azt felelte, hogy elutazását magától értetődőnek tartotta, majd beismerte, hogy egy nőismerősét akarta meglátogatni.

Január 18. Zuhogó esőben megjelent Loro. Beszámolója szerint Arganaraz olyanokat mondott Antoniónak, hogy ő sokat tud, és kérte, vegyük be részestársnak. Hajlandó kokainnal vagy bármi mással foglalkozni. Éreztette, hogy e „bármi más" mögött valami komolyabb dolgot ért. Azt tanácsoltam Lorónak, ígérjen neki valamit, nem túlságosan sokat, csak annyit, hogy fizetünk neki a dzsipje használatáért, és fenyegesse meg, hogy halál fia, ha elárul bennünket.

Január 19. A nap a szokásos módon telt. Munkánk az erődítmények és a tábor megerősítése körül folyt. Miguel betegállományba került, a nagy láz és egyéb tünetek maláriára vallanak. Nekem is egész nap szaggatott a testem, de a betegség nem vert le. Délután 4 óra körül, amikor Rubio és

Pedro elmentek a másik táborba az őröket leváltani, megjött a Doktor, és azt mondta, hogy a tanyán rendőrök jártak.

Fernandéz hadnagy vezetésével négy polgári ruhás ügynök jelent meg egy bérelt dzsippen, a kokain-gyártó üzemet keresték. Csak a házban kutattak. Figyelmüket nem kerülte el néhány szokatlanabb dolog, mint például a tartalékkarbid a lámpáink számára, amit nem rejtettünk a verembe. Elvették Loro géppisztolyát, de nála hagyták a mausert és egy kiskaliberű revolvert. Megtévesztésül Arganaraz géppisztolyát is elkobozták és megmutatták Lorónak. A rendőrök elmenetelük előtt figyelmeztettek, hogy mindenről tudnak, és hogy őket is számításba kell venni...

Január 21. Gyakorlatozás közben azt tapasztaltuk, hogy még sok fogyatékosságunk van, de általában az emberek megfelelő felkészültségről tesznek tanúságot. Ki kell dolgoznunk a visszavonulás módszerét — ez gyenge pontunk. Pacho felment a csúcsra, hogy kipróbálja a rádióállomást, Marcos és Aniceto pedig kerestek egy olyan helyet, ahonnan megfelelő módon megfigyelhetjük Arganaraz lépéseit... A próbavételek jónak bizonyultak. A z esős déli órákban megérkezett Pedro, vele Coco és három újonc: Benjamin, Eusebio és Walter. Az első Kubából jött, tudja kezelni a fegyvert; őt az elővédbe osztottuk be; a másik kettő a hátvédbe került.

Január 22. Jelentést írok Fidelnek, és utasításokat a városban levő embereinknek. Miguel jobban van, de most Carlos betegedett meg, magas lázzal fekszik...

Január 24. Egy 7 tagú „gondola" elment, de hamar vissza is tért, kukoricával és lőszerrel megrakodva. Ez alkalommal Joaquin megfürdött a folyóban...

Január 26. ...Aniceto és Benjamin elindultak a táborból, hogy a magaslaton, ahova odalátszik Arganaraz háza, kipróbálják a rádiót, de eltévesztették az irányt, és nem sikerült megteremteni a kapcsolatot. A kísérletet meg kell ismételni. Megkezdtük egy új rejtekhely ásását személyi dolgainknak. Loro visszajött és elfoglalta helyét az elővédben. Beszélt Arganarazzal és megmondott neki mindent, amit tanácsoltam. Arganaraz elismerte, hogy egy vadászt megbízott a megfigyelésünkkel, de tagadta, hogy feljelentett volna bennünket

Január 26. Alig fogtunk neki az ásásnak, értesítettek, hogy megérkezett Guevara Loyolával. Kimentünk a táborból, és 12-kor már a találkozó helyén voltunk. Elmondtam Guevarának a feltételeimet: szétszórjuk a csoportot, mellőzünk minden rangot, egyelőre semmiféle politikai szervezetet sem létesítünk, és kerüljük a vitát a nemzetközi és belpolitikai nézeteltérések kérdésében. Ő mindent a legtermészetesebben fogadott; a hűvös kezdet után kapcsolataim a bolíviaiakkal szívélyessé váltak...

Január 28. Egy „gondola" kiűríti a régi tábort. Értesítést kaptam, hogy elfogtak egy vadászt, amint a kukoricásból titokban figyelte a mieinket, de aztán sikerült eltűnnie. Minden arra mutat, hogy közeledik a döntő pillanat a tanyával kapcsolatban.

Január 30. Egy 12 tagú „gondola" átszállította az élelem nagy részét. A hátramaradt lőszert 5 ember elhozhatja. A vadászat eredménytelen volt. Elkészült a verem a személyi holmik elrejtésére, de nem tartjuk eléggé sikerültnek.

Január 31. Az utolsó nap a táborban. A „gondola" kiürítette a régi tábort, és az őrség elhagyta az eddigi helyét. Antonio, Nato, Camba és Arturo hátramaradtak. Utasításaim a következők: nem szabad gyakrabban találkoznunk, mint háromnaponként; ha egy csoportban négyen vannak, ketten feltétlenül legyenek felfegyverkezve; aki őrséget áll, minden pillanatban legyen résen; az újoncokat az általános előírásoknak megfelelően képezzük ki, de nem kell többet tudniok, mint amennyi okvetlenül szükséges. A tábort minden fölösleges tárgytól megtisztítjuk, a fegyvert vízhatlan ponyvába csavarjuk, és elrejtjük a hegyekben. Pénzünk mindig a táborban lesz, valaki az osztagból állandóan magánál tartja. Csak a kitapasztalt utakon és a szomszédos patakok mentén közlekedünk.

A HÓNAP MÉRLEGE

A párt már ellenünk fordította a fegyvert. Nem tudom, milyen messzire fog elmenni, de ez minket nem állíthat meg, és végül még javunkra is fog válni (ebben szinte biztos vagyok).

Guevara egyelőre előnyösen mutatkozik be. Meglátjuk, hogy ő és emberei hogyan viselkednek majd a jövőben. Tánja elutazott, de sem ő, sem az argentinok nem adnak életjelt magukról. Csak most kezdődik tulajdonképpen a partizán-szakasz, és az emberek meg fogják mutatni, hogyan állják meg a helyüket. Az idő majd eldönti, milyenek a bolíviai forradalom távlatai. Mindabból, amit elterveztünk, a leglassabban a bolíviai harcosok csatlakozása valósul meg.

Február 1. Befejeződött az első szakasz. Az emberek eléggé elfáradtak, de általában kiállták a próbát. Kidolgoztunk egy riadórendszert, egy palackot használtunk fel hozzá, amelyet az út mentén a bokrokban rejtünk el.

Február 2. Nyugalmas munkanap. A Doktor kissé visszatartja az embereket a mozgásban, pedig az általános ütem anélkül is lassú. 4 órakor eljutottunk az utolsó kúthoz, és ott pihenőt tartottunk.

Február 4. Reggeltől 4 óráig meneteltünk, délben 2 órás ebédszünetet tartottunk. Utunk a Nacahuazu mentén vezet. Nem rossz út, csak tönkreteszi a lábbelit, és néhány társunk már szinte mezítláb maradt. Az osztag kimerült, de mind tűrhetően érzik magukat. Én 15 fontnyi holmit

eldobtam: a járás könnyebb, de a fájdalom a vállamban időnként elviselhetetlen.

Február 6. A pihenés és erőgyűjtés napja.

Február 7. Marcos vezetése alatt tutajt ácsoltunk. Nagyon ormótlanra sikerült, és nehezen volt irányítható. Fél kettőkor kezdtünk gyülekezni, és fél háromkor megindult az átkelés. Az elővéd 2 részletben átjutott a túlsó partra, harmadszorra átvitték a középcsapat felét és az én ruhaneműmet, a hátizsák kivételével. Amikor visszatértek a többiek után, Rubio rosszul számította ki a távolságot, és a víz elsodorta a tutajt. Nem sikerült elkapni, és darabokra hullott...

Február 10. Társul szegődtem Intíhez, hogy szóba elegyedjek a parasztokkal, de nem sok sikerrel: beszélgető társam túl zárkózott volt. Tipikus parasztnak bizonyult, aki nem tud segíteni nekünk, de

arra is képtelen, hogy belássa, milyen veszélyek fenyegetik, ezért potenciálisan veszélyes számunkra. A Doktor ezalatt kúrálta a gyerekeit — az egyiket megrúgta a ló, a többit bőr alatti paraziták kínozták, — aztán búcsút vettünk. Az estét és az éjszakát uminta14 sütéssel töltöttük, de nem valami jól sikerült.

Február 11. Apám születésnapja — 67 éves. Eleinte a folyóparton jól kitaposott ösvényen mentünk, de aztán lehetetlenné vált a továbbhaladás. Látszott, hogy régóta senki sem járt errefelé. Délre egy nagy folyóhoz értünk, és az ösvény végleg elveszett... A folyót Massicurínak nevezik, de az első gázló, mint kiderült, jóval lennebb van. Messziről megfigyeltünk néhány parasztot, amint lovon szállítottak valamit. Valószínű, hogy észrevették a nyomainkat. Még tovább kell fokoznunk az óvatosságot.

Február 15. Ildita születésnapja (11 éves)15 .

Egész nap egyenletesen meneteltünk. Délelőtt 10 órakor elértük azt a helyet, ameddig a felderítők is eljutottak. De aztán alig tudtunk továbbhaladni. 5 órakor jelentették, hogy az elővéd egy megművelt mezőhöz ért... Odaküldtem Intit, Lorót és Anicetót, hogy beszéljenek a gazdával. Miguel Péreznek hívják, szegényparaszt, akit a bátyja, Nicolás kizsákmányol. Pérez segítőkésznek mutatkozott. Nagyon későre járt, s vacsora nélkül kellett lefeküdnünk.

Február 19. Elveszett nap. Leereszkedtünk a magaslatról, elértünk egy patakhoz, s szerettünk volna medre mentén a következő hegyre felkapaszkodni, de kiderült, hogy az a rész járhatatlan. Miguelt és Anicetót elküldtem, próbáljanak meg egy másik hegynyúlványon átjutni a gerinc túlsó oldalára, de ez sem vezetett eredményre. Egész nap vártunk rájuk. Visszatérésük után elmondták, hogy arrafelé ugyanolyan meredek sziklák vannak, lehetetlen megmászni őket...

Február 23. Keserves nap a számomra. Utolsó erőmből is kifogytam, teljesen kimerültem. Reggel Marcos, Braullo és Tumaini elmentek utat keresni, mi addig a táborban várakoztunk. Megfejtettünk egy rejtjeles választ a „francia postaláda" útján küldött üzenetemre. 12-kor útnak indultunk. Sütött a nap, a sziklák homályosan visszaverték a sugarakat. Nemsokára feljutottunk a legmagasabb hegyre;

én gyenge szédülést éreztem, és ettől a perctől fogva alig tudtam emelni a lá­

bam. A legmagasabb csúcs errefelé 1420 méter. Innen messzire el lehet látni — a szemhatár szélén felfedeztük a Rio Grande vizét, a Nacahuazu torkolatát és a Rosita egy részét. A vidék egyáltalán nem hasonlít arra, amit a térkép mutat: a sziklák meredekek, és aztán 8—10 km szélességű erdős fennsík-féleségbe mennek át, amelynek a szélén a Rosita folyik. Azon túl újabb hegytömeg az itteniekhez hasonló csúcsokkal, és még arrébb egy völgy látható.

Hallottam, amint a tegnap reggel Marcos egyik, napközben pedig másik társunkat a pokolba küldte. Beszélnem kell vele.

Február 24. Ernestico16 születésnapja (2 éves).

Kellemetlen, sok vesződséggel járó nap. Nagyon rövid utat tettünk meg. Vizünk nincs, mert a patak, amelynek mentén haladunk, kiszáradt.

Február 25. Fekete nap. Nagyon lassan jutunk előre. Ráadásul Marcos letért az útról, és a reggeli órák elvesztek. 12 órakor értesített erről, és friss erőket kért. Braullo, Tumaini és Pacho elmentek felváltani őket. 2 órakor Pacho visszajött, és elmondta, hogy Marcos visszaküldte, mert ő nem engedelmeskedett neki. Fél ötkor elküldtem Benignót, mondja meg Marcosnak, hogy ha 6 óráig nem találja meg a folyót, akkor térjen vissza. Mikor Benieno elment, Pacho félrehívott, és elmesélte összetűzését Marcosszal, aki rákiabált, machetéjével17 megfenyegette, és a markolattal arcul ütötte. Az ügy komoly volt, ezért magamhoz hívtam Intít és Rolandót. Ők megerősítették, hogy az elővédben egészségtelen légkör alakult ki Marcos nehéz természete miatt, de ugyanakkor azt is elmondták, hogy Pacho is hibás, mert arcátlanul viselkedett.

Február 27. Egy kimerítő nap után… elértük a Rositát. Megettük az utolsó élelmiszer-tartalékainkat. Semmi jelét sem láttuk annak, hogy rövidesen házak közelébe érnénk, bár a folyó mentén lakott településeknek és utaknak kell lenniök.

A HÓNAP MÉRLEGE

Habár nem tudom, mi a helyzet a táborban, aránylag minden jól megy, néhány kivételtől eltekintve, amelyek azonban a mi körülményeink között végzetessé válhatnak.

A külső világgal nincs kapcsolatunk, és semmi hírt nem kaptunk arról a két elvtársról, akiknek utánunk kellett érkezniök a csoport kiegészítésére...

A menetelés elég jól sikerült, de történt egy szerencsétlenség, ami Benjamín életébe került. Az emberek még mindig gyengék, és nem mindegyik bolíviai elég kitartó. Az utóbbi napokban az éhezés kissé lelohasztotta a lelkesedést, s a nyomott hangulat a csoport kettéosztottsága miatt még fokozódott. A kubaiak közül a kevesebb tapasztalattal rendelkező Pacho és Rubio még nem mutatta meg képességeit, de Alejandro sikerrel megállta a helyét a megpróbáltatásokban. Az öregek közül

Marcos egyre több főfájást okoz nekem, Ricardo pedig nem mindig találja fel magát. A többiekkel minden rendben van.

A következő szakasz a mindent eldöntő harcok ideje lesz.

Március 7. Eltelt 4 hónap. Az emberek napról napra csüggedtebbek, mert látják, hogy az élelem fogyóban, az utak pedig járhatatlanok...

Március 16. Úgy döntöttünk, hogy megesszük az egyik lovat, mert több társunknak fenyegető daganatai támadtak. Miguelen, Intín, Urbanón, Alejandrón különböző betegségek tünetei jelentkeznek. Én szörnyen legyengültem...

Március 17. Újra tragédiára került sor, még mielőtt a harc megkezdődött volna. Reggel megjelent Joaquin. Miguel és Tumaini utánaindultak, nagy adag hústartalékkal felszerelve. Komoly katasztrófa történt: a Nacahuazun elvesztették uralmukat a tutaj fölött, amely elragadta őket, örvénybe sodródott és felborult; mint később elmondták, a víz többször is megforgatta. Az eredmény: elveszett néhány hátizsák, majdnem az összes patronunk, 6 puska, és elpusztult egy ember — Carlos...

Március 18. Korán útra keltünk... Valóságos küzdelmet kellett folytatnom azért, hogy egy kis húst megőrizzünk tartalékul, mert mind azt akarták, hogy az egészet ott helyben együk meg...

Március 19. Reggel jó ütemben haladtunk, és 11 órakor pihenőt tartottunk. Elhatároztam, hogy mindenáron el kell jutnunk egy patakig, de fejünk felett körözött egy repülőgép, ami semmi jót nem

ígért, és azonkívül az is nyugtalanított, hogy a támaszpontról nem érkezett hír.

Azt hittem, jóval hosszabb ideig kell majd menetelnünk, de az emberek fáradtsága ellenére fél hatkor megérkeztünk. Ott várt bennünket egy perui orvos, Negro, aki Chino és a rádiós társaságában érkezett. Elmondta, hogy Benigno már előkészítette az élelmet, vár minket, és hogy Guevara csoportjából ketten dezertáltak, a rendőrség pedig rajtaütött a tanyán.

Március 20. Reggel 10-kor elindultunk, és jó ütemben haladtunk. 1 órakor éppen hosszabb pihenőt tartottunk, amikor megjelent Pacho Marcos üzenetével, amely kiegészítette Benigno közlését, de most már az egész komolyabb színben tűnt fel. Arról van szó, hogy 60 gárdista18 lesben állt az ösvényen, amelyet egy vadász mutatott meg nekik, és elfogták Salustiót, az összekötőnket, aki Guevarától útban volt hozzánk. Elvették egy öszvérünket és a dzsipet. A táborban a legnagyobb riadalom támadt... Szörnyű zűrzavar lett úrrá, senki sem tudja, mi a teendő.

Március 22. ( )19 elindultunk, elhagyva a ( ) tábort és hátrahagyva az élelemtartalékot, amit nem tudtunk elég biztonságosan elrejteni a ( ). 12-kor leereszkedtünk a hegyről. Osztagunk 42 emberből állt, a vendégeket is beleértve.

Március 23. Harci tevékenység napja...

8 órakor Coco szaladt hozzánk, és jelentette, hogy a mieink rajtaütöttek egy szakasz katonán. A hirtelenjében felbecsült eredmény: három 60 milliméteres aknavető, 16 puska, 2 tankelhárító fegyver, 3 láda lőszer, két rádióállomás, lábbelik stb.; 7 halott, 14 egészséges fogoly és 4 sebesült, de élelmiszerük nem volt.

Március 24.... Utasítottam Intit, hogy utoljára beszéljen a foglyokkal, és engedje őket szabadon, de előbb a tiszteken kívül mindenkitől vegye el azt a ruhaneműt, amire szükségünk lehet. Repülőgépről bombáztak minket és nagy ijedtséget okoztak. Két emberünk megszenvedte a támadást: Raul és Walter...

Március 27. Az összetűzés híre nagy port vert fel, megtöltötte az étert, és számtalan nyilatkozatot szült, egyebek között Barrientos20 kénytelen volt sajtóértekezletet tartani. Hírt adtak egy külföldiről, aki végzett magával, és közölték a partizánosztag összetételét. Nyilvánvaló, hogy a szökevények és a szabadon bocsátott foglyok meséltek rólunk, csak azt nem tudjuk, miket fecsegtek össze...

Március 31. Nem történt semmi különös... de a rádió továbbra is zajong, és rendes adásait a harcokról szóló hivatalos közleményekkel váltogatja. Állásainkat teljes pontossággal megadják: a Yaqui és a Nacahuazu között. Félek, hogy valamiféle bekerítő manőverre készülnek...

A HÓNAP MÉRLEGE

Teli eseményekkel, de az általános képből kiemelkedik néhány jellemző vonás. A partizánosztag konszolidálódásának és megtisztításának szakasza teljes mértékben befejeződött; elég nehezen megy néhány Kubából érkezett elvtársunk bekapcsolódása, akik jó anyagot jelentenek. A Guevara küldte emberek színvonala általában alacsony (ketten dezertáltak, egyikük fogságba esett és „beszédes" volt, hármat kizártunk, kettő gyengének bizonyult). Megkezdődött a harci szakasz, amelynek során egy jól megszervezett, mintaszerű támadást hajtottunk végre, de ugyanakkor a harc előtt és után bizonytalankodó akcióink is voltak (Marcos visszavonulása, Braullo viselkedése).

Megkezdődött az ellenség ellentámadása is, amelyet a következő mozzanatok jellemeznek: a) kísérletek tartózkodási helyünk felfedezésére és elszigetelésünkre, b) jajveszékelések nemzeti és

nemzetközi szinten, c) egyelőre teljes hatástalanság és d) a parasztok mozgósítása.

Világos, hogy előbb kell útra kelnünk, mint terveztem, és menet közben hátra kell hagynunk egy csoportot, amelyben — tehertételként — ott kell lennie a négy lehetséges árulónak. Keserves helyzet, de most újabb megpróbáltatások várnak az osztagra, amelyek nagymértékben hasznára fognak válni, ha majd leküzdötte őket.

Április 10. Reggel Negro izgatottan jelentette, hogy a folyó partján 15 katona közeledik. Inti kiadta a parancsot Rolandónak, hogy csalja tőrbe őket. Nem tehettünk mást, mint hogy várjuk a fejleményeket, és mi vártunk. Odaküldtem Tumainit, hogy értesítsen mindenről. Rövidesen megjött a gyászos hír egy emberünk elvesztéséről: Rubio (Jesús Suárez Gayol) halálosan megsebesült. Mire

a táborba értek vele, már nem lélegzett. A tűzharc alig néhány pillanatig tartott. A színhelyen holtan maradt egy altiszt, megsebesült három katona, és hatan fogságba estek.

A foglyok vallomásából megtudtuk, hogy Pincalában nagyobb erők vannak, Lagunillasban — vagy 30 ember. Kiszámítottam, hogy az elmenekült katonák már rövidesen visszaérkezhetnek egységükhöz, ezért úgy döntöttem, hogy az a csoport, amelyet Rolando 500 méterrel előreküldött, az egész előőrssel álljon lesben. Előzőleg parancsot adtam a visszavonulásra, de most logikusabbnak láttam, ha kelepcét állítunk. Délután 5 óra körül egy nagy különítmény közeledtét jelezték. Vártunk. Pombónak meghagytam, hogy tájékoztasson mindenről. Egy idő múlva elszórt lövések hallatszottak. Pombo visszatért, és elmondta, hogy a rajtaütés újra sikeres volt. Több katonát megöltünk, és elfogtunk egy őrnagyot. Ez alkalommal az események a következőképpen alakultak: a katonák a folyó partján zárt alakzatban, minden elővigyázatosságot mellőzve meneteltek, és a tűz, teljesen váratlanul érte őket. Heten meghaltak, öten megsebesültek, és a foglyok száma 22-re emelkedett...

Április 11. Reggel nekifogtunk a holmink átszállításához. Rubiót csak egy vékony réteg földdel tudtuk betemetni, mert nem volt mivel mélyebb sírt ásni. A rádió közölte az „újabb véres összecsapás" hírét, és megnevezte a veszteségeket: kilenc elesett katona és „megerősített hírek szerint" négy partizán. Egy chilei újságíró részletekbe menő beszámolót írt táborunkról. Megtalálta

a fényképemet, amely szakáll nélkül, pipával a fogam között ábrázol. Nincs bizonyítékunk arra, hogy a felső rejtekhelyet felfedezték volna, de néhány jel erre

mutat.

Április 16. Bevonultunk egy Bella Vista nevű kis településre. Pontosabban négy parasztcsalád lakik itt; krumplit, egy disznót és kukoricalisztet vásároltunk tőlük. Szegényparasztok; a megjelenésünk nagyon megijesztette őket...

Április 19. Az egész napot egy helyben töltöttük, feltartóztatva a parasztokat, akik két, egymást keresztező úton egyik vagy másik irányban közlekedtek. Jó néhány foglyot összegyűjtöttünk. Déli egy órakor az őrök szokatlan „ajándékkal" leptek meg: feltartóztattak egy Roth nevű angol újságírót, akit a gyerekek Lagunillasból a mi nyomainkon vezettek idáig. Ő elmesélte, hogy járt a táborunkban, és ott megmutatták neki Braullo naplóját, amely élettörténetét és utazása leírását tartalmazza. Mindig egy és ugyanaz: fecsegés és felelőtlenség.

Április 22. A hibák sorozata már reggel megkezdődött. Rolando, Miguel és Antonio felderítésre mentek. Az volt a feladatuk, hogy a hegyekbe vonulásunk útján keressenek egy alkalmas helyet, ahonnan megleshetnénk a közeledő katonákat. Észrevették, hogy egy ember kiszállt egy autóból, és a nyomainkat vizsgálgatta, miközben egy paraszt éjszakai látogatásunkat mesélte el neki.

Este 8-kor már útra készülődtünk, bár nyilvánvaló volt, hogy felfedeztek bennünket; ekkor rövid tűzharc keletkezett, és azt kiabálták felénk, hogy adjuk meg magunkat. Megzavarodtunk, és nem értettük, mi történt. Szerencsére a holmink és a vásárolt dolgok már az autóban voltak. Egyszerre minden elcsendesedett.

A történtek mérlege siralmas. Egyrészt — fegyelmezetlenség és vigyázatlanság, másrészt — egy ember eltűnése (bár, remélem, csak egy időre); annak az árunak a hiánya, amelyért a pénzt kifizettük, de már nem jutott időnk elszállítani, és végül egy dollárköteg elvesztése, ami Pombo táskájából kiesett, íme, az eredmény.

Április 25. Fekete nap. Délelőtt 10 óra körül Pombo leereszkedett a megfigyelőpontról, és közölte, hogy 30 gárdista közeledik a tanya felé. Miközben a fogadásukra készülődtünk, Antonio, aki előzőleg a magaslaton maradt, szintén lejött, de most már azzal a hírrel, hogy a gárdisták 60-an vannak, és mellettünk készülnek elvonulni. Elhatároztuk, hogy rögtönzött kelepcét állítunk nekik az úton, a tábor közelében. Gyorsan kiválasztottunk egy sima helyet a patak szélén. Egyenes vonalban 50 méternyire lehetett ellátni. Odaállítottam Urbanót és Miguelt. Nálam egy automata puska volt. Rövidesen megjelent az ellenséges elővéd: egy katona három német farkaskutyával. A közelünkbe engedtük őket, én megcéloztam az első kutyát, és elhibáztam. Amikor rá akartam lőni a vezetőre, az „M-2"-be beszorult a töltényhüvely. Közben oldalról kereszttűz zúdult a katonákra. Amikor lecsendesedett, utasítottam Urbanót, hogy adja ki a parancsot a visszavonulásra. Ő hozta a hírt, hogy Rolando megsebesült. Odahozták, de már annyi vért veszített, hogy a vérátömlesztés közben meghalt...

Április 30… A Siempre című újság interjút közölt Barrientosszal, aki többek között, beismerte, hogy Bolíviában jenki tanácsadók tartózkodnak, és hogy a partizánmozgalmat az országban uralkodó körülmények váltották ki.

A HÓNAP MÉRLEGE

Minden normálisan folyik, bár két fájdalmas veszteségünk van: Rubio és Rolando, Az utóbbi pusztulása különösen komoly csapás, mert őt akartam a létesítendő második vonal parancsnokának kinevezni. Még volt négy hadműveletünk. Általában sikeresek, az egyik nagyon jó eredményt hozott.

Más vonatkozások. Az elszigeteltség továbbra is teljes. A betegségek néhány elvtársunk egészségét aláásták, ami arra késztetett, hogy többfelé oszoljunk, ez pedig gyengítette az ütőképességünket. Még mindig nem sikerült kapcsolatot teremteni Joaquínnal. A parasztokat mint tömegbázist a mai napig nem használhattuk fel, bár azt hisszük, tervszerű terror útján sikerülni fog a többség semlegességét biztosítani. A támogatásra majd azután kerül sor. Senki sem csatlakozik hozzánk. Az elesetteken kívül Lorót is elvesztettük, aki Taperillasban eltűnt a csata után.

Az említettekkel kapcsolatban a katonai stratégiáról meg kell jegyeznem: a) a csapatok felvonulásáról még mindig kevés az értesülésünk, ami nyugtalanító, de nem akadályoz mozgásunkban. Azonkívül az utóbbi rajtaütés, amikor megtámadtuk a kutyás felderítőket, arra enged következtetni, hogy ezentúl őrizkedni fognak mélyebben behatolni a hegyekbe; b) a hírverés folytatódik mindkét oldalon, és cikkem havannai közlése, gondolom, nem hagy kétséget az iránt, hogy itt tartózkodom. Az amerikaiak most egész biztosan fokozni fogják beavatkozásukat a bolíviai ügyekbe. Már küldözgetik a helikoptereket, és állítólag a „zöld sapkásokat"21 is, bár ők egyelőre még nem láthatók.

Konklúzió: ebben a hónapban minden a rendes kerékvágásban ment, figyelembe véve a gerillaháború elkerülhetetlen véletleneit. Az összes harcosok morális állapota megfelelő és sikerrel kiállták a partizánná válás próbáját.

Május 2. Egész nap lassan haladtunk, és nem tudtunk eligazodni a terepen. Alig két órányi utat tettünk meg, mert nehezen sikerült ösvényt vágni machetéink segítségével. A csúcsról felfedeztem egy települést, nem messze a Nacahuazutól, ami arra mutat, hogy jóval északabbra jutottunk, mint gondoltuk. Azonban az Ikirinek nyoma sincs. Meghagytam Miguelnek és Benignónak, vágják az utat egész nap, hogy kiérjünk az Ikirihez, vagy legalább valamilyen vízhez jussunk, mert már kifogytunk a tartalékokból. Az ennivaló még 5 napig kitart, ha nagyon kis adagokra osztjuk.

A havannai rádió továbbra is megtölti az étert a Bolíviáról szóló hírekkel, amelyek eléggé túlzók. Elértünk 1760 méter magasra, 1730 méteren éjszakáztunk.

Május 12. Osztagunk lassan haladt. Urbano és Benigno vágták az utat. Három óra felé, 5 kilométernyire feltűnt egy lagúna, és kis idő múlva kiértünk egy régi ösvényhez. Nemsokára tökkel és kukoricával sűrűn beültetett mező terült el előttünk, de vizet nem találtunk. Tököt sütöttünk zsírban, a csövekről lefejtettük a kukoricaszemeket, és azokat is megsütöttük. Levágtunk egy nagy disznót, rizseshúst főztünk és tököt ettünk hozzá.

Május 13. Egész nap hányás, csuklás, hasmenés és szelek kinoztak mindnyájunkat. Az összes rádióállomások kitartóan ismételgették a közleményt, hogy Venezuelában a kubaiak partraszállása kudarcba fulladt, és Leoni22 bemutatott az újságíróknak két embert, megnevezte őket és rangjukat. Én egyiket sem ismerem, de mind azt mondják, hogy ott az akció vereséget szenvedett.

Május 29. Vasárnap. Korán keltünk és továbbmentünk. Másfél óra múlva feltűntek a Caraguatarenda mezői. Benignót és Cocót előreküldtem felderítésbe, de egy paraszt meglátta őket, ezért feltartóztatták. Rövid idő alatt nagy csoport foglyot ejtettünk; nem látszott rajtuk, hogy különösebben félnének tőlünk. Volt köztük egy asszony a gyermekeivel, aki meghallva a felszólítást a megállásra, elkezdett jajongani, és se Pachónak, se Pablónak nem volt elég lelki ereje, hogy visszatartsa, ő pedig elszaladt a falu felé. Két órakor elfoglaltuk a falut, mindkét kijáratát lezártuk. Nemsokára megjelent egy dzsip a bányából. Lefoglaltunk összesen két dzsipet és két teherautót. Ettünk egy keveset, kávét ittunk, és elindultunk Ipitasito felé. Ott kinyitottunk egy raktárt, elvittünk 500 peso értékű árut, és miután komoly ceremóniával írásba vettünk mindent, amit elvettünk, két parasztot odaállítottunk őrségbe.

Május 31. A dzsip hűtőjében felforrt a vizeletünk és a kulacsnyi víz. Két esemény történt, ami terveinket megváltoztatta. Az észak felé vezető út véget ért, ezért Miguel megállította az osztagot. Az őrségből egy csoportunk az egyik mellékúton feltartóztatott egy Gregorio Vargas nevű parasztot, aki kerékpárján indult csapdákat állítani. Ez a foglalkozása. A paraszt viselkedése elég gyanút keltő volt, de fontos értesüléseket szereztünk tőle a kutakról. Az egyik mellett már elhaladtunk, és embereket küldtem oda, hogy hozzanak vizet és készítsenek ennivalót. Vargas megmutatta az utat.Amikor már visszatérőben voltunk, feltűnt két katonákkal telt teherkocsi, és mi gyorsan tüzelni kezdtünk rájuk; úgy vettük észre, két katonát megöltünk...

A HÓNAP MÉRLEGE

Katonai szempontból három újabb csatározás —, amelyek során a hadsereg jelentősebb veszteségeket szenvedett, mi pedig egy embert sem vesztettünk — valamint behatolásunk a Piririenda és a Caraguatarenda vidékére jelentős siker. A helyzet jellemző vonásai: a kapcsolat teljes hiánya Manilával, La Pazzal és Joaquínnal, ami nem járul hozzá 25 tagú csoportunk növeléséhez. A parasztok egyáltalán nem csatlakoznak hozzánk, de félelmük elmúlt, és lelke­sednek értünk. Ez lassú dolog, és türelmet kíván.

Június 12. Rádión közölték a partizánosztag összetételét: 17 kubai, 14 brazil, 4 argentin és 3 perui. A kubaiak és a peruiak száma megfelel a valóságnak. Csak azt nem tudjuk, ki adta meg nekik ezeket az adatokat.

Június 14. Selita23 — (4 éves).

Megértem a 39 évet, és közeledik az a kor, amely rákényszerít, hogy gondolkodjam partizánjövőm felett. Egyelőre teljesen az ügynek élek.

Június 17. Öt és fél óra alatt 15 kilométert tettünk meg a Rosita partján, elhagytunk négy patakot, bár a térkép csak egyet, az Abopesitót tünteti fel. Körös-körül sok friss nyomot találtunk. Ricardo elejtett egy vízipatkányt, megettük ebédre, kukoricával. Kukoricánk már csak holnapra maradt. De reménykedünk, hogy hamarosan lakott helyre érünk.

Június 21. Anyám születésnapja. Két nap alatt tömeges foghúzást rendeztem, amiért a tanyák Foghúzó Fernandója névvel tiszteltek meg. Ma be kellett zárnom a rendelőmet, és este útra keltünk.

Alig mentünk egy óránál többet. A háború kezdete óta először ültem öszvéren. Három foglyunkat egy órán át magunkkal vittük a Masquerába vezető úton, és minden holmijukat elszedtük, beleértve óráikat és lábbelijüket is.

Június 25. Az argentin rádió közli a veszteségeket, és megnevez 87 halottat. A bolíviai állomások („Siglo XX") elhallgatják a számokat. Asztmám rosszabbodik, és akadályoz a rendszeres alvásban.

Június 26. Sötét nap. Úgy látszott, minden rendben megy, és öten elmentek felváltani a Floridába vezető úton lesben álló gerillákat, amikor egyszerre lövések hallatszottak. A visszavonulás elhúzódott. Jelentették, hogy ketten megsebesültek: Pombo a lábán, és Tumaini haslövést kapott. Mindkettőjüket gyorsan bevittük a házba, hogy a kéznél levő műszerekkel megoperáljuk őket. Pombo sebe sem veszélyes, csak fejfájást okoz, és feküdnie kell. Tumának a golyó átfúrta a máját… Műtét közben meghalt.

A HÓNAP MÉRLEGE

A helyzet negatív oldala a következő: sikertelen kísérletek a kapcsolat felvételére Joaquínnal, és több emberünk pusztulása. Egyetlen harcos elvesztése is soraink komoly gyengülését jelenti, bár a hadsereg nem tud róla. A hónap folyamán kisebb összetűzések során a csapatok, ha saját jelentéseiket vesszük alapul, 4 halottat és 3 sebesültet veszítettek.

A főbb jellemzők a következők:

1. Továbbra is a kapcsolat teljes hiánya, ami csökkenti létszámunkat. Most 24-en vagyunk, a sebesült és mozgásképtelen Pombót is beleszámítva.

2. Parasztok csatlakozásának teljes hiánya. Bűvös kör keletkezett: hogy elérjük a parasztok támogatását, állandó akciókra van szükség a lakott vidékeken, ehhez viszont több ember kellene.

3. A partizánokról szóló legenda napról napra növekszik. Már legyőzhetetlen, emberfeletti lényekké váltunk.

Legsürgősebb feladataink: helyreállítani a kapcsolatot La Pazzal, fegyvert és gyógyszert szerezni, 50—100 emberrel a városból kiegészíteni az osztagot, még akkor is, ha a harcosok száma az akciók következtében 10—25 emberre csökken.

Július 6. Korán útra keltünk Pena Colorado felé, lakott övezeten át, ahol félnek tőlünk. Estére elértük az Alto de Palermót (1600 m magasságban), aztán leereszkedtünk egy faluba, amelynek kis boltjában ezt-azt vásároltunk. Tervünk az volt, hogy megállítunk egy Samaipatából jövő gépkocsit, kikérdezzük a sofőrt az ottani helyzetről, aztán vele együtt bemegyünk a városba, elfoglaljuk a kaszárnyát, szerzünk gyógyszert, átkutatjuk a kórházat, konzerveket és más cikkeket vásárolunk, aztán visszatérünk.

A tervet meg kellett változtatnunk, mert Samaipatából semmiféle gépkocsi nem jött. Megtudtuk, hogy itt általában nem állnak meg az autók, egyszóval komoly akadályba ütköztünk. Az akcióban Ricardo, Coco, Pacho, Aniceto, Julio és Chino vettek részt. Megállítottak egy Santa Crúz felől közeledő gépkocsit. Minden rendben ment, de ekkor egy másik autó közeledett, és azt is fel kellett tartóztatni. Szóváltás támadt a teherautón utazó senorával, aki nem akarta engedni, hogy a lánya kiszálljon. Ekkor megállt egy harmadik gépkocsi is, hogy a benne ülők megtudják, mi történt. Torlódás keletkezett. Egy negyedik kocsi is megállt, mert a sofőrje meglátta a zűrzavart. Végül aztán minden rendbe jött. Mi mind beültünk az egyik gépkocsiba, beutaztunk Samaipatába, foglyul ejtettünk két csendőrt, majd az őrsparancsnokot, egy Vacaflora nevű hadnagyot, aztán egy őrmestertől megtudtuk a jelszót, és villámakcióval elfoglaltuk a kaszárnyát, ahol 10 katonát találtunk. Sikerült 5 puskát és egy tankelhárító fegyvert zsákmányolnunk. Tíz foglyot magunkkal vittünk, egy kilométernyire Samaipatától ruháikat elszedtük, és végül szabadon bocsátottuk őket.

Július 15. Barrientos bejelentette a ,,Sintia"-akció megindítását, amelynek során néhány óra alatt végezni fognak velünk.

Július 30. Az asztma szörnyen megkínzott, egész éjszaka nem aludtam. Reggel fél ötkor Moro, aki éppen kávét főzött, észrevette, hogy emberek kelnek át a folyón, lámpással kezükben. Miguel sem aludt, éppen felváltani készült az őröket, így ők ketten elmentek a jövevények feltartóztatására. Én a konyhában maradtam, és hallottam, amint egyikük odakiáltott:

— Állj, ki vagy?

— A Trinidad-különítmény — és mindjárt megkezdődött a tűzpárbaj.

Nemsokára Miguel elhozta egy sebesült katona puskáját és töltényövét. Kiderült, hogy 21 katona van útban Abapo felé. Megtudtuk, hogy Morocóban 150 főnyi csapat állomásozik. A különítménynek más veszteségei is voltak, de az általános zűrzavarban semmit sem tudtunk pontosan megállapítani. Túl sokáig elhúzódott a lovak befogása. Negro sokat bajlódott a zsákmányolt aknavetővel. Már 6 óra felé járt, és mi még mindig arra vesztegettük az időt, hogy összeszedjük az öszvérek hátáról útközben leesett málhákat. A vége az lett, hogy a katonák magukhoz tértek, és az utolsó útelágazásnál tűzbe kerültünk...

Még ki sem adhattam a parancsot, hogy az első megfelelő ponton helyezkedjünk tüzelő állásba, amikor megjelent Camba, és jelentette, hogy Ricardo és Aniceto megsebesült a folyón való átkelés alkalmával. Urbanót és Natót Leónnal együtt elküldtem, hogy üljenek lóra és keressék meg Miguelt és Juliót, Cocót pedig hagyják elöl őrségen. Ők elmentek, anélkül, hogy utasításaimat megkapták volna. Nemsokára Camba újabb hírt hozott: a katonák váratlanul megtámadtákőt, Miguelt és Juliót, amikor túlságosan előre merészkedtek. Miguel visszajött, és újabb parancsra vár. Megint hozzáküldtem Cambát Eustanióval együtt. Velem csak Inti, Pombo és Chino maradt. Egy órakor megparancsoltam, hogy keressék meg Miguelt, Julio maradjon az első vonalban, és én egy csoportnyi harcossal és a lovakkal megkezdtem a visszavonulást. Amikor felértünk a csúcsra, Coco őrhelyéhez, az életben maradottak mind csatlakoztak hozzánk. Raul elesett, Ricardo és Pacho megsebesült. Pacho sebenem veszélyes... De Ricardo állapota nagyon súlyos volt, és az utolsó szérumWilly hátizsákjában maradt, amelyet elvesztettünk. Ricardo este 10-kor meghalt; a folyó partján, egy rejtett helyen temettük el, ahol a gárdisták nem találhatnak rá.

Július 31. Éjszaka megmagyaráztam az akció során elkövetett hibákat: 1. a tábor előnytelen elhelyezése, 2. a rendelkezésünkre álló idő rossz kihasználása, ami lehetővé tette a katonáknak, hogy ellentámadásba menjenek át, 3. felesleges magabiztosság, ami Ricardo, majd Raul halálához vezetett a sebesültek mentése közben, 4. késedelmeskedés a teher elszállítása során. Az utóbbi következtében elveszett 11 hátizsák bennük a gyógyszerek, távcsövek és más szükséges holmik, az a magnetofon is, amellyel a Manilából érkező üzeneteket szoktuk felvenni.

Ricardo a legfegyelmezetlenebb volt a kubaiak közül, és a legnehezebben viselte el a mindennapi nehézségeket, de kiváló harcos és régi bajtársam volt még Kubában a második támadás kezdeti kudarcai idején, majd Kongóban és most itt.

A HÓNAP MÉRLEGE

A negatívumok most is ugyanazok, mint az előző hónapban, éspedig: Joaquinnal még mindig nincs kapcsolatunk, akárcsak a külső világgal, és most is veszítettünk embereinkből. Jelenleg 22-en

vagyunk. Ebből három beteg, köztük én is, ami csökkenti mozgási lehetőségeinket. Három összecsapásunk volt, a samaipatai rajtaütést is beleértve. A hadseregnek okozott veszteségek: 7 halott és 10 sebesült. Ezeket a számokat a zavaros közleményekből hámoztuk ki. A mi veszteségeink: 2 halott és 1 sebesült.

A főbb vonások a következők:

Most is súlyosan érint a parasztok távolmaradása, bár van néhány reménykeltő jele a közeledésnek, abból ítélve, ahogy régebbi ismerőseink fogadnak bennünket.

A partizánokról szóló legendák kontinentális méreteket öltenek. Ongania24 lezáratja a határokat, és Peru is óvintézkedéseket hoz. A kormányban éleződik a politikai válság, az Egyesült Államok kisebb hiteleket nyújt, amelyek azonban bolíviai méretekben hatalmas segítséget jelentenek, és ily módon fékezik az elégedetlenséget.

Augusztus 5. Benigno, Camba, Urbano és León két csoportra oszolva távoli felderítésre indulnak. A lóhúst mind megettük. Holnap megpróbálunk halat fogni, holnapután pedig levágjuk a másik lovat. Holnap el akarunk jutni a következő kúthoz. Az asztma ma sem kímélt.

Augusztus 8. Körülbelül egy óra hosszat meneteltünk, ami nekem kettőnek tűnt. A kancám botladozott a fáradtságtól, s az egyik ilyen pillanatban késemmel ráütöttem, és erősen felsértettem a nyakát. Az új tábor talán az utolsó lesz, ahol vizet találunk a Rositához vagy a Rio Grandehoz vezető úton. A hadsereg közleményben adott hírt arról, hogy egyik táborunkban felfedeztek egy fegyverraktárt.

Éjjel összehívtam az embereket, és ezt mondtam nekik: nehéz helyzetbe kerültünk. Pacho egészsége kezd helyreállni, de én továbbra is alig vonszolom magam, és az eset a kancával azt mutatja, hogy egyes pillanatokban elvesztem az önuralmamat. Ez múló dolog. De a helyzet súlyossága egyformán nehezedik mindenkire, és ha valaki úgy érzi, hogy nem képes a nehézségekkel tovább is megbirkózni, mondja meg egyenesen. Most olyan pillanatot élünk, amikor döntő elhatározásra kell jutnunk. A harcnak ez a formája lehetőséget nyújt számunkra, hogy forradalmárrá váljunk, és ezzel az emberi lét legmagasabb fokára emelkedjünk, de ugyanakkor megengedi, hogy pusztán csak emberek legyünk. Akinek nincs elég ereje a magas követelményeknek megfelelni, mondja meg, és hagyja abba a harcot.

Augusztus 14. Fekete nap. Fekete volt tevékenységünk szempontjából, és semmi újat nem ígért. Éjjel a rádió hírei között szerepelt egy tudósítás az egyik rejtekhely felfedezéséről; olyan pontos részletekkel szolgáltak, hogy a hír valódiságához semmi kétség nem férhet.

Most bizonytalan ideig szenvednem kell az asztmától. Különböző dokumentumok és fényképek is az ellenség kezére jutottak. Ez a legszörnyűbb csapás, amely valaha is sújtott minket. Valaki elárult bennünket. Csak tudnánk, ki lehetett?

Augusztus 18. Korábban útra keltünk, mint máskor. De négy gázlón kellett átkelnünk (egyikük elég mély volt), egyes helyeken nehezen találtuk meg az utat, és ezért csak délben 2 órakor értünk a patakhoz, halálosan kimerülve. Aznap már nem is mentünk tovább. Itt rovarok felhői szállnak körülöttünk, és éjszaka hideg van. Inti elmondta nekem, hogy Camba el akar menni az osztagból. Úgy érzi, nem bírja tovább, mert gyenge fizikumú, és különben is — nem látja a harc perspektíváit. Nyilvánvalóan a gyávaság tipikus esetéről van szó, és a közhangulat megjavítása érdekében jobb

lenne, ha elengednénk, de nem most, amikor ismeri az utat, amelyen Joaquín osztagával akarunk egyesülni.

Augusztus 27. Egész nap megfeszítetten keresgéltük a kivezető utat, de még most sem világos, hogy mivel fog végződni mindez. A Río Grande közelében járunk. Már megkerültük a Yumónt, értesüléseink szerint ott nincsenek gázlók. Én nagyon jól érzem magam, de az orvos elég rosszul van. Vizünk elfogyott, éppen csak az ő számára maradt valamennyi.

Augusztus 30. A helyzet kezd nagyon komorrá válni. Miguel és Dario megitták a vizeletüket. Chino szintén. Az eredmény siralmas: hasmenés és görcsök.

A HÓNAP MÉRLEGE

Kétségkívül ez volt a legrosszabb hónap az egész háború folyamán. Az összes, dokumentumokat és gyógyszereket tartalmazó rejtekhelyek felfedezése kegyetlen csapás, különösen lélektani vonatkozásban. Két ember elvesztése a hónap végén és az azt követő menetelés, amelynek folyamán lóhússal táplálkoztunk, demoralizálta az osztagot és odavezetett, hogy Camba elsőként vetette fei az osztagból való távozás kérdését.

A főbb vonások a következők:

Olyan pillanatot élünk, amikor megcsappant a harci szellemünk és forradalmi dicsőségünk. Legsürgősebb feladataink ma is ugyanazok, mint az előző hónapban: kapcsolatot teremteni, sorainkat kiegészíteni, gyógyszert és lőszert szerezni.

Szeptember 10. Rossz nap. Jó előjellel kezdődött, de aztán a pocsék úton az állatok minden erejükből kifogytak, és mindennek tetejébe az egyik öszvér megmakacsolta magát, lemaradt, és a parton kellett hagyni. Coco jutott erre az elhatározásra, mert a megáradt folyó sodrása nagyon erős volt. De a túlsó parton még ottmaradt 4 puska, köztük a Moróé, és három lövedék Benigno tankelhárító fegyveréhez. Én az egyik öszvérrel átúsztam a folyót, és közben elvesztettem a lábbelimet, ami most nagyon hiányzik; szíjbocskorban járok.

Szeptember 25. Három tartomány érintkezési pontján vagyunk. Az öszvéreken utazás kezd veszélyessé válni, de igyekszem a lehetőségekhez mérten megkönnyíteni az utat a Doktor számára. Még túlságosan gyenge. A parasztok azt mondják, hogy az egész körzetben nem láttak katonát...

Szeptember 26. Vereség. Hajnalban bevonultunk Picachóba, ahol éppen ünnep volt. Ez a legmagasabb szint, ameddig eljutottunk — 2280 m. A parasztok nagyon jól fogadtak, és aggodalom nélkül mentünk tovább, bár Ovando tábornok megfogadta, hogy a legrövidebb időn belül rám teszi a kezét. Amikor Higuerasba értünk, már más kép fogadott bennünket: a férfiak eltűntek, csak néhány asszony­ maradt otthon.

Fél kettő körül, amikor elindultam a hegycsúcs felé, lövések hallatszottak. Az egész gerincről lőttek minket, ami arra mutatott, hogy rajtunk ütöttek. Megszerveztem a kis település védelmét, hogy ott

várjuk be az életben maradottakat, és a visszavonuláshoz kijelöltem a Río Grande felé vezető utat. Nemsokára megjelent a sebesült Benigno, aztán Aniceto és Pablito, akinek erősen megsérült a lába. Miguel, Coco és Julio elestek. Camba eldobta a hátizsákját és eltűnt.

Szeptember 28. Keserű nap. Egy alkalommal már azt hittük, hogy az utolsó lesz. 10 órakor közvetlenül előttünk elvonult 46 katona hátizsákkal felszerelve, és már úgy tűnt, hogy oszlopuk soha nem ér véget. 12 órakor újabb, 77 emberből álló oszlop jelent meg. A legalkalmatlanabb pillanatban váratlanul lövés hallatszott, és a katonák lehasaltak. Tisztjük megparancsolta, hogy ereszkedjenek le a szurdokba, s attól féltünk, hogy éppen oda jönnek, ahol mi rejtőzünk. De végül a tiszt beszélt valakivel rádión, nyilvánvalóan megnyugodott, és parancsot adott a továbbvonulásra. Menedékünk nem védett volna meg egy felülről jövő támadás ellen, és felfedeztetésünk esetén a visszavonulás meglehetősen bizonytalannak mutatkozott.

Éjszaka nem gyújtottunk tüzet. Nem szeretném újra hallani a lövéseket, amelyek rendszerint a szürkületet köszöntik. Holnap az egész napot a telephely környékének a felderítésére szánjuk. Könnyű eső áztatott bennünket, de azt hiszem, nem volt elég bőséges ahhoz, hogy elmossa a nyomainkat.

Szeptember 30. Még egy feszültséggel teli nap. Reggel a chilei Balmaseda-rádió közlése szerint a hadsereg legfelsőbb köreiben kijelentették, hogy Che Guevarát bekerítették egy erdős hegyszorosban. A helyi rádióállomások hallgatnak erről, de a hadsereg pontosan tudja, hogy itt tartózkodunk. Hamarosan megkezdődött a katonák vonulása az úton mindkét irányban. 12 órakor 40 katona haladt arra, több oszlopban. A házhoz mentek, betelepedtek, őröket állítottak, és nagyon idegesen viselkedtek. Mindezt Aniceto és Pacho jelentette. Intí és Willy azzal a hírrel jöttek, hogy a Río Grande egyenes vonalban 2 kilométernyire van tőlünk, a vízmosás felső részén három házat láttak, és egy jól elrejtett helyen pihenőt tarthatunk. Vizet kerestünk, majd este 10-kor megkezdtük a fárasztó éjszakai menetelést, ami nagyon lassan ment Chino miatt, aki nehezen tájékozódik a sötétben. Benigno jól érzi magát, de a Doktor még mindig nem jött helyre.

A HÓNAP MÉRLEGE

Az erőgyűjtés hónapjának ígérkezett, és majdnem azzá is lett, de az az összecsapás, amelyben Miguel, Coco és Julio életét vesztette, mindent elrontott. Aztán veszélyes helyzetbe kerültünk, és azonkívül eltűnt León. Camba elvesztése tiszta nyereség.

Kisebb csatározásokban megöltünk egy lovat, és harcképtelenné tettünk egy katonát. Urbano lövöldözésbe keveredett egy őrjárattal, és szerencsétlenségünkre rajtunk ütöttek Higuerasban.

Lemondtunk az öszvérekről, és azt hiszem, nem is fogunk többé hozzájuk folyamodni, hacsak újból le nem ver az asztma...

Érvényben maradnak a múlt hónap jellemző vonásai, de a kormánycsapatok fokozni kezdték akcióikat, a parasztok pedig egyáltalán nem segítenek nekünk, és árulóinkká válnak.

Október 3. Anélkül, hogy vízhez jutottunk volna, újra felkapaszkodtunk a gerincre, amely uralkodik az út felett, ahol a katonák járkálnak. A nap többi részét tökéletes nyugalomban töltöttük, estefelé leereszkedtünk, és kávét főztünk, amelynek illata csodálatosnak tűnt, bár a víz keserű volt, és zsíros csajkában főtt. Aztán lisztből tésztát készítettünk, és megettük, az útra pedig rizset főztünk tapírhússal. 3 órakor előzetes felderítés után elindultunk, szerencsésen megkerültünk egy ültetvényt, és lementünk egy szakadékba, de ott sem találtunk vizet, a nyomok pedig arra utaltak, hogy katonák jártak arra.

Október 6. Felderítőink nem messze tőlünk egy házat fedeztek fel, és kicsit távolabb a mélyedésben vízre bukkantak. Arra indultunk, és egész nap ennivalót főztünk egy hatalmas szikla alatt, amely tetőként borult fölénk. Ez a nap nyugtalanító volt számomra: fényes nappal lakott vidéken jártunk, és egy katlanban telepedtünk meg.

A chilei rádió a cenzúra ellenére bemondta, hogy ebben az övezetben 1800 katona vadászik ránk.

Október 7. 11 hónap telt el bukolikusan nyugalmas gerillaháborúnk megkezdése óta. Fél egykor egy kecskét legeltető öregasszony betévedt abba a szakadékba, ahol mi rejtőztünk, és fel kellett tartóztatnunk. Az asszony semmi érdekeset nem mondott a katonákról, minden kérdésünkre azt válaszolta, hogy semmit sem tud, és már rég nem volt sehol. Éppen csak a környékről mondott egyet-mást: szerinte egy mérföldnyire tőlünk van Higueras, ugyanannyira Jagüey és két mérföldnyire Pucara. Fél hatkor Inti, Aniceto és Pablito hazáig kísérték. Az asszonynak van egy gyenge, fejlődésben visszamaradt lánya. 50 pesót adtunk neki, és megkértük, hogy senkinek egy szót se rólunk, de kevés a reményünk, hogy betartja az ígéretét. 5 órakor sápadt holdvilágnál tovább indultunk. Az út nagyon fárasztó volt, és annál az ároknál, ahol megálltunk, észrevehető nyomok húzódtak. A közelben nem láttunk lakóházat, de krumpliföldeket találtunk, amelyeket

az ott folyó patak vizével öntöztek. Éjjel 2 órakor megpihentünk, értelmetlen lett volna tovább menni. Az éjszakai menetelések idején Chino valóságos teherré válik.

A hadsereg egy furcsa közleményt adott ki arról, hogy Serranóban 250 főnyi katonaság tartózkodik, amely nem engedi ki a gyűrűből a 37 bekerített gerillát. A helyet is megjelöli, ahol rejtőzünk — az Azero és az Oro folyók között. Azt hiszem, ez a közlemény diverziós jellegű.

JEGYZETEK

1. A továbbiakban Guevara ezt a személyt hol Pachungónak, hol Pachónak nevezi.

2. Máshol: Bigote, Loro és Jorge.

3. Bolívia fővárosa.

4. Máshol: Papi, Ricardo és Chinchu.

5. Kuba.

6. Aliusha — Che Guevara leánya.

7. Máshol: Joaquín és Vilo.

8. Mario Monje Molina, akkoriban Bolívia Kommunista Pártjának első titkára.

9. A bolíviai Moísés Rodríguezről van szó.

10. Máshol: Apollinar és Polo.

11. Máshol: Moro, Morogoro, Muganga és a Doktor.

12. A későbbiekben: Pedro.

13. Így nevezik Bolíviában az autóbuszt. Itt azt a csoportot jelzi, amely élelem szerzésére vagy más feladat teljesítésére indul.

14. Kukoricalisztből sütött lepény.

15. Ildita — Che Guevara leánya.

16. Ernestico — Che Guevara fia.

17. Bozótvágó kés.

18. A nemzeti gárda, a bolíviai rendőrség egyik szervezetének a katonái.

19. Ezek a zárójelek az olvashatatlan vagy a Guevara által kihagyott szavakat jelölik.

20. René Barrientos Ortuno tábornok — Bolívia elnöke; a hatalmat katonai puccs útján ragadta magához.

21. A nemzeti felszabadító mozgalmak leverésére különlegesen kiképzett amerikai alakulatok.

22. Venezuela elnöke.

23. Seiita — Che Guevara leánya.

24. Argentína elnöke.

A naplórészleteket — rövidítve — a szovjet újságíró-szövetség lapja, a Za rubezsom (1968. 42—43.) válogatása alapján közöljük.

Forrás: Korunk, 1969/1. sz. / 38-59. oldal

*

Bodor Pál: Profán tűnődés Che Guevarához

BEVEZETŐÜL: a versnek ezt a részletét azon az éjszakán írtam, az Úr 1967. esztendejében, amikor halálhírét az összes baráti és ellenséges hullámhosszokon bemondták az összes szpíkerek, csicsergő női szopránhangok szőkén és könnyű-pikáns kölnivizeket idézően, és szekszepiles althangok meg férfias baritonok, és mindenféle nyelvek, melyek magukhoz idomították, lágyítva avagy érdesítve a halott fiatal orvos nevét, mely egészen másképp hangzott a svédek, az albánok, a franciák, az arabok, az izraeliek, oroszok, kínaiak és magyarok ajkán, éppúgy, ahogy egészen másképp ejtik a világ minden nyelvén Jézus Krisztus nevét a gyönyörű és mégis megbukott keresztény internacionáléban. Azon az éjszakán még nem tudhattam, hogy ez a szenvedélyes, okos, felnőtt kamasz rövidesen politikai vallásalapítónak számít sokak szemében; de

a nosztalgia kamasz-múltunk iránt, amikor– – – – – – – – – – – – – –– – – – – – – – – – – – – –

Mind ritkábban papírra vetett gondolatjelekkel szakítom félbe magam: mert egy bevezetőben nem mondom el sem azt, amit még meg kell írni, sem azt, ami megfogalmazhatatlan, és még kevésbé azt, amit felesleges szavakba önteni.

Részlet tehát az alábbi vers-följegyzés — talán könyv lesz belőle.

Könnyű nekem papolni, Che,

bevettem már az altatót —

egy óra múlva

mit nekem a Te örök halálod,

ha nyolc órára elalhatom

a kerek altató

fehér holdja alatt?

Könnyű nekem papolni, Che Guevara,

itt, fele úton a Perzsa-öböl

és az Északi-sark között,

ahol középtermetűek az emberek,

közepesek a nyarak, az esők,

és kötéltáncomat e középen nyugodtan végigjárom:

egyensúlyozó rudam egyik végén a Hold,

másikon a Nap —

könnyű nekem papolni, Che Guevara,

nem is tudom, mikor járt utoljára

revolver vasa a kezemben —

az is közepes kozák forgópisztoly volt tkp —

és egész életemben három golyóm volt hozzá

három világhoz —

Mondd, Che, mi a halottak véleménye rólunk?

Mondd, Che, ki küldött Téged oda fel, fel:

forradalmat szervezni mennyben és pokolban;

Mondd Che Guevara, most odafent

a Nirvanától kissé balra

az Úristen szakálla fölött

hány embered áll már mindenre készen?

Ugye, Che, lejössz majd torzonborz, szakállas

angyalokkal,

ugye, Che

géppisztolyt is a kezükbe nyomtál már

(micsoda célkarikák a glóriák, apám!)

ugye, Che

az angyalok belédszerettek,

és ropog a puska

a trónus körül?

Könnyű nekem papolni, Che Guevara,

velem szemben lila orgonák vigyorognak

egy ronda képen,

a lezárt tv vakon hallgatózik,

s a papucsom az ágy előtt vár...

Ugye, Che?

Nézd, néha azt hittem, az asszonyok elől

menekültél a fegyverhez, veszélyhez,

menekültél föl a miniszteri székbe

és vissza a dzsungelbe,

mert mi mind előlük vagy utánuk futunk, Che,

ha nők szeme nem lenne rajtunk,

nem lennénk sem hősök, sem csibészek,

sem banditák, sem istenek, te Che,

de vannak, Che, be jó, hogy vannak mégis,

ha nem lennének, sosem mozdulnánk.

Che, meg kell tanulnom spanyolul,

és meg kell tanulnom Argentínát, Bolíviát, Kubát,

és látnom kell Anyád s asszonyaid,

és meg kell írnom (egyszer majd) e század

legutolsó hőseposzát.

Ó, anakronisztikus fegyveres Krisztus, te,

fehércsempés fürdőszobák korában

és Rolls-Royce-ok és divatbemutatók

és zümmögő, finom gépagyak

meg 250 000 tonnás tankhajók korában,

Ernesto Che Guevara

a kubai proletárbank állami elnöke

te konok gyerek-Hemingway,

te,

Ernesto Che Garibaldi - - -

könnyű nekem papolni, ágyam előtt vár a paplan,

a föld alatt a bérelt helyem,

az égben a halálom,

az ágyban asszonyom,

elsején a fizetésem,

Ernesto Che,

olyan gyönyörűen komoly voltál,

mint mi 16 éves korunkban,

és úgy nézek fel rád,

mint az élő a halálra.

Amikor Nicolas Guillénnel beszélgettem

reggeltől estig,

egy szénselyem hajú lány,

Haydé Boud

nézett gépfegyver-szemével;

amikor Raffael Albertit hallgattam,

öreg mosolya mellől

furcsa leánya figyelt rám;

amikor Rád gondolok,

Jordant látom magam előtt

az ösvényen,

és vöröshangú, kemény harangok szólnak:

Che! Che! Che!

*

Csoóri Sándor: Meghasonlott regényhős?

Esszé (részlet)*

Fél füllel hallom, hogy az úgynevezett baloldali, kommunista fiatalok, akik azt se tudják, hova rohan ősszel az ördögszekér, fölfedezték maguknak Che Guevarát, a legendás, kubai forradalmárt, akit negyvenhat évvel ezelőtt, a kubai vesztegzár utáni napokban én is fölfedeztem, sőt két alkalommal személyesen találkoztam is vele Havannában. (...)

De mi közöm nekem ezekhez a jól öltözött, szükséget nem szenvedő, újbaloldali ifjakhoz? Egyedül az, hogy ők is a vállukon próbálják a magasba vinni Che Guevarát, miként én is ezt tettem az 1960-as évek elején. Ennek a rajongásnak akkor két oka volt. Az első ok az volt, hogy minden magyar költő közül egyedül én találkoztam vele Havannában, a másik ok pedig az, hogy az 1956-os magyar forradalom letiprása után jó volt egy olyan fiatal forradalmárt látni, mint amilyen ő volt.

Először a Riviéra szálloda előterében találkoztam vele, ahol Kuba fölszabadulásának a harmadik évfordulójára érkező külföldi vendégeket fogadta – így a magyar íróküldöttséget is –, másodszor pedig az országos ünnepen, a José Marti téren, ahol legalább másfélmillió kubai zsúfolódott össze s hallgatta három órán át Fidel Castrót, végignézte a kis szigetország minden dübörgő tankját, a Disznó-öböli győztesek díszmenetét és révületbe esve legalább harminc hadirepülőjét, amelyek hetven-nyolcvan méter magasságban húztak el a fejünk fölött, olyan végítélet hangulatot idézve föl, hogy már-már az apokalipszis kellős közepén éreztük magunkat.

Che Guevarának valójában ott kellett volna állnia a díszemelvényen, a két Castro és Dorticos államelnök társaságában, de ő a világkirakat előkelő helyéről lemondva, ott járt-kelt mi közöttünk, az ünnepségre hívott vendégek között, mutatós szépfiúként, harminchárom évesen. Láthatóan jobban érezte magát egy emelettel lejjebb a művészvendégek, a diplomata vendégek között, mint a moszkvai fölvonulásokat utánzó isteni páholyokban. De az is lehet, hogy 1962-ben már nem voltak olyan lélekközeli viszonyban Castróval, mint az ország fölszabadítása közben.

Negyven év után már nem emlékszem világosan, hogy ez a nehezen magyarázható elkülönülés az én titkos gondolatom volt-e vagy valamilyen elszabadult pletyka? Mindenesetre tetszett nekem ez a fesztelenség, a kötelékeit leoldó ember könnyedsége. Nem hiányzott neki másfélmillió emberi szempár, se beteges napoleóni gőg. Ha a tolmácsnőnk kissé bátrabb és csinosabb lett volna, mint amilyen volt, néhány mondatra megállítottam volna Guevarát, és megkérdeztem volna, mit tud a mi ’56-os forradalmunkról, amelyről Albert Camus olyan elragadtatottan és visszavonhatatlanul írt.

*

Ekkor én még csak fényképről ismertem a mágikus férfit és mindössze egy rokonszenves történetet hallottam róla. 1952-ben, a huszonnégy éves Ernesto Guevara orvostanhallgató, a későbbi Che, egyik barátjával, Alberto Granadóval elhatározta, hogy bebarangolják egész Latin-Amerikát. Autójuk nem volt, csupán egy megviselt motorkerékpárjuk, ezzel vágtak neki a nagy útnak. Haiti és a Dominikai Köztársaság kivételével minden államot bejártak. Mi volt ez? Kalandvágy? Két fiatalember regényes erőpróbája? Vagy egyszerű emberi kíváncsiság? Annyi bizonyos, hogy nem a lappangó aranybányák fölfedezésének a vágya hajszolta őket és nem is az ismeretlen pillangófajták életének a kutatása, sokkal inkább a szegényeké. Latin-Amerika többszöri felfedezése után a megválthatatlan nyomor eltömegesedését akarták megismerni.

A két barát ugyanazt csinálta nagyban, mint néhányan mi kicsiben, a téeszesítés zsarnoki éveiben. Futkostunk az országban mindenfelé: Zámolytól Mátészalkáig, Bátától Sármellékig, a hódmezővásárhelyi tanyavilág süppedő házaitól Göcsejig, hogy amit megtudhatunk, a magunk tanúskodása közben tudhassuk meg, ne pedig összegereblyézett hallomásokból.

A megtiport parasztok sérüléseiből sok esetet tudnék elmondani, de csak kettőt említek meg. Egyik keresztapámnak a fia testi hibával született: csökevényes lábbal. Nehéz paraszti munkára alkalmatlan testtel. De az esze annál fényesebb volt. A család már korán elhatározta, hogy kitaníttatja a fiút. A téeszesítés idején már másodéves közgazdászhallgató volt. A családfő semmiképpen sem akart belépni a kolhozba, minden rábeszélésnek ellenállt. A negyedik nap megjelent náluk egy öttagú beléptető brigád, hogy a tanácsházához kell keresztapámnak mennie, ahol sokan összegyűltek már. Beültették az autójukba, de nem a tanácsházához vitték, hanem a falu fölötti temetőbe. Már sötétedett. És ott a sírok között közölték vele, hogy szeretnék tőle megtanulni a huszárverbunkot. Azt én nem tudom – válaszolta nekik. Nem tudja? – képedtek el a téeszszervezők. Hajnalig bizonyára megtanulja. És csak úgy mellékesen közölték vele, ha nem lép be, holnap kirúgatják a fiát az egyetemről. Most pedig jöjjön a tánc! Két ceruzát dugtak a két orrlukába, hogy ha mégis meggondolja magát, közel legyen az íróeszköz. Szerencsétlen hamarosan meggondolta.

A másik rokonomat, keresztapámmal ellentétben csakugyan a tanácsházára hívták be. Beültették egyik üres hivatali helyiségbe, s kezébe nyomtak egy ébresztőórát. Előbb azonban fölhúzták délután négy órára: ennyi ideje van arra, hogy döntsön: belép vagy nem. Az óra ott ketyegett a rokonom kezében. De úgy két óra tájt botütések és jajgatások szüremlettek át hozzá. Vernek valakit somfabottal – futott át rajta iszonyattal. A páholás tompa hangjait is tisztán hallotta. Három órakor megismétlődött a botozás és a jajveszékelés. Négykor én következem. Négykor, amikor az órája csöngetett, beléptek hozzá ketten az irodahelységbe. Az egyik azt kérdezte tőle: No, szomszéd, elég volt-e a gondolkodási idő?

A kérdésre nem felelt szóval, csak bólintott.

Másnap kiderült, hogy sem a botütések, sem a jajgatások nem voltak igaziak. Megrendezett színházi jelenet volt az egész megfélemlítés. Egy korpával megtöltött zsákot vertek irgalmatlanul, közben egy színészi képességekkel megáldott férfi jajgatott élethűen a zsák mellett.

Sok csúnya jelenetet elfelejtettem a kommunizmus korából, de ezt a röhögtető, cinikus jelenetet soha nem felejtem el. Ez árulja el legátélhetőbben, hogy a Rákosi-rendszer és a Kádár-rendszer parancsoló emberei hogyan is gondolkodtak a magyar népről!

Gondolom, Che Guevarát és barátját, Alberto Granadót is hasonló ösztönök hajszolták végig Dél-Amerikán. Együtt akarták látni a felhőkarcolós nagy városokat és a peremükön elhelyezkedő deszka- és bádogvárosok nyomornegyedeit. A lepratelepek égbekiáltó mocskát, a látható sebek tömegét, amelytől még a fák is undorodnak.

Valószínű, hogy e nélkül az utazás nélkül Che Guevara sose lett volna az, aki lett. Hiszen a szegénység rögtön forradalmi pártot alapít az ember szívében, ha összetalálkozik vele a Földön. Guevara motoros naplójából idézek néhány mondatot: „A házaspár megdermedve és egymáshoz bújva a sivár éjszaka hidegében, eleven képviselője volt a világ bármely részén élő proletariátusnak. Egyetlen nyomorult takarójuk se volt, amellyel betakarózhattak volna, így aztán odaadtuk nekik az egyik takarónkat, mi meg Albertóval a másikba burkolóztunk, ahogy tudtunk. Életem egyik leghidegebb éjszakája volt, mégis olyan, amely testvéribb érzéseket ébresztett bennem – az én szememben legalábbis különös emberfaj iránt.”

Ha netán írónak készült volna Guevara, meglehet, hogy ő lett volna a nagy mexikói költő és tanulmányíró, Octavio Paz utódja és Gabriel García Márquez barátja vagy vetélytársa. De Che Guevara forradalmárnak készült, ráadásul szeplőtelennek. Ez volt a jelmondata: „A forradalomban vagy győz, vagy meghal az ember.” Harmadik megoldás nincs.

Talán meghökkentem az olvasót, ha bevallom, hogy élete első szakasza leginkább a mi Petőfi Sándorunkra hasonlított. Arra a Petőfire, aki az Akasszátok fel a királyokat! és az Egy gondolat bánt engemet című verset írta. Lehet, hogy egy megkésett Simon de Bolivár volt, a 20. század körülményei között? De regényes varázsa megfiatalította a történelmet s természetessé tette a 20. században is.

Ernesto Guevara nem Kubában született, hanem Argentínában, Rosalioban. 1928. június 14-én. Értelmiségi családban. Érettségi után az orvosi egyetemre iratkozott be Buenos Airesben s ott is végezte el. De nem tudott megragadni egy kórházban, sem egy orvosi rendelőben, hamarosan elkezdte bolyongásait. Ebben a menésmámorában is Petőfire hasonlított, aki minden zugát ismerte hazájának.

Huszonhat éves, amikor végignézi, hogy az Egyesült Államok segítségével hogyan döntik meg Jacobo Arbenz demokratikusan megválasztott kormányát Guatemalában. Saját leveretésként éli meg ezt a gyalázatos eseményt. Neki is el kell menekülnie a kis országból. Az argentin nagykövetség segítségével Mexikóvárosba érkezik. Ekkor még magányos harcos, az indulatai és élményei vezérlik, de itt, Mexikóban ismerkedik meg a száműzetésben élő forradalmárokkal, Fidel Castróékkal, akik 1953-ban, Santigo de Cubában megkísérelték elfoglalni a város nagy laktanyáját, a Moncadát. A támadást szombati napra tervezték, azzal a józan elképzeléssel, hogy a hivatásos tisztek a hét végén mindig hazamennek a családjukhoz, és így nagyobb esélyük lesz megszerezni a laktanya fegyvereit, s a fegyverek birtokában országos felkelést robbanthatnak ki. Olyan felkelést, amely megdönti Batista elnök önkényuralmát, aki farsangi álarc mögül az Amerikai Egyesült Államok érdekeit védi és természetes, hogy a magáét is.

A laktanyát nem sikerült elfoglalniuk, a támadásban sok városi gerilla elesett, az életben maradókat pedig elfogták. Elfogták, és tizenöt évnyi börtönre ítélték valamennyiüket. De két év múlva közkegyelmet kaptak, azzal a feltétellel, ha száműzöttként elhagyják Kubát.

Mexikó fogadta be a kiutasított, fiatal felkelőket.

*

Ötven évvel ezelőtti olvasmányaimból az dereng föl, hogy Fidel Castro itt, Mexikóban fedezett föl egy legendás hírű spanyol tábornokot, aki Franco ellen harcolt a polgárháborúban, s ezért 1939-ben neki is el kellett hagynia a hazáját. Fidel Castro azért kereste meg ezt a magas rangú katonát, hogy álljon az élükre, s száz emberüket készítse föl egy kíméletlen partizánharcra, mert ők mindenképpen vissza akarják szerezni Kubát, gyönyörű szigetországukat. A nyugdíjas tábornoknak tetszett a parázsló fiatalember, de mosolyogva utasította el a kérését, mondván, hogy neki már tizenvalahány éve jól üzemelő bútorgyára van és több üzlete is a fővárosban, nem hagyhatja őket ebek harmincadjára.

Néhány nap múlva azonban föltámadt benne a múlt, az ifjúsága, minden sírba eltemetett haragja, s latinos könnyedséggel fordított egyet az életén: eladta bútorgyárát és üzleteit, s az árán vett egy olyan farmot Mexikóban, ahol hegyek is vannak, szakadékok, erdők, magányos fák, embert elnyelő gizgazos rétek, sőt még egy folyó és egy zuhogó vízesés is.

Hosszú hónapokon át ezen a vad vidéken gyakorlatoztak Castróék. Edzették magukat, növelték testi erejüket és akaraterejüket. A partizán hétpróbák közt szerepelt olyan föladat is, hogy kiküldtek valakit egy távol eső, magányos fához, ahonnét nem volt szabad elmennie még két lépésnyire sem. Voltak olyan gerilla újoncok, akik három napot és három éjszakát ott álltak egyfolytában, élelem nélkül, pár kortynyi vízzel. Ha farkasok vagy medvék támadták volna meg őket, önvédelemből sem használhattak volna lőfegyvert, csak tőrt. Mert a fegyverhang árulkodó jelzés lett volna a képzeletbeli ellenség számára.

Az előző évben, mint valami becsületrenddel kitüntetett lovagok, azt nyilatkozták egy világlapnak, hogy az 1956-os évben fölfegyverkezve jönnek vissza és fölszabadítják Kubát.

Ezzel a kendőzetlen üzenettel nemcsak Batistáéknak üzentek, hanem a kubai népnek is, hogy: készüljenek a forradalomra, készüljenek a megpróbáltatásokra.

De elmúlt augusztus, el szeptember és október is, azonban nem történt semmi. A fordulópont november első napjaira érett meg: Castroék vettek egy Gramma nevű jachtot, azzal készültek partra szállni.

Elindulásuk rossz előjelekkel kezdődött. Először az derült ki, hogy a száz, elszánt gerillából csak négynek volt hajózási gyakorlata, a többieknek nem. És amikor minden szükséges holmit: élelmet, fegyvert, kötszert, aknákat, lőszert fölpakoltak a hajóra, a kapitány kijelentette, hogy a súlyos rakomány mellett a száz gerillából csak nyolcvankét ember szállhat föl a tengerjáró yachtra, tizennyolcnak Mexikóban kell maradnia. Rögtön kitört az őrület: ki mehet, és kinek kell maradnia? Amikor ez eldőlt, jött a még nagyobb csapás: a tizennyolc ember hátizsákját ki kellett választani a többi egyszínű hátizsák közül. Valaki eltévesztette a magáét, s ez csak akkor derült ki, amikor a Grammát elkezdte táncoltatni az óceán, és a haza fölszabadítására induló elszánt forradalmárok sorra tengeribetegségbe estek. Hánytak, vécére szaladgáltak, az orvostól várták a segítséget. Sajnos, ő se tudott rajtuk segíteni, mert véletlenül valaki azt a hátizsákot vitte magával, amelyben a tengeribetegség ellen védő orvosság lapult. Szinte tragikomikus volt az önfeláldozásra fölkészült gerillák csapata. De a balszerencse ezzel még nem ért véget. Egyik felkelő, hányás közben, beleesett az óceánba. Most aztán mit csináljanak? Ha magára hagyják társukat, barátjukat, elkövetik az első, megbocsáthatatlan bűnt, amelyből soha, de soha nem tudnak kilábolni. Ha pedig megpróbálják kimenteni, a mentéshez föl kell kapcsolni a hajó fényszóróit. Ezt pedig valamelyik járőröző hajó kapitánya észreveszi, és azonnal jelenti a parti őrségnek, hogy gyanús fényeket látott. Dönteni kell minél előbb! Castro úgy dönt, hogy gyújtsák föl a fényszórókat és mentsék meg bajtársukat. Mit ad Isten! Hosszadalmas keresés után megtalálják. Mondhatnánk azt, hogy erkölcsileg rengeteget nyertek, de ezzel rengeteg időt is veszítettek. Ettől a perctől kezdve csakis éjszaka hajózhattak. November 30-án akartak volna partra szállni, de csak december 2-án sikerült. A Gramma egy mocsaras vidéken futott zátonyra. Che Guevara naplója szerint ez sokkal inkább hajótörés volt, mint partraszállás. A zátony mögött cukornádültetvények voltak, s amikor elérték ezt az ültetvényt, a parti őrség szolgálatos repülői jó szimattal fölfedezték őket, s elkezdték lőni a bújtató, sűrű ültetvényt. Ez volt az első találkozásuk az ellenséggel. Che Guevara maga írja le: annyira meglepte őket ez a fogadtatás, hogy elbújva egy vastag nádszál mögé, azt üvöltözte eszelősen: csönd legyen fiúk! Nem értitek? Csönd legyen!

Manapság, amikor ölőgépnek nevezik őt, saját vallomása alapján, nem szabad elfelejtenünk, hogy ez a repülőtámadás volt az első mutatványos ölőgépezet. A nyolcvankét gerillából csak tizenketten élték túl a partraszállást. A többiek meghaltak vagy sérülten fogságba estek.

Aki egy ilyen mészárlást túlél, és utána még cselekedni tud, azt nem akármilyen fából faragták. Melyik újbaloldali ifjú vállalkozott volna a folytatásra, mondjuk, a milliárdos Gyurcsány vagy Kóka oldalán? Mikor megismertem ezt a történetet, rögtön a mi 1956-os október 25-i Országház téri jelenetünkkel kötöttem össze: a térre néző házak tetejéről máig ismeretlen ávósok lövik halomra a fegyver nélküli tüntetőket – hazafiakat! Egyetlen céljuk volt csupán, a gyilkosság! Mégpedig a kényelmes, kéjes orgyilkosság!

A tizenkét életben maradt forradalmár – három csoportra oszolva – elhatározta, hogy a Sierra Maestra legendás erdejében találkozik egymással. A magas sziklák és a védelmező fák világában, ahova nem tudnak utánuk menni se tankkal, se autóval Batista zsoldosai. Sőt, repülőgéppel is hiába köröznek fölöttük, semmit se értek volna el. Ilyen helyeken csak szabad embereknek van keresnivalójuk. Nem véletlen, hogy az első győzelmüket is itt harcolták ki Castróék, ügyességgel és vakmerőséggel.

Volt az erdő alján, lent a hegy lábánál egy világvégi kaszárnya. Egy megerősített katonai helyőrség. Castróék a bokrok mögül két hétig figyelték a kaszárnyalakók minden napját. Reggel tornáztak, délelőtt gyakorlatoztak, a nap többi részében kártyáztak, kézilabdáztak vagy unatkoztak, mint egy elvilágiasodott kolostorban. Tisztjeik gyakran magukra hagyták őket. Egy-egy őrmesterre hagyva a kaszárnyát. Ezek között az altisztek között volt egy őrmester, aki gyakran lóháton lelovagolt a völgybe. Kiderült, hogy a hegy alatti turistapihenő kocsmáját látogatja. És visszafelé mindig pityókásan jövöget. Néha-néha még dalolgat is. Egyik ilyen mámoros állapotában az erdei úton három gerilla, persze fegyver nélkül, megbarátkozott vele s elkísérte egy darabon. Három nap múlva újra találkoztak, mint valami természetbarátok. Aprólékosan kiszedtek belőle mindent. Az őrmester részegen szinte kérkedve válaszolt nekik, mintha a kaszárnyában ő volna a főatyaúristen. Másfél hét múlva azt is megtudták tőle, hogy a közeledő ünnepen a hét végére sokan hazamennek. Castróék ezen a hétvégén foglaltál el a kaszárnyát. Egy-két puskalövés is eldörrent, öten meg is sebesültek, de Che Guevara bekötözte őket, sőt gyógyszert is hagyott ott nekik.

Másnap az egész ország tudta, hogy tömérdek fegyvert szereztek a fölszabadítók. S hogy valami tettlegesen is bekövetkezett. Che Guevara már az első rajtaütésen is kiváló ötletgazdának és parancsnoknak bizonyult, ami a későbbiekben újra és újra megismétlődött. Guevarát mindenki becsülte és szerette, de ő maga nagyon vigyázott arra, hogy mindig Fidel Castro mögött maradjon. Talán ezért is engedte meg neki a kezdeményező, a főparancsnok, hogy Havannát Che Guevara foglalhassa el.

*

Háromhetes kubai vendégeskedésünk idején Che Guevarában én csak a forradalmárt, a vakmerő és mosolyogni tudó férfit ismertem meg, aki mögött ott volt a sok-sok megpróbáltatás, a sok-sok halál; az erdők marconasága, szépsége; a gyaloglások őrülete; a tengerközeli lápok mocsárbűze; a szekrény nélküli parasztházak sivársága, amikor csak egy rongydarabot kell félrehajtani, ha be akarnak lépni a szobába; ott volt egy felejthetetlen kis kutya is, aki az erdőben csatlakozott hozzájuk, s akit egy életveszélyes pillanatban kézzel kellett megfojtaniuk, nehogy ugatásával elárulja őket. Bármilyen képtelenül hangzik is, ha könnyek között fegyverrel pusztítják el, a fegyverdörrenés rájuk hozhatta volna a veszedelmet és ettől kezdve vége a haza fölszabadításának. A parasztok nem kaphattak volna földet, nem államosíthatták volna az Amerikai Egyesült Államok monopóliumait, köztük a legnagyobbat, a United Fruitot, amelyért húsz éves futamidejű négyszázalékos kamatozású államkötvényeket adtak.

Idehaza Magyarországon szinte semmit sem hallottam a kubai forradalomról. Hat évvel az ’56-os események után egyébként sem volt mindennapos közszolgálatban a forradalom szó, szertelenül csak az ellenforradalom szavunkat emlegették. Belecsúnyult ebbe a nyelvünk, belecsúnyultak azok a gyászmagyarok is, akik napról-napra csak erről fecsegtek. Nagy Imrééket ekkorra már kivégezték; a 303-as parcella tele volt vértanúkkal, s a börtönök is tele voltak magyar hazafiakkal. Az ügynökök pedig egyre mesteribb módszerekkel végezték munkájukat.

*

A kubaiak eredeti meghívója szerint nekünk már 1961. december közepén kint kellett volna lennünk Havannában. Először repültem volna át az óceánt, először szippanthattam volna mélyet a nagyvilág levegőjéből. De az utazásunk napról-napra halasztódott. Azt közölték velünk az Írószövetségben, hogy azért nem indulhatunk, mert kirobbant a kubai válság. Ismeretek hiányában rögtön arra gondoltam, hogy az Amerikai Egyesült Államok kormánya még három év után se tudja lenyelni a békát: a szigetország önállósulását. A rokonszenvem eleve a kisebbik népé és országé, Kubáé volt, amelyet Amerika egyetlen rúgással belerúghatna a Csendes-óceánba.

De két nap múlva másféle hírek lopakodtak be a kulcslyukon. Volt egy hajdani diáktársam az Üllői úti kollégiumban, aki nálam is ágról szakadtabb volt. Ha találkára ment, mindig kölcsönkérte tőlem a tavaszi kabátomat, és én mindig oda is adtam. Így aztán kialakult köztünk valamilyen humanista cinkosság, amelyről sose beszéltünk. A Margit hídon találkoztunk véletlenül össze.

– Azt hallom, Kubába készülődsz – mondta legnagyobb ámulásomra.

– Honnan tudod? – kérdeztem tőle barátian.

– Tudom és kész. Ha járatosabb leszel a politikában, előbb-utóbb úgyis megtudod.

– Csak nem te leszel hamarosan a belügyminiszter?

– Ott még nem tartunk, de… de így is forró a dolog. Tolmács vagyok. A szovjet katonai tanácsadó tolmácsa. Kimondtam, te pedig már el is felejtetted… Szóval azért nem mehettek, mert cirkusz van Kuba körül. A szovjetek rakétákat telepítettek Kubába, ahonnét kőhajításnyira van Florida, de egész Amerika is, és most vonul egymás felé a szovjet hajóhad és az amerikai. Kennedy elnök nem akarta elhinni, hogy a rakéták Kubában vannak, három nappal ezelőtt egy falnagyságú fényképfelvételt vittek be neki, hogy a két szemével láthassa, mire szánták el magukat a szovjetek. Kuba önálló ország, azt enged be, akit akar. S a szovjetek ezzel a közeli rakétatelepítéssel óriási előnyhöz jutottak.

– Tehát oda a kubai utam?

– Nem tudom. De az biztos, hogy a hajók már két napja elindultak egymás ellen. A tábornokok ma fölnagyított térképen tologatták a vezérhajókat olyan botokkal, mint amilyenekkel a biliárdgolyókat pöccintgetik. És amikor az az üzenet érkezett, hogy mindkét fél hajói megálltak, csak bámultak egymásra a vezérkari tisztek, hogy örülniük vagy búsulniuk kell-e? De, remélem, mindent elfelejtettél, amit mondtam. És ha mégis elutazhatsz, szerencsés utat kívánok neked.

Szédelegve mentem át a hídon, a Honvédelmi Minisztérium felé. A világhírek sűrűjében senkinek és semminek éreztem magamat.

*

Két nap múlva hívtak az Írószövetségből, hogy holnapután utazhatunk. Színes csapatot hoztak össze: Tatay Sándort, Pándi Pált, Galgóczi Erzsit, Györe Imrét és jómagamat. A Ferihegyről Prágába repültünk, ahonnét egy nagy géppel tovább: Londonon, Shanonon, New Fundlandon át Havannába. Huszonnyolc óráig zummogott velünk a négymotoros gép Kubáig. New Fundlandon hószakadás fogadott minket és utálatos hideg, Havannában pedig édenkerti idő. Napsütésben kevesebbet gondol az ember a háborúra, mint latyakos napokon. Kuba a fenyegetettség ellenére is élénk volt, színes, amikor megérkeztünk. A földet érés pillanatától kezdve, bárhova néztem, azt éreztem, hogy ebben az országban forradalom volt. Ez látszott a nők mozgásán, az arcán, még a katonaruha is megszépítette őket. Igazi szabadságreklám volt minden járókelő.

Másnapra azonban árnyalódott a kép. A kubaiak megtudták, hogy a szovjetek elviszik országukból a rakétákat. Mint a villámcsapás, úgy csapott közéjük ez a hír. Ugyanis a rakéták mellett biztonságban érezték magukat, nélkülük viszont erőtlennek és kiszolgáltatottnak.

Néhány óra múlva már egy haragos tüntetés örvénylésébe kerültünk bele. A nép azt kérdezte a kormánytól, miért engedi meg, hogy Amerika szomszédságában rakéták nélkül maradjon az ország? A tömeg Fidel Castrótól és Dorticos elnöktől várta a világos magyarázatot. Más-más hangnemben, de mindketten ugyanazt mondták: A rakétákat azért engedték betelepíteni, a disznó-öböli támadás után, hogy megvédjék vele a sziget szabadságát és a már megkezdett szocializmus fölépítését. Ez eddig rendben is volna – kiabálták a tömegből többen is dühösen, de akkor miért kell elvinni őket ilyen egykettőre? Azért kell elvinni, mert most ezzel védjük meg a kubaiak szabadságát. Milyen érvek ezek? Fából vaskarikák! Ördöglakatok drótból!

Negyvenöt év elmúltával is pontosan emlékszem erre a képtelen érvelésre, magamban mégis elfogadtam az egymással ellentétesnek látszó logikát. Íme, a politika kártyajátéka! Nem az igazságról van szó, hanem nagyhatalmi játszadozásról. Haszonnal járó alkukról. Csak hát mi köze van ezeknek Che Guevarához? Mi köze a végigharcolt forradalomhoz? – kérdeztem magamtól. Világosan tudtam, hogy Guevara nem irgalmas szamaritánusként viselkedett az ellenségeivel szemben. Egyik mondata így hangzott: „Forradalom, lövés nélkül? Nem vagytok épelméjűek.” A másik így: „A gyűlölet nélkülözhetetlen eleme a harcnak. Az ellenség könyörtelen gyűlölete teszi lehetővé, hogy túllépjünk természetes korlátainkon, és hatékony, hidegvérű gyilkológéppé váljunk.”

Ezt a gyilkológépes mondatot kapták föl azok, akik ma az újbaloldali fiatalokat próbálják elhallgattatni. Félreértés ne essék: én nem a milliárdos Gyurcsányhoz, Kókához odacsapódó, baloldali úrifiúkat védelmezem és nem is az őket támadó jobboldali legényeket, hanem a mostanában nagy lánggal fellobbanó guevarai talányt szeretném megfejteni. Mi is történhetett ezzel a rendkívül rokonszenves fiatalemberrel? Megrontotta a dicsőség? Elvakította a siker? Vagy azt hitte kamaszos szívvel, hogy a forradalmárok örök életre szóló védettséget szereztek mindenféle politikai malária és pestis ellen? Ilyesmit ugyan még nem éltünk át, de szeplőtelen hittel hisszük, hogy minden igazi forradalom nemes célokat tűz maga elé, s ezek a célok mindig jó felé irányítanak minket. Gondoljunk csak az 1789-es francia forradalom céljaira: szabadság, egyenlőség, testvériség. Volt-e ennél magasztosabb cél? Nem volt, de az idők távolából ma már eláshatjuk a hiedelmeinket, mert a forradalmakhoz odacsapódó politikát mindig az eszközök határozzák meg. Erre szokták a beavatottak mondani, hogy a politikus nem lehet finnyás, ha a győzelem forog kockán. Ügyesen, ravaszul mindent meg kell tennie. Nem véletlenül ünnepelték Európában, de másutt is a nagy találmányt: a machiavellizmust, hiszen a találmány lényege az, hogy a politikában az erény kevesebbet számít, mint a mindent legyőző hazugság és ravaszság.

*

Mióta emlegetni hallom Che Guevarát, mint afféle gyilkoló gépet, folyton azt keresem a történelemben, hogy a vérbeli gyilkosok közül ki szokta magát így nevezni? Nem mondta ezt magáról Napóleon, se Hitler, se Sztálin, se Pol Pot. Kellett valami szörnyű meghasonlásnak történnie ahhoz, hogy Guevara így mutatkozzék be a világnak, az emberiségnek.

Mire gondolhatunk? Arra, hogy Kuba csak látszatra vált szabaddá a forradalom győzelme után? Másképp fogalmazva: szabad prédájává vált a nagyoknak? Szemet vetett rá mindkét hatalom: Amerika és a Szovjetunió is, elsősorban érdekből, másodsorban pedig perverzióból, hiszen egy frissen fölszabadult országot olyan kéjjel lehet megszerezni és megrontani, mint egy kívánatos szűzlányt.

Sajnos, a kubai forradalmár erre a romlottságra – harc közben – nem is gondolt. Meggyőződésem, hogy Che Guevara szívesebben maradt volna továbbra is forradalmár, egy független ország nagy hírű képviselője, de a körülmények másra kényszerítették. Forradalmárból diplomatának kellett lennie, azaz politikusnak. A győzelem évében – 1959-ben – őt bízza meg Fidel Castro, hogy tárgyaljon az amerikai elnökkel Washingtonban. Ezzel fölhúzták előtte a zsilipet és jöttek az újabb és újabb meghívások: háromhónapos körútra indul Egyiptomba, Indiába, Indonéziába, Japánba, Srí Lankára. Nehru, Titó, Mao Ce-tung után Moszkvában tárgyal Hruscsovval. Valószínű, hogy már itt szóba kerülhetett a rakétatelepítés haditerve, amelynek az alkonyati óráit saját szememmel nézhettem végig.

A tengerparti nagy szállodában, a Hotel Riviérában laktunk. Esténként le-lementünk a bárba, ahol olyasféle műsorok peregtek előttünk, mint a párizsi Moulin Rouge-ban. Természetesen válogatott, gyönyörű táncosnőkkel és válogatott zenészekkel. Egyik este orosz mondatokra figyeltem föl. Meg is kérdeztem tőlük: netán a követségen dolgoznak? Nu, nu – mondta mosolyogva az egyik civil. – Mi kukoricanemesítéssel foglalkozunk, mivelhogy nagyon kedvezőek Kuba éghajlati viszonyai. Jóhiszemű világjáró lévén, minden szavát elhittem volna az orosz mezőgazdásznak, ha a mondat végén nem kacsint, és nem neveti el magát: – Mi olyan nagy kukoricafajtát tudnánk itt kitenyészetni, amelyik akkorára nőne, mint egy rakéta. Puk, puk!

Igen, ők azok: a rakéták kezelői, akiknek rövidesen el kell hagyniuk Kubát. Másnap, már ismerősként üdvözöltük egymást. A kubai rum hatására igazi európaiaknak tartottuk magunkat. Harmadnap már az 1956- s magyar forradalomról is ejtettünk néhány szót.

*

Egy mozgásba lendült társadalom, sőt történelmi korszakban az egyén is akkor tud csak előidézni komoly eseménysorozatot, ha gyorsabban működik, mint a rendszer maga. Che Guevara – minden jel szerint – a forradalom zajlásában – lekörözte ellenfeleinek a rendszerét és ezért is tudott győzni. Az én erkölcsi logikám szerint neki a forradalom után is forradalmárnak kellett volna maradnia, hogy arra a fiatalemberre emlékeztessen, aki barátjával végigjárta Latin-Amerika szegény, behorpadt, sivár vidékeit.

A benne lezajlódó drámákból és katarzisokból fél évszázad elmúlta után is csak arra gondolhatok, hogyha Guevarának tetszett volna a hatalommal együtt járó nagyságos élet, bizonyos, hogy ott marad a Castro- testvérekkel együtt Kubában, és soha nem megy el néhányadmagával Bolívia ismeretlen erdeiben füvön vagy avaron hálni, enni a hadi ravaszsággal megszerzett kenyeret. Ugyan ki tudná elképzelni, hogy George Bush egyik percről a másikra beöltözik az ejtőernyősök ruhájába és elmegy Bagdadba, harcolni a békéért? Igen, Bagdadba, ahol naponta legalább száz ártatlan felnőtt és kisgyerek hal meg!

*

A hatvanas években két verset is írtam Che Guevaráról. Az egyiket a poklokon átkelő, sikeres forradalmárról, a másikat az asztalra fölfektetett halottról, akinek levágták egyik alsó karját, hogy bizonyságul mutogathassák a világnak.

Mindkét vers róla szól, és természetesen rólam is. Ha voltak bűnei, amelyekről én kintlétemkor semmit se tudtam, azt motyogom ma magam elé, hogy ezek a bűnök részben az emberiség bűnei is voltak.

Csak azt nem értem, hogy került bele a képbe Gyurcsány Ferenc és hogyan kerültek bele az újbaloldal fiataljai?

*

A két vers közül – minden rám zuhanó vádat is elviselve – ideírom az elsőt.

Che Guevara búcsúztatója

Szerethettek volna a nők,

szerethetett volna a tenger,

te mindenütt otthonos és otthontalan,

lehettél volna Brazília selyemfiúja,

lokálok helytartója, éjszakákkal karambolozó költő –

mert a vakság hamujában

gyönyörű lábak járnak mindig,

mert a tenger lányai igazi férfiakra várnak.

*

S boldog, ki el tudtad árulni az édent,

lettél a század partizánja,

emberi lábnyom a járhatatlan őserdőben,

szakállas forradalmár,

géppisztolyos szépfiú,

Santa Clara városát mosolyoddal is meghódító.

*

Én láttalak és irigyeltelek:

vonult előtted a nyár, mint a tankhadosztály.

Vászon katonazubbonyodban

a szabadság verítékezett

s a jövő izzadságszaga csapott

orromba akkor,

erősebb volt, mint a narancskerteké.

*

Havanna boldog volt, mert ismert téged,

Havanna boldog volt, mert el tudtad hagyni őt is.

*

Bolívia erdeiben

nem a fejszék beszéltek legszebb nyelven,

nem a fűrész,

nem is a madarak.

A fák leadóállomásai

lélegzetvételed sugározták.

*

A hang, ha elhallgat, hiánya megmarad.

A test, ha megölik, hiánya testté válik:

adni kell neki kenyeret,

adni kell neki szabadságot.

*

Szerethettek volna a nők,

szerethetett volna a tenger,

te mindenütt otthonos és otthontalan.

Véres partizánsapkádat mosatlan elviselem

s most már mindig tudom,

merre bujkálsz.

* Részlet a szerzőnek az ünnepi könyvhéten Tizenhét kő a parton címmel, a Nap Kiadónál megjelenő esszékötetéből. (Új Forrás, 2007/6. szám)

*

Cseke Gábor kommentárja:

1969-es megjelenése idején valahogy átsiklottam a Korunk közlése fölött, most örömmel gondolok arra, hogy sikerült rábukkannom annyi évtized után. 1983 novemberében, nem sokkal megjelenése után viszont hozzájutottam - pár napi olvasásra - Moldova regényéhez (A napló), s olvasás közben, azon melegében, az alábbiakat jegyeztem be róla szűkszavú naplómba:

1983. november 12.

Moldova Gy. könyvét A naplót adta kölcsön Ibi (másodkézből). Gőzerővel olvasom. Első benyomás: Che Guevara élettörténete regényesítve talán hatásosabb lett volna. Meg aztán, hogy szellős a szedés, a tördelés, nagyok a spáciumok... Az olvasót akarták átverni vele? Később, mikor már benne járok a sűrűjében, mindezt elfelejtem. Falom a Naplót, amely talán nem is valóságos. De annak tűnik...

1983. november 13.

A Napló továbbra is nagyon izgalmas, eleven. Mindenek előtt a tanulságait tekintve: hát ezt csinálják a forradalmárok is? Erre fecsérlik erejüket, életüket? A szüntelen rejtezésre? A túlélésre? Mi ebben az egészben a hősiesség?