Petőfi Sándor költészetének román befogadása nem csak önmagáért érdekes. Benne,mint tükörben, szemlélhető a román-magyar viszony utóbbi másfél századának története, a maga felemelő és elszomorító pillanataival együtt. Hiszen a legnagyobb magyar költőről van szó, akinek költői nagyságát nem lehetett kétségbe vonni, akiről nem lehetett tudomást nem venni (hiszen akkor, amikor az első román fordítások megjelentek verseiből, azok már széltében ismertek voltak a világ nagy nyelvein), de akinek magyarságát - különösen a XIX. század második felében - olyan szívesen azonosították a kiegyezés utáni hivatalos Magyarország hivatalos nacionalizmusával. Ezért költészetének közel másfél százados román recepcióját végigkísérve azt nem tudjuk elválasztani a politikától, amely nemegyszer ennek a recepciónak is meghatározó eleme volt.

A kortárs magyar irodalomra az erdélyi román értelmiség jóval Petőfi fellépte előtt már figyelt. Csokonai Béka-egérharc-ának vagy Fazekas Lúdas Matyi-jának egykorú román tolmácsolásai ugyan kéziratban maradtak, de a XIX. század első fele román-magyar kapcsolatainak szorgalmas kutatói több olyan adatot sorakoztattak fel, amelyek arról tanúskodnak, hogy Kazinczy, Kölcsey, Kisfaludy Sándor, sőt Vörösmarty verseit széltében ismerte az erdélyi román értelmiség. Persze az irodalmi fejlődésnek, a román folyóiratkultúrának el kellett jutnia arra a szintre, amikor ezt az érdeklődést már nemcsak utalásokban tudjuk dokumentálni, hanem nyomtatásban megjelent fordításokban is.

Az úttörő szerepet ezen a téren két, egymást követően Pesten megjelenő román folyóirat vállalta magára, az 1861-ben indult és 1866-ig megjelenő Concordia és az 1863-65 között kiadott Aurora Română. Ebben látnak napvilágot egymás után Jókai román tárgyú novellái (a Jordaki feje 1862-ben, A bojárleány 1863-ban) majd mások is, s velük párhuzamosan Balázs Frigyes(?), Remellay Gusztáv, Beöthy László, Győry Vilmos, Vadnay Károly elbeszélései. Az első két, román átköltésben megszólaló Petőfi-vers (Az ember és az Ifjúság - mindkettő 1865-ben, G. Marchişiu tollából) tehát egy, a kiegyezést megelőző természetes érdeklődés és kapcsolatkeresés terméke.

A sort még kiegészíthetnénk a Bukarestbe vetődött I. Scipione Bădescu nevével

és Az őrült fordításával 1869-ből, amelyről az Albina Pindului c. lap ad hírt. S ez az adat azért is érdekes, mert az Orientul Körnek, ahol ez a fordítás, a fordító előadása keretében adataink szerint elhangzik, Eminescu is látogatója, aki nem sokkal később Bécsbe kerülve, Ioan Slavici, az erdélyi román prózaíró és a nemzeti mozgalom kiemelkedő publicista-képviselője révén szerzi további ismereteit Petőfiről - sőt az egész magyar szellemi életről.

Az őrült bukaresti előadásával, Eminescuval és Slavici-csal már a kiegyezés utáni korszakban vagyunk. Ekkorra már elvetélődtek egy közös román-magyar kibontakozás lehetőségei: Magyarország a Monarchián belül egy nagynemzeti állameszme képviselője lett, a nemzetiségek "olvasztótégelyé"-nek elképzelésével, s a belső feszültségeket egy görögtüzes nemzeti frazeológiával takarva el, a románság pedig - a két fejedelemség (Moldva és Havasalföld) egyesülése, a Hohenzollern-dinasztia trónra invitálása után - elindult a nemzeti állam megteremtésének útján, amelynek része Erdély, Besszarábia és Bukovina megszerzése, ideológiai programja pedig az irredentizmus.

Az Arad megyei Világoson született, Pesten, majd Bécsben tanult Slavici az erdélyi román értelmiségnek ahhoz a rétegéhez tartozott, amely ismerte - s egyáltalán nem felületesen - a magyar irodalmat, a magyar történelmet. Csakhogy az, amit ismert, számára a politikai harc részeként épült be tudatába, egy olyan magyarságkép elemeként, amelynek kihatásai mai napig is meghatározóak a románság egy jó részének magyarságképében. Az egyik, akkoriban legtekintélyesebb román folyóirat, a Iaşi-ban megjelenő Convorbiri Literare hasábjain közli azt a tanulmányát (Studii asupra maghiarilor - Tanulmányok a magyarokról), amelyben például egyenlőségjelet tesz a kiegyezés utáni magyar nacionalizmus és a reformkori nemzeti öntudat (s az azt kifejező költők) között. Berzsenyi, Vörösmarty és Petőfi így válik szemében "...a leghatározottabb kifejezésévé annak a különcködő nacionalizmusnak, amely semmiről sem hajlandó tudomást venni saját magán kívül". Slavici - ez az idézett tanulmánya is bizonyság rá - pontosan érzékeli Petőfi költészetének újdonságát ("itt kezdődik az igazi népies irány" - írja egy másik összefüggésben), de erősebb benne a politikai gyökerű negatív megítélés. És ugyanúgy a hetvenes-nyolcvanas évek román értelmiségének legjobbjaiban.

Az 1865-ös kezdet után Petőfi költészetének román recepciója csak igen lassan bontakozik ki: 1870-ben, 1872-ben, 1875-ben, 1877-ben, 1879-ben, 1880-ban csupán egy-egy Petőfi-vers szólal meg románul (az Anyám tyúkja, a Lennék én folyóvíz, Ez a világ amilyen nagy... A nép nevében, Az én szerelmem), Slavici említett tanulmánya mellett a róla szóló román visszhangból is egyetlen utalást idézhetünk, igaz, ezt Eminescutól, aki egy, az orosz drámáról szóló színházi jegyzetében, azok között a költők között, akiknek "...lelkébe bevésődött a nép valóságos élete", említi Petőfit is, mint "magyar nemzeti költőt" (Curierul de Iaşi, 1876.5.).

A bátortalan kezdetet követő bizonytalan folytatásnak van a korabeli politikán túl, az irodalmi fejlődésben rejlő, mélyebb magyarázata is: a román költészetben még uralkodó a romantika, s az almanach- és szalonlírából csak lassan kibontakozó nemzeti hazafias költészet, s az a fajta borongó válságlíra, amely olyan sajátosan ötvözi a legnagyobb román költő, Eminescu költészetét is. Ezzel a fajta költészet-eszménnyel hangolódik össze a Petőfitől lefordított néhány olyan vers, mint Az őrült, Az ember, amelyeket majd csak a 80-as évek legvégétől követ - a román népiesség uralomra jutásával - a kilencvenes évek és a századforduló első nagy recepció-hulláma (elsősorban St. O. Iosif fordításaival).

A Slavici viszonyulásán érzékeltetett fenntartás az 1880-as évek derekán kezd oldódni. Ekkor jelenik meg nyomtatásban (1885-ben) a temesvári Petre Oprişiu előadása Petőfiről. A különben szerény tehetségű - az Egy gondolat bánt engemet c. Petőfi-verset is tolmácsoló - költő előadásában a következőket mondja: "És ha mi érdeklődünk a különböző népek igazi nagy emberei iránt, ha gyönyörködünk egy Schiller, Goethe, Shakespeare, Moliere, Béranger és mások költeményeiben és egyéb csodás munkáiban, akkor mennyivel inkább érdekelni fog azon nemzet egyik géniuszának élete és működésének eredménye, amellyel minden nap és minden helyen érintkezünk, amellyel az ezeréves sors úgy rendezte, hogy együtt éljünk, és együtt haljuk meg... Hiszem is, hogy ha ez alkalommal a magyar nemzet legnagyobb lírai költőjéről fogok beszélni, az önök tetszésével találkozom, annál is inkább, mivel noha Petőfi Sándor testestül-lelkestül magyar volt, mégis az ő emelkedett érzésvilága és tüzes haza- és szabadságszeretete például szolgálhat minden embernek és minden nemzetnek." (P. Oprişiu: Alexandru Petőfi. Viitorul, 1885. 16. sz.) S így a nem sokkal korábban megszaporodó Petőfi-fordításokhoz (a bukaresti Portofoliul Român B. Florescu tolmácsolásában egyszerre hat Petőfi-vers fordítását jelenteti meg, s Petőfi-versek szólalnak meg románul a bukaresti Literatorul, a Iaşi-i Convorbiri Literare hasábjain is) már a költőhöz méltó irodalmi kommentár is tásul. Sőt, a balázsfalvi Gazeta Poporului az erdélyi román 48 költője, Andrei Mureşanu és Petőfi forradalmi költészetének összehasonlítására is vállalkozik, egymás mellé helyezve a Nemzeti dal-t és a napjainkban már román nemzeti himnuszként ismert Ébredj, román-t (Desteaptă-te române!) : "Petőfi is forradalmár költő volt és megannyi versében nem kívánt mást, mint szabadságot nemzetének. Forradalmi érzelmeit legjobban emlékezetes költeményében fogalmazta meg. "Talpra magyar, hí a haza, itt az idő; most vagy soha, stb. stb." (Ardeleanul: Andreiu Mureşan şi Alexandru Petőfi. Gazeta Poporului, 1887. 8. sz.)

A román Petőfi-recepció szempontjából meghatározó jelentőségű tényező a nemzeti-népies irányzatok megjelenése a román irodalomban. P. Oprişiu Temesváron Petőfiről tartott előadásával egy időben tűnik fel a nagyváradi Familia c. folyóiratban George Coşbuc neve, akihez ez az új irányzat elsődlegesen kötődik. Az ő költészetében elevenedik meg a népi élet- és jellemképeken (népi idilljein és pasztelljein át) az az új költői világ, amely közönségízlést is alakít ki aztán Petőfi románul megszólaltatott költeményei számára. Coşbuc maga fordítóként mindössze egy-két diákkori kísérlet erejéig próbálkozott Petőfivel (szülőföldjén, a naszódi román katonai határőrvidéken nem is volt módja kellő szinten elsajátítania a magyar nyelvet), de életrajzának kutatói késői érzelmi kötődéséről tudnak adatokat (a Romániába áttelepedett költő - amint azt maga mondja el - Erdélybe hazalátogatva nem mulasztotta el felkeresni a fehéregyházi csata színhelyét, hogy ott tisztelegjen Petőfi emléke előtt). Aztán ott van Coşbuc költészetének másik rétege: a nemzeti-társadalmi programversek sora, s a bennük feszülő forradalmi indulat, amely szintén rokonítható Petőfi költészetével.

A művészi forontáttörést, Petőfi költészetének széles körű befogadását a román köztudatba e román nemzeti-népi irányzat másik képviselőjének, St. O. Iosifnak köszönhetjük. Az ő első Petőfi-fordításai 1892-ben jelennek meg (ekkor az Ez a világ amilyen nagy..., A virágnak megtiltani nem lehet, Szülőföldemen és Az őrült c. verseket fordítja le), majd 1895-től válnak rendszeressé, csaknem kizárólagossá műfordítói pályáján. Ez idő alatt készül el Az apostol fordításával, amely néhány lírai költeménnyel együtt 1896-ban önálló kötetként is megjelenik, a következő évben pedig egy közel 100 oldalas, 31 új fordítást tartalmazó kötete a népszerű Biblioteca pentru Toţi (Mindenki Könyvtára) sorozatban. Iosif költői népszerűsége nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy az ő fordításaiban Petőfi költészete is ismertté vált, méghozzá nem csak a bukaresti, hanem a vidéki lapokon át is (Iaşi-i Evenimentul, a craiovai Ramuri, az aradi Tribuna Poporului, a szászvárosi Spicuiri Literare, a Piatra Neamţ-i Bursa Muncei stb. hasábjain).

Iosif hatása Petőfi költészetének elterjedésében kiterjedt a századforduló román szocialista sajtójára és annak olvasóira is. A költőt egy időben személyes kapcsolatok fűzték a romániai szocialista mozgalomhoz, amelyben fogékony talajra találtak Petőfi forradalmi versei. Amikor a kommunista hatalomátvétel után a román pártsajtó is "lobogó"-jára tűzi Petőfi nevét, annak akkor már több mint fél évszázados hagyománya van. Ebből a visszhangból csak egyetlen, de jellemző idézetet iktatunk ide: Az apostol önálló kötetbeli megjelenésekor írta a Iaşi-ban megjelenő Seara c. lap: "Az apostol a legfenségesebb lázadó hang, amelyet valaha egy nép fia a magasba röpített... Petőfi csak hat évig írt, de ami utána maradt, az nagyszerű és változatos mű. Petőfi népe kedvenc költőjévé vált, verseit ma is éneklik a magyar puszta végtelen síkságain...Egy hosszú költemény, amely sóhajból és lázadásból, gyűlöletből és lelkesedésből áll össze - íme, ez Az apostol. Egy olyan történet, amilyen kevés van: a szabadságeszmék apostolának története, aki a lázadás magvait hinti el a tudatlan nép szívében. A mártír története, aki meghal embertársai boldogságáért ..."(Vior: Apostolul: Seara, 1896. dec. 5.)

Ugyancsak a nemzeti-népi irányhoz tartozik Octavian Goga, akinek - bár keveset fordított Petőfitől - legalább olyan nagy a szerepe, mint Iosifnak a román Petőfi-kép kialakításában. Ő ugyanis a századeleji román nemzeti mozgalomban agitatív funkciót betöltő költészetéhez illesztve válogatott a lefordítandó Petőfi-versekből oly módon, hogy azok - alig egy-két kivétellel - programköltészetének szerves részeivé váltak (A kutyák dala, A farkasok dala, Egy gondolat bánt engemet, Csalogányok és pacsirták, Véres napokról álmodom, Beszél a fákkal a bús őszi szél, Szeptember végén). A fordítói szándékra igen jellemző az a kommentár, amelyet a Csalogányok és pacsirták-hoz fűz: "Azért fordítottam le a magyar dalnoknak ezeket a sorait - írja -, s azért adom itt közre románul, mert a szenvedélyeknek és a reménykedéseknek az a vihara, amely népe e jövendőmondójának húrjain jajong, visszhangra kell, hogy találjon a mi lelkünkben is, akik ugyanazon várakozások beteljesülésére várunk." (Luceafărul, 1907. jan. 1.)

Petőfi költészetét nem csak Iosif és Goga fordításainak művészi teljesítménye, hanem ez az eszmeiség is elfogadhatóvá tette a korabeli román közönség számára, ellensúlyozva az akkoriban mind szélsőségesebb magyarellenes hangokat, amelyek - mint az alább idézendő szöveg - sokszor a Petőfi-versekkel egyazon lapszámokban jelentek meg. Íme, hogyan vezeti be a bukaresti Viaţa c. folyóiratban Alexandru Vlahuţă a Iosif fordításában közölt Petőfi-verseket: "Petőfi a magyarok legnagyobb költője. Elhatároztuk, hogy ennek az olyannyira eredeti és nálunk oly kevéssé ismert költőnek a legszebb műveiből átnyújtunk néhányat olvasónknak. Az a gyűlölet, amelyet a magyarok, természetükből fakadó kegyetlenségük és vadságuk által kihívtak maguk ellen, nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy elhomályosítsa a dicsőségét ennek a tehetségnek, akit csak a véletlen ajándékozott nekik - mert Petőfi, eredetét tekintve, szláv. Különben költészetén érezhető is annak a barbár környezetnek a hatása, amelyben élt." (Viaţa, 1894. jan. 16. Aláíratlan; a kiemelés az eredetiben.)

Iosif és Goga nyomán, sőt velük párhuzamosan a századfordulón egész serege jelentkezik a - jóval szerényebb tehetségű - román Petőfi-fordítóknak. A román Petőfi-recepciót számba vevő Dorothea Sasu-Zimmermann az első világháború kitörésének évéig 388 közlést tart számon, s több önálló kötetet is: Th. M. Stoicescu 1887-ben megjelent kötetében 3, Grigori N. Lazu 1894-ben megjelent kötetében 17, P. Dulfu 1910-ben megjelent kötetében 2, F. Aderca 1911-ben megjelent kötetében szintén 2 Petőfi-fordítás olvasható; Iosif Apostol-fordítása 1908-ban, Petőfi válogatott verseit tartalmazó kötete 1909-ben újra megjelenik. S mindehhez hozzá kell számítanunk azt, hogy az erdélyi román értelmiség egész középiskolát végzett serege ismerhette meg - közvetlenül magyarul is - Petőfi költészetét tananyagként, s érezte át e versek aktualitását akkor, amikor az első világháború kellős közepén egy brassói román költő-tanár Axente Banciu egy csokorban nem kevesebb, mint 25 Petőfi-verset szólaltatott meg románul, olyanokat, mint A rab, A szabadsághoz, A türelemről, Bányában, Mit daloltok még ti jámbor költők, A bilincs, A rab oroszlán (fordításait a brassói Gazeta Transilvaniei közölte 1915-1916-ban.)

Ilyen előzmények után következik el Petőfi születésének centenáriuma, amelyet a magyarság egy része már a Trianon utáni Nagy-Romániában ünnepel meg. Az évforduló teszi érthetővé, hogy 1918 után nem apad, sőt gyarapodik a románul megjelenő Petőfi-versek száma, s új fordító-nevek sora tűnik fel: Dorothea Sasu-Zimmermann korábban már említett román Petőfi-bibliográfiája (Petőfi în literatura română. 1849-1973. Bukarest, 1980.) az 1919-es évben 6, 1920-ban 5, 1921-ben 13, 1922-ben 11, 1923-ban 7 közlést tart számon, s a centenárium évében nem kevesebb, mint 13 cikk, jegyzet szerzője emlékezik meg (igaz, többnyire az erdélyi román sajtóban) a költőről.

Jellemző, hogy épp a centenárium idején a román sajtóban polémia is kerekedik Petőfi kapcsán. G. Bogdan-Duică, a kolozsvári román egyetem professzora ekkor cikket közöl a Nemzeti Parasztpárt Kolozsváron megjelenő országos lapjában. "Természetes dolog - írja -, hogy a magyarok ünneplik Petőfit, hiszen Petőfi az övék; de vajon nem lehetne ő egy ilyen ünnepi alkalommal a mienk is ?...St. O. Iosif és Octavian Goga szerették őt, és szikrái őket is lángra lobbantották. Lángra lobbanhatnának mások is tőle, a mi irodalmunk nyereségére." Tovább a tudós professzor Petőfi halálának körülményeit idézi fel, majd elképzeli, mi lett volna, ha Petőfinek sikerül megmenekülnie a fehéregyházi csatából, s bujdosóként eljutnia - Bemmel együtt - Törökországba. "Micsoda hazafias elégiák áradtak volna ki megsebzett lelkéből! Mily áhítatos vággyal énekelte volna meg szép feleségét....A tengernek, Kelet varázsának micsoda dalai törtek volna fel dobbanó szívéből ! Énnekem fáj az, amit a magyarok vesztettek, hogyne fájna hát őnekik?..." Majd ezzel zárja cikkét: "Ünnepeljétek csak! otthonaink csendjében mi is megünnepeljük őt, mert a lángész túllép, annak túl kell lépnie, a nemzeteket elválasztó határokon!" (G. Bogdan-Duică: Petőfi. Patria, 1922. aug. 1. Kiemelések az eredetiben.) A cikket a parasztpárti lap kritikai hangú kommentárral közölte (az áll benne, hogy egyrészt Petőfi nem is olyan nagy költő, mint ahogy azt a professzor beállítja, másrészt semmi köze a parasztsághoz, tehát nincs miért őt egy parasztpárti lapban "népszerűsíteni"), amire válaszul a professzor nyíltan a kritikai megjegyzések mögé rejtett nemzeti demagógiára reagál: "Szeretném - írja -, ha a román hazafiságban megvolna az a nagylelkűség, amely a magyarban annak idején nem volt és nem is lehetett meg. Nem ez az első eset az erdélyi Petőfi-kultusz történetében, és nem is az utolsó, amikor az irodalmi érték elismerése (vagy el nem ismerése, ilyen-amolyan előjelű minősítése) a politikai harcok függvénye."

A két világháború között a román irodalmi sajtóban Petőfi költészetét elsősorban a korábbi nemzeti-népi irányzatot folytató lapok közvetítik: a nagyváradi Familia, a brassói Ţara Bârsei, a tordai Pagini Literare, a brádi Abecedar, a craiovai Ramuri, a bukaresti Viaţa Literară, amelyeknek oldalain új nevek is tűnnek fel Petőfi-fordítókként, olyanok, akik majd az 1944 utáni évtizedekben lesznek Petőfi költészetének kiemelkedő (vagy számszerűségükkel egyenesen rendkívülinek mondható) tolmácsolói: Eugen Jebeleanu, Mihai Beniuc, Teodor Murăşanu vagy Avram P. Todor, akinek hagyatékában Petőfi összes költeményeinek román fordítását tartalmazó hatalmas kéziratkötet maradt. Újabb kiadásokban jelennek meg St. O. Iosif (1924) és Octavian Goga (1939, 1941, 1942, 1944) Petőfi-fordításai, s ezek anyagát is beleszámítva, összesen 187 az 1919-1944 közötti román Petőfi-fordítás-közlések száma.

Ebből az időszakból nem hiányoznak a Petőfi költészetét a román közönség felé mélyebben közelítő értékelések sem. Az új nemzeti-népi irány nagy hatósugarú folyóiratában, a Gândirea-ban Franyó Zoltán Ady szellemében idézi Petőfit: "Két Petőfi van - írja -. Az egyik az irodalmi társaságok szellemjárásos üléseinek Petőfije, akit lobogó temperamentumból vérszegény bálvánnyá formáltak, ostoba tankönyvekbe temettek, lekicsinyítettek, agyonnyomtak és leszűkítettek minden irodalmi mozgalmak hóhérai....A másik az a Petőfi, aki ama történelmi márciusi napon elzengte az áldott és soha el nem avuló szabadság riadóját...Ez a megfékezhetetlen ritmusú Petőfi az igazi, az egyetlen. Benne robbanásra készen áll az örök forradalom ekrazitja, megfékezhetetlen látomásaiban, messzehangzó, panaszos, fájdalmas, fenséges szavaiban csapong a költői jóslat, s ott rejtegeti a politikai és nemzeti eszmék kérge alatt a tüzet, amelyből - lehet, hogy csak évszázadok múltán - az emberiség megkérgesedett rétegei alól kirobban a magyar testvériségből az egyetemes testvériség." (Franyó Zoltán: Petőfi. 1823-1923. Gândirea, 1923. nov.-dec.) Az akkor még mindössze 19 éves Eugen Jebeleanu - a későbbi kiváló Petőfi-fordító - a bukaresti Viaţa Literară hasábjain Eminescuval állítja párhuzamba Petőfit, akit így jellemez: "...költészete a csárdás forgataga, a puszta susogása, fogvicsorgatás és simogatás, csillogó szőrű csődörök ágaskodása, csend és imádság, de fergeteges lázadás is." (Un romantic maghiar: Petőfi. Viaţa Literară 1930. márc.) Mihai Beniuc pedig - második világháború utáni évtizedek reprezentatív és magyarból is sokat fordító költője, így ír Petőfiről a háború kitörésének küszöbén: "...mindannyiuk közül, akik életük kincseit az emberi szabadság megvalósítására költötték el, a legragyogóbb Petőfi Sándor volt. Az ő szava lobogó lángként égett a szabadság oltárán, vére áldozatul ömlött ki érette. A Ťvilágszabadságť volt a jelszava és érette halt meg." (Micu Pavel [M. Beniuc]: Alex. Petőfi. Ţara Nouă, 1939. aug. 6.)

Petőfi költészetének befogadásában új szakasz kezdődik 1944-45-ben: a költői életmű módszeres áttekintésének, a román irodalmi köztudatban való folyamatos jelenlétének, román nyelvű Petőfi-kiadások széles körben való elterjedésének évtizedei ezek, de egyben - épp az előtte való tisztelgés "hivatalossá" tétele, a költőnek a szocializmus nagy előfutárai közé sorolása következtében - a beszűkítés s a rendszer ideológiai szószólói által való kisajátítás évtizedei is. Petőfi neve az élén áll azok névsorának, akikkel a kommunista rendszer büszkélkedik, akikre unos-untalan hivatkozik, akiknek évfordulóit kötelező módon a román sajtó (és nem csak az irodalmi) is megünnepli. Csupán 1944 és 1973 között 659 közlésben jelennek meg versei, kilenc kötetet adnak ki tőle román fordításban (köztük háromszor a János vitéz-t), s 24 antológiában és fordítói gyűjteményes kötetben találni Petőfi-fordításokat is.

Ennek a "divattá" válásnak kétségtelenül van nyeresége: az említett 659 publikációból 351 új, az 1944 utáni évtizedekben született fordítás (ide tartozik Jebeleanu Petőfi-fordítói életművének jelentős része, olyan művészi szinten, amelyhez az előzőkben csak Goga fordításai mérhetők; ugyanakkor a kortárs román költészet egész sor jelese vállal részt Petőfi költészetének tolmácsolásából (Mihai Beniuc, Costa Carei, Emil Giurgiuca, A. E. Baconski, Victor Tulbure, Veronica Porumbacu), s olyan műfordítói teljesítményeket is nyújt ez a korszak, mint a teljes Petőfit románul tolmácsoló - már említett - Avram P. Todoré vagy a Petőfiért magyarul megtanuló Iaşi-i N. I. Pintilieé, akinek fordítói hagyatékából 1996-ban jelentet majd meg a temesvári Helicon Kiadó egy több mint 800 oldalas "válogatást".

A második világháború utáni román Petőfi-recepció gazdagságának érzékeltetésére álljon itt még néhány adat - nem azért mintha a számokkal el akarnánk kápráztatni az olvasót, de mert ezek mögött a számok mögött valós műfordítói teljesítmények vannak, s belőlük fel lehet mérni Petőfi háború utáni román befogadásának belső méreteit is:

Az 1994 után legtöbbet fordított és közölt Petőfi-vers románul az Egy gondolat bánt engemet, amelyet Eugen Jebeleanu mellett még Mihai Beniuc, Costa Carei, Francisc Păcurariu, Sebastian Craciunescu, Dimitrie Costea is lefordított. Aztán a XIX. század költőihez (fordítói: Francisc Păcurariu, H. Apeleveanu, Costa Carei, Ioan Crişan, Vasile Grunea, D. Volbureanu, Victor Tulbure), majd az Akasszátok föl a királyokat, A nép, a Rongyos vitézek, A szabadsághoz, a Respublica, a Föltámadott a tenger, az Itt a nyilam, mibe lőjem, a Háború volt következik a közlések gyakorisági listáján, háttérbe szorítva a tájleíró vagy a népköltőt. Ez az az időszak, amikor politikai okok miatt nem jelennek meg újra St. O. Iosif vagy Octavian Goga fordításai sem, amelyek némiképp ellensúlyoznák a túlpolitizált képet. Kiszorul az irodalomból Costa Carei és Emil Giurgiuca is, akiknek 1947-ben, illetve 1948-ban megjelent önálló Petőfi-köteteiben még nem volt tapasztalható efféle túlideologizálás. Jellemző, hogy Jebeleanu, akinek első Petőfi-fordításai a Világosságot és Az őrült voltak, az 1948 utáni Petőfi-köteteiből kénytelen kihagyni ezeket a verseket. Majd csak 1956 után (a János vitéz-ből részletek még abban az évben, a teljes mű önállóan 1958-ban jelenik meg először Jebeleanu tolmácsolásában) kezd lazulni a Petőfi-tolmácsolások kiválasztásában is megmutatkozó ideológiai erőszak (Goga válogatott versei s a kötetben az Egy gondolat bánt engemet fordítása 1957-ben, Iosif válogatott verseinek kötete hét Petőfi-fordítással 1959-ben láthat nyomdafestéket), s végre elkövetkezik az 1961-es év, amikor Jebeleanu új fordításában (1948 után először) újra megszólal románul a Szeptember végén, az általa válogatott és a "Legszebb versek" sorozatban megjelentetett Petőfi-kötetben. Aztán 1966-ban közönség elé kerül a magyar irodalom nagy, négy kötetes antológiájának második kötete, benne 22 eddig románul még meg nem szólaltatott Petőfi-verssel; 1969-ben, a költő halála 120. évfordulójának országos méretű ünnepére pedig egy - szintén Jebeleanu fordításaiból összeállított - kétnyelvű Petőfi-kötet (Poezii şi poeme - Versek és költemények), míg 1973-ban, a költő születésének 125. évfordulójára a St. O. Iosif-féle Apostol-fordítás, a Jebeleanu-fordította János vitéz újabb kiadása, s egy bővebb (több mint 300 oldalas) válogatás, 52 verssel, Az apostol-lal és A helység kalapácsá-val, valamint a János vitéz-zel. A különböző lapokban és folyóiratokban akkor összesen 45 Petőfi-versfordítás lát napvilágot 12 fordítótól (a publikációk száma sorrendjében: N. I. Pintilie, G. Georgescu, Oct. Hodărnău, Verona Brateş, Emil Giurgiuca, Ştefan Bitan, Mihai Beniuc, Constantin Olariu, Victor Tulbure, Dan Culcer, M. Păltineanu, D. Mureşan).

Ez a két évforduló - amelyek a romániai magyarság életében is kiemelkedő eseményszámba mentek (1969-ben készült el a fehéregyházi Ispán-kúti emlékmű, 1973-ban avatták fel Székelykeresztúron Márkos András, Csíkszeredában Szobotka András egész alakos szobrát, minden magyar lap gazdag emlékszámokkal adózhatott Petőfi költészetének) - a romániai Petőfi-recepció utolsó nagyszabású eseménye volt. A diktatúra egyre rövidebb járszalagra vette az irodalmat, egyre szigorúbb mérlegre tette "ideológiai opportunitását", s a nemzeti homogenizáció (kisebbségi viszonylatban az egyre durvább elnemzetietlenítési kísérletek sora) a magyar irodalmi hagyomány többi értékeivel együtt Petőfi örökségét is "gyanússá" léptette elő.

Az 1973 utáni évtizedekre vonatkozóan már csak szórványos adatokkal rendelkezünk Petőfi román recepcióját illetően. Dorothea Sasu-Zimmermann többször is idézett könyve ugyan 1980-ban jelent meg, de 1973-mal zárul, így áttekintésünknek ebben a részében komoly bibliográfiai számbavételre már nem építhettünk. A kép tehát a legközelebbi múltról ebben a vonatkozásban is hézagos.

De ez a hézagosság a román Petőfi-recepció szinte teljes elapadását takarja: 1973-1996 között, tehát több mint két évtizeden át egyetlen újabb román nyelvű Petőfi-kötet nem jelenik meg. Az állampolitika rangjára emelt nacionál-kommunizmus légköre nem alkalmas egy magyar költő népszerűsítésére, s mentségére is csak az szolgál középiskolás fokon - azért maradhat benn az iskoláskönyvekben -, mert "román földön" halt meg, tehát "hazainak" számítható. (Ez az az időszak, különösen a 80-as évek második fele, amikor egy Berzsenyi, egy Csokonai versköteteinek romániai kiadását arra hivatkozva akadályozta meg a cenzúra, hogy "magyarországiak".)

1989-ben döntő politikai fordulat következik be Romániában, összeomlik a diktatúra és vele a hatalom ideológiai apparátusa is, de a könyvkiadást új kihívások elé állító piaci körülmények a román-magyar kölcsönös fordítások terén is negatív hatással vannak. A megelőző évtizedekben oly jelentős - s a politikai háttértől eltekintve, kiemelkedő fontosságú - műfordítói munka, amelynek eredményeként a román irodalom szinte minden valamirevaló értéke s a magyar klasszikus és kortárs irodalom igen nagyszámú kiemelkedő műve megjelent a másik nép nyelvén, szinte teljesen leállt. Ma már fehér hollónak számít az a lapszám, amelyben a 90-es évek román, illetve magyar irodalma magyarul, illetve románul megszólal.

Ebben a helyzetben kiemelkedő jelentőségű az, hogy a temesvári Helicon kiadó 1996-ban megjelentette Petőfi válogatott verseinek több mint 800 oldalas kötetét N. I. Pintilie fordításában.

A kötet több mint négy évtizedes fordítói fáradozás eredménye, N. I. Pintilie 1949-ben közölte első Petőfi-fordításait (Bányában, Föltámadott a tenger) egy moldvai lapban, további kettőt (A kutyák dala és A farkasok dala) 1951-ben, s hármat az 1969-es évforduló alkalmából (Kiskunság, Fekete kenyér, Szeptember végén). Az igazi áttörés éve számára 1973, amikor tíz Petőfi-fordítása jelenik meg (saját bevezetőivel két Iaşi-i román lapban), s ezek közül öt olyan, amelyek az ő tolmácsolásában szólaltak meg először románul (Zöldleveles, fehér..., Elnémult a fergeteg, Természet! Még te is gúnyolódol? Fölszedtem sátorfám, Magány). Tolmácsolásainak értéke s fordítói koncepciójának elemzése külön tanulmányt érdemelne, hiszen művészi teljesítmény tekintetében a román költészet nagyjaival kelt versenyre. Itt most csak N. I. Pintilie vállalkozásának mennyiségi mutatóira hívjuk fel a figyelmet: 1973-ig - az ő fent említett új fordításait nem számítva, a Petőfi-recepció 108 esztendeje során összesen 345 Petőfi-verset szólaltattak meg románul, míg N. I. Pintilie 1996-os kötetében 416 Petőfi-vers fordítása olvasható.

Petőfi-kötetéhez az időközben elhunyt N. I. Pintilie előszót is írt, amelyben egyrészt röviden bemutatja Petőfit a román olvasóközönségnek, másrészt elmondja, hogyan került kapcsolatba költészetével, hogyan jutott el "az első félszeg próbálkozások"-tól egy Moldvába vetődött magyar katonatiszt-barátja segítségével s néhány kolozsvári filológustól bátorítva oda, hogy meg mert mérkőzni a Petőfi-tolmácsolás olyan elismert nagyjaival, mint St. O. Iosif, Costa Carei vagy Eugen Jebeleanu.

A N. I. Pintilie-tolmácsolta 1996-os kötet biztató lehet mindazok számára, akiket talán szomorúság tölt el a román-magyar irodalmi kapcsolatok és kölcsönös fordítások-ismertetések jelenlegi hullámvölgyében, vagy amiatt, hogy a megismerést - ahogy valaha Jókai és sok más előttünk járó álmodta - nem követte a megértés és a megbecsülés. Hinnünk kell azonban abban, hogy az ő fáradozásuk nem volt hiábavaló, s az idő megérleli egyszer a magot, amelyet elvetettek.

Jegyzet

Petőfi költészetének román recepciójáról 1969-ben közöltem első tanulmányomat (A Petőfi-örökség és a román irodalom. Igaz Szó, 1969. 7. sz.). Ez, majd mások is ebben a témában megjelentek Találkozások c. tanulmánykötetemben (Kolozsvár, 1976.) is. Az 1944-1973 közötti évtizedek román Petőfi-recepcióját Dorothea Sasu-Zimmermann: Petőfi în literatura romănă (1849-1973) bibliográfiája elején közölt bevezető tanulmány részeként tekintettem át. Az általam itt idézett és hivatkozott fordítások és Petőfi-értelmezések ebben a bibliográfiában mind megtalálhatók. N. I. Pintilie Petőfi-kötete: Petőfi Sándor: Poezii alese. Editura Helicon, Timişoara, 1996. A könyv megjelenését a romániai Soros Alapítvány támogatása tette lehetővé.

Kisebbségkutatás, 1999 / 3. szám