(Papp Kincses Emese és a romániai „forradalom”)

A székelyföldet mindig is elkerülte az újítás, a változás szelleme. Ha valaki azt mondja, hogy rendszerváltó események színhelye lesz, azt kinevették volna. Nem is állított ilyet senki – az 1989 előtti székelyföldi közélet hangulata mélyponton, a legteljesebb reménytelenségben és hiábavalóságban vergődött. Úgy tűnt, hogy az itt élők fejet hajtottak a kilátástalanság előtt, nem látván az alagút végét.

Rebellióra pedig arrafelé is hajlottak az emberek, ha az érdekük úgy diktálta. (Lásd a madéfalvi veszedelmet.) Önös jogaikért, kiváltságaikért a székelyek hagyományosan összezártak,s még akkor is ez történt, 1968-ban, amikor Románia területi-közigazgatási átszervezése alkalmával a volt magyar autonóm tartomány eltűnni látszott a térképről, helyette pedig ideig-óráig egy viszonylag kompakt székelyföld reménye csillant meg. Aztán annak is leáldozott – s a csíkszeredai „zendülést” a megyeszékhelyért már csak a vezetők köreiben fellángolt pozícióharcok tüze szította és táplálta.

Temesvár, az onnan idehírlő nyugtalanító események most is felgyújtották a székelyföldiek képzeletét.

Akiket végzetesen megérintett, azok között volt Papp Kincses Emese magyar-német szakos tanárnő is (1943-2014), akinek a hetvenes évek végén sikerült magyar irodalomtörténetből ledoktorálnia. A rendszerváltás előtt Kisbaconban, Gyergyóalfaluban, majd Csíkszeredában tanított. A romániai rendszerváltás idején őt is felkapta a forradalmi hullám – bátyja, neves marosvásárhelyi ügyvéd, a rendszerváltónak nevezett Tőkés László lelkész védője volt –, az erdélyi magyarság önszerveződésének eseményeit cselekvően elősegíti: már az első időkben az RMDSZ Hargita megyei titkára, a Csíki Területi Választmány tagja lesz; 1991–94 között az újjáalakult EMKE alelnöke. Mindez együtt jár publicisztikai tevékenységével is: 1990 tavaszán a csíkszeredai RMDSZ-Értesítő, 1991–92-ben a Csíki Lapok szerkesztőbizottsági tagja. Közéleti szereplésének ezt az időszakát idézi fel személyes töltetű, vallomásos számvetése (Virrassz velem, Csíkszereda 1999), amely tíz évvel a rendszerváltás után jelent ugyan meg, de éveken át gyűjtötte hozzá a vallomásos anyagot, csiszolta.

Az alig 100 könyvoldalt kitevő memoár a szerző 12 vívódásos éjszakájának gondolatait, felidézett emlékfüzérét foglalja össze, egyetlen, hömpölygő áradat lendületével. A mesélés sodrát növeli az a tény, hogy a mondanivalót nem szabdalják fel írásjelek, a mondatok, a bekezdések egymáshoz illesztése annyira tökéletes és logikusan egymásból következő, hogy olvasóként egy szuszra végigélhetjük a rendszerváltás feszült hónapjainak minden rezdülését, a székelyföldi pozícióharcok újabb kiadását.

Székedi Ferenc csíkszeredai közíró, az események ugyancsak jó ismerője, évekig a z RMDSZ megyei szervezetének vezetője így értékeli a művet és szerzőjét: „A romániai rendszerváltás kezdő éveinek krónikája ez az alig több mint száz oldalas könyv. Nem napló, nem dokumentumregény, nem is hagyományos memoárirodalom, emlékek egymást követő idősíkokbeli visszapörgetése, hanem az énközpontúság közösségi gondolkodássá való átnemesítése… Ami mindörökre megmarad őbelőle, az a szenvedély. Igen, a szenvedély, amely teljesen kikopott a mai politikai diskurzusokból. Talán az idők alakultak így, talán a politika mesterséggé válása, talán a gyors kommunikáció mindenhatósága. Emese azonban bárhol, bármikor, bármiről, mindenhol szenvedélyesen beszélt, akkor is ha egyetértett, és akkor is, ha ellentmondott. Életében is, halálában is róla lehetne megmintázni az igazi forradalmár alakját. Csak az a kár, hogy a hozzá illő, igazi forradalmak nem nagyon dübörögtek át ezen a tájon.”

Mivel nem naplóról van szó, az eseményektől elválasztó időbeni távolság ma már segít reális fényben láttatni a történtek színét és visszáját. Azt is mondhatnánk, hogy minél jobban távolodunk az időben a vallomásos esszé horizontjától, annál jobban értékelni tudjuk a szerző tisztánlátását, erkölcsi szigorának jogosságát, forradalmi türelmetlenségének motiváltságát. Nyilván, szentenciáit, következtetéseit, megállapításait, gyanúit nem kell kötelező érvényűekként elfogadni, azt viszont a kor tanújaként bizton állíthatjuk, hogy élményei, információi hitelesek – olyanokat is eligazíthatnak ama napok, hetek, hónapok történéseiben, akik 1989 után nőttek fel és szocializálódtak.

A könyv megjelenésekor a Hargita Kiadóhivatal vezetője, Ferenczes István költő, a szerző közéleti harcostársa előrevetítette: Kincses Papp Emese írása hamarosan bibliográfiai hivatkozásokban is feltűnik majd, mint ahogyan a második kiadást is megérte 2003-ban. A székelyföldi tükörbenézés annyira jól sikerült, hogy az olvasók könnyen a saját gondolataikra, tépelődéseikre, félelmeikre ismerhettek belőle.

Néhány fejezet erejéig alább érzékeltetjük a vallomás sodró hitelét és problémaőrző mélységét – alapmunkája ez a romániai-erdélyi rendszerváltás magyarságának történelemmé váló nagykorúsodásának. (Cseke Gábor)

Papp Kincses Emese: Virrassz velem

ELSŐ ÉJSZAKA

El akarom Neked mesélni, muszáj végre elmondanom valakinek, igen, most, éppen most, amikor már nem szeretünk emlékezni, mit csodálkozol ezen, nem, nem akarok felejteni, semmit, érted, semmit, sem akarok elfelejteni, persze kényelmesebb volna, mennyivel kényelmesebb, ha valami másra emlékezhetnék, megkapaszkodnék csupán egy, egyetlen egy magasztos pillanatban, de hát ilyen nem volt, hazudhatnék most Neked mindenféle bátor kiállásról, hiába voltunk fiatalok és istenem, milyen okosak, csupa kitűnő fiatal értelmiségi, mennyit beszélgettünk, majd' minden este, főleg az utolsó évben, amikor esténként kikapcsolták a villanyt, csak ültünk a hideg szobában, a fellobbanó gyertyafény megvilágította barátaim arcát, csendesen, szinte suttogva beszélgettünk órákon át, szilvapálinkát ittunk, pokrócot és kabátot terítettünk magunkra, beszélgettünk és énekeltünk, mindig csak népdalt, semmi mást, csak gyönyörű népdalokat, én zongoráztam, a sötétben tapogatva a billentyűket, halkan énekeltünk, nem tudom, ismered-e, a dallamot biztosan igen, nálatok Koncz Zsuzsa egy nemzedék indulójává tette, persze más szöveggel, ezt a dalt szerettük a legjobban, de soha nem kezdtük vele az éneklést, ez már olyan rituálé lett, mindenfélét énekeltünk, ezt a pillanatot vártuk minden este, nem, sohasem siettettük, de vártunk rá, ezt nem lehetett korábban vagy később énekelni, akkor minden elromlott volna, a hirtelen beálló csendben előbb halkan, majd egyre hangosabban nem szoktam, nem szoktam kalitkában hálni, csak szoktam, csak szoktam zöld erdőben járni, összeölelkezve a sötét ablakhoz imbolyogtunk és kiordítottuk a néptelen utcára, hadd hallják, akik bennünket figyelnek, inkább leszek betyár az alföldi pusztán, mintsem legyek szolga, a császár udvarán, aztán felgyúlt a villany és mi csak néztük egymást, barátok voltunk, fiatalok, arcunkon ügyetlenül leplezett félelem, hátha mégis meghallották

egymástól nem féltünk, mondtam már, barátok voltunk, összeszoktunk, köztünk nem volt besúgó, csak a telefontól féltünk, a lehallgatástól, többször szétszedtük, keresgélve azt a kicsi valamit, ami elárul bennünket, egyszer Zoltán ki is vett a készülékből egy kerek gombszerű fémdarabot, de hát nem az volt, utána megsüketült a telefon, ki kellett hívni a szerelőt, attól én megkérdeztem, hogy szoktak-e a telefonba beszerelni lehallgatót, hülyeség volt ilyesmit kérdezni, a pasas csak nézett rám; nu asa se procedeaza tovarasa, mondta, nem ez a módszer, elvtársnő, jézusmária, akkor mi a módszer, eszembe jutott egy amerikai film, videón láttuk, a Lehallgatás volt a címe, negyven méterről is lehallgatták a parkban beszélőket, istenem, hát nem véd meg semmi, milyen nevetségesek vagyunk, naivak, az előszobába kiköltöztetett telefonnal, a tetején kispárnával, ezt egy színészbarátunk tanácsolta, a kispárna szigetel, mondta meggyőződéssel és mi elhittük neki, el kellett hinnünk, mert valahogy védekezni kellett, mit röhögsz, kispárnával a szekuritáté ellen, jó, mi

akkor mesélek Neked vidámabb dolgokat, a diktátor látogatásairól például, hónapokkal azelőtt bejelentették, hogy jön Ő, az ország legszeretettebb fia, ettől megőrült az egész pártvezetés, a téren gyakoroltatták a tömeggel a jelmondatokat, a lozinkákat, a zászló-lobogtatást, a ceremóniamester rekedtre ordította magát, nem volt megelégedve a hangerővel, ezért előre magnószalagra vették, és hangszóróból közvetítették a nép boldog és spontán üvöltését, a gyerekek negyedóránként kiabálták ceausescu pace, persze hogy elfáradtak, egy ötödikes kisfiú harsányan bekiáltotta, hogy ceausescu bácsi, ezt aztán lelkesen kiabálták huncut kis pofájukkal, ceausescu bácsi, ez majdnem úgy hangzott, mint a pace, a ceremóniamester semmit sem vett észre, még meg is dicsérte őket, háromszor jelentették be a látogatást, de Ő nem jött, hiába tanulta meg mindenki a szerepét, a hatalmas tribünt is le kellett bontani, újból

felépíteni, végül otthagyták a téren arra az eshetőségre, ha mégis megérkezne, aztán eljött végre a nagy nap, a tömeg özönlött a tapstérre, így hívta mindenki, láthatod, hogy humorérzéke volt azért a népnek, minden városban volt egy ilyen tér, házakat bontottak le, kivágták a fákat, hogy elférjen a sokezres tömeg, kötelező volt elmenni mindenkinek, csak a szakállasokat és a közismert alkoholistákat szedték össze a városból, nem tudom, miért féltek a szakállasoktól, potenciális lázadóknak tartották őket, vagy mi, az én barátaim is szakállt viseltek, Csaba tiltakozott, amikor be akarták tuszkolni a dubába, aztán kapott egyet a gumibottal a hátára, és ő is felmászott a többi közé, kivitték őket a város szélére s ott tartották egész nap, nekem fájt a derekam, az igazgató megengedte, hogy otthon maradjak, az erkélyről néztem a hömpölygő emberáradatot, buszokkal szállították az embereket vidékről, hatalmas transzparenseket és a ceausescu házaspár fiatalkori képeit cipelték, az én drága, okos skót juhász kutyám fel-alá rohangált az erkélyen és hangosan ugatta őket, erre az emberek a magasba emelték a képeket, ugass, te, ugass kutya, kiabálták, én pukkadtam ki a nevetéstől, aztán csengettek, az ajtóban egy géppisztolyos Adu cainele in casa ca il impusc, hozza be a kutyáját, mert lelövöm

ez már '89-ben történt, amikor Nálatok divatba jött Erdély, ne, ne tiltakozz, vannak ilyen hullámok, jó kimenni az utcára, amikor már megengedik, igen tudom, hogy Te is ott voltál a tömegben, gyertyát gyújtottál, tudom, igen, tudom, hogy értünk tüntettetek a román követség előtt, akkor olyan boldogok voltunk mindnyájan, sírtunk örömünkben, évek óta nem utazhattunk már Magyarországra, nem kaptunk útlevelet, csak rádiót hallgattunk, a Vasárnapi újságot, reggel hattól kilencig, meg a Szabad Európát, Te is loptál nekünk könyvet, újságot a hátizsákod aljába rejtve, ezeket aztán kézről-kézre adtuk, jobban örültünk a könyveknek, mint a rúd szaláminak, amit hoztál, pedig akkor már üresek voltak az üzletek, a Panka négyéves kislánya, akinek kezébe adtad a narancsot, azt kérdezte, anyuka, mi ez a sárga, a szemed tele volt könnyel, amíg meghámoztad

és ugye emlékszel még arra a kérdésre, hogy hány útja van az erdélyi magyar értelmiségnek, a válasz az volt, hogy három, az alkoholizmus, az öngyilkosság és a harmadik pedig járhatatlan, lehet, hogy volt valami vicces poénja is, de én csak erre emlékszem, meg öngyilkos barátunk temetésére Vásárhelyen, amikor a temetőből kifele jövet észrevettük, hogy a kerítés mellett álló embernek gyanúsan domborodik a kabátja, bennünket filmezett, igazad van, volt másik út is, ne haragudj rájuk, ez itt börtön volt, ha Te börtönben ülnél, nem próbálnál megszökni, csak azt ne hidd, hogy boldogan mentek el, kétségbeesetten öleltük egymást Zsókával az állomáson, már mozgott a vonat, amikor felszállt, zokogva, halál-sápadtan, végül is szerencséje volt, útlevéllel mehetett, a húga egy határ menti faluban lakott, ügyesen átkapált Magyarországra

aztán újraválasztottuk ceausescut pártfőtitkárnak és az egész országban nem akadt senki, aki ellene szavazott volna, az iskolában, ahol tanítottam olyan jelölőgyűlés féle volt, el kellett játszanunk, hogy ez alulról jövő kezdeményezés, egy ideig kísértett a gondolat, hogy ellene szavazok s ha megkérdik, miért, azt fogom mondani, hogy én a fiát szeretném a főtitkári székben látni, hülye vagy, mondták a barátaim, senki sem fogja megkérdezni, hogy miért, itt a miértek senkit sem érdekelnek, egyből elvisznek, mint a szomszéd fiút, akit feljelentettek, hogy megvan neki lemezen István, a király, mind magyarázhatta a pofonok között, hogy nincs is lemezjátszója, meg sem hallgatták, így aztán mindnyájan felemeltük a kezünket, amikor szavazni kellett, csak pislogtunk egymásra, itt nincs mit tenni

és akkor sem szóltunk egy szót sem, amikor megérkezett Bukarestből a negyven tagú minisztériumi brigád, ezer lejt adtunk fejenként, ez a fizetésem egyharmada volt akkoriban, festményeket vásároltak nekik ajándékba, meg a pártbüféből sajtot, vajat, téliszalámit, pástétomot, ott mindenféle finomságot lehetett kapni, nem, dehogy, mi ott nem vásárolhattunk, nem érted, az a párté volt, reggel hattól kentük a szendvicseket, a folyosók megteltek a finom illatokkal, az ablakból néztük, hogyan kászálódnak ki a fekete autókból, egy alacsony fekete ember két lépéssel a többi előtt lépdelt, ez a vezér, súgta Róza, nem tudom, megfigyelted-e, hogy a pártfőnökök legalább egy méterrel megelőzik kíséretüket

ciné sunt astia, kik ezek a szakállasok, magyar költők, írók, Jókai, Petőfi Sándor, mondta Gitta, áá, iredentul Petefi, azonnal levenni őket és minden magyar feliratot, akkor már érvényben volt a rendelet, hogy a városok és a falvak neveit csak románul volt szabad használni, azon tanakodtunk Bálint Andrissal, hogy a helyi magyar lapban úgy kell-e írni, hogy Miercurea-Ciucon vagy Miercurea-Ciucban, lecsavartatta a tanári szoba ajtajáról a kétnyelvű táblát, tonori, tonori, milyen nyelven van ez, gúnyolódott, ezt is, most rögtön, állt meg az órarend előtt, mi csak álltunk és néztük, hogyan szedegette le Sanyika, a mindenes, kalapáccsal és harapófogókkal a faragott magyar betűket a tábláról, egymás után potyogtak le a földre a betűk és ő vigyorgott, de nem sokáig, mert a festett táblán fehéren világított a betűk helye ÓRAREND, lefesteni, holnapra eltüntetni, és mi néztük, ahogy Sanyika mártogatta az ecsetet a lakkba, többször végighúzta minden betűn, le-föl, le-föl, jobbra-balra, már vastagon állt a lakk, de a betűk még mindig látszottak, csak a hosszú Ó fölött halványodott el a vessző és nem tűntek el a betűk másnapra sem, a fényesen csillogó lakk alól most barnán virított ÓRAREND, Sanyi ce ai facut, ma, kiabált az igazgató, mit csináljak én kérem, ötször lelakkoztam, ahogy az elvtárs mondta, ragassza le valamivel, hogy ne látszodjék, kiabált a kis ember, cu ce, tovarase, mivel ragasszam le, cu ce, cu ce, cu hartie, papírral, milyen színűvel kérem, hogy-hogy milyen színűvel, akkor lehet akármilyennel, kékkel, prostule, te hülye, ordította a kis ember és Sanyika kék papírcsíkot ragasztott a betűk helyére, aztán a kis ember még ide-oda ragasztatott egy-egy papírcsíkot a táblára, hogy esztétikus legyen, magyarázta műértően

és mi csak álltunk és néztük, hogy tűnt el az utolsó magyar betű a tábláról és hallgattunk, asa da, asa da, ez igen ismételgette elégedetten, mi magyar tanárok egy sarokban álltunk, a románok a tanári másik felében, ez ősztől így volt, nem ültünk egymás mellé, húszan jöttek az iskolánkhoz, valahonnan Moldvából, harmincezer lej letelepedési pénzt kaptak, veszélyezettségi pótlékot, hogy ide jöttek közénk, román lett az igazgató, a gyűléseken is románul kellett beszélni

így aztán mi csak hallgattunk, hadarva, tájszólásban beszéltek románul, a gyerekek nem értették őket, ennyi idióta kölyök nincs egész Romániában, negyvenketten megbuktak történelemből, nem hülyék ezek a gyerekek, mondta Panni, csak nem tudnak románul, ebből nagy cirkusz lett, hogy nem akarják megtanulni az állam nyelvét, így aztán inkább hallgattunk, a földrajztanár verte őket a vonalzóval, egyszer behasította egy kisfiú fejét, de megúszta, hatezer lejt fizetett az apjának, így nem lett per belőle, nagy pénz volt az akkoriban, és akkor meglökött a könyökével Kisanikó, nézd csak, a betűk, a betűk, a kék papír alól makacsul átderengett négy betű, tisztán olvashatóan egy szó, magyar szó, REND, rend, olvasta hangosan Csaba, REND, REND, és akkor elkezdtünk nevetni, görcsösen fulladozva, hisztériás örömmel, a románok csak néztek, mit röhögnek itt ezek, és mi nevettünk, nevettünk, csak Kisanikó arcán patakzottak a könnyek, látod, vannak még csodák, akkor meg miért sírsz

MÁSODIK ÉJSZAKA

Ernő a szája elé tartotta a kezét, középen a metszőfogai helyén lyuk tátongott, akkor huzatta ki a fogait, amikor őt jelölték ki, hogy utazzon Bukarestbe tiltakozni a tévében az Erdély története ellen, előre megírták neki a szöveget, csak fel kellett volna olvasnia, ez borzasztó volt, hogy magyar embereket jelöltek ki, egyszerű embereket, nem pártelvtársakat, azért, hogy hiteles legyen, meg kellett jól tanulni és egy bizottság előtt felmondani, ő ügyesen, hangsúlyosan előadta a mondókáját, meg voltak vele elégedve az elvtársak, hiába, na, tanárember jól fogja képviselni a megyét, akkor elvigyorodott Ernő és meglátták a véres ínyét, ordítani kezdtek, kikergették a szobából, de hát úgyis került egy másik kolléga, aki elvállalta, szinte havonta küldtünk dísztáviratokat, hogy mély hódolattal, meg hogy ragyogó elme, történelmi jelentőségű, az ország legdicsőbb, leghősibb fia, a múltkor a kezembe került egy régi újság, hihetetlen, hogy ilyesmire képesek voltunk, az egész ország küldte a táviratokat huszonöt éven át, meg születésnapi ajándékokat, valamikor januárban volt a ceausescu születésnapja, a mi megyénkből varrottasokat és népi kerámiát küldtek, képzelheted, hogy örült nekik, ezekből még kiállítást is rendeztek és csudájára járt a nép, persze, hogy voltak, akik önszántukból zengedeztek a főtitkár és neje dicsőítését, Hajdú Győző még Amerikába is elment előadást tartani az ottani magyaroknak a mi csodálatos helyzetünkről, ő Vásárhelyen lakott, kétszer szerepelt a telefonkönyvben, úgy mint Hajdú Győző és mint Haidu Victor, kézről-kézre járt egy levelezőlap, egyedem-begyedem, tengertánc, Hajdú Győző mit csinálsz, nem csinálok egyebet, árulom a népemet, a vásárhelyiek hónapokon keresztül bekenték az ajtókilincsét szarral, egyszer véletlenül a vele szemben lakó zeneszerző kilincsét kenték be, erre kiírta az ajtajára, bocsánat, Hajdú Győző szemben lakik

akkortájt tartóztatták le a Barabás testvéreket, egyszerű emberek voltak, saját kezűleg dúcokat faragtak, bicskával vésték bele a szöveget, hogy le ceausescuval, jogot az erdélyi magyaroknak, volt egy társnőjük, aki megírta Kolozsvárra az egyetemista barátjának, hogy valami nagy dologra készülnek, az úgy megrémült, hogy a levéllel rögtön a szekuritátéra futott, börtönben ült évek óta Borbély Ernő és Búzás Laci, államellenes összeesküvés miatt, őket is egy barátjuk jelentette fel, még mielőtt bármit is tehettek volna és a szegény, beteg Páll Béla bácsi Ditróból, aki leveleket írt ceausescu-nak, kaptam egy Ellenpontokat is, a postaládámba tette be valaki, csak találgattam, hogy kik lehetnek a szerkesztői

nem volt itt szervezett ellenállás, értelmiségi szembenállás, Charta 44, Prágai tavasz, a mi bátor szellemi munkásaink Hozzátok menekültek, így aztán mások írták meg helyettük a dicsőítő verseket, amit állítólag muszáj volt megírni a költőknek, másképp nem kaptak fizetést, ezért aztán súlyos lelkiismereti válságba kerültek és sokat ittak, a nagyon tehetséges váradi költő egy pocsolyába fulladt bele, a vásárhelyi színház ifjú reménysége hajnali háromkor lefeküdt az úttestre, nem kelek fel többé, nem érdemes mondta, hiába integetett az autóknak kétségbeesetten a barátja, átgázoltak rajta, Szisz morfiumot vett be egy nagy fa alatt az erdőben, Szőcs Kálmán felakasztotta magát a gázcsőre, úgy tervezte, hogy augusztus huszonharmadikán legyen a temetése, néma tüntetést álmodott magának, de ebből sem lett semmi, elhalasztották a temetést, nem tudom időrendi sorrendbe állítani a halálukat, elmentek, meghaltak, mindegy most már, nem írnak verset többet, a ti Sarkaditok is elrepült egy budapesti bérház tetejéről, József Attila óta így van ez

mi vagyunk az öngyilkos költők népe, meg az öngyilkos parasztoké, Alfaluban, ahol tíz évig éltünk, évente hat-hét parasztember lett öngyilkos, ecetszeszt ittak, darabokban köpték ki a tüdejüket, mindenüket elvették, nem akartak élni ők sem, a helyi plébános nem bocsátott meg nekik, a temetőn kívül, egy árokban földeltette el őket temetési szertartás nélkül, évről-évre nőtt ez a temetőn kívüli temető, egy darabig számoltuk, ki halt meg és ki ment el, ki hiányzik a költők közül, a színészek közül, az orvosok közül, az újságírók közül, hol vannak barátaink, volt osztálytársaink, aztán már nem törődtünk velük, túl sokan voltak, a Nyugatra távozottakkal tilos volt kapcsolatot tartani, néha érkezett egy-egy gyűrött levél, kézzel ráírták, hogy s-a deteriorat in timpul transportului, azazhogy szállítás közben megrongálódott, így tudtuk meg, hogy a levél ellenőrzési módszereik nem tökéletesek, sohasem válaszoltunk, minek

keresztanyám ötvenhatban Svájcba menekült, magyar kört szervezett az ottani disszidenseknek, minden évben volt magyar bál, kalotaszegi táncokat tanított a fiataloknak, a helyi szekusokat nagyon izgatta a dolog, egyszer eljött hozzánk egy ember és bevallotta, hogy hónapok óta gyomrozzák, fenyegetik, már nem bírta idegekkel, aláírta a papírt, rólunk kellett jelentéseket készítenie, ravasz szövegeket diktáltam neki, nehogy gyanút fogjanak, jó vicc lett volna, ha a saját jelentéseim alapján visz el a szeku, állítólag nyolcmillió besúgó volt Romániában, mi legalább nem találgattuk, hogy ki az, lenyomatot is segítettünk készíteni neki a lakáskulcsunkról, sokat ügyetlenkedtünk, amíg végre sikerült, a férjem egy cérnaszálat kötött ki az ajtó előtt a padlóra, amikor visszajöttünk a szabadságról, persze hogy el volt szakítva, ez a szegény ember állandó rettegésben élt, egy sört és egy flekkent kapott minden jelentésért, minél fontosabb volt egy személy, annál többen figyelték, a pártvezetőket is, a családtagokat is, Elena ceausescu a szép miniszterfeleségek és a saját lánya hálószobájába videokamerát szereltetett, külön vetítőterme volt, esténként pezsgőzés közben az ágyjeleneteken szórakozott, Sütő András a sikaszói házában megtalálta a lehallgatót, jelentette is a rendőrségen, megnyugtatták, hogy tévedés volt, '89 novemberében a budapesti Kossuth rádióban többször is beolvasták lázadó levelét, édesapámmal a falakhoz lapulva elmentünk hozzá András napján, csakazértis hangosan beszélgettünk, énekeltünk, az ablakhoz vitt és megmutatta az autót, amelyből hetek óta figyelték

már volt valami a levegőben, amitől megbátorodtunk, az őszi tanügyi gyűlésen nem álltam fel, amikor bevonult a terembe a megyei elsőtitkár, a főtanfelügyelő a háta mögött intett, hogy felállni, lelkesen tapsolni, azért sem álltam fel és a mellettem ülők sem, azóta egyetlen egyszer álltam csak fel és tapsoltam, amikor Tőkés László 1990 januárjában Vásárhelyre jött, többet soha, a kultúrotthon ajtaját bezárták, hogy ne lehessen megszökni a gyűlésről, minden szónok románul beszélt, Tódor Éva magyarul kívánt jó munkát a tanároknak, percekig dühödten tapsoltunk, kultúrműsor is volt, a gyűlés végén hazafias versek, dalok, a kórus ilyeneket énekelt, hogy noi suntem romani, noi suntem romani, noi suntem aici pe veci stapani, mi románok vagyunk, mi románok vagyunk, mi itt örökre urak vagyunk, egyetlen székely tánc volt, azt ötször visszatapsoltuk, akkor hagytuk csak abba, amikor a gyerekek már nem bírták emelni a lábukat, én a nyolcadikos gyerekekkel Petőfi estet rendeztem, december tizenötödikén mutattuk be a szülőknek, égő gyertyákból kirakott koporsó fölött mondták a verseket, legutoljára az Akasszátok fel a királyokat, harminchat gyerek egyszerre kiáltotta, akasszátok fel a királyokat, a szülők rémülten ültek a padokban, közben elvették a villanyt, a sötét folyosón odalépett hozzám egy apuka, jaj, tanárnő, ebből még nagy baj lesz

de nem lett semmi, mert akkor már Temesvárra figyelt mindenki, a makacs fiatal református papra, én éppen Vásárhelyen voltam a szüleimnél, amikor Tőkés András felkereste ügyvéd bátyámat, senki sem merte elvállalni másodfokon a pert, Frunda György egyszerű kilakoltatási pernek minősítette és temesvári ügyvédet javasolt, a bátyámat is próbálta lebeszélni mindenki, a román bírók, ügyvédek is életveszélyesnek tartották, de ő igent mondott, olyan izgalomban volt, hogy az első tárgyalásra elfelejtette magával vinni az iratokat, a felesége vitte utána vonattal, a papi lakot állandóan őrizték, de őt beengedték, sápadt, de mindenre elszánt, égőszemű fiatalember Tőkés, mondta a bátyám, a pert persze elvesztette, nem mertem elvállalni a Tőkés védelmét, kiabálta Frunda a fürdőkádban ülve, milyen marha voltam, most Előd nagy politikai karriert fog befutni, de nem neki lett igaza, belőle lett szenátor, meg európai parlamenti képviselő, meg RMDSZ államelnökjelölt, az én bátyám pedig Magyarországra kellett meneküljön, barátainknál hallgattuk a Szabad Európa rádiót, mi van Temesváron, helyszíni közvetítés is volt, durva káromkodás és egy sorozatlövés is hallatszott, Monicáék féltek nagyon, a férje polgármester volt Szentkeresztbányán, meglökdösték és megpofozták huszonkettedikén, a mezőn át gyalogszerrel menekült, magyar emberek verték meg, és magyarok menekítették, nem haragudott senkire, ki van a számla egyenlítve, mondta megértően, akkor este megegyeztünk, hogy ha a románok támadnak, hozzájuk menekülünk mi, ha pedig őket akarják megnyúzni a székelyek, akkor mi bújtatjuk el őket, micsoda tragikomikus helyzet, ilyesmi is csak itt és velünk fordulhat elő, Te ezt nem értheted, ez transzilván sajátosság, egyikünk sem gondolta volna, hogy egy év múlva ámennek az utca túloldalára, amikor összetalálkozunk

egyre idegesebben néztem a tévét december huszonkettedikén délelőtt, hiába fulladt kudarcba a bukaresti népgyűlés, valaki petárdát robbantott, az emberek hujjogtak és fütyültek, pedig harminc lej béremelést ígért kínjában ceausescu, huligánoknak, bűnözőknek titulálta a temesváriakat, meg irredenta gazembereknek, nem hagyták beszélni, legyintett és visszalépett az erkélyről az épületbe, a tévé pedig a házaspárt magasztaló verses-zenés összeállítást sugárzott, az isten verje meg, itt sohasem fog történni semmi, egy fél óra múlva piroaán az izgalomtól berontott Tamara, au fugit, au fugit, elmenekültek, még láttuk a tévében a köröző helikoptert, Dinescut, a költőt, a hatalmas tömeget, aztán a térre rohantunk, tele volt emberekkel, egymást ölelgettük, kiabáltunk, háromszor egymás után elénekeltük a székely himnuszt, valakik szónokoltak az erkélyről, Benkő Sanyira, a traktorgyár igazgatójára emlékszem, meg Koszta Pistára, aki Németországból érkezett haza, aztán felszólították a tömeget, hogy vonuljunk a milícia elé, mert ott lőnek, a pártszékház épületéből már dobálták ki a ceausescu képeket, az alagsort megpróbálták felgyújtani, gomolygott a füst, a tömeg meglódult, elszakadtam Tamarától, a lányommal és a bejárónőmmel karonfogva meneteltünk, a városháza tetejéről egy fiatalember kicsavarta a két zászlót, majd ledobta az emberek közé, a vörös zászlón ugráltak, cafatokra tépték, valaki bicskával kivágta a címert, a magasba emelte a lyukas nemzeti zászlót, a milícia előtt égett egy autó, az emeletről egymás után dobták ki az írógépeket, nagy köteg papírokat, dossziékat, a tömeg ujjongó üvöltéssel fogadta repülésüket, aztán kicipeltek egy egyenruhást, ettől mindenki megvadult, felé rohantak és ütlegelték, az arcát elborította a vér, megismertem, a buletin osztályon dolgozott, soha nem viselt egyenruhát, most meg beöltöztették és otthagyták az épületben, a nagykutyák meg mind elmenekültek, elbújtak az erdőalji katonai egységnél, néhány alacsony rangú tisztre és kiskatonára hagyták az épületet, a tömeg a rettegett szekusokat kereste, de azok nem voltak sehol, egy ember kifutott az épületből, a sarki tömbház felé menekült, üldözőbe vették, azt hitték, egy szekus, egymás után rángatták ki a milicistákat, Borbély esperes az ajtóba állt, beszélni próbált, de senki sem hallgatott rá

üssétek, üssétek, visított egy asszony, kendője kibomlott, arca eltorzult a gyűlölettől, nem, ezt nem szabad, kiabáltam, nem ezek a hibásak, minket is üttek eleget, most visszakapják, egy fiatal milicista a karjával védte az arcát, a tömeg ide-oda hullámzott, egy-egy vérző fej a magasba emelkedett, aztán eltűnt, a lejtő alján valakik autóba tuszkolták őket és elhajtottak, Paul, a jóképű közlekedésrendészeti felmászott egy autó tetejére, emberek, ne bántsatok minket, most minden másképp lesz, forradalom van, mióta tudsz te magyarul, eddig meg sem szólaltál, kiáltotta egy férfi, felborították az autót, de nem bántották, meglepte a tömeget a bátorsága, nekem elegem van a forradalomból, mondta a bejárónőm, megyek haza Szentdomokosra, megint kihoztak valakit, egy magas férfi felemelt ököllel rohant felé, megölöm, megölöm, elébe álltam, megragadtam a gallérját, megőrültél, döbbenten nézett rám, egy volt tanítványom, jaj, tanárnő, igen, azt hiszem megőrültem, ne üssék tovább, kiáltozott Szikszai Laci, pedig őt megverték a rendőrök az Iris koncert után, a hajából is kitéptek egy csomót, az Isten szerelmére, hagyják abba, sikoltott Nagy Benciné, édesanyám, menjünk innen haza, könyörgött a lányom, égtek a papírok, a földön széttaposott képek, összetört írógépek, az egyik felgyújtott autó körül táncoltak örömükben, Koszta Pista kitárt karral, ősz hajával a tömeg felé magasodott, székely testvérek, nem méltó ez hozzánk, menjünk most haza, este hétkor jöjjön mindenki a térre, gyertyát is hozzatok, ebben az épületben többé nem vernek meg senkit, a tömeg tomboló dühe lecsillapult, elindultak hazafelé

hál'istennek, nem öltek meg senkit, igazad van, kár, hogy a pofonokat nem azok kapták, akik megérdemelték, az írógépeket és az autókat egy fél év múlva kifizettették a várossal, a letartóztatott székelyeket gumibottal verő, rugdosó szekusokat és milicistákat áthelyezték, még csak nem is túl messzire, a csíkiakat Gyergyóba, a gyergyóiakat Csíkba, a magas rangú tiszteket pedig Vásárhelyre, januárban a Maros vendéglőben ebédeltünk, nem messze tőlünk ültek nagy vidáman, pirosan a bortól, azt a tisztet, aki az állomáson agyonlőtte a huszonöt éves Gy. Lászlót, előléptették, mint a forradalom hősét, tizenötezer lejt adtak a szüleinek kártérítés gyanánt, tizenötezer lejt az én drága fiamért, mondta az édesanyja, megmutatta nekem a fia bekecsét, rajta három fekete lyuk, egy a hátán, ez volt a halálos lövés, hátulról lőtt a fiamra, aztán még egyet a levegőbe és elfutott, felült a vonatra, most Konstancán él, kapitány lett belőle

hat órakor szaladt hozzám Szikszai Laci, menjünk gyorsan a Fehér Házba, a pártszékházat hívták így a csíkiak egymás között, az alagsorból égett papír keserű szaga áradt, az előtér tele volt piros-sárga-kék karszalagos munkásemberekkel, egyikük megismert, így beengedtek, nem csoda, tizenöt éve tanítok, tele van a város a tanítványaimmal, a gyűlésteremben a nyakamba ugrott Ferenczes Pista, a költő, gyere, gyere gyorsan, kiáltványt kell fogalmaznunk, nagy lármában, jövés-menés, kiabálás közepette fogalmaztunk, Pataki Imre románul írta meg a kiáltványt, azt próbáltuk magyarítani, ebből tudtam meg, hogy máris megalakítottak valami vezetőségfélét, a jelenlévők megválasztották egymást Megmentési Frontnak, vagy valami ilyesminek, Pataki lett a vezér, ez okos dolog volt, mert a vezetők nevének ütemes skandálásához szoktatott nép később ordíthatta, hogy Pataki, Pataki, aztán két hét múlva elégedetlenségükben, hogy Pataki, gyere ki

a tér morajlott, gyűltek az emberek, zúgott a tévéből tanult olé, olé, ceausescu nu mai e, mint egy bikaviadalon, olé, olé, ceausescu nincs többé, de jó, de jó, meg a Armata e cu noi, a hadsereg velünk van, ezt inkább a maguk bátorítására kiabálták, mert senki sem tudta biztosan, hogy a hadsereg melyik oldalon áll, az erdőalji hadosztálynál bújtak el a pártvezetők, rendőrtisztek, szekusok, mindenki támadástól félt, a tévében zavaros képek, nyilatkozatok hangzottak el délután, de most semmi sem számított, hatalmas tömeg gyűlt össze, hét órakor odajött hozzám egy munkás, tanárnő, arra kérjük, maga olvassa fel a magyar szöveget, egy pillanatig haboztam, még sohasem beszéltem tömeg előtt, aztán ki kellett lépni az erkélyre, a mélyben sokezer gyertya lobogott, forróságot éreztem, pedig december volt, és valami leírhatatlan boldogságot, Ferenczes Pista, akit délután az emberek a vállukon vittek be a székházba, elszavalta a Diktatúra közhelyei című versét, többször is félbeszakították, tapsoltak, vissza, vissza, még egyszer, Oancea felolvasta románul a kiáltványt, én következtem, Csíkszereda polgárai, testvéreim, magam számára idegenül csengett a hangom, a tömeg zúgott, megéreztem a türelmetlenséget, ugyanazt a szöveget minek hallgassák meg még egyszer magyarul, így azt mondtam, amit éreztem, ami eszembe jutott, szabadon, minden mondat után zúgott az éljen, az úgy legyen, úgy legyen, Bíró Jóska felvette magnóra, öt év után újra meghallgattam önmagam és sírtam, odaadtam a felvételt Becze Zolinak, a Csíki tévé szerkesztőjének az évfordulós megemlékezésre, persze, hogy nem mutatta be a tévében, Patakit, Benkő Sanyit és Koszta Pistát hívta meg egy beszélgetésre, amiből kiderült, hogy Pataki nem is akart részt venni az eseményekben, de meggyőzték a rokonai, Benkő Sanyit Iovanas szekuritáté parancsnok küldte a székházba, nehogy valami baj történjen, a hangszalag pedig kézenközön eltűnt, ki ez a nő, kérdezte valaki a tömegben, biztos nem csíki, mesélte a lányom rosszkedvűen másnap, a megalázott, meggyötört emberek bosszújától félt ez a rögtönzött vezetés, Karácsonyra szabadnapokat, kenyeret ígértek, Borbély esperes imádkoztatta őket, húszezer ember mormolta a Miatyánkot, lobogtatta a remény gyertyáit, aztán hazaküldtek őket, de egy részük hajnalig ott maradt a téren, énekeltek, szónokoltak, fegyvert kértek, hogy védhessék a várost, a gyűlésteremben a nemzetmegmentők tanácskoztak, Grosu elvtárs, a kereskedelmi igazgató, egy román katonatiszt, Patakiék, senki sem mondta, hogy maradjak

hajnali négy órakor csengett a telefon, Mandel Magdi hívott, menekülj azonnal, a szekusok kitörtek Erdőaljáról, téged is keresnek, egy hangszórós autó jár körbe a városban, a téren osztják a fegyvereket, hová meneküljek, hová menjek, rázogattam a férjem, fel sem fogta, miről beszélek, nem tudtam felébreszteni, persze, hogy féltem, a gyomrom összeszorult a félelemtől, nem halálfélelem volt ez, inkább attól rettegtem, hogy váratlanul törnek rám, látni, tudni akartam, mi történik, az ajtó elé toltam egy kis kanapét, azon üldögéltem, minden zajra felkaptam a fejem, fegyverropogást hallottam, valami robbant, kiáltoztak, de nem lövések voltak, a szomszéd zöldséges autóját gyújtották fel, rá haragudtak az emberek, mert a raktárában gyakran ittak szekusok, milicisták, az ablakból szinte naponta láttam őket, a hátsó ajtón mentek be, de hát mit tehetett volna, nem mondhatta nekik, szekus urak, tessék kimenni, nincs potya ital, ülve aludtam egy keveset, nagy dörömbölésre riadtam fel, tanárnő, tanárnő, tessék azonnal jönni, traktorgyári munkások álltak az ajtóban, mindenikük piros-sárga-kék karszalaggal, tessék azonnal jönni, a régi elvtársak mind ott vannak a székházban, valamit tessék csinálni, hogy van pofájuk odajönni, nem megyek, fiúk, nekem nincs mit keresnem köztük

azóta sem bántam meg, hogy nem mentem velük, napokig vitatkoztak, kik legyenek az új vezetők, itt a lista, hol a listát játszottak, a Hargita Népében naponta jelentették meg a névsorokat, végül összeállt a Front-vezetés, dehogyis volt az új, gyárigazgatókból, néptanácsi elnökökből és alelnökökből állt, csupán egy-két új ember került be, mint Bokor Marci, a gyermekotthonban nevelkedett gyerekorvos és Beder Tibor, Gianni Procát, a liberális szellemiségű közkedvelt franciatanárt levélben fenyegették meg a románok, így lemondott ő is, az emberek elégedetlenkedtek, a munkások elkergették a mérnököket, csupa ingyenélő, semmi szükség rájuk. egy idő múlva persze muszáj volt visszahívni őket, a megyei kórház alkalmazottai az előcsarnokban gyűltek össze, követelték a rosszmodorú, gőgös igazgató távozását, néma csendben várták, amíg katonák kíséretében kivonult a fehérköpenyesek sorfala között, hurrá, kiáltották, amikor végre átlépett a küszöbön, a traktorgyárban egyik nap Benkőt, másik nap Deákit választották meg igazgatónak, mindkettő korábban is több évig igazgató volt, senkinek sem jutott eszébe, hogy valaki mást is lehetne jelölni, de hát honnan is lett volna annyi új és tiszta emberünk, ahányra szükségünk volt, így aztán szépen visszaszivárogtak, temesvári hetes pont, éljen a Megmentési Front, kiabálták a tüntetésen, a nomenklatúristák eltávolítását követelték, ebben az országban senkit sem állítottak félre azért, mert kommunista vezető volt, a megyei első titkárok hónapokig élvezték a magas fizetést, és hatalmas végkielégítést kaptak, amiből legtöbbjük virágzó vállalkozást indított be még a legelején, hát így váltottunk mi rendszert, Nálatok sem ment ez sokkal különbül, bársonyos volt a Ti forradalmatok, puha, hogy lehetőleg senki se sérüljön, de itt ezrek haltak meg, szerencsétlen fiatalok, meg akarták váltani a világot puszta kézzel, egyetlen fegyverük a magasba tartott két ujjuk, a Vé betű, victorie. victorie, győzelem

nem aludt ebben az országban napokig senki, a tévét néztük, helyszíni közvetítést a forradalomról, mindent elhittünk, amit mondtak és amit láttunk, Ti sem aludtatok, tudom, az egész világ megdöbbent, már az első napokban hoztátok a segélyeket, gyógyszert és élelmet, igazi testvériség volt akkor közöttünk, egy békéscsabai sofőr könnyes szemmel mesélte, hogy egy határmenti román faluban köréje gyűltek az emberek, egy öreg paraszt megragadta a kezét, és meg akarta csókolni, a televízióban egyetlen egyszer sem beszéltek a magyarországi segítségről, csak a franciáról, a nyugatiakról, pedig ők jóval később mertek csak idejönni, felváltva mutatták a viharvert forradalmár csoportokat és az utcai harcokat, a Köztársaság téren még reflektorok is voltak, hogy jobban lássuk, mi történik, ropogtak a fegyverek, de nem láttuk, ki lőtt, lángok csaptak ki a Nemzeti könyvtár épületéből, milliós értékek semmisültek meg, csak egy épület maradt teljesen épen, még egy eltévedt golyó sem találta el, az, amelyben az Iliescu féle csoportosulás székelt, jöjjetek a televízióhoz, védjetek meg, hívta Iliescu a fiatalságot, gyertek minél többen, micsoda őrült ötlet, fegyvertelen fiatalokat állítani a gépfegyverek útjába, tragikus arckifejezéssel időnként bemondták, hogy lövik a tévét, egy dagadtra pofozott, véres arcú embert is mutattak, aki állítólag az épület tetején mászkált, akkor már tudtuk, hogy nem a katonaság, nem a szekuritáté, hanem vérszomjas terroristák lőnek, mindenki más lelkes forradalmár

HETEDIK ÉJSZAKA

Hristos a înviat, Krisztus feltámadott, fogadott bennünket a borsi határon a román vámtisztnő, harmincan voltunk, tanárok egy hétig Budapesten, iskolákat látogattunk, fontos emberekkel találkoztunk, terveket szőttünk, még ezer forint költőpénzt is kaptunk az önkormányzattól, erre folyóiratokat és könyveket vásároltunk, évek óta nem voltunk Magyarországon, este tízkor indultunk Csíkszeredából, az izgalomtól szinte egyikünk sem aludt, dobogó szívvel léptük át a határt, csak akkor nyugodtunk meg, amikor megláttuk a magyar feliratokat, hát itt vagyunk, tényleg megnyíltak a határok, átengedtek minket, mesélték, hogy januárban a vámtisztek mosolyogva, a győzelem jelét mutatva köszöntöttek minden utast, adevărat a înviat, valóban feltámadt, válaszoltuk kórusban, a románoknál ez a szokás húsvétkor, így köszöntik egymást, de unde sunteți, hová valósiak, mondjuk kórusban vidáman, hogy Csíkszeredából, a hölgy elkomorodott és leparancsolt a buszról, minden csomagot, bőröndöt, nylonzacskót be kellett cipelnünk egy terembe, ő a buszban maradt, minden ülés alá benézett, az egyiken talált egy kis könyvecskét, Karácsonyi forradalom volt a címe, az ablakon át lestük, mit csinál, nekitámaszkodott a sofőr székének és egy óráig olvasgatta egyre komorabb arckifejezéssel, itt baj lesz, önök románellenes propaganda anyagot szállítanak, azonnal gyűjtsenek össze minden újságot, könyvet și la gunoi cu ele, hiába tiltakoztunk, a szemétbe minden könyvvel, újsággal, másként nem mennek tovább, ezek szakkönyvek mondta sápadtan Sándor Dénes, nem dobom a szemétbe, avem și noi cărțile noastre de specialitate, van elég román szakkönyv, minek nekünk magyar, a kabátjainkba dug-dostuk a könyveket, de az újságokat szét kellett tépnünk, ott állt mellettünk és diadalmas arccal nézte, hogyan telik meg a szemétkosár, dumneata vii cu mine, maga velem jön, mutatott rám, megrémültem, mert nálam volt egy papír, a bátyámtól kaptam, a Vatra românească titkos dokumentuma a magyar kérdés végleges megoldásáról, ezt március huszadikán szerezték meg a székházukból, húsz pontos konkrét akcióterv volt, hogyan lehet Erdélyt megtisztítani a magyar elemektől, kémfilmekből tanult mozdulattal hirtelen a mellettem álló Tamás Feri kezébe csúsztattam, dugd el gyorsan, s ő rezzenéstelen arccal, a zsebébe tette a papírokat, mintha egész életében konspirált volna, nem sokat ért ez a dokumentum, mert közben az RMDSZ leült tárgyalni a Vatra vezetéssel és minek olajat önteni a tűzhelyre

nem szeretnek ezek minket, mondta Kolumbán Gábor és szomorúan nézett okos szemével, nem bizony, mondtam én, Tusnádon próbáltuk meggyőzni Gabriel Andreescuékat követeléseink jogosságáról, a szegény román többség érzékenységéről beszéltek, meg a mi türelmetlenségünkről, nem használt semmilyen érvelés, mintha a falaknak beszéltünk volna, ők mondták a magukét, mi meg a magunkét, a román kommunistaellenes elit, költők, írók, tudós szociológusok a lehető legrosszabb taktikát választották, nem vettek részt a politikai küzdelmekben, polgári szövetséget, magas szellemi színvonalú folyóiratot hoztak létre, a 22-est, amit csak egy szűk réteg és a reménykedő magyar értelmiségiek olvastak, így nem jutott el üzenetük az egyszerű románokhoz, a szellem, az emberi értelem illuzórikus hatalmában bízva akkor kaptak csak észbe, amikor Adrian Păunescu és Corneliu Vadim Tudor már bent ültek és ordítoztak a parlamentben, noi muncim, nu gândim, mi dolgozunk, nem gondolkozunk, a huszadik század végi Romániában hihetetlen mozgósító ereje volt e tragikomikus jelmondatnak, ezt a lozinkát harsogva vonultak fel egy bukaresti gyár munkásai egyetemistákat verni, le kellett törni a fiatalság, az egyetemi ifjúság ellenállását, ők fogadták el a legnehezebben, hogy itt olyan rendszerváltás volt, hogy visszajöttek azok, akik el sem mentek, a fővárosi Egyetem tér volt a gyülekezőhelyük, heteken keresztül több ezer fiatal kiabálta, hogy le a kommunizmussal, lángoló beszédeket mondott a diákvezér Marian Munteanu, akit a bányászlátogatáskor úgy megpofoztak, hogy kigyógyult és légionárius lett belőle, erről az emelvényről hallottuk először a kecskeszakállú, feminin külsejű Emil Constantinescut, az egyetem rektorát, tanárok, diákok, disszidensek, értelmiségiek szabad fóruma volt ez, ők voltak a golánok, ezt nem tudom neked lefordítani, magyarul talán kedves tekergőt jelent, volt egy golán himnusz is, rock zenekar játszotta, a refrént egyszerre énekelte a sokezres tömeg, mai bine mort, decât comunist, inkább halott leszek, mint kommunista, Bányai Pétert is hosszan éljenezték, pedig bejelentette előre, hogy ő magyar, de nyilvánosan megfeddte a szüleit, merthogy kommunisták voltak szegények, mi is küldtünk nekik üdvözlő táviratot a háromszázezer székely golán nevében, de nem olvasták be, a temesváriak is kiáltványban követelték a nómenklaturisták félreállítását, ehhez is csatlakoztunk, de mivel senki sem tudta, hogy kik is igazából a nómenklaturisták, mindenki maradt szépen a helyén

a váradi kongresszuson Gyímesi Éva arról beszélt, hogy az RMDSZ-ben nincs helye a volt rendszer kommunista haszonélvezőinek, Domokos Gézát megrázta a dolog, akkor Éva fellépdelt a színpadra, Rád nem vonatkozik ez drága Géza és megcsókolta, nagy elérzékenyülés lett a teremben, sokan fellélegeztek, azóta sem bolygattuk senkinek sem a kommunista múltját, miért legyünk mi magyarok szigorúbbak a mieinkhez mint a románok, úgyis olyan kevesen vagyunk, meg egyre csak fogyunk, csak Katona Ádám dühített mindenkit a hülye követeléseivel, hogy készítsen minden RMDSZ tisztségviselő politikai önéletrajzot, tisztázza a viszonyát a szekuritátehoz, bőven elég az, ha valaki magyar, ezt még az RMDSZ alapszabályzatába is belefoglalták, mint egyetlen kritériumot, hogy mindenki számára világos legyen

két hónap után az Egyetem-téri tüntetőket könyörtelenül szétverték, sokan ott is aludtak a téren sátrakban, egy este megrohamozták őket, némi. dulakodás is volt, felgyújtottak néhány autót, másnap Iliescu behívta a Zsil-völgyi bányászokat, több ezer bányász érkezett különvonatokon Bukarestbe szénporos arccal, bányászruhában, botokkal és dorongokkal hazafias kötelességét teljesíteni, a demokráciát védeni, elárasztották az utcákat, betörtek az egyetem épületébe, megverték a diákokat, összetörték a milliós értékű laboratóriumokat, az utcán hajkurászták az értelmiség gyanús egyéneket a szemüvegeseket, a szakállasokat és a vörös hajú nőket, hátha valamelyik Ana Blandiana, a költőnő, megfordult itt a világ, felborult minden értékrend, az apák a fiúk ellen, ösztönlények a szellem emberei ellen, dorongok a tudás szimbóluma, az egyetem ellen, s a végén az államelnöki dicséret, szép volt fiúk, most helyreállt a rend, a társadalmi harmónia, megint győztünk, ebben az országban megbecsülik a kétkezi munkást, olyannyira, hogy a fizetésük sokszorosa egy egyetemi tanárénak, vagy egy főorvosénak, vin ortacii, jönnek a bányászok, ezzel lehet ijesztgetni a bukarestieket azóta is, jöttek is ősszel megint, megbuktatták a miniszterelnököt is, a Daciada mintájára új szót is alkottak, mineriada, volt mineriada egy, mineriada kettő, három sőt négy is, hat év múlva majdnem polgárháborút robbantottak ki, őket csak megverni lehet, de legyőzni nem, mint tették ezt nem is olyan rég a különleges rohamosztagok, amikor már negyedszer indultak el Bukarest felé, mind magyarázhatták ezek után a politikus urak, hogy Románia a stabilitás földje, s a román nép legjellemzőbb vonása a mélységes tolerancia, hanyatt-homlok menekültek el a külföldi befektetők

akkor én a Hargita megyei RMDSZ politikai titkára voltam, nem is szerepeltem a jelölt listán, de a teremből engem javasolt valaki, két szavazattal kaptam kevesebbet, mint Hajdú Gábor, de nem én lettem az alelnök, kitalálták nekem ezt a politikai titkári állást, fizetést is kaptam másfél évig, annyit mint egy kezdő tanár, kíváncsi voltam, jelentkezik-e bár egyetlen román a magyar nyelv tanfolyamra, amit meghirdettem a helyi újságban, nagy meglepetésemre közel harmincan iratkoztak be és ne mosolyogj, semmit sem von le a dolog történelmi jelentőségéből, hogy a tanfolyam ingyenes volt és én tartottam az órákat, minden hallgató kapott egy magyar nyelvkönyvet, amibe beleírtam, hogy ez a Hargita megyei RMDSZ ajándéka, volt egy börtönőr tanítványom is, magától jött, nem a parancsnoka küldte, hogy tanuljon magyarul, nagy hasznát veszem doamna profesoara annak, amit magától tanultam, mert a börtönben egyre több a cigány és ezek nem tudnak egy szót sem románul, ebből láthatod, milyen sikeres volt ez az etnikumközelítési kísérlet

csak a Hargita megyei RMDSZ-t nem sikerült működtetni, fellázadt Udvarhely és Gyergyó is, hogy őket a csíkiak ne irányítgassák, provinciális lokálpatriotizmus ez a javából, itt csíki, gyergyói és udvarhelyi érdekek vannak, a csíki és udvarhelyi ellentétek még a megyésítés korából származnak, amikor Csíkszereda és Udvarhely vetélkedett a megtisztelő megyeszékhely rangért, tüntetések voltak mindkét városban, Branisné, a kinevezett első titkár felesége Udvarhelyre szeretett volna menni, mert Csíkban szörnyű hideg telek vannak, és ő fázós természetű, a tüntetők azt kiabálták, dinamó bugyit Branisnénak, az udvarhelyiek büszkén mondogatják, hogy övék a legmagyarabb város Erdélyben, mintha ez az ő érdemük lenne, míg a megyeszékhelyre közel tízezer román költözött az évek folyamán, nemcsak vezető pozíciókba kerültek, sok fiatal munkáscsalád is itt telepedett le, a gyerekeik már valódi csíkiak, itt születtek, itt járnak iskolába, lebontották a század eleji szecessziós épületeket, próbálták eltüntetni a város magyar jellegét, egyforma városokat terveztettek, legyen mindegy, hogy Piatra Neamton jársz vagy Szeredában, ugyanaz a városkép fogadjon, hatalmas pártszékház, kultúrotthon és sivár lakónegyedek, de az együttmozduló Székelyföld is egyelőre csak a Kolumbán Gábor víziója, aki úgy járt, mint az egyszeri kapitány, aki elkiáltotta magát, utánam székelyek és kirántott karddal előrelovagolt, nem vette észre, hogy a sereg leragadt Zsögödnél

jaj vigyázzon drága, ne álljon itt egyedül a fánál, mert jön egy vátrás és elkapja, székelyruhás, fejkendős asszony fogta meg a karom a fehéregyházi emlékkertben, megkérem szépen tessék nekem a beszédét lemásolni és elküldeni Csókfalvára, el akarom tenni emlékbe, lovas szekerekkel, buszokkal több ezer ember jött el július 31-én Fehéregyházára, az emlékműhöz vezető hosszú úton órákon át özönlött a sok ünneplőbe öltözött ember, az RMDSZ vezetőség egyetlen tagja sem volt ott, közel volt még a vásárhelyi fekete március, provokációtól féltek, rendőri vagy katonai beavatkozástól és így mindörökre szegényebbek maradtak egy csodálatos élménnyel, így léptem én elő ünnepi szónokká, Gábos Dezső tanító úr azóta is minden évben meghívott beszédet mondani, csak a 150 éves jubileumi ünnepségre nem, igaz, hogy ezt már nem ő, hanem az ügyvezető elnökség szervezte és ott volt a magyar külügyminiszter is, meg még igen sok nagyon fontos úr, ahogy ez illik a magyar szabadságharc vértanú költőjéhez, és a félezer névtelen halotthoz, én büszke és boldog voltam, amikor Borbély Kati a nyakamba borult Fehéregyházán, a Lármafa együttes, húsz bajuszos, székely-harisnyás, jó kiállású, csíkszeredai traktorgyári munkás Kossuth nótákat énekelt, háromszor tapsolták vissza őket, az ünnepség után több órán át együtt énekeltünk több száz ismeretlen emberrel, próbáltuk elfelejteni, hogy előző nap ismeretlen tettesek kalapáccsal bezúzták az Ispánkúti Petőfi szobor szép, magas homlokát, hallgassatok, most én következem, mondtam a gyermekeimnek, szerettem volna, hogy hallják, micsoda szónok vagyok én, de valami baj lehetett a magnóval, mert a vásárhelyi rádióból vékonyka kislányhang nyávogása hallatszott, te is eltakartad az arcod, ne lássam, hogy mulatsz rajtam

a szobroknak valami mitikus jelentése van a földtekének ebben a boldogtalanabb felében, a kolozsvári Mátyás szobrot a ceausescu idejében is szokás volt meglovagolni december elsején, ezen a napon szokták ünnepelni, hogy Erdély, ez az ősi román föld, a huszadik század elején végre, 1918-ban egyesült a másik két román fejedelemséggel és létrejött a România Mare, Nagyrománia, Bajor Andort egyszer nagyon megverték, mert megpróbálta a részeg suhancokat leparancsolni a magyar király hátáról, most e törékeny demokráciában törékenyek lettek a szobrok is, mármint a mi szobraink, ezeket mindig azonosítatlan személyek csonkították meg, vagy döntötték le, lemoshatatlan fekete festékkel mázolták be, bárki bármikor befestheti a kétnyelvű helységnévtáblákon a magyar feliratot is piros sárga kékre vagy feketére, kedve szerint, a román történelmi nagyságok szobraihoz, amelyek hatalmas méretűek, nem ajánlatos közel menni, van Avram Iancu szobor Marosvásárhelyen és Mihai Viteazul Sepsiszentgyörgyön, egy vásárhelyi fiatalembert két évi börtönre ítéltek, mert állítólag fel akart mászni a Iancu szoborra és ezzel mélyen megsértette nemzeti érzületében a helyi románságot, ezután nemcsak a Iancu kezébe dugtak piros-sárga-kék zászlót, lovát is körültekerték a nemzeti színű zászlóval, hogy védjék a magyarok sanda szándékaitól

a két világháború között majdnem minden székely faluban román templomot építettek, de mivel a csendőrök vagy a jegyző volt csak román, papokat sem tudtak biztosítani, hívők nem lévén, üresen álltak több évtizeden át, Csíkszereda központjában is van egy görög katolikus templom, húsz éve ment el az utolsó pap, évekig senki sem törődött az épülettel, cigányok tanyáztak időnként benne, ezekről az elhagyott templomokról megrázó filmeket készítettek, úgy mutatván be őket mintha a székelyek súlyos bűne lenne, hogy ilyen elhanyagoltak, az Adevărul lap gyűjtést is szervezett a székelyföldi román templomok megmentésére, a nyolcvanas években a vásárhelyi főtéri ortodox templom falára festettek egy freskót, a falu népe sírva nézi, miként vernek vitézkötéses magyarok egy román szentet, az ortodox püspökséget is idetelepítették Csíkszeredába, a brassói több százezres ortodox közösség tiltakozása ellenére, kormányrendelettel megkapták a volt pártszálló épületét, az étkezdét, egy másik rendelettel gazdasági épületek birtokába jutottak, a kereskedelmi bank is adományozott nekik egy épületrészt, esténként a feketeruhás főkötős apácák csoportosan vonulnak a templomba, kolostorok épülnek Székelyföld szerte, a Gyimeseken, Marosfőn és Gyergyóban, apácáknak ajándékozták az udvarhelyi beteg gyermekeknek szánt csereháti épületet is, most van készülőben egy törvény, ami az ortodox vallást a többi fölé emeli, úgymond nemzeti vallásként, a főesperes úr panaszolta, hogy míg az ortodox egyház több milliárd lej támogatást kap a román államtól, a székelyföldi magyar egyházak mindössze húsz milliót kaptak

a magyar közösségek is buzgó templomépítésbe kezdtek, nagy anyagi erőfeszítésekkel és külföldi támogatással épülnek templomaink, aki templomot épít, hazát épít, mondtam Siklódon, a gyönyörű új templom avatásán, aztán megtudtam, hogy a faluban mindössze százhúszan élnek, az iskola romokban, az egyik falon még ott lógott egy ceausescu kép, nincs szükség iskolára, nincs már gyerek

jussunkat követeljük, ez a címe annak a könyvnek, amely magyarul, románul, németül, angolul és francia nyelven kiáltja világgá, mi mindentől fosztotta meg a román állam a magyar egyházakat, csak az nem a miénk, amiről lemondunk, amit elvettek tőlünk, azt visszaszerezhetjük, bíznak egyházfőink az isteni gondviselés hatalmában, mert a földi román hatalomnak egyáltalán nem akaródzik a magyar egyházak és közösségek jogfosztását elismerni és az elkobzott vagyont belátható időn belül visszaszolgáltatni, hogy is képzelik, hogy visszaadjuk ezeket az épületeket, amikor a román jobbágyok vérével és izzadságával épültek, az erdélyi városok központjában megint magyarok és zsidók fognak lakni, ez a több száz éven át elnyomatásban tartott román nép megalázása lenne, mondta az államfő

lesz Bolyai egyetem, ezt én mondom, Tom Lantos, itt a kolozsvári színházban nektek, felállva, meghatódva tapsoltak a jó kolozsváriak, ha egy amerikai szenátor mondja, akkor így is lesz, én sok rossz dolgot tudok csinálni ennek az Iliescu embernek, ezt ő is tudja, Tom Degețelu, írták róla a román sajtóban, hetvenkedő Hüvelykmatyi, nagy fogadás volt a Lantos házaspár tiszteletére a katolikus parókián, késve érkeztek, addigra az RMDSZ-küldöttek mindent elpusztítottak a gazdagon megrakott svédasztalról, órákon át vártunk, aztán valaki azt mondta, hogy nem is jönnek, egész nap nem ettünk és megrohamoztuk az asztalt, Lantosné mellém ült le, éhes vagyok szívem, mi csak később kapunk vacsorát, gyorsan kerestem egy tiszta kistányért és arra sajtokat rendezgettem, honnan tudod szívem, hogy én vegetáriánus vagyok, hát én ezt nem tudtam, de nem mondhattam neki, hogy már egyéb nincs is az asztalon, beszélgetett velem, az RMDSZ vezetők vészjeleket adtak le a háta mögött, vigyázzak miket mondok, én a férjem tanácsadója vagyok, a kisebbségekkel foglalkozom, harminchat évesen mentem ki Amerikába, tudod-e szívem, hogy nem a magyar kérdés a legfontosabb, hanem itt vannak a szegény kurdok, ők tizenötmillióan vannak, nem mint az erdélyi magyarok, még sincs országuk, aztán tündéri mosollyal hozzám hajolt, szívem, te biztosan meg tudod nekem mondani, kik is ezek a székelyek

azonnal szállj ki az autómból, kiáltotta Kelemen Ata, átnyúlt előttem és gyors, ideges mozdulattal kinyitotta az ajtót, teljesen kivetkőzve apjától ráhagyományozott vásárhelyi úriember mivoltából, a Hungarian Human Rights alapítvány jutalomban részesített néhány ellenálló disszidenst, börtönviselt embert, Borbély Ernő, Búzás Laci, Szőcs Géza részesült a kitüntetésben és Páll Béla bácsi, akit alig tudtak felvezetni a színpadra, olyan rossz állapotban volt már, Kelemen Ata megbántódott, mert hogy ő hazajött Amerikából két év után, hogy az erdélyi magyarságnak felajánlja állatorvosi szolgálatait, később jutott csak eszébe, hogy képviselőnek lenni sem kutya, elvárta volna, hogy ezért díjazzák, akkor én azt kérdeztem tőle, mit gondolsz, mikor fogják azokat kitüntetni, akik el sem mentek