A megemlékezés szenvedélye

A megemlékezések slágerparádéjában Franciaország világelső. Országunk olykor dühöngve keresgéli magát a múlt újrahasznosítható maradékaiban. Nemzeti szintű pszichoanalitikus kúra: amikor az identitás bizonytalanná válik, az ember átkutatja, feltúrja a múltat. A legcsekélyebb életrajztöredéket, a legkisebb emlékezetdarabot is szemügyre veszi, helyére teszi, mint egy hatalmas, restaurálásra váró kollektív történelmi puzzle darabkáját. Ha kell, kitalál hiányzó darabokat. Hatvanmillió szereplő szerzőt keres. Minél inkább a múlt felé fordulunk, annál valószínűbb, hogy bizonytalannak, kétségesnek érezzük a jelent.

68-ban ezt skandáltuk: "Fuss, barátom, fuss, a régi világ ott van a nyomodban" – ezzel a megemlékező mániával aztán futhat az ember, a régi világ mindig előtte fog járni.

Semmi sem menekülhet ez elől az őrült idővisszaforgató gépezet, az ideiglenes közösségteremtések, a múló egymásra találások elől: nincs rá semmi ok, hogy a harminc évvel ezelőtti május kivétel legyen. A családi vagyon része: ez elég hozzá, hogy elfogadjuk és tömjénezzük, még ha közben a felismerhetetlenségig, sőt olykor a gusztustalanságig agyonrágjuk, eltorzítjuk is. Az összes hamis értelmezés megengedett. Ahhoz, hogy az ember egy visszapillantó tükörrel éljen együtt, nem kell történésznek lennie. Épp ellenkezőleg, a történészek és azok a szereplők, akik nem viselnek gyászt, arra kéretnek, hogy legyenek tartózkodóak. Elfojtás van a levegőben.

A franciák kitalálnak egy történelmet, amely mesékből és legendákból van összerakva. Ebben a megemlékezésben a "májusi álom" és "májusi gyűlölet" olyannyira összefonódik, hogy az ember már alig leli fel benne a valóság ízét.

Harminc év után

1978-ban, a tizedik évfordulón Európa híreit a terrorizmus uralta. Ez az ólomsúlyú évek csúcspontja Európában. A terrorizmus nem létezik se 68 májusában, se 68 júniusában, mégis úgy tűnik fel a világban, mint 1968 tavaszának szörnyszülött magzata. A Gulag felfedezése még egészen friss. Meg aztán túl közeli még a félelem. Alain Peyrefitte, 1968-ban Pompidou szerencsétlen oktatási minisztere, akkoriban éppen Raymond Barre-nál igazságügyminiszter, és a biztonság-ideológia finomításával foglalatoskodik. 1978 májusában a baloldal éppen elvesztette, ostoba módon, a törvényhatósági választásokat: a kommunisták döfték hátba őket. A 68-as május tizedik évfordulója rosszkor jön.

1988 májusában a huszadik évfordulót az elnökválasztási kampány uralja. François Mitterrand-nak sikerül a passz de deux: diadalmenetben választják újra. Ő, 68 májusának nagy ellenfele Michel Rocard-t, a 68 májusi PSU (szocialista egységpárt) vezetőjét nevezi ki miniszterelnöknek. A nagybácsi-mánia és a második baloldal közé begyűrődik a történelem. Annál is inkább, mert a gazdasági válság is épp arrafelé jár. Az évforduló megintcsak eltűnik a süllyesztőben.

Most, még ha a baloldal hatalmon van is, François Mitterrand és George Marchais eltűnt, és velük együtt eltűnt a májustól való sajátos undor is. A májusi generáció ma 40 és 60 között jár. Vannak gyerekei is, akiknek számadással, elbeszélésekkel és emlékekkel tartozik. Már csak azért is, mert sokan közülük (szülők és gyerekek) olyan tiltakozási formákba sodródtak bele, amelyek maguk is keresik önmagukat, és amelyek saját radikalizmusukat 68 megidézésével táplálják. Hirtelen valami nagy szomjúság lett 68 májusa iránt.

De főként, ahogy egyes kommentátorok fanyarul megjegyzik, a tömegkommunikációban, az oktatásban, a politikában állítólag ez a generáció van hatalmon - ami nem igaz -, különösen jó pozícióban tehát ahhoz, hogy önmagát ünnepelje, hiábavalóságának újabb nyomasztó megnyilvánulásaként. Mintha az összes megelőző generáció, amely a történelem őrjöngései közepette nőtt fel, sohasem került volna hatalomra! Az Ellenállás és a Felszabadítás nemzedéke, mint tudjuk, sohasem volt hatalmon, szemben a 68-as május nemzedékével! Erre majd még visszatérünk: a 68-as május nemzedékének egyik alapvonása éppen az, hogy kívül rekedt a politikán.

A fotólegenda

A májusi fotókból egy inkább párizsi világ bukkan elő, egy fekete-fehérben előhívott világ. És zord tömegek látványa. És minden második kép, ha nem minden háromból kettő, éjszaka van fényképezve. Az éjszaka elborítja a tavasz összes ábrázolását. Az éjszakai lázadás mindenütt ott van, mintha a harcok éjszakáról éjszakára folytatódtak volna, több héten át. A falakról előugró jelszavak és időnként szerencsére néhány mosolygó arc teszi teljessé ezt a szemfényvesztő tablót.

Emlékszem, persze, a rothadt almaszagra, amit a könnygázbombák árasztottak magukból: beleivódott a ruhákba, az utcákba és az épületekbe, még jóval a támadások után is érződött a szaguk, még hosszú ideig az éjszakát követően, emlékszem az olykor teljesen elszabadult erőszakra, de ezek az epizódok végül is meglehetősen ritkák voltak. A zendülések előtt, a zendülések között voltak elfoglaltságok, napokon és éjjeleken át tartó, végeérhetetlen viták, főként szavak voltak, felszabadultak, körbe jártak mindenütt, és vágyak, amelyek előjöttek a félhomályból, lehetetlen találkozások és spontán szerelmek. Májusban franciák millióit egyfajta kollektív villámcsapás érte, amely extázisban folytatódott, és kimerültségben ért véget, ha éppen nem másnaposságban.

Különös módon a május ábrázolása fekete-fehér, miközben a franciák akkoriban az élet színeit fedezték fel. A fekete-fehér 68 májusából régi históriát csinál. Mintha a fekete-fehér a történelem iróniája volna, hogy egy másik századba zárja be a 68-as májust.

A hatvanas évek erőszakosabb volt, mint a május

Az erőszak szereplője volt 68-nak, de a közkeletű elképzeléssel ellentétben ez nem francia sajátosság. Az egész évtized erőszakos, világméretekben. És a barikádok, a képek, a sebesültek ellenére a 68-as május Franciaországban paradox módon kevésbé erőszakos, mint másutt. A hatvanas években tetőpontján van a hidegháború. A felszabadító háborúk lángba borítják a harmadik világot, felkavarják a társadalmakat, a nyugati nagyvárosokat, a szervezett politikai erőszak mindenütt eluralkodik. A 68-as év lesz a vietnami háború leggyilkosabb éve, és a vietkong meg az észak-vietnamiak ellentámadása lesz az első háborús tévé-közvetítés, "élő" képekkel, egyenes adásban az amerikaiak "öngyilkos" kalandjával és a mészárlással, amely megtizedeli a vietnamiakat.

A világon minden egyetemista tüntetést, még a nanterre-i eseményeket megelőzően, erőszakosan levertek. Számos esetben halottak is voltak. Előbb a polgárjogi mozgalom, aztán a Fekete Párducok pártja ad alkalmat lövöldözésre. A politikai gyilkosság eszközét használják a Kennedy-fivérek, Martin Luther King, a német diákvezér, Rudi Dutschke ellen...

Franciaországban az algériai háború alig hat éve ért véget, amelyet az OAS vak merényletekkel, gyilkosságokkal és huszonegy De Gaulle elleni merénylettel zár le. Még a 68 eleji franciaországi munkásmegmozdulások is kivételesen erőszakosak: a konfliktusok mindenütt a rend erőivel szembeni eltökélt ütközet formáját öltik. Mintha az erőszak nem lenne tabu: szinte magától értetődő természetességgel kíséri a politikát. És a 68-as májusra a híres, egy ismeretlen által a rendőrautó szélvédőjének hajított kő adja meg a jelet. Egy rendőraltiszt sérülésén túl ez a normaszegés valódi merevgörcsöt vált ki a kormányzó hatalomból, De Gaulle és George Pompidou miniszterelnök távollétében. A francia május paradoxona mindkét fél önkorlátozása az erőszak szempontjából, amelyet - és ezt túl gyakran elfelejtik - a körülmények valószínűtlen összejátszása kísér, amely az utolsó pillanatban mindig elkerüli, noha már minden készen áll az összecsapásra, a véres küzdelmet. Többször is súrolni fogják a katasztrófa határát. De Párizsban senki sem lő, sem a rendőrök, sem a barikádépítők.

Az Egyesült Államokban a Nemzeti Gárda több ízben is lő. A rendőrség szerte a világon több diákmegmozdulást is vérbe fojt, Lengyelországban, Brazíliában és Olaszországban. Franciaországban nem lő, kivéve Sochaux-ban, a munka újbóli felvételekor. De ez a vég. És egyetlen tüntető sem akart tűzfegyverhez nyúlni. "Az élet felkelése", Maurice Clavel szép megfogalmazásával, nem torkollik zendülésbe.

Kezdetben volt a rock

A 68-as május közkeletű ábrázolása mindig egy magányos, szinte különc eseményt idéz fel, amely egy nyugodt történelemből szökkent elő, gyökerek nélkül, kultúra nélkül. A korabeli vezetők élték így meg: meglepetésszerűen érte őket a dolog. Látásmódjuk mindazonáltal átszállt az utókorra.

68 májusa messziről jön. Annak a kulturális forradalomnak a francia, ennyiben egyedi változata, amely az ötvenes évek végén és a hatvanas évek születésével kezdődött. Első jeleit a regényben a "nouveau roman"-nal, az újregénnyel, a filmben a "nouvelle vague"-gal, az újhullámmal adja, a zenében a Beatlesszel, akiktől az amerikai nyugati part együttesei veszik át a stafétabotot. Az angol-amerikai rock, az elektromos gitár és a miniszoknya végigsöpör a világon. A francia változat megfelelő terepet ad majd a "je-je"-nek.

68 májusa messziről jön, Angliából, ahol már a hatvanas évek eleje óta vannak "dühöngő fiatalok", Kaliforniából, Vietnamból, Európából, de Franciaországból is. 68 májusa mégis mint a hatvanas évek politikai csúcspontja marad meg a világban.

Ennek a forradalomnak a vezetőit Jean-Luc Godard-nak, Archie Sheppnek, John Lennonnak és Beatlesnek hívják, Bob Dylannek, Jimi Hendrixnek és Rolling Stonesnak. Mindegyikük átstrukturálja a regény, a film és zene beszédmódját, ahogy néhány hónappal később 68 májusa fogja átstrukturálni a francia politikai beszédmódot, amely még mindig olyan parancsoló stílusú, mint egy ófrancia hősköltemény.

Mint a korai fecskék, ezek a művészek is a tavaszt jelzik. A kép és a szó látnokainak, a rock prófétáinak jó egyhossznyi előnyük van. Új értékeket, új magatartásokat, új hangokat, új szavakat kenyszerítenek ki. A 68-as vezetők sehol a világon nem csak az új politikai elméletekből, a világpiac kritikájából lépnek elő, hanem a filmből, és mindenekelőtt a zenéből, amely az örvény középpontjában van. Május igazi ideológusai elektromos gitáron játszanak, és John Lennon azt is közli: "Aki nem érez mély gyűlöletet a jelen iránt, nem szereti igazán a jelent..." A revizionista marxizmus minden teoretikusát legyőzik. És mindenki, még ha skizofrén módon is, az angol-amerikai zenét hallgatja vagy a free jazz t. Ők adják meg a forrongás tartását és értékeit. Ez Marx, nemcsak a Groucho-féle irányzat, hanem a zappai irányzat, a coltrane-es irányzat.

A berkeley-i egyetemi felkelés 1964-ben volt. A nyugati parti egyetemisták hirtelenjében felfedeznek minden "tiltakozási", "megmozdulási" formát, a "sit-in"-t, az "antiautoritárius" provokációt, a "szólásszabadság-mozgalmakat"... Ezek bejárják a világot, beleértve a kommunista országokat, különösen Lengyelországot és Csehszlovákiát, ahol hozzájárulnak majd a kommunista rendszerrel való szakításhoz...

A hippi kaland 1965-ben kezdődik, csakúgy, mint a Grateful Dead; a Beatles 1966-ban dobja be a pszichedelikumokat a Revolver-rel. Ugyanabban az évben Hendrix fellép az Olympiában, Johnny Halliday előzenekaraként. A Sergent's Pepper 1967-ből való, mint az Electric Ladyland is. Ebben az évben lát napvilágot az amerikai Rolling Stone magazin. A rock forradalmi öntudatúnak vallja magát, és az "új újságírástól" ezt ki is követeli magának. A Beatles rendkívüli és ragyogó dupla fehér albuma 1968 folyamán készül. Bizonyos értelemben már minden ki volt mondva 68 előtt. És Dany Cohn-Bendit, az egyetemisták és a fiatalok majd a Bolond Pierrot, a kubai és vietnami gerillák, Joan Baez, John Lennon, Mick Jagger, Jimi Hendrix és a Soft Machine közt lódulnak előre.

A francia kivétel

Ennyiben a franciaországi 68-as május egyáltalán nem hasonlít az évtized és a világ egyetlen más eseményéhez sem. Mint mindig, Franciaország ezúttal sem csinál semmit úgy, mint mások. Legyen szó kulturális forradalomról, vagy bármi másról. Másutt több évig tart az elterjedése; Franciaországot szökőárként önti el a kulturális forradalom: egyetlen társadalmi réteg, egyetlen intézmény sem tud majd kitérni előle. Az egyetemista tüntetések szó szerint felgyújtják az országot. És nyomukban Franciaország lángba borul, mint egy hosszú társadalmi és kulturális szárazság végén: az egyetemista felkelés egyszerre szikra és megvilágosodás. Hazánk gyorsuló tempóban lép ki a mezőgazdasági civilizációból. Az utolsó nyugati ország, amely átbillent az ipar világába. Két évtized alatt megcsinálja, amire Nagy-Britanniában két évszázadra volt szükség. A késést erőltetett menetben hozza be az etatista uralom alatt, Charles de Gaulle-lal mint siető, jövőbe látó, noha tradicionalista karmesterrel az élen, aki a nehéz órákban katonai egyenruhában jelenik meg a tévében. Ez a kavalkád, amely minden osztályt, minden csoportot felbolydít, magyarázza majd a 68-as május tüzességét. Minden túl gyors lesz majd ebben a szándékosan mozdulatlan alakulatokkal telített, megkövesedett keretben.

Ez a Franciaország, amelyet a hatalomban a modernizáló gaullizmus uralt, az ellenzékben pedig egy archaikus kommunizmus, fagyasztószekrény lett volna a társadalom számára. Csak semmi se mozduljon, míg a modernizációs munkák tartanak! De Gaulle és a Francia Kommunista Párt uralkodik az országban. Objektív szövetség, ahogy akkoriban mondják: mindkettőnek szüksége van a másikra, és mindkettő támaszkodik a másikra. Ennek az energiákat és gondolatokat kormányzó tengelynek két alappillére van, az antiamerikanizmus és a társadalmi-kulturális konzervativizmus. Sorompót állítanak a Coca-Cola, a szex és a rockzene elé, nem irtóznak a cenzúrától, rokonok a tekintélyelvűségben, még ha De Gaulle természetesen reformpártibb, modernizatorikusabb is, mint az FKP, amely a maga részéről képtelen túllépni a jégkorszakon. Ez a duó fullasztó légkört gerjeszt az országban; poshadó vízszag, a hajdani provinciális nehézkesség hat át mindent.

Franciaország büszke a mérnökeire, akik megállás nélkül dolgozzák ki csodálatos technológiáikat; növekedési rátájára, amely a világon a legmagasabbak közt van; de ő maga erkölcseit tekintve olyan puritán, mint egy Barbey d'Aurevilly által leírt vidéki kisváros, és még mindig paramilitáris módokon képzeli el a munkaszervezést.

Ezt a hierarchia-vallást, amelyet de Gaulle és a rendszere szimbolizál, csak úgy lehet megélni, mint egy befülledt szobát. Franciaország nem unatkozik, ahogy Pierre Viansson-Ponté írta a Le Monde-ban az "események" előtt, hanem fuldoklik, ami nem ugyanaz. Az ipari modernizáció és a vezérelvként kitűzött értékek közti ellentmondás elérte az izzáspontot. A teavízforraló robbanásig hevült. A kulturális forradalom tehát egy csapásra következik be: és mindenekelőtt és elsősorban tekintélyellenes lesz. Május nyomban felveszi ezt a felforgató modort, mert gaullisták és kommunisták egyre másra növelik autoritárius és diszkriminatív, nyilvánvaló bűneik számát. És minthogy az eseményeket mereven elutasítják, hozzájárulnak a tűzvész terjesztéséhez.

A párizsi utcakő

"E pillanatban a nemzeti öntudat egyik csodája megy végbe, Franciaországnak egyik olyan gesztusa, amely időnként, a századok folyamán, bevilágította Történelmünket. Ebben a közösségben, amely egyetlen gondolat, egyetlen lendület, egyetlen kiáltás, a különbségek elmosódnak, az egyének eltűnnek...". Kivételes mondat a pezsgésben lévő Párizsról. Szerzője nem májusi tüntető, hanem Charles de Gaulle, és az a Párizs, amelyről az Emlékiratai-ban beszél, természetesen a Felszabadítás Párizsa... De Gaulle-lal zeniten áll a francia centralizmus a hatvanas években. Párizs jobban, mint valaha, az ország agya, gerince, központi idegrendszere, szíve és tüdeje. Ennélfogva a társadalom és a központi hatalom ütközéseinek is Párizs a hagyományos színpada. A rendkívüli koncentrációnak ez az ára: a nemzeti történelem nagy pillanatai mindig a fővárosban játszódnak le. És a hatalmasok a középkor óta mindig is reszkettek a párizsi lázadásoktól. De hogy ne menjünk olyan messzire: az 1789-es forradalom óta nem hiányoznak a randevúk: 1830, 1848, a Kommün, 1934, 1936, a Felszabadítás, a 68-as május... A formák változnak, de Párizs, egy autoritárius hajlamokkal rendelkező, a visszaélésig centralizáló rendszerben robbanásveszélyes ellenhatalommá válhat, amely képes megrendíteni, mi több, megdönteni az aktuális rendszert.

A híres, gránitba szabott utcakő Párizs fronde-i történetéhez tartozik. Hajítófegyverré válik, a barikádok anyagává. És a 68-as május szimbolikus színházában ennek a kőnek az elhajítása lesz az, május 3-án, ami tűzbe borítja Párizst. Senki sem sajátíthatja ki magának a májusi barikádok felállításának ötletét: az a párizsi repertoár része. Amikor Párizs felkel, barikádokat emel. Az egyetemisták ismerik a dalt. Az utca túlkapásai és annak nemzeti visszhangja, egyenes közvetítésként a rádióban, már elvégzi a többit: május példaadóvá lesz, azaz ellenállhatatlanná.

Az utcakövek 68-at követően eltűntek. De nem a makadám semlegesítette ezeket a hatalmaskodókat, és még csak nem is a főváros társadalmi átalakulása, hanem a nyolcvanas években végbemenő decentralizáció: ez majd felforgatja Párizst. A májusi megmozdulás decentralizáló volt, eleve, lényegénél fogva. Ebben a tekintetben mindenképpen meghozta volna a gyümölcsét.

Történelem-szenvedély

De Gaulle is hozzájárult volna, hogy kedvet kapjunk a Történelemhez, a tragikushoz, amely nemzeteket, népeket és embereket hoz mozgásba.

Ezzel a legendás hőssel, aki aprólékosan figyel cselekedeteinek színpadias megrendezésére, Franciaország történelmet csinál. A nagy ember fáradhatatlanul ismételgeti a televízióban, hogy meggyőzzön bennünket: a főszereplő Franciaország. Ám ebben a gőgös meghatározásban végül is csak egy valami számít, az, aminek meg kell testesítenie a föld leguniverzalistább nemzetét: maga a kemény, szigorú és autoriter aggastyán, aki kormányoz bennünket, és aki egyedül beszéli a nagy jövőbe látók nyelvét. Az évek során a franciák exkluzivitásáról szóló koncepció infantilizálónak bizonyul majd. Egy generáció követeli vissza a jogot, hogy részt vehessen a Történelemben, a jogot, hogy ő maga is beléphessen oda, immár kollektíven.

A Történelem: ez a generáció benne született. Én 1942-ben születtem, a sztálingrádi csata alatt. 1942 éppen a háború sorsdöntő éve, de a foglyok visszatéréséé is, amely nagyban hozzájárult a "baby-boom" kezdetéhez. A szüleink ritkán voltak azok a hősök, akikről De Gaulle és Malraux beszélt nekünk. Jó helyzetben voltunk ahhoz, hogy ismerjük a gaullista legenda fonákját is, hogy megérezzük benne a hazugságokat és az ügyeskedéseket. Szenvedtünk tőle. Legalábbis azok, akiknek a szüleit nem deportálták. Mert a franciák összeomlásának, "az elit árulásának" a harmincas évek végén számos áldozata volt. És az Ellenállás igazi hősei kevesen voltak, nagyon kevesen.

A fiatalok világa: az erőtlenségek új menete; tizenöt év alatt egymást követi a vietnami háború francia módra, a magyar felkelés kegyetlen magárahagyottsága, az algériai tragédia, az 58-as puccs és az V. Köztársaság születése, újabb puccs Algirban, a tábornokoké, a bányászok utolsó, igen súlyos sztrájkja, a sztálinistákkal folytatott vesztett csetepaték, az újabb vietnami háború, ezúttal amerikai módra, a harmadik világ lázadásai...

A jelen idejű történelemnek csak egy neve lehetett: a forradalom. Forradalom. Mágikus szó, amely nagyon eltérő látomásokat és vágyakat takar: nemzeti forradalmat a harmadik világ országai és a kelet-európai országok számára, Kínában kétségkívül kulturális forradalmat - amelyből azonban ritkán importálunk mást, mint magát a kifejezést -, tehát Nyugaton elsősorban kulturális forradalmat, végső soron politikai forradalmat, felkavarni a világ rendjét, és felemelni a lentieket, azokkal egy szintre, akik minden hatalmat monopolizálnak - ez a forradalom kifejezi, magába gyűjti az összes többit: a forradalom, ezúttal, szükségképpen demokratikus lesz...

Egyébként meg a májusba úgy ugrunk bele, hogy tekintettel vagyunk a másikra, mint az ugróiskolát játszó gyerekek, akik egyik kockából a másikba szökkennek... Küzdünk, persze, egyszerre három helyett is. A legforradalmibbak, a szó klasszikus értelmében, ezekben a hetekben fedezték fel, hogy a forradalom, ahogyan azt a május szereplőinek döntő többsége értette, végül is az egzisztencialista forradalom. Sokan éveket szánnak majd ennek az elismertetésére.

Májusban valójában senki sem akarta megdönteni a rendszert, hacsak néhány marginális csoport nem. Nem volt zendülés, mert senki sem akarta elfoglalni sem a Nemzetgyűlést, sem az Elysée-t, sem a Matignont, sem a kiürült minisztériumokat. A hónap során egyfajta jeges közöny volt e hivatalos épületek iránt, noha a hatalom emblematikus épületei voltak. Néhányan közülünk oda akarták terelni a felkelés folyamát. Hiába.

Márpedig 68-cal a történelem randevúzott, még ha nem hasonlított is arra az eszmére, amelyet kialakítottunk róla. A kérdés nem merült fel, a cselekvésnek megvolt a maga szükségessége, és a pezsgésben találta meg napi igazolását.

A szó ütközete

A történész Jules Michelet beszél valahol a "szó ütközetéről". És ez jobban leírja a 68-as májust, mint az összes róla készült fénykép. A május egyik legszebb jelmondata: "Beszéljetek a szomszédaitokkal". És tényleg, mindenki beszélt mindenkivel, és a társalgás, amely mindenki előtt nyitva állt, általános volt. Abban az évben a tavasz a szavakkal kezdődött, sokkal inkább verbális provokációkkal, mint utcakövekkel. A hatóságok képébe vágott kihívásokkal, a szavak iránti szomjúsággal, és végül a kölcsönös beszéddel. A franciák nem akarták megragadni a hatalmat, ők "a beszédet akarták megragadni". Mint azt Michel de Certeau az eseményeket követően megállapította: "Úgy foglaltuk el a szavakat 1968-ban, ahogy a Bastille-t elfoglalták 1789-ben".

Minden elbeszélés, amely a forradalomról szól, kikristályosodásának pillanatában roppantul hasonlít egymásra: a nyilvános tér kitágul, a szabályok érvényüket vesztik, a tilalmakat szinte észrevétlenül hágják át. A társadalom határozottan leválasztja magát a hivatalos és intézményes körökről, megszakítja azokat a kapcsolódásokat, amelyek rendszerint mindannyiunkat odakötnek a köz és a társadalom határaihoz. Ez megy két hétig, három hétig, egy hónapig. Valami vad demokrácia árasztja el a lépcsőházakat, az utcákat, az irodákat, a műhelyeket, a pályaudvarokat, a szállodákat, a hivatalokat, a tévét, az egyházat, a mezőgazdaságot, a halászkikötőket...

A tekintélyellenes demokrácia az egész országot bejárja. Egyfajta verbális fertőzés árasztja el a társadalmi teret: még a félénkek, a komplexusos emberek, a rokkantak is szót kérnek, mesélnek, beszélnek fáradhatatlanul. Ismeretlenek állnak szóba egymással, kölcsönösen megállapításokat tesznek, és eközben futó találkozások zajlanak: a vágy megmutatja, megnyilvánítja magát, és vele együtt az élvezet is előjön a homályból. A nép, ez az absztrakt fogalom hirtelen emberi testet és arcot ölt. Csoportok jönnek létre és olvadnak össze. És ez nem valami misztikus kinyilatkoztatás, ez fizikai és társadalmi valóság.

A hatvanas évek Franciaországát a társadalmi érintkezés és kapcsolatok rettenetes nyomora jellemezte. Májusban franciák és külföldiek, az egyetemi, de a munkásifjúság nyomdokain is, beszédbe elegyednek.

A polgár szóba áll az egyetemistával, aki mellett tegnap még úgy ment el, hogy észre sem vette, a munkás megszólítja a fejest, ami azonnali gyűlést eredményez, a bankpénztáros felfedezi házmestere szenvedélyeit, a gyáros segítséget nyújt titkárnője barátainak, a polgármester tárgyalást folytat a parasztokkal és egyetemistákkal, akik éppen egy párhuzamos élelmiszerlánc létrehozásán ügyködnek. A szakértők is beszélnek még, de már nincs rá monopóliumuk: elvegyülnek a pezsgésben, és tarka sokadalmakkal együtt vesznek részt új működési módok, ellentervek kidolgozásában.

Májusban nemcsak a falak lettek beszédessé, hanem mindenekelőtt a férfiak és a nők. A felszabadult szó nagy kalandjai voltak elsősorban és mélyen felforgatók. Bonyolult érzelmek, több évtizedes tanulás néhány hétbe sűrítve, amelynek az emlékezete sem sérült meg, noha mint minden emlékezet, ez is kész az emlékek elárulására. Akik nem ismerték ezt a pezsgést, ezt a társadalmi gejzírt, megmosolyoghatják 68 májusát. Elmennek egy olyan közös történelmi tapasztalat mellett, amelynek az a sajátossága, hogy egyidejűleg több százezer ember osztozott bennük.

A társadalom emancipációja

A 68-as május történelmünk nagy demokratikus pillanata. Forradalom; még ha nem is az, amelyről egyesek olykor ábrándoztak, köztük én is, de mégiscsak forradalom.

Valóban igen jelentős esemény megy végbe: az antiautoritárius felkelés emancipálja a civiltársadalmat a mindenható, mindent maga alá gyűrő állam fennhatósága alól, amely Franciaországban ráül a lelkekre, a gazdasági, társadalmi és kulturális egészre, strukturálja az emberi tevékenységek együttesét. Persze ott van a kommunista párt és számos egyesülete, amely szervezi és integrálja a munkások töredékeit; csakhogy ellen-államnak véli magát, s így az igazit utánozza. És bár a szakszervezeteknek még mindig nagy hatalmuk van, már erősen megosztottak, és a törvény nem segíti az akcióikat.

68 májusának barikádjai nem katonai eszközök voltak, hanem területi határkijelölések. A társadalom két vagy három héten keresztül területen kívülivé tette magát. És túl a barikádokon, Franciaország 68 májusában élte meg történelmének legnagyobb megszálló mozgalmát. Az egyetemi karokat, a középiskolákat, az üzemeket, az irodákat, a hivatalokat, a kórházakat, még a nagy luxusszállodákat is elfoglalták. Egyetlen közösségi munkahely sem vonhatta ki magát igazán a társadalmi tér egalitárius visszahódítása alól.

A foglalások nem védelmi jellegűek, hanem a szó, a követelések, a változás iránti vágy felszabadító jellegű megszállása. Május programja rákényszerítette magát önmagára, mindenkire, és főként azokra, akik azt állították, hogy képesek irányítani a tömeget, vezetni a mozgalmakat: megváltoztatni az életet, itt és most, azonnal. Franciák milliói azon töprengtek, forrongva, milyen eszközökkel tudnák megváltoztatni az életüket. Nem azon, hogyan lehet a rendszert megváltoztatni, hanem azon, hogyan lehet eljutni a "változtasd meg az életed"-ig. Arthur Rimbaud szupersztár!

68 májusában a civil társadalom követeli vissza saját autonómiáját az államtól, amely abban az értelemben abszolutista, hogy nem hagy semmiféle saját helyet a társadalomnak, a társadalmi és kulturális önmeghatározásnak. A szellem, a nők, a testek, a kisebbségek felszabadításának mozgalmai természetes módon követik a munka újjászervezését, a munka új fogalmának kialakítását. A nők lesznek a tavasz igazi hősei: minthogy kollektív szereplőként bukkannak fel, a társadalom természetes módon feminizálódik.

68 előtt a szó, "társadalom", a szociológiától távol eső kategória volt: azóta, a szó valamennyi értelmében, polgárjoggal rendelkezik, a "politika" mellett. Ez május hatása.

De Gaulle bukása

De Gaulle 1969-ben távozik a hatalomból, egy figyelemreméltóan elhibázott népszavazást követően, amely egy racine-i kivonuláshoz szolgál számára ürügyül. Azonnali lemondása, amelyet néhány jeges szó kísér, majd az azt követő hatalmas csend lesz utolsó nagy politikai cselekedete: demokratikus hangsúlyt ad azoknak az intézményeknek, amelyeket szinte császármetszéssel hívott életre, ily módon fel is ruházva őket az örökkévalósággal.

De Gaulle azonban mindenki másnál jobban tudta: őt 1968 űzte el a hatalomból.

A társadalom nem érdekli, csak a nemzet számít, a tanácskozások pezsgése számára akadályt jelent, a hatalmi szó jön neki természetesen. A nagy nemzeti lázadás nem állt volna ellent a társadalom emancipációjának, az antihierarchikus tiltakozásnak, az egalitárius követelésnek: radikális megkérdőjelezést látott volna benne, a "demokraták" helyrehozhatatlan győzelmét a "republikánusok" fölött, ahogy majd egyik rosszmájú kritikusa, a 68-as május nyílt ellenfele, Régis Debray mondja.

Nemcsak elnökként vitatott személyiség, akinek hatalma már három hónappal korábban, az 1965-ös elnökválasztáson is megingott, most pedig, történelmünk legnagyobb sztrájkja és az ifjúság derűs felkelése következtében egyenesen megrendült; vitatott az etatista politika abszolutista koncepciójának szimbólumaként is, aki úgy tekint a közvetítő rendszerekre, az ellenhatalmakra és az önkorlátozásra, mint megannyi elviselhetetlen nyűgre a nemzet szükségletei diktálta cselekvés útjában.

De Gaulle ebből még kijön a grenelle-i egyezménnyel, az FKP támogatásával, a Baden-Badeni-i habozó színleléssel, a nagy Champs-Elysées-i tüntetéssel és az előrehozott választásokkal. Kivételes tehetséggel eljátszott hadműveleti terv, de ezzel a rettenetes szóval: "la chienlit", gyakori és híres kísértéseivel, hogy az erőhöz folyamodjon, május 24-i elhibázott népszavazásával teljes fáziskésésbe kerül: már kívül van a játéktéren.

Az V. Köztársaság mérnöke a jobb oldalon esett el. Foglya lett a legkonzervatívabb jobboldalnak, amely mellesleg aktívan hozzájárul majd 1969-es vereségéhez.

Az egész gaullista mitológia legitimitás-etikára épült, amely lehetővé tette számára, hogy a pártok fölött álljon, hogy maga köré gyűjtse a jobboldal nagyobb részét, de a baloldali választók egy részét is. 68 májusa után de Gaulle legitimitásának legjobb részét veszette el.

Ez a forradalom, amely valódi társadalmi, ám hamis politikai forradalom volt, hiszen a hatalom nem érdekelte, mégis sikeres volt ott, ahol François Mitterrand és Jean Lecanuet elbukott 1965-ben: megdöntötte Charles de Gaulle-t.

Ez lesz a 68-as május egyik politikai következménye: a háború utáni korszak befejeződött, a rekonstrukció véget ért, és vele együtt az ő emblematikus személyisége is.

Május antikommunizmusa

Május másik nagy vesztese a mindenható állam másik pillére, a kommunista párt. Egy olyan országban, ahol kivételes túlélését az ellenállásnak, a gaullizmusnak és az V. Köztársaságnak köszönhette, amely önmaga tökéletes ellenzékét alkotta meg belőle, az FKP volt a rendszer másik nagy politikai és társadalmi ereje. Kétféle rendőrség volt májusban: az egyenruhás, amely a kormány utasításainak engedelmeskedett, és a kommunista párté, amely tőle telhetően beépült tüntetésekbe és megszállásokba, hogy csökkentse a következményeinek súlyát.

Az FKP májussal szembeni elszánt elkötelezettsége és a grenelle-i egyezmények aláírása egyébként lehetővé teszi majd De Gaulle-nak, hogy kiutat találjon. A kommunisták nemcsak Moszkva utasítására mentik meg De Gaulle-t, hanem mély meggyőződésből is: a májusi társadalmi forradalom mindannak jelképe, amit gyűlölnek. Az antiautoritárius felkelés kíméletlenül támadja a francia kommunizmus bürokratáit, és nekimegy minden értéknek, amelyet ők védelmeznek.

Az 1968-as évben Csehszlovákia lerohanása lesz a hab a tortán. Aztán a lassú, megállíthatatlan hanyatlás, amelyet François Mitterrand 1981-es győzelme gyorsít majd fel, és a keleti kommunista rezsimek és a moszkovita centrum szétrobbanása végez be.

Májusban a baloldali antikommunizmus lendületbe jön. Az FKP hiába hitte, hogy meggátolja a fertőzést, nem lesz képes ellenállni. Az óhaj, mint valami értágító, az ő soraiban is pusztít. 68 májusa fel fogja gyorsítani a kommunista apparátusok szétzilálódását.

Egy sötét anekdota jelzi azonban ennek az antikommunizmusnak a határait.

68-ban egy szovjet író felesége járta be a Sorbonne-t, hogy támogatókat szerezzen férje, a KGB által bebörtönzött Jurij Galanszkov számára. Egyetlen figyelmes fülre sem talált, sem a csoportocskákban, sem másutt. Jurij Galanszkov nem sokkal ezután, teljes csendben halt meg. A disszidensek ideje azonban nagyon gyorsan eljön, a hetvenes években: akkor majd egész Európában egyedülálló segítőhálózatra találnak a franciáknál.

A rövid balos eposz

Májust követően egy kis balos hősköltemény játszódik le.

Öt évig tart. Bizonyos számú szervezet feloszlásáig - amelyek nyomban újjászerveződnek, a vonzerejük azonban akkor már megtört - és két, a 68-as májust követően született maoista áramlat - a "Vive la révolution", és főként a "Gauche proletarienne" - önfeloszlatásáig tart.

Az utcán megkeresztelt forradalmi szervezetek, amelyek még május előtt születtek, és néhányat közülük már maga a tavasz felbomlasztott, együtt jártak az ifjúsággal. Kölcsönözték neki hozzáértésüket, elsősorban a dialektika és a szervezés terén, a vihar azonban elsodorta őket, de hagyták is magukat elsodorni. Nem ezek találták ki sem az utcaköveket, sem a barikádokat, sem az intézmények megszállását, sem azokat a jelszavakat, amelyek a falakon díszelegtek; ezzel szemben annál könnyebben részeseivé váltak mindennek, ami történt, mivel az események látszólag minden nappal újabb bizonyítékot szolgáltattak rá, hogy már ők maguk megteremtik a forradalmi mítoszt.

Ez a május egyik újabb paradoxona, amelyet harminc év múltán már elég nehéz elképzelni: a forradalmi szervezetek számára olyan a mozgalom, mint halnak a víz. De mint mások is, ezek is úgy gyártanak jelszavakat, hogy valódi befolyásuk nincs a dolgok menetére. És sok közülük, akkoriban, ugyanolyan autoriter módon szerveződött, mint a kommunista párt, a március 22-i mozgalom és a meghatározó szerepet játszó akcióbizottságok kivételével.

A 68-as lendületből új szervezetek születnek, a régiek átalakulnak, és valamennyi tovább működik, ezúttal azonban kis csoportként. Mindenütt ott vannak, úgy rázzák fel a francia társadalmat, ahogy az ember egy gyümölcsökkel teli fát ráz meg, hogy aztán csak össze kelljen szedegetnie, ami az ölébe hullik.

1973-ban a francia-francia polgárháború véget ér.

A polgárháború a május utáni időszakot gyakran erőszakos összecsapásokkal, látványos kezdeményezésekkel tagolta. Kemény évek: a balos csoportosulások megpróbálják újra egybefogni a május által szétzilált szálakat; egyesek azért, hogy végre kiépítsék azt a szuperszervezetet, amelyik majd az FKP helyébe léphet, és amely majd a jövőben bekövetkező, ám elkerülhetetlen általános sztrájk órájában meghozza a megfelelő döntéseket; mások azért - én is ezekhez tartoztam -, hogy kirobbantsák a botrányokat, például a még mindig uralkodó futószalagos munkarend katonai jellege miatt, és hogy elősegítsék eltüntetésüket, például a bevándorlási politika botrányát: akkoriban még senki sem akarta korlátozni a bevándorlást, mégis a rabszolgasághoz közeli körülmények közt folyt. Minden bevándorlómozgalom ebben az időszakban látja meg a napvilágot. De ott van az egymás után fellázadó börtönök botránya, és az ingatlanügyletekig süllyedő gaullista párt pénzügyi machinációi is. És az elnyomás, mindvégig, amely a szolidaritás éltetője. Újságokat tiltanak be, bátor értelmiségiek azonban árulják őket, azok, akik az egész időszakban meghatározó szerepet töltenek majd be: a kezesség, a védelem, de főként a korlát szerepét.

Erőszakos jelenetek szolgálnak a botrányok feltárására. A terrorizmus akkoriban bukkan fel, de a 68-as május igen erős demokratikus nyomai Franciaországban ellehetetlenítik.

A kiábrándulás hamarosan bekövetkezik majd. Minden oldalt eláraszt. Május után a társadalom teljes pezsgésben van, a feminista mozgalmakkal, az abortuszhoz való jog mozgalmaival, a homoszexuálisok, a környezetvédők, a kommunapártiak mozgalmaival, mindenféle társulások létrejöttével; még a munkások is képzeletdúsabb mozgalmakat hoznak létre, mint amilyeneket korábban el tudtunk képzelni náluk. És mindez egyre inkább a balos szervezeteken kívül történik.

Május generációs dinamizmusa ellenállhatatlan. Még a balosságot is képes lesz legyőzni. A felkelés nomádjai is meginognak, egyiket a másik után vonzza magához a gyönyör felfedezése, a különböző társadalmi szervezetek hálója, és ábrándítja ki a kommunisták tragédiája.

A vietnami háború éppen utolsó lövöldözéseit éli, miközben a Gulag egyszer s mindenkorra ugyanazzal a szégyennel, ugyanazzal a kegyetlen reménytelenséggel, ugyanazzal a kilátástalan dühvel borít be minden kommunista rendszert. A történelem tényleg tragikus.

A Libération logikusan születik meg 1973-ban, a balos eposz végén. A mérnökök ebben az évben dolgozzák ki azt a rendszert, amely aztán internet néven válik ismertté. A mikroprocesszor feltalálása észrevétlen maradt, noha 1971-ből datálódik. A következő év, 1974, már a végleges fordulatot vett gaullizmusé: Giscard-t választják meg köztársasági elnöknek François Mitterrand-nal szemben.

A lekésett randevú

A nagy tavaszi áradás rávilágított a francia rendszer ellenerőinek gyengeségére vagy éppen hiányára, közvetítő struktúráinak szegényességére, a minden társadalmi kezdeményezést megfojtó állam merevségére. 68 májusa népszavazáson döntött a társadalom autoriter felfogásával való szakításról: vajon mindez elvezet-e az ország demokratikus átalakításához?

A lehetőség kivételes, a májusi hullámot általános reformmá átfordítani: nem fogják megragadni. Sem az éppen emancipálódófélben lévő társadalom, sem a május tiszavirág életű szóvivői, értelemszerűen nem a balos szervezetek, de a politikai társadalom sem, se a jobb, se a baloldalon, nem igazán törekszenek rá, hogy az eseményt politikai kategóriákra fordítsák le. A történelmi törekvés nagyrészt függőben marad, egyéni visszaesések sokaságával, természetesen mindenkire érvényes hatásokkal, ám sajnálatosan ritka intézményes következményekkel. Ha van lekésett randevú, ez az. A reformkísérletek mindazonáltal létezni fognak, ám mindig meg is hiúsítják őket. Többségük kényszerűen és erőltetetten megy végbe, állandó meghátrálások közepette. Az így felhalmozott késés végül tekintélyes lesz, és harminc évvel később magyarázatul szolgál majd a jelen nem egy nehézségére.

Reform: 68 után ez a szó a politika egyik kulcsfogalma lesz. Mihelyt a társadalom eltüsszenti magát, máris beígérnek, tanulmányoznak, kidolgozás alá vesznek egy reformot.

Már 68-ban, a grenelle-i egyezményben közösen jóváhagyott komoly béremelések után, amellyel a bérből és fizetésből élőket vágták el az egyetemistáktól, a parlament októberben megszavazza az Edgar Faure által kidolgozott egyetemi reformot, decemberben pedig a vállalati szakszervezetek jogairól szóló igen fontos törvényt. Májust követően De Gaulle be kívánta vezetni a "részvételt" [participation], és főként a decentralizációt. Ez utóbbiból, meglehetősen nyakatekert formában, következik majd az a bizonyos elhibázott népszavazás, amely De Gaulle távozásával jár együtt. Május megsebezte az elnököt, a jobboldal kivégezte. Az elnökké avanzsált Georges Pompidou Jacques Chaban-Delmast nevezi ki a Matignonba. Ő 1969-es hivatalba lépésekor bedobja az "új társadalom" jelszavát. Chaban maga köré gyűjti a gaullizmus liberálisait, minden elérhető reformert, sőt, még a mendes-izmus örököseit is, mindenkit, aki meg van győződve róla, hogy a májusra adandó választ társadalmi téren kell keresni. A miniszterelnök elutasítja a vérszívó államot, szétmorzsolja a merev válaszfalat képező különbségeket. Chaban beszéde iskolát teremt: 1981-ben majd Pierre Mauroy veszi elő, más feldolgozásban, ezúttal "új polgárság" néven. Nem hagyják el a társadalmat. Többé nem fogják igazán elhagyni.

Jacques Chaban-Delmas tehát újra kísérletet tesz a decentralizáció nagy kalandjára, az egyetemek számára kicsikarja az autonómia minimumát, megpróbálkozik a regionalizációval, Pompidou azonban mindezt ellenzi. Az információ tervezett liberalizálása a reakciós többség azonnali haragját váltja ki. Chaban életműve társadalmi téren buzog a legbőségesebben. Sokat köszönhet Jacques Delors-nak: a bérek havi bontását, a minimálbér hozzáigazítását a növekedéshez, a szakképzéshez való jogot, előnyös szerződéseket a közfeladatot ellátó vállalatok számára. Kormánya hozzákezd a nyomortelepek felszámolásához. Sikerrel be is fejezi.

Chabannak azonban a gaullista többséggel kell egyezkednie. Kormánya keményen elnyomja a balos mozgalmakat, a rombolók elleni törvénytervezettel, számos letartóztatással és súlyos ítéletekkel. Az ellentét tarthatatlan. Chaban 1972-ben kénytelen leköszönni. A gaullisták Pompidou betegségét kihasználva újabb kísérletet tesznek a hatalom visszaszerzésére. A kísérlet patetikus, ám rövid életű.

Győzelmét követően Giscard, a "haladó liberalizmus" előénekeseként, újabb reformhullámot indít el 1974-ben: az abortuszhoz és a fogamzásgátláshoz való jog, a 18 éves kortól számított nagykorúság, az audovizuális intézmények kvázi-reformja, amely a tévécsatornáknak autonómiát ad, a családegyesítés lehetővé tétele a bevándorlók számára. Ám a hetvenes évek közepén kiderül, hogy a 68-as év egy gazdasági ciklus végét is jelentette: a gazdasági növekedés az állandó gyengülés jeleit mutatja, és a munkanélküliség, amely 1967-ben kezdett el növekedni, egyre feljebb kúszik. A hetvenes években bebizonyosodik, hogy a gazdasági válság, amitől mindenki retteg, valójában globális műfaj, korszakváltás, visszaeséseivel és lehetőségeivel egyetemben.

Giscard-nak, aki 1974 előtt szívesen határozta meg magát a "növekedés ellenfeleként", elsősorban a Római Klub szakértőinek hatására, akik a "zéró növekedésért" szálltak síkra, vállfegyvert kell cserélnie. Ez az időszak már a globalizáció megpróbáltatásainak időszaka.

A baloldal és a 68 májusi barázdák

François Mitterrand gyűlölte 68 májusát. A tavaszi robbanás kettétörte az 1968 januárjában az FGDS (Fédération de la Gauche démocrate et sociale) és a KP által aláírt megegyezést. Mitterrand májusi, rosszul időzített kirohanása pedig arra vallott, hogy ugyanilyen értetlenséggel viseltetik a Tábornok iránt is. Rövid sivatagi átkelés után sikeres puccsal tér vissza: 1971-ben Epinay-ben François Mitterrand megkaparintja az SFIO-t (Section Française de l'Internationale Ouvrière); ebből csinálja meg a Szocialista Pártot, ezt a mindenevő gépezetet, amely 1972-ben egyszerre írja alá a kommunistákkal kidolgozott közös programot és próbálja kisajátítani a 68-as május maradványait: a "változtasd meg életed" egyenesen az új párt jelszava lesz, de egész stílusuk sok mindent vesz át a balos frazeológiából.

Mitterrand, a tervgazdaság erényeibe vetett hite és a kommunisták által védelmezett etatista program között, a szociáldemokrácia elszánt ellenségének mutatja magát. Az állam jövendő vezetője nem éppen a társadalmi emancipáció vad partizánja, és bevallja, hogy "semmit sem ért" a második baloldal téziseiből, amelyek elvben a társadalom autonómiáját és az ellenhatalmak kiépítését hirdetik. François Mitterrand sohasem lesz, legalábbis szándéka szerint, a társadalom demokratikus reformjának embere.

Egy másik lekésett randevú.

François Mitterrand-t a hatalom meghódításában a hetvenes évek fordulata menti meg: a növekedési válság, a munkanélküliség emelkedő görbéje megfordítja a leosztást, és a termelékenység visszakapja jogait. Mindazonáltal mikor elnökké választják, a közös program színeiben eltöltött két év után meghátrál a társadalommal szemben: a halálbüntetés eltörlését követően enged a rádiók és televíziók decentralizálásának és liberalizásának ügyében is. Az ipar szerkezeti újjárendezésével és az Európai Közösség tervezésével előbb egy mérsékelt, majd egy fékevesztett liberalizmus szószólója lesz, különösen a pénzügyek terén.

Minthogy a társadalom demokratikus emancipációjának támogatásában hiányosságai vannak, kénytelen lesz szélesre nyitni a kapukat a gazdasági és pénzügyi liberalizmus előtt. A társadalom emancipációja majd magától megy végbe, de már vadabb módon.

Pártpolitika távolságtartással

A 68-as május szereplői több százezren voltak. Mégis, ez a történelmi szakításban összekovácsolódott generáció, amely a barikádokról lőtte ki csúzligolyóit, elfoglalt mindent, ami Franciaországban középületnek számít, nyelvet nyújtott minden hatóságra, részt vett ezernyi alternatív programban, és ma az egész társadalomban szét van szórva, makacs sajátosságot mutat, évtizedről évtizedre: ez a generáció távolságot tart a pártpolitikától.

Ez a vonás annál is meglepőbb, minthogy 1981 óta a baloldal két elnökválasztáson és három törvényhatósági választáson is nyert. Természetesen mind a nemzetgyűlés, mind a szenátus soraiban, és a miniszteri kabinetekben is találunk ritka kivételként belőlük, de annyira ritkaként, hogy az már a szabályt erősíti. Május ócsárlói hiába terjesztették azt a közhelyet, mely szerint a tegnapi lázadók ma hatalmon vannak, a pártpolitika síkján ez valótlanság. Ha az egyéni életpályákat elemezzük 1968 óta, megfigyelhetjük, hogy a megszállások lelkes végrehajtóinak nagy többsége, az egyetemistáké épp úgy, mint a munkásoké, a társadalmi szféra, a szakszervezeti mozgalom, a társulási mozgalmak, a helyi közösségek, a kulturális akciók és az ellenhatalmak nagy részének, így a sajtónak és a könyvkiadásnak a szolgálatába léptek. Nem a politikai hatalmasok közt vannak, épp ellenkezőleg, a civil társadalmat átszövő ezernyi hálózatban vannak jelen.

A ragaszkodás ehhez a közösségi választáshoz, harminc év után is, a 68-as május egyik igazsága. Az autoriter kultúra szívóssága ugyancsak megmagyarázza ezt a politika társadalmával szemben a civil társadalom javára szóló döntést. Egyesek, a legpolitikusabbak számára ehhez még hozzájön az a túladagolás is, amely a szélsőbaloldal szervezeteinek szélsőséges átpolitizáltságából, sőt az általuk elkövetett hibákból származik. Mindezek a tényezők hozzáadódtak magához a 68-as elkötelezettség természetéhez, és hozzájárultak az önmaga mélyebb reformjától irtózó politikai társadalomtól való eltávolodáshoz, számos olyan embernél, aki sokkal nagyobb szenvedélyt érez a történelem, mint a politika iránt. A politikai társadalom, amelyet a prezidenciális rendszer határoz meg – s ez, mint tudjuk, ugyanazon a párton belüli emberek és istállók rivalizálását favorizálja a parlament ugyanezen okra visszavezethető gyengesége és az ennek kiegyensúlyozására szolgáló militantizmus révén –, nem vonzotta azokat, akiket esetleg magához vonzhatott volna. A 68-as május nemzedéke kívül maradt. Most is kívül van. Nem idegen számára a politika, figyelmet fordít rá, sőt állást is foglal benne, de aktív módon a civil társadalom berkeiben gyakorolja.

Ahogy Maurice Blanchot olyan jól megfogalmazta a 68-as májusról szólva: "Ez a forradalom inkább filozofikus, mint politikai".

Ez a május bűne

Harminc év óta minden besavanyodott embernek ez a csatakiáltása.

68 azt a jóvátehetetlen bűnt követte volna el, hogy elűzte De Gaulle-t, az egyetlen embert, aki alkalmas lett volna Franciaország modernizálására, hogy létrehozta a globalizációt, megvetette a liberalizmus ágyát, előidézte a nemzetállam válságát, a családnak mint sejtnek a lerombolását, a házasság felbomlasztását, a szerelemnek a pornográfiába süllyesztését, az oktatási rendszer széttörését és a tekintélyelv lerombolását, a fiatalkorú bűnözés és a kábítószerfüggés növelését, a polgári bátorság elemi formáinak szétzilálását, a peremvárosok szétzüllesztését, a média hülyeségének feltalálását, és mindezen okokból a májusellenességhez, a májusi rémálomhoz, azaz a Nemzeti Fronthoz és mocskos hullámaihoz vezető út megnyitását.

A szabadosság, a gyönyörök, az engedékenység túlhajtása, pimaszság, egyenlősdi, utópiák: 68 májusa egy történelmi se füle, se farka ügy lett volna, egy dúsgazdag társadalom ideges másállapota, amely végül felszínre hozta volna veleszületett gyengeségét.

Az ember mindenütt találkozik ezzel az okoskodással, amely különösen nagy számban van reprezentálva a politikai társadalomban. Ha csak elolvassuk az utolsó néhány hét kommentárjait, nemigen mondhatjuk, hogy a média különösebben a szívén viselné az eseményt, és hogy az felizgatná a neuronjait.

Boldogok tehát mindazok, akik megmaradtak az ablakukban, és megmenekültek az ideológiai szennyezés elől, minden Jospin és minden Juppé, akik elkerülték 68 májusát, s akik annál is szívesebben dicsekszenek ezzel, mert úgy vélik, okosan kikerülték a rossz kerékvágást. Mert a mai Franciaországnak ez az egyik jellemző vonása: a bal- és jobboldali politikai pártok valamennyi vezetője semmit sem látott, semmit sem hallott 68 májusában, ha éppen nem nyíltan ellenségesek voltak, mint az ultragaullisták vagy a Madelin-Longuet-duó az akkori szélsőjobbról. Hát legalább ennek meg kellene nyugtatnia 68 ócsárlóit: a politikai társadalom megmenekült a legrosszabbtól.

Sajnos, a politikai társadalomnak nincs miért ünnepelnie magát: bármit gondoljanak, bármit mondjanak róla, meglátszik rajta 68 májusának a hiánya. És ezt a francia demokrácia szenvedi meg, olyan reménytelenül az ancien régime adminisztratív és centralizáló eszméje tartja fenn még mindig. A politikai társadalom súlyos elmaradottsággal vádolja a civil társadalmat, s ez az elmaradottság magyarázná közel harminc éve a politika szerencsétlenkedéseit is. A demokratikus forradalom, amely mellett 68 májusa elkötelezte magát, nem ment végbe a politikai társadalomban. Ez még hátra van.

"Ez a május bűne": ez az okoskodás ugyanarra a tévedésre épül, mint az, amelyik 68 májusát a világon egyedülálló eseményként fogja fel, Franciaországot pedig a világegyetem középpontjában álló fenséges erődítménynek látja. 68 májusa nem találta fel a kulturális forradalmat; a kulturális forradalom kristályosodott ki Franciaországban egyedi és kivételes módon, minthogy akkoriban egy patriarchális rendszerben éltünk, amelynek a tekintély volt a mindent megfojtó vallása.

Töprenghetünk persze visszamenőleges módon is, amúgy Tocqueville módjára – ez volt a központi kérdés, amelyet ő a francia forradalom kapcsán feltett –, hogy lehetséges lett volna-e megspórolni 68 májusát, és hogy ennek a forradalomnak nem az volt-e a történelmi ára, ami egy speciálisan francia késésre fordítható le?

Tény, hogy ezek a jelenségek, az erkölcsi liberalizációtól az állami szabályozás válságán át a gazdasági-pénzügyi liberalizmusra jellemző módszerek és ideológiák válságáig, valamennyi fejlett országot érintik, anélkül, hogy az ifjúság felkelése, a barikádok éjszakája és a modern történelem legnagyobb megszállási mozgalma másutt is különösebben szükségesnek mutatkozna.

A francia megkésettségről szóló vita paradox. Miféle megkésettségről beszélünk? A liberális ideológia behatolásáról Franciaországba, amely számos akadállyal találta szembe magát? De hát ezt elég nehéz május számlájára írni, hiszen éppen azzal vádolják, hogy a liberalizmus szálláscsinálója volt. Vagy a politikai és társadalmi demokrácia megkésettségéről lenne szó?

A demokrácia síkján valóban létezik francia késés. 68 májusa jelentős kulturális természetű felzárkózást hajtott végre: Franciaország messziről tért vissza, hogy belépjen a modernitás bizonyos formáiba.

De ha van tanulsága 68 májusának, az éppen az, hogy nincs modern, hatékony, aktív polgárokra építő demokrácia nagy erejű civil társadalom nélkül, amely képes a kezdeményezésre, a kapcsolatok kiépítésére, a társadalmiság megteremtésére. És 68 májusa után úgy tűnik, inkább, mint valaha, hogy az ellenhatalmak és a közvetítő struktúrák elengedhetetlenek egy modern társadalom és egy jogállam működéséhez. A civil társadalom nem létezhet a politikai társadalomtól független kontinensként: a politikának bátorítania, artikulálnia kell. A májust követő történelem sajnos tökéletes válás-történet, amely mind a jobb-, mind a baloldalon a revans allűrjét vette magára. Ezek az emberek még mindig, 68 májusa után harminc évvel is úgy gondolják, hogy a civil társadalom nem való semmire, hiszen itt vannak ők.

Ha ma egy ostoba és beszűkült alternatívával vagyunk szembesítve – liberalizmus: igen vagy nem –, ez azért van, mert az utóbbi évtizedekben nem a társadalom demokratikus emancipációja volt a politika főtengelye.

Épp ellenkezőleg, módszeresen a tervgazdasághoz, a központosító intézkedésekhez, a tekintélyelvű és elitista reformokhoz folyamodtunk, amelyek ellenállást váltottak ki, ha éppen nem kifejezetten megakadályozták őket, és amelyek végül, torz módon, a korporatizmust erősítették.

68 májusa nem idézte elő a francia lemaradást: kétségkívül elkerülte a legrosszabbat; de május elfojtása nagyon is akadálya annak, hogy Franciaország ma simán legyen képes venni a változás korszakát és legyűrni a vele együttjáró visszaeséseket.

Az 1973-as szakítás

Május egyszerre tartozik a 19. és a 21. századhoz. Május formai megoldásait és nyelvezetét olyan harcokból kölcsönözték, amelyek egy másik századra voltak jellemzők. 68 májusa sok szempontból egy évszázaddal ezelőtt volt. De van modernitása is a májusnak.

Ahogyan a francia forradalom az antik demokráciát utánozta, hiszen nem volt tudatában eredetiségének és egyediségének, 68 májusa is a nemzeti és demokratikus forradalmak nagy századának formáiból, nyelvhasználatából és magatartásaiból merített.

Ez az utánzás azonban nem meríti ki 68 májusát. Eredetisége éppen a jövő felé fordulásában állt. Még ha ez közös tudatként nem létezett is. Még ha nem voltunk is képesek rá, hogy megfogalmazzuk a május modernitását, azaz a társadalom demokratikus emancipációját. Márpedig ez az emancipáció azonos fázisban van azoknak az új szabályozásoknak a keresésével, amelyeket a globalizáció és a szervezett rendszert alkotó társadalmak létrehozása kényszerít ki.

Május lezárása 1973-ban, a 20. századdal történt meg. A századok nem mindig követik a századfordulókat. A 21. század valójában a hetvenes évek fordulóján kezdődik, a technológiai forradalommal, a globalizációval és a geopolitikai felfordulással. Mindent átfogó változás játszódik le a szemünk előtt.

Bár még nem tudtunk róla, 68 májusában éppen a háború utáni korszakkal végeztünk. És vele együtt a század is befejeződött.

Utóirat

"Lázadok, tehát vagyunk", mondta Camus. Minden lázadásban ott van az az ellenállhatatlan akarat, hogy uraljuk a sorsunkat, minden pillanatban, minden helyzetben... És nincs demokrácia olyan asszonyok és férfiak nélkül, akik a dühvel, az engedetlenséggel, a szükségnek nem engedelmeskedve uralni akarják saját életüket.

Hogyan lehetne elmesélni azoknak, akik nem élték át ezt az őrült, távoli szerelmet, sőt, közös őrült szerelmet? 68 májusa olyan volt, mint egy több hétig tartó szenvedély. És őrült volt, mert a nappalok és az éjszakák gyakran felcserélődtek, mert sok butaságot is beszéltünk, mert olyan dolgokat láttunk, amelyek nem léteztek, legalábbis nem úgy léteztek, de összességében ennek nem volt túl nagy jelentősége ahhoz képest, ami köztünk végbement, és amit a ténykedésünk kiváltott és életre hívott. És őrült volt, mert a világ megváltoztatására irányuló vágy valóban őrült, de nélkülözhetetlen a társadalomban élt élethez, a lélegzéshez.

Ez tényleg az őrült szerelem tavasza volt.

Több százezren voltunk, és mint mindenki, én is plakátokat és röpiratokat gyártottam, köveket dobtam, úgy tettem, mintha barikádokat és tüntetéseket szerveznék, amelyeknek megvan az a fájdalmas szokásuk, hogy más utat járnak be, mint amelyet kijelöltünk számukra, részt vettem számos, teljesen valószerűtlen gyűlésen, a legkülönbözőbb foglalatosságokban, több ezer emberrel találkoztam, közülük sokat megszerettem, olyan eszmék és elvek miatt keveredtem csetepatékba, amelyekre már nem is emlékszem pontosan, rengeteget beszéltem, a május különleges szereplőjének képzeltem magam, holott engem is csak a hullám sodort magával, mint a többieket, iszonyatos fáradtságokat éreztem, rengeteg éjszakát átvirrasztottam, némelyik gázzal volt teli, némelyik érzékiséggel, a többi meg egyszerűen csak telefüstölt volt.

Megismertem a kollektív felszabadulás ragyogását, láttam azt, amit egyesült népnek hívnak, menekültem a rohamrendőrök elől sikátorokban és tetőkön, sokszor nagyon féltem, nem mindig sikerült elkerülnöm a gumibotokat, voltam letartóztatásban, felvonuláson, terveket szőttem, mindig csak terveket, és barátaimmal még egy könyvet is csináltam belőlük, amelyet a május villámfénye vakított el.

Áprilisban, májusban, júniusban, emlékszem, sokat futottam, az utcákon, egyik gyűlésről a másikra, egyik eszmétől a másikhoz, nem aludtam sehol, és aludtam mindenütt, mint valami nomád, és emlékszem, arról álmodoztam, hogy megmaradok nomádnak. Ami voltam is, még öt évig.

Felfedeztem a pimaszságot, az iróniát és azok passzív pesszimizmusát, akik nem hisznek többé a jelen cselekvési lehetőségeiben, csak a holnapban.

Megismertem május boldogságát. Semmiféle nosztalgia nincs bennem, semmiféle sajnálat, semmiféle keserűség. Sokat tanultam. Alatta, utána, és még hosszú ideig.

Emlékszem, hogy tegnap öregebb voltam, mint amilyen ma vagyok, ez bizonyára 68 májusa előtt volt, és emlékszem, hogy "sokáig tartott, míg újra fiatal lettem", Picasso szép megfogalmazása szerint. És még mindig nem értem a végére.

MIHANCSIK ZSÓFIA FORDÍTÁSA

Megjelent: Magyar LETTRE Internationale, 1998. ŐSZ, 30. szám. A szövegrészt Karádi Éva főszerkesztő szíves engedélyével közöljük. On-line: http://lettre.c3.hu/