A román Geo Bogza és az erdélyi Asztalos István kortársak voltak. Talán még jól ismerték is egymást. Esztétikai eszményeikben is rokoníthatók: mindketten elkötelezett hívei voltak az emberközeli valóságmegismerésnek és -ábrázolásnak. Hivatásszerűen végzett, legtöbbször köznapi szállítóeszközökön, de akár gyalog is megtett utazásaik nem maradtak nyomtalanul írói munkásságukban.

Érdekes módon abban is „rokonlelkeknek” mutatkoznak, ahogyan a huszadik század derekán, más-más élethelyzetben ugyan, de fölfedezték maguk – és az olvasók – számára az (ideig-óráig) Nagy-Romániához visszatért Besszarábiát. Geo Bogza Ţări de piatră, de foc şi de pământ (Kőből, tűzből, földböl lett országok) c. könyve 1934-ben jelent meg s az akkoriban divatozó idealizált hazakép helyett az ellentmondásoktól feszülő valóságot, az elmaradott romániai viszonyokat rögzíti, keserű társadalomkritikával. Előszeretettel vizsgálódik a periférián, a szegénység és elmaradottság díszletei között, útba ejtve egyebek mellett Besszarábia jellegzetes tájait is.

Asztalos István román állampolgárként katonai szolgálatát élte át Besszarábiában, amelynek nyomán megszületett A szakáll című kisregénye. A realista, a sajátos besszarábiai viszonyokat csöppet sem kendőző ábrázolásmódja miatt az Asztalos életművéből kiemelkedő kisregény hosszú éveken át rejtve marad, s először az 1943-1944 között Kolozsvárt megjelenő Termés c. negyedévi folyóiratban látott napvilágot, majd 1945-ben könyvalakban is megjelent. A Geo Bogza-féle riportba oltott Besszarábia-kép köszön vissza lapjairól, irodalmi feldolgozásban – ugyanarról az esztétikai és szellemi meggyőződésről fakadt realizmus kötelező igénye vezeti mindkét író tollát, a valóság kendőzetlen kimondása pedig mind a román, mind a magyar irodalom viszonylatában értéktartományi telitalálatot teremt.

Nem véletlen, hogy a kolozsvári Korunk folyóirat következetes rokonszenvvel mutatta be Bogza írásait – a besszarábiai beszámolók mellett mócvidéki bányászriportjait is – a huszadik század harmincas-negyvenes éveiben. (cseke gábor)

Geo Bogza: Besszarábiai képek

LIPNIK-ÁTÁKI*

A román államvasutakra maradt ez a kincs. Lehet, hogy a Lipnik-Atáki vasúti szakasz a legszebb egész széles Beszarábiában, de a legfurcsább is az egész tartományban, annyi bizonyos. A sínpár a Dnyeszterhez igyekezik, utját azonban rengeteg óriási gödör állja el. Hidak nincsenek, a vasut úgy csuszik, furakodik e szakadékok között, mint a kigyó.

Kanyarog a földlyukak peremén, halad néhány kilométert, aztán visszatér szinte ugyanarra a helyre, ahonnan kiindult, csakhogy a gödör másik oldalán; majd jobbra fordul, balra csavarodik, ide, oda, ugy ahogy csak egy folyó tud a világon: a Prut. A furcsa az, hogy a vonat szerpentin-utat követ, de nem valami hegyoldalon — a sík mezőn. Az a nehány személyszállitó bárka, amely a szerelvényt alkotja, szakadatlanul ring, a töltésvonal menetét követve. Olyan a vonat, mint a kutya, amely forog

maga körül és mindegyre a farkához kap.

Végül ennek a játéknak is vége. A vonat nemsokára állomásra ér.

Ez Átáki, holtpont. De nem Átáki kedvéért épitették ezt a vasutvonalat. Régesrégen ez a sínpár volt Oroszország minden összeköttetése Nyugattal, Csernoviccal. Aztán a Dnyeszter-hidat levegőbe röpitették és a Lipnik-Atáki vasuti szakasz ugy maradt, mint a letépett kar. Mégis ennek a vasuti szakasznak értéke van, külön jelentősége. Nem kereskedelmi — hadászati jelentősége. Nem úgy hadászati, ahogy a katonák értik, hanem hadászati a természettel szemben, mostohaságaival, alkalmatlankodásaival szemben, amelyeket sikerült legyőznie.

Az eddigi kigyóut csak a mű nyitánya. Most igazolódnak be fotóriporter barátom szavai, aki szerint az utas, aki Lipnik és Atáki között halad, Svájcban érezheti magát. Csakugyan, ki hitte volna, hogy Beszarábiában hegyek is vannak? Természetesen miniatűr hegyek, de hegyek.

A Lipnik-Atáki vasuti szakasz természeti látványok valóságos ékszerdoboza. Az utas meglepődik. Azt hitte, hogy Beszarábia fensik. Amikor aztán elér a Dnyeszterhez, hegycsúcson találja magát, anélkül, hogy akár egy centiméternyit is hágott volna hegyre. Az eddig sik föld egyszerre süllyedni, omlani kezd, barlangosodik, üregesedik, völgyeket alkot. A vonat tartja magát egy ideig, aztán ott, ahol a völgyvonulatok útja tisztul, maga is lassan, óvatosan ereszkedni kezd a kialakult egyetlen mély és széles völgybe. Kétszáz méter után: állomás. Állomás, kőépület, tátongó szakadék szélén. A völgymélyben, mintha az égből esett volna le oda, falu. Az állomás és falu között nincs, aki jőjjön-menjen. Állomásfőnök sincs.

Régen, egyszer volt az is. De egy éjszaka onnan, a Dnyeszter tulsó feléről emberek jöttek át és megölték. Sirja ott domborul régi hivatalahelye, az állomás balján. Sírja előtt fekete márványkereszt. A nevet őrző jel előtt pedig, közvetlen közel: a szakadék.

A vonat csikorgó fékekkel megindul le a meredeken. Balfelől, északi irányban mészkőhegyek sora nyilik. Ráncosak, néhol világitó fehérek, zsúfoltak és köralakuak és minél lejebb ér a vonat, annál nagyobbra nőnek.

Valószinüleg, hogy egész Beszarábiában, természetesen a Dunadelta kivételével, ez az északi táj Lipnik és Atáki között az egyetlen, amely megfelel a szabályszerü és a szabályokhoz ragaszkodó turisták igényeinek, azoknak, akik a szó megszokott értelmében kivánnak érdekeset látni.

Azok számára, akikre az utazási irodák létüket alapozzák, azoknak, akik szeretik a tájképes mintaplakátokat, lehetne ilyen rajzos, színes utazásra ingerlő propaganda-ragaszképet késziteni a Lipnik-Atáki szakaszról is.

Itt a kirándulóknak elég alkalma nyilhat arra, hogy elragadtatásukat hangosan nyilvánitsák, hogy használják messzelátóikat és fényképezzenek.

A Dnyeszter néhol valószinütlen módon kiszélesedik, ugy, hogy az első pillanatban hegyek közé ékelt tónak hinné az ember. A vonat a folyam partján lassan lefelé ereszkedik. Ahogy leérkezik a magasból és a víz vonalához alkalmazkodva vizszintes helyzetbe kerül, a vonat olyan mozdulatot tesz, mint a repülőgépek, amikor földet érnek. Ezután a vasut. Atákiig, a lejtős terepen végig, a folyam mellett halad. A hegy nagy fala és a folyam morajló vize között az út, ha nem is oly megdöbbentő, mint eddig, de azért az érdekességnek sincs hijján. Az út mellett folyik a Dnyeszter vize és azon tul, alig néhány méterrel az már Oroszország.

A lóra, amely az uton halad, a folyamhoz inni jött, libára feszült érdeklődéssel tekint mindenki. A ló is, a liba is a Szovjetből való. Az ut a Dnyeszter és a Szovjetunió mentén nem tart többet egy fél­

óránál. Ez a beszarábiai vasutvonal egyetlen Oroszországgal szomszédos szakasza. Nemsokára a sinpár mezőre fut. Balra fordul és egyenesen a Dnyeszternek tart. De megáll, megakad, nem mehet át a vizen. A hidat felrobbantották. A Románia felé eső rész a vizbe zuhant. A vasgerendákat meghajlitotta, összetörte, forgácsokra zúzta a dinamitrobbanás. A szovjet föld felé eső hidrész sértetlen. Ugy maradt a levegőben, mint a kinyujtott kéz.

*

A dolog ugy áll, hogy ez az Átáki nevezetű helység, amelynek földjére most először léptem életemben, akkor lett önálló vásárhely, amikor Beszarábia visszatért az anyahazához. Azelőtt a vizentuli nagy városnak, Mogilewnek volt a külvárosa. Amikor a hidat felrobbantották és a Dnyeszter két homlokegyenest ellenkező világ elválasztója lett, ezek az átáki emberek ugy maradtak itt, mint a tó halai, ha a viz elfolyt felőlük valahova. Vergődnek, csapkodnak, egyik oldalukról a másikra fordulnak és mindennap meghal egy-egy közülük. Mogilewben keresték kenyerüket, onnan kapták a jó fizetést, az volt nekik a megélés lehetősége, az a vizen­

tuli város. De Mogilewvel megszakadt minden összeköttetés. És Átáki, a nyomoruságos mahala azóta haldoklik.

Huszonnégy órát akartam maradni Átákiban , hogy megmosdjam, megpihenjek és hogy véget vessek bőröm rettenetes megpróbáltatásainak. Néhány éjszakát férges kozsokokon töltöttem beszarábiai falvakban, világvégen. Átáki ezzel a pihenéssel szemben, amelyről egész uton álmokat szőttem, az első pillanattól kezdve elutasitó magatartást tanusitott. A vonat lepra-marta, agyaggal vakolt, málásnak indult, dülőfélben levő házak előtt állott meg. Minden olyan rettenetesen csúf volt, oly szegényesen sivár, hogy elhagyott a kedvem, nem kivántam se élni, se álmodni, se pihenni térni.

Ahogy leléptem a vasuti kocsi lépcsőjéről, egy szakállas öreg sietett hozzám: — Uram, nincs szüksége szállodára? — Szállodára? Csak arra volt szükségem.

— Szállodát akarok igen, de aztán a legjobb legyen Átákiban! Az öreg vizenyős, ámuló, riadt tekintete összejárta arcomat. — A legjobb, uram, azt mondja? — Valami indulat lett urrá rajta, elszorult a szive. — Itt van jó szálloda. De legjobb az nincs.

Remegő keze felöltőm és bőröndöm után kapott. Elővigyázatosan elvontam előle. Magam akartam szálloda után nézni, lássam, melyik a legjobb. Utolsó éjszakáim önzővé és követelőzővé tettek. Az utat kérdeztem az öregtől, merre mehetek be a városba. Megmutatta. Elindultam a szennyes, gödrös uton.

Néhány lépés után éreztem, hogy az öreg nyomon követ. Követett, ugy nézett utánam, mint ahogy a kóbor eb tekint arra, aki talán gazdája lesz.

Megálltam, megvártam. Ez az öreg nem volt olyan akármilyen ember. Kifogástalanul volt öltözve, a legjobban öltözött ember volt egész Átákiban. Fekete bársonygalléros, dohányszinű szalonkabát volt rajta, nadrágja vasalt, gummisarku cipője kifényesitett, kalapjaszőre megkefélt. De volt valami gyászosan komor ebben a kifogástalanságban, valami panoptikumba való merev, viaszos élettelenség. A ruhákról lerítt, hogy évtizedesek, ódonak, (egy régi ruha, amit megkimélnek, gondosan, becézve tisztitanak szivszoritóbb, mint egy régi piszkos ruha; egy öreg koldusra jobb lett volna nézni, mint erre a kimért választékossággal öltözött urra, aki — jól lehetett látni — esett össze az éhségtől.) Láttam rajta: azért öltözött igy ki, hogy az állomásra jöjjön vendéget várni. Minden ruhadarabját ugy öltötte fel, hogy minél jobb benyomást tegyen arra az idegenre, akit a jó szerencse Átákiba hoz. Ennek az öregurnak az alázatossága és szomorusága, melyből mégsem hiányzott a reménykedés, szivbemarkoló volt. Megvártam az öregurat. Amikor mellém lépett, ujra megkérdezte: csakugyan nem akarok szobát fogadni a szállodájában?

Azt feleltem: — Magam sem tudom, meggondoltam a dolgot, nagyon lehetséges, hogy nem maradok Átákiban.

A választ ez a lelke mélyén most már véglegesen reményevesztett, bánatában szinte fuldokló öreg szó nélkül, méltósággal fogadta. Láthatta rajtam, nem vagyok egy hiten, talán attól félt kigúnyolom. Csak amikor megkérdeztem: nagyon rosszul megy-e a sora, akkor bólintott olyan elkeseredéssel, mintha rögtön vége lenne a világnak.

Mentünk egymás mellett, aztán mégis csak megkérdeztem: — Hol az Ön szállodája, uram? — Előttünk, az ucca másik oldalán nagy ház állt, üveges folyosóval. Fejével mutatta. Magánház volt, felirat, cégtábla nélkül. Arra néztem. Idegenszerű, álombavaló látványban volt részem.

A folyosó uccáranyiló üvegtáblái mögött ott szorongott, érkezésünket lesve az öreg szállodás egész családja. Az első pillanatban már rádöbbentem, hogy itt mi történik. Lépteim vesztettek határozottságukból. A dohányszinű kabátos öregur családja látott jönni minket, egymás mellett — én bőrönddel és felöltővel — (igy jön minden idegen) joggal hihette, hogy vágyuk megvalósult: vendég érkezett!

Milyen fontos lehetett nekik a gondosan kiöltözött, kikefélt családfő reggeli kivonulása az állomáshoz! Hogy sürgethették, siettethették a konyhai vén keltőóra rozsdás mutatóját, hogy legyen már vonatérkezés!

Biztosan úgy volt, hogy a legfiatalabb, legtürelmetlenebb fiu kiült az ablakba őrködni. Jönnek! Kellett, hogy ezt kiáltsa örömében. Ez akkor történhetett, amikor megpillantotta az öregurat a felöltős, bőröndös idegennel. Kiáltására az egész család az ablakba rohant.

Ez a család ott a folyosó üvegfala mögött olyan volt, mint egy fészek fecskefióka. Igy tátják ki csőrüket, igy várnak, kis szivük dobogását is visszafojtva, a pelyhes madárkák, ha feltűnik az ég azon kis körében, amely szemükbe belefér, a hazatérő, kenyérkereső öreg fecske.

Öten voltak: két kamasz fiu, két süldő lány és borzas anyjuk. Rettenetesen éheseknek látszottak, olyan nyomorultul éheseknek, hogy ki sem tudják várni, meg sem érik azt a pillanatot, amikor megszállok náluk, kiveszem a szobát és fizetek. És én tudtam, hogy nem szállok meg náluk. Lassitottam, kinosan igyekeztem kitolni azt a percet, amikor ellépek előttük és tovább megyek. Az oldalamon az öreg még mindig hallgatott. Aztán mikor a háza elé értünk, még egyszer intett: — Ez az, ide jöhet, ha mégis hozzám akarna szállni.

De nem álltam meg.

Az az elszörnyedés az öt arcon! Az a rettenetes csalódás! Az öreg porig sujtva bement a házba. A fiuk szeme kidagadt, mint azoké, akik gáztól halnak meg. Fél perc mulva, amikor félve, lopva visszatekintettem, még mindig ott állottak, az üvegfal keretében, megdermedten, mintha valami szerencsétlenség történt volna velük, robbanás, pusztulás, kataklizma. Valami, amit sohasem lehet elfelejteni.

Légüres térben jártam.

Kocsiba vágtam magam és a Dnyeszter mentén elmenekültem Szoroka felé.

SIMAN LÁJZER

Hotinban még nincs hangos mozi. De Siman Lájzer pótolja. Ő nem mozi. Ember. A mozi az más, az egy barak. De nem hangos. Egész Hotinban csak Siman Lájzer hangos és ő hasonlit egyedül a mozihoz. Ha nem láttam volna Hotinban a saját szememmel egy rádiókészüléket, azt mondanám Siman Lájzer az egyetlen rádió is. Mert Siman Lájzer ahhoz is hasonlit. De rádiókészülékek vannak. Úgy, hogy amit Siman Lájzerről mondhatunk, mindössze ennyi: ő az egyetlen hangos mozi Hotinban.

Siman Lájzer torka elromlott hangszóró. Szakadatlan hörgés, a garat, a gége örök reszelő gurgulázása hallik nemcsak szavai között, hanem szavain keresztül, szavai felett is, akárcsak a rádió élősdijei: hörr,

hrr, krszk, Iszk, hrr, hörr. Ha Lájzer kérdez és választ várva visszafojtja lélekzetét, gégéjében kisebbfajta vihar szabadul el. Mintegy hangfogó mögött, szordinóban, izzik, keveredik, zuhog, villámcsattanás, mennydörgés, ezer más hasonló lármahang és együtt létrehozza azt a hörgést, fujást, recsegést, dudolást, mely az elhasznált, ósdi gépezetekkel dolgozó hangosmozik, vagy az élősdi zajokkal telt rádióadások kisérőzenéje.

Ha Siman Lájzer beszél ajkairól eltorzulva kelnek a szavak. A szótagok között furcsa űr keletkezik, minden mássalhangzó után ilyen hangfélével: höö? A külvárosi ripacsok, ha valamilyen zsidót kell alakitaniok, ilyen hanghordozással és beszédmodorral igyekeznek jókedvre deriteni a szolgáló-publikumot. Siman Lájzer beszédén rajta van Galicia stigmája. Egy faj és egy északkeleti tartomány megbélyegző jele.

Hotin közepén egy karót vertek a földbe. A karóra kis láda-szekrényt aggattak. A ládába fényképeket helyeztek. Hotinban legelőször e fényképes láda előtt állok meg. Siman Lájzer a másik oldalról meglát és felém somfordál. Félméternyire tőlem megáll és úgy tesz, mintha valami érdekeset látna rajtam s azt figyeli elszántan, merőn. Odafordulok. Siman Lájzer heheg, hörög. Mond valamit nekem oroszul. Ráförmedek:

— Hé, te, nem tudok oroszul.

Lájzer értelmetlenül néz. Ismétlem: — Nem tudok oroszul.

— Hogy maga nem tud oroszul? Höö? Maga és nem tud oroszul? Hát lehet ez? Nem lehet.

— Te, nem tudok.

— Maga? Oroszul? Nem tud? Höö? Maga tud.

— Nem tudok. Te tudsz románul?

— Én? Románul? Igen.

Hallgat néhány percig, mintha csakugyan nem tudna. Siman Lájzer fején sapka, lábán csizma. Néhány szőke szál nőtt ki pihésen álla jobb s bal felén. Ruhadarabjaira, de főként arcára vastag szennyréteg rakodott.

Nincs több huszonötévesnél.

A társalgás ujra megindul. Lájzer végignéz ujból tetőtől talpig, érzem, hogy kerül meg s tekint meg hátul is gondolatban. Várok.

— Uraság, mennyit marad, maga Hotinban?

— Holnapig.

— Holnapig?

— Igen, holnapig.

— Uraság, mit csinál maga itt Hotinban?

— Semmit. Jöttem én is sétálni egy kicsit.

— Sétálni? Jaj, uraság. Az jó, mikor sétál valaki ? Az jó?

— Nagyon jó.

— Mikor jó?

— Mindig. Most is, amikor veled beszélgetek.

— Höö? Mikor velem beszélget? Velem, Lájzerrel?

— Igen, Lájzer.

— Ó, uraság...

És Lájzer belesüllyeszti ujjait a hajába és szomjasan, boldogan vakargatja feje-tetejét a rövid ellenzős fekete sapkája alatt, amely szökdel minden mozdulatára. Megyek az uton, ő jön utánam vakarózva.

Lájzer csábos szavakkal festi le előttem Hotin szépségeit. Váratlanul azt ajánlja, hogy elvisz engem egy vendéglátó ismerőséhez. Valakihez, aki lányokat tart.

— Egy jó lány, egy szép lány, higyjen nekem. És csak tizenöt lej. Hotinban jó.

Ő nem tudhatja, hogy Hotinban nem jó. Ő nem tudhatja, hogy egy más városból ezek közé a satnya, földdel vakolt, nyomorék házak közé jött idegen belehalna Hotinba. Lájzernak jó. Vajjon mikor jó Lájzernak?

Ha egy tizenötlejes vendége akad. És akkor, ha marják a tetvek és ő vakarózhatik. Ez a boldogság legnagyobb foka, amelyet ember elérhet Hotinban. Hogy az embert egyék a tetvek és akkor legyen az embernek két derék, szabad marka, amellyel vakarhatja magát boldogan, uj meg uj kéjekre éhesen, jól belemélyesztve a körmöket a husba. Akkor, amikor Lájzerral összehozott a sors még nem tudtam, hogy milyen nagyon tele vannak tetvekkel Beszarábia kis vásárhelyei.

Siman Lájzer előjel volt. Ment mellettem és láttam az arcát, ahogy összevonódott a kellemes érzés görcsében, amikor inge alá bujtatta kezeit.

Megálltam: — Lájzer, nem megyek.

— Mér nem már megy maga?

— Félek, nehogy valami tetüt szedjek fel attól a lánytól.

— Höö? Tetűt? Tetűt? Maga fél a tetűtől? Höö? Maga fél a tetűtől? — fakadt ki szinte ordítva, csodálkozó izgalomban.

— Nem, Lájzer. Csak attól félek, hogy a tetvek nagyobb örömet okoznának nekem, mint az a lány.

Megértette Lájzer? Nem tudom. De megfordultunk. Ott nagyon leverte a váratlan fordulat, már egy csepp bizalma se volt irántam, ujra kerülgethetett, mustrálgathatott magában, mint megismerkedésünkkor.

Mint a rádiókészülék, mely elhallgat, de csak addig a nehány pillanatig, amig más állomásra váltják, Siman Lájzer rövid pihenés után ujra recsegni, ropogni, hörögni kezd:

— Uraság, hova megy maga Hotinból?

— Lipkányba, Lájzer.

— Ó, uraság... Lipkány! Lipkány! Micsoda lányok vannak ottan!

– Jó Lipkányban, Lájzer?

— Jó, uraság, nagyon jó. Ó, de milyen jó! Ember, ha nem voltál Lipkányban, nem mondhatod, hogy éltél, — jelenti ki hirtelen, mint valami szentenciát, maga elé a levegőbe.

— Jól van, Lájzer, elmegyek Lipkányba.

— Maga sétál, magának jó, mikor indul, maga?

— Holnap, Lájzer, keresnem kell kocsit.

— Höö? Kocsit? Maga kocsival megy Lipkányba? — fakad ki megint Lájzer, ujra izgalma rabjaként. Egyszerre csak aztán felszökik a levegőbe, egy lábon ugrál, veri az öklével a mellét és valósággal a szemembe süviti:

— Én! Én kocsis vagyok! Nekem van kocsim! Én elviszem magát! Holnap megyünk! Hohó, Lipkány! Micsoda szép lányok vannak ottan! Majd meglátja... Kocsi? Höö? Kocsi? Nekem van kocsi! Én elviszem magát. Milyet kocsikázunk! Hohó, Lipkány az valami nagyon jó!

— Jól van, Lájzer, hány lej?

— Hány lej, hány lej ? Höö ? Hány lej ? Jó kocsi, jó hely, én elviszem magát Lipkányba. Az valami nagyon jó. Ötvenet adjon, ötven lejt.

— Jól van, Lájzer, ötven lej. De a Dnyeszter partján.

— A parton, a parton megyünk, ahol maga akarja, én jó kocsis vagyok, megállunk, maga megfürdik, az is jó.

— Jól van, Lájzer, holnap délben indulunk.

— Megyünk, megyünk. De... maga... jön? Nem... tréfál?

— Nem tréfálok, hé! Megyünk.

— Megyünk? Akkor adjon előleget.

— Mennyi előleget, Lájzer?

— Egy előleget. Öt lej előleget.

Öt lejjel a kezében Lájzer ujra veri öklével a mellét:

— Előleg, előleg, én magától elfogadtam előleget. Most már jöhet és ajálhat... száz lejt, én nem fogadom el, én megyek magával, én magától elfogadtam előleget, előleget, előleget...

Másnap reggel, amikor kiléptek az Európa-Hotel kapuján, mely ház, mint a többi házak Hotinban, ki jön elém, ki fogad mély meghajlással?

Az én Lájzerem. Szennyfoltos, szürke markában egy csomó cseresznyét tartogat. Nekem őrizte, várt vele. Nyújtja felém.

— Na, hogy aludt Hotinban? Tizkor jöttem a hotelba, hogy menjünk. Mondom magamban: az uraság alszik. És visszavittem a kocsit. Jól aludt Hotinban?

— Jól aludtam, Lájzer. Indulunk tizenkettőkor?

— Tizenkettőkor? Höö? Hogy tizenkettőkor indulunk-e? Indulunk.

— Csakugyan indulunk?

— Csakugyan indulunk. Adjon még egy kevés előleget.

Kap még három lejt. Tizenkettőkor Lájzer tanácsolja, végezzek gyorsan az ebéddel, mert a kocsi mindjárt itt lesz. Egykor a kocsi még nem jött meg, de Lájzernek van egy jó hire a számomra.

— A kocsi jön. Most jön. Elküldtem egy kisasszonyért. Egy szép kisasszonyért. Ő is vendégem. Ő is Lipkányba megy. Megy az urasággal. Majd megfürödnek a Dnyeszterben. Hehe, ketten, a Dnyeszterben...

Félóra mulva a kocsi a kisasszonnyal még nem jött meg. Lájzer türelemre int és azt tanácsolja, menjek vissza a hotelbe. Öt perc és biztos jön. Se öt, se tiz perc mulva nem jött. Délután négy órakor se jött, amikor felébredtem álmomból. Megriadva az alkonytól, amelyet a láthatáron leboruló nap közelire igért, uj kocsis után néztem. Lájzer némán követett boldogtalanul, hogy csak igy elhagyom minden komolyabb ok nélkül. Néhány kocsisra leltem:

— Lájzerrel akart menni? Hásze annak nincs kocsija, csak egy árva, lova, az is ki tudja hol...

Lájzernek ezt végig kell hallgatnia.

— Hé, Lájzer, igaz, hogy csak egy lovad van?

— Én nekem? Igen csak egy lovam van. De azért én elviszem magát Lipkányba. Megyünk holnap. Találok én még egy lovat, meg egy kocsit holnapig. Én elviszem magát Lipkányba. Előleget vettem el magától.

Hogyha elvettem az előleget el is kell vigyem magát. Előleget adott...

Lájzer mélységesen hitt abban, amit mondott. Ő hitt abban, hogy holnapra talál egy kocsit és még egy lovat. Ha nem holnap, holnapután. Csak én várjak. Ő elvisz engem. Ő előleget vett el tőlem...

Mikor elhagytam Hotint, ő földbegyökerezett lábbal állott az uton és hosszu ideig nézett a kocsim után. Arca szelid volt, szomoru, kicsit kiábrándult, mint a gyereké, akinek szertefoszlottak álmai.

Fordította: Salamon Ernő

*Átáki – mai nevén helyesen: Otaci (ejtsd: otács). A helység jelenleg város Moldova Köztársaságban.

Önálló fejezetek a kitűnő román író Ţări de piatră, de foc şi de pământ című... könyvéből. Forrás: Korunk, 1940/1. sz./36-43. oldal

*

Asztalos István: A szakáll (részlet)

AZ ELSŐ HÁBORÚ után történt, 1930–ban, a besszarábiai Sztorozsén községben. Rongyos kis falu az, akár egy tavalyi szarkafészek.

Gursovka Katjuca a sövény mellett kuporgott s egy odaszorult kis csirkét próbált kiszabadítani. Egy tövises ág végigkarcolta felgyűrt ingujjú karját. – Jaj, hogy a… – mérgelődött s benyálazta a karcolást. A kiscsirke ezalatt valahogy kibujt az ágak közül és sírós csipogással szaladt a hátulsó udvar felé.

– Katja te, Katja! – szólították a szomszédból. Átnézett.

Egy öregebb asszony állt ott a sövénynél mezítláb. Katja soha nem látta Precskov Iljicsát máskép, csak mezítláb. Földszínű lábával a sövény mellett állt és suttogni kezdte Katjának:

– Hallottad, Katja?… Szoldátok jöttek a faluba… Összefüstölik a házunkat, a szőnyegeket, de még az Ikanákat is, te. Mi lesz velünk, galambocskám, jaj mi lesz velünk? – sopánkodott és szomorúan ingatta fekete fejkendős fejét.

Katjuca mérgesen hangoskodott: – Hallottam, Precskov Iljicsa. De az én házamat aztán nem. Kiforrázom a szemüket ! – pattogott. A vén asszony rámeredt: – Bolond vagy Katja! Csendőrrel járnak, s te csak asszony vagy, urad sincs itthon. S ha itthon is lenne ? Ezekkel nem lehet. A Kalmuk Gligor házát már kifüstölték biza. Tudod?

Katjuca hitetlenül nézett rá.

– Biza ki, Katja – folytatta a vénasszony – a Pekrov Mihályét is, az alszegen. Ki azt, büdös füsttel, a nagy gazdáét!

– Na azt jól tették, mert azért nem kár – szólt kárörvendően Katja. – Iván, mikor itthon volt, fájós lábbal sövényt csinált neki, még most is tartozik a fösvény kutya. S csak bolondít, ha megyek hozzá.

– Fáj még a lába Ivánnak? – kérdezte a vénasszony és választ sem várva, hozzá tette: – Kár neki ott ülni. Csak jobban elrontják, mit tudnak ott azok – legyintett. – Neked a legrosszabb – mondta – fiatalon, beteges emberrel… Rossz lehet, hiába… – rálesett az asszonyra.

Katjuca valahogy megzavarodott, aztán szinte dühösen mondta: – Kalibus az oka. Mind károgott, hogy: Láb nélkül maradsz, Iván! Menj kórházba, Iván! Addig így, míg bolhát tett a fülébe s az a bolond elment.

A vénasszony legyintett.

– Pedig az öreg Marja kikúrálta volna. Tud az annyit, ismeri az a füveket.

– Persze hogy ki – hagyta helybe Katjuca. – Ki az, ha bele nem szól az a nagyokos. Amiért ő szanitész? – Csúfolódva folytatta: – Szép kis szanitész… Úgy szedik össze minden este az útról a rossz részegest…

Precskov Iljicsa helyeslően bólogatott: – Igazad van Katja, Marjának több van a kisujjában, mint Kalibusnak a fejében, aki csak adja a nagy okost. Te Katja, biztosan ő hozta a szoldátokat is. A múltkor a bolond azt ordította a kocsma előtt, hogy azért van ez az istencsapása betegség a falun és azért halnak annyian, mert lusták, piszkosak vagyunk és hogy mert tetűnk van.

– Bolond az, tiszta bolond. Tetű csak egészséges emberen van, a betegen nem marad meg – háborgott Katja.

– Nem mondom – folytatta a vénasszony – nem szép, ha valakinek tetűje van. Dehát galambocskám, az Úristen a szegény embert s a tett egyszerre teremtette.

Elhallgatott s az út felé nézett hirtelen. Az út melletti sövény felett megjelent egy egyensapka. Katona jött lefelé a kérges, megrepedezett utacskán. A két asszony elnémult s kíváncsi bizalmatlansággal bámult az elhaladó felé. A katona szeme rávillant Katjucára s ugyancsak megnézte. Katjuca zavartan kapta hátra a fejét, de aztán lopva csak utána lesett. Az hátra tekintgetett s elvigyorogta magát az asszony nézésére. Aztán csak visszaintett nagy barátságosan. Katja elvörösödve bujt a sövény mögé.

Precskov Iljicsa odasúgott: – Láttad, hogy bámult? Ügyelj Katja, ügyelj ! Disznók ezek, hallod.

– Ne féljen, Precskov Iljicsa! Kiforrázom a szemüket – erősködött Katja s még egyszer az út felé lesett. A katona már jól tova ballagott.

A rikító kékre meszelt, vályogfalu házból egy kis négyéves leányka jött ki. Színehagyott ruhácska volt rajta, feje fekete kendőbe volt bugyolálva. Szaporán rakosgatta meztelen lábait a gyepes udvaron. – Ványka sír – jelentette az anyjának.

Katjuca az öreg asszonyhoz fordult. – Annyit sír… Egész éjjel nem aludtam. Nincs tejem. Sok a dolog… Egyedül… – sóhajtott. – Na menjek. – Szólt s a ház felé sietett.

Precskov Iljicsa utána kiáltott: – Főzzél neki mákot, attól alszik, ne félj.

Az asszony legyintett s bement a házba.

Egy gömbölyű fateknőben, rongyok közé szuszikálva sírt a kis Ványka. Alig volt két hónapos. Katjuca kiemelte fiát a teknőből s gügyögve csendesítette. Kibontotta mellét, oda kínálta a síró gyermeknek, aztán leült egy pokrócdarabbal letakart priccsformára, amely fölött ott lógott a szent Ikana. Fityegett még ott egy pár légyjárta fénykép; az ura, Iván, katonaruhában és az ő fényképe, melyet egy vásárkor csináltatott Kisinevben, ezelőtt pár esztendővel. Nem is látszott a képen, hogy akkor volt úgy Ljubácskával.

A kis Ványka szuszogva cuncogtatott. Katja elgondolkozott valamin. Olyan valamin, hogy elvörösödött tőle. – Mind csak a kórházban ül – gondolta indulatosan.

– Ljubácska te, Ljubácska! – szólította a kislányát.

Ljubácska megállt előtte, nagy bogárszemeivel.

– Eredj lelkem, nézd meg a kecskét. Szaladj édes, hátul van a kertben.

Ljubácskának sírósra görbült a szája.

– Ne félj butácska, nem döf az meg, ne félj… Na várj, megyek én… Jaj, de buta vagy ! – Visszatette a már szunyókáló Ványkát s blúzát gombolgatta. – De buta vagy! – mérgelődött. – Ringasd ha felébred.

A kislány lekuporodott a teknő mellé, ő meg kiment a házból, hátra az udvaron. Végig a zöld cseresznyefák között, melyeken már érett szemeket keresgélt egy rigó. – Lesz elég – nézte meg, a hajlott ágakat. – S ő mind a kórházban ül… – lett újra mérges.

Ivánra akart gondolni és most már másodszor kapta rajta magát, hogy az a kékszemű katona motoszkál a fejében.

– Bolond vagyok – vörösödött el. – De, hogy mi a francnak intett?… Magasabb, mint Iván. – Hasonlította gondolatában az urához. – Tiszta bolond vagyok! – szidta össze újra magát. Mérgesen sietett egy bokor felé.

– Cege nye, cege! Hogy a rüh egyen meg! – rángatta dühösen a kötelékébe gabalyodott állatot.

*

A katona ezalatt már a félig szalmával, félig cseréppel fedett templomot is elhaladta. Mendegélt a sövény közé szorított úton, ami úgy tekeredett végig a falu közepén, mint egy földre ejtett spárga.

Egy borzas szakállú öreg jött szembe vele. Rossz nadrágja trottyosan, nyakán-gombolós flanel inge szabadon lógott rajta.

– Jó napot, öreg! – szólt oda a katona. – Merre van a Drogov Ikhim boltja?

– Köszönöm, szoldátocska! – köszönt vissza az ember. – A vén Ikhim boltja?… Bütykös ujjával előre mutatott. – Még mész vagy huszonöt házat. De könnyen megkapod, égetett földdel van fedve, vörös a teteje, mintha égne… Teheti Ikhim, van miből.

– Na csak megkapom – köszönt el a katona s indult, amerre a bütykös ujj mutatott.

Az öreg mötyögve nézett utána.

A katonával két asszony jött szembe. Félve kerülték ki, lesütött szemmel. Mikor elhaladták, lopva utána néztek és susmogni kezdtek a szoldátokról, kik a faluba jöttek. Az egyik összetákolt kapucska előtt, ujjával a szájában, kis gyerek állott. Nagy szemeket meresztett a soha nem látott emberformára.

– Ham-ham… – hammogott rá a katona s kacagva nézte, hogy szalad az befelé, éktelen sivalkodással.

Elért a vén Ikhim boltjához. Az kellett legyen, mert piros cserepével ugyancsak kirikított a szalmaüstökű házak közül. Barna-fatáblás ablakaiba gyertyát, meg szappant rakott ki a vén Ikhim, bár gyertya fogyott volna reklám nélkül is. Istenfélő nép volt a sztorozséni, mindegyik elégette a maga napi gyertyáját az ikanák előtt a szentek tiszteletére. A szappan már jóval kevésbé fogyott.

Belépett az ostorszíjjal teleaggatott ajtón. Bent az öreg Drogov Ikhimet fagolyós számológép mellett kapta. Papírral, ceruzával nem tudott bánni az öreg, de még senki sem csapta be az ő számoló gépét.

– Jó napot, Drogov úr! – köszönt a katona, önkéntelen nagyobb tisztelettel.

A vén Ikhim felnézett s fehér szakállát simogatta. – Köszönöm kedvesem, köszönöm – nézett a katonára. – Neked is kívánom!

– Itthon van a főhadnagy úr?

– Itthon, csak alszik. Kalibus is kereste, azt mondta, visszajön. A katona tanácstalanul álldogált. – Megvárom, míg felkel – szólt aztán.

Az ajtón feketeképű ember jött be. Egy csomag dohányt kért s letette a pénzt a pultra… Gyanakodva ropogtatta bütykös ujjai közt a csomag dohányt. – Kórós ez, Drogov Ikhim, kórós – zsörtölődött rosszkedvűen.

– Nem bújtam bele, fiam, hogy tudjam, nem én. Kórósan kapom, kórósan adom. Úgy Petronyuk Todor, úgy!

A dohányvásárló, fejét csóválva, kiment.

Ikhim apó a katonához fordult: – Télen a kecske alól is elszívja a száraz levelet, né most hogy válogat. Látod, ilyenek ezek.

A katona megkérdezte: – Cigarettát árul, Drogov úr?

– Van itt szoldátocska, de még milyen – hunyorgott az öreg boltos. Egyik pultfiókból finom cigarettát kotorászott elő. – A fiamtól maradt, mikor itthon járt, neki hozattam. Tudod, szoldátocska, ő úr Kisinevben – büszkélkedett – ügyvéd.

Hosszú bajuszú ember jött a boltba. – Felkelt a doktor úr? – kérdezte.

– Még nem, Kalibus – válaszolt az öreg. – Megvárod?

– Meg… Adj egy szekerikát, Drogov Ikhim. – Még ma nem ittam. – Nyelt egy üreset, aztán felhajtotta az elébe tett italt. Vagy kétszer megköszörülte a torkát. – Mint a parázs – mondta. – Iszik ? – kérdezte meg a katonától. – Holnap együtt dolgozunk – szólt bizalmaskodva.

– Nem kell, nem szeretem – merevedett meg a katona.

– Igya haragból, mint én – kacagott Kalibus. Aztán elkomolyodott. – Kalibus Mihály vagyok, – mutatkozott be – szanitész a diszpenzártól.

A katona engedett a merevségből. Kezet fogtak. Az öreg Ikhim neki is kitöltött egy pohár italt. Kalibusnak is megtöltötte újra a poharát. A hosszú bajuszú szanitész bölcselkedve emelte fel. – Ha ez nem volna, mi lenne? Ez a miénk s amit megeszünk. Na, egészségedre, káplár úr – felhajtotta. – A katona is belenyalt a pohárba.

– Egybül kell azt, barátocskám, egybül – biztatta az öreg Ikhim. A katona fellódította a pálinkát.

– Na, na… – szólt Kalibus s kacagva nézte, hogy a katona tátogva keresi a szavát. Könnye is kicsordult az erős italtól. Krákogott nagyokat.

Az ajtón, mely a szobából nyílt a boltba, egy vállas, fiatal ember jött ki hajadonfőnt, tiszti egyenruhában. – Na Mitru, mi van? – kérdezte a katonát.

– Semmi, főhadnagy úr… Csak jöttem kérdezni, hová tegyük a petróleumot s a ként.

– Hozzátok ide, vagy a diszpenzárhoz.

Kalibus a főhadnagy-orvoshoz lépett: – Doktor úr, Kalibus vagyok, Kalibus Mihály a diszpenzártól. Jöttem megkérdezni, holnap, kezdjük ugye?

– Kezdjük, kezdjük – intett jókedvűen a tiszt. – Hallod, Mitru – szólt a káplárhoz. – Le kell nyírni az asszonyok haját tövig, de még a lányokét is – kacsintott rá.

Mitru elnevette magát. – Lenyírunk mindent, főhadnagy úr, még a szakállakat is – vágott Ikhim apó felé.

– Azt is bizony, Mitru – kacagott a doktor-főhadnagy – még a pópának is levágjuk fiam, nem lesz kivétel. Parancsunk van rá, szigorú parancs. Tetű nélkül kell hagyni a falut.

A vén Drogov Ikhim elkomorodva nézett egyikről a másikra. Végül is megkérdezte a tisztet:

– De úrficska, csak nem vágják le annak is, akinek nincs tetűje? Azét csak nem, ugye? – Izgatottan simogatta fehér szakállát.

– Hja, bátyuskám, parancs az parancs.

Az öreg toporgott. – De az én fiam ügyvéd, úrficska, úriember, mint te, hogy lenne nékem tetűm.

– A fiadnak nem ís vágjuk le, öreg.

Kalibus a vén Ikhimhez fordult: – Drogov Ikhim, hozz a főhadnagy úrnak abból a húszéves borodból, melyből még a jegyzőnek sem adtál, hadd kóstolja meg a főhadnagy-doktor úr. – Szemével intett az öregnek.

Az elvörösödött s zavartan állott. Végül is nagyot nyelt.

– Hozok én, hogyne hoznék – toporgott s a tisztre nézett. Kalibus türelmetlenül intett.

Ikhim elindult végül, nagyokat nyögve.

– Fösvény a vén kapzsi – vigyorgott Kalibus – de a szakállát félti, büszke arra nagyon. De lehet is. Azt tartják a faluban; olyan szakálla nincs talán senkinek s még az országban sincs. Itt is csak egynek volt, a vén Rusznyuk Péternek. Mondják, hogy Drogov Ikhim minden hónapban adott egy pud kukoricát neki, csakhogy vágjon le a szakállából egy ujjnyit, hogy az övé legyen a hosszabb. – Kuncogva folytatta: – Azt is mondják, hogy mikor meghalt az öreg Rusznyuk Péter, hát öt gyertyát küldött örömében vén Ikhim a temetésre.

A főhadnagy mosolyogva hallgatta.

– Na, nem vágjuk le az öreg szakállát, míg tart a húszéves borából. A szomszéd szobából félig úrias, félig parasztos ruhában szép magas lány jött ki. Tétován állott meg s zavartan. A tiszt ránézett. A lány megfordult pirosan és visszament.

– Ez ki?

– Ez Nadja, az öreg lánya. Járt egy pár iskolát, aztán az apja haza hozta kapálni. Érett alma már, doktor úr, van huszonnégy éves. Nincs ki leszakítsa. A parasztok félnek tőle, úriféle meg nincs a faluban. Iszik egy pohárral főhadnagy-doktor úr? – mutatott a pálinkára.

– Várjuk meg a bort, Kalibus – szólt a tiszt.

Hallgattak. Várták az öreget vissza a borral.

Az egy üvegkancsóval tért vissza hozzájuk:

– No úrficska, ilyen bor kevés volt még a poharadban – töltötte meg a főhadnagy poharát. – Nem akartam megkezdeni vagy tíz évig, most megkezdtem. De nem sajnálom úrficska, tőled igazán nem – tette hozzá édeskedve.

A tiszt a katonához szólt:

– Gyere Mitru, igyunk Ikhim apó szakállának az egészségére. Hogy az Isten sokáig tartsa. Csak mindig ilyen tisztán tartsa!

Ikhim apó szívéről kő esett le. – Ilyen lesz az úrficska, ilyen az mindig is.

És mikor beesteledett, az öreg Ikhim hosszú időt töltött el a cifra tűkör előtt. Szarú fésűvel fésülte fehér szakállát selymesre. Maga elé mötyögve bíbelődött vele. Mikor megelégelte, a szent Ikana elé állt és sokáig mormogott kereszteket vetve. Aztán még egyszer szétnézett a gerendás tetejű alacsony szobában, melynek falai szép szövésű szőnyegekkel voltak borítva. A széles ágyon felesége, a vén Nadja, fújta fogatlan szájával az első álmát. Lánya a belső házban aludt. Az öreg belefujt a lámpába s nyögve behúzta magát a durva cserge alá.

*

A cseresznyefákkal telenőtt dombon baktattak a katonák. Furcsa egybe-ruhába öltözve haladtak a szétszórt házak között. Elől ment a főhadnagy, kezében vékony pálcát suhogtatott. Mellette feltűzött szuronyú csendőr. Mitru a sapkájára egy rikítópiros mákvirágot tűzött, úgy szakította egyik kerthől. A hatalmas virág messzire virított. A domb tetején, mint valami óriás szárnyú szitakötő, szélmalom állott. Meg-megremegett lekötött vitorlája a szélben. A csoporttal szembe jött Kalibus. – Főhadnagy úr, lesz ebéd – hunyorgatott a szemével. – Itt lakik Ványcsuk Timotéj, van annak miből. Azt mondta, csirkét is öl, ha kevés füstölőt teszünk. Félti a szőnyegeit, hogy kifehérednek. – Elmosolyogta magát. – Azt ígértem, bízza ránk.

– Jó, jó, mondj amit akarsz, de ép úgy kell csinálni, mint máshol. Messzi lakik?

– Délre odaérünk. Itt addig végzünk.

Elértek egy ütött-vert falu, kékre meszelt szalmás házhoz, amelynek udvarából behúzott farkú kutya ugatott elő. Sovány derekát felpúposítva ódalgott el a belépők elől.

– Egy asszony s egy gyermek halt meg itt tífuszban, doktor úr – magyarázta Kalibus.

A házból egy borzashajú, szakállas ember jött ki, mezítláb. A kutyára ordított szitkozódva s bizalmatlanul nézett a katonákra. Mitru, a káplár odaszólt: – Na bátyuskám, hívj ki mindenkit a házból s minden rongyot hordj be. Ki van bent ?

– Anyám, a nagy lányom, szoldátocska, meg a megmaradt fiam. – Feleséged hol? – kérdezte a főhadnagy.

– Meghalt, elvitte a rossz – felelt az egykedvűen s bekiáltott. A házból egy fogatlan, feketekendős vénasszony jött ki. Valamit magyarázott sírósan a fiának. Az a vállát vonogatta.

– Azt mondja – szólt Kalibus – hogy a lány nem akar kijönni, fél, hogy levágjuk a haját.

– Menjen be, madám – küldte be az orvos a melléjük osztott bábát.

Az bement, de nemsokára kijött, hogy a lány nem akar jönni: menyasszony s szégyell haj nélkül menni majd a templomba.

– Megnézte a fejét? – Nem engedi.

A tiszt Kalibushoz fordult: – Mondd meg neki – mutatott az emberre, – hogy hozza ki a lányát. Ha nincs tetűje, nem vágjuk le a haját.

Az ember bement s karjánál fogva kihozta a sápadt, ijedt szemű lányt.

A bába odament s ujjával keresgélni kezdett a hajában. – Pfuj, – legyintett aztán utálkozva.

A főhadnagy rászólt: – Mutassa!

Mintha kendermaggal lett volna teleszórva a lány haja. A doktor intett s Mitru a nyírógéppel végigszántott a lány fején. Az ember, a lány apja, káromkodott s az öklét rázta. Amikor meg az ő hajára s szakállára került a sor, dulakodni kezdett.

Ne mérgelődj, bátyuska! Legényt csinálok belőled! Mehetsz majd a lányokhoz, ne félj. Így ni, – dobta a földre Mitru a lenyírt szakállt.

Az ember állt s hallgatott. Tele volt gyűlölettel.

A bába a vénasszonyt nyírta.

– Hogy lehet ennyi tetűd, anyuskám – pirongatta mérgesen. Az csodálkozva nézte.

– De hiszen élek, kedvesem, élek – mötyögte.

– Én is élek, ostoba, még sincs tetűm – mérgelődött a bába.

A vénasszony szomorúan lógatta a fejét: – Te nem vagy idevaló; lelkecském, tudod.

– Szamár vagy, az a baj ! Na gyere fürdeni, – hagyta abba a vitát a bába. A vénasszonyt s a lányt bevitte a házba. A boglyakemence elé dézsát tett, abba vizet, majd lemosta őket. Mikor a vénasszonyt löcskölte, észre vett valamit :

– Jaj, hisz te rühes is vagy, anyuskám ! – Kintről egy posztódarabot s kénes kenőcsöt hozott be. A posztódarabot a lány kezébe nyomta.

– Dörzsöld le nagyanyád – parancsolt rá. Aztán ő bekente kenőccsel a vénasszonyt, aki szipogva állt. Majd egy ládaformából szürkére mosott durva vászoninget vett magára s szótlanul kiment a lánnyal együtt a cseresnyésbe. A lány leült egy fa alá és sírt. Az öregasszony mellette állt, kérges tenyerével annak kopasz, petróleummal bekent fejét cirógatta vigasztalóan. Hosszú ingében s kopasz fejével úgy nézett ki ő is, mint egy szomorú s öregarcú leányka.

Addig a katonák a puliszkás üstbe parazsat s kéndarabokat raktak. Az üstöt a szoba közepére állították, bezártak ajtót, ablakot s eléhívták a vénasszonyt, hogy tapassza be az ajtó és az ablak nyílásait sárral. Az szomorúan csapdosta a sarat s lopva az ott hagyott ellenőrző katonát nézte.

A többi katona már a szomszédban járt, ahonnan áthallatszott a Kalibus kiabálása.

– Az Isten verje meg! Nincs semmijük csak tetűjük, szakálluk, meg az Istenük. Ezt a hármat féltik, ajaj hogy féltik, de a kecskét bent felejtik, hogy dögöljön meg a füstben! Maflák ezek, de milyenek!

A lány apja ült egy fapadon, mint kornyadozó, kopasz varjú. A lány még mindig sírt a cseresnyefa alatt.

Már egy hete jártak így a katonák, házról-házra. Az alszegről indultak a felszeg felé. Esténként a kocsmában a felszegi még szakállasak ugyancsak csúfolták az alszegi nyírottakat, kik verekedtek is már emiatt.

*

Mitru káplár nap nap után elhaladt Gursovka Katjucáék háza előtt és sohasem felejtette el benézni az udvarra, sőt oda-odaköszönt a piruló asszonynak. Katja tette magát haragosnak, de azért mindennap leste, hogy mikor jön már a katona. Egy ízben vissza is intett neki, majd dobogó szívvel beszaladt a házba.

Iván, az ura, még mindég nem jött haza, de üzente, hogy egy héten belül megjön. A lába úgy ahogy gyógyul, csak ügyeljen a házra, kecskére s a tavasszal vett két süldőre.

Az egyik napon Katjuca kint ringatta Ványkát a sövény mellé tett fateknőben. Ljubácska ott kuporgott mellettük s nézte a szuszogó Ványkát. Katjuca dudorászva lóbálta a teknőt, közben figyelte a dombnak nekifutó utat. Fentebb kint állt a harmadik szomszéd, Cgányov Vladimir. A kert sövényét javítgatta. Még fentebb Zletnyuk Marja valami disznókat hajkurászott ki udvaráról az útra.

– Né, otthagyja őket. Vajon kiék azok a disznók? – vette őket szemügyre Katja. – Éppen akkorák, mint az enyémek – gondolta.

Hirtelen hátra tekintett az elkerített udvarsarok felé. Meghökkenve meredt el. Az elkerítő deszkák szétesve, a disznók sehol. Kinézett az útra. – Sze' éppen az enyémek – ismerte fel hirtelen a süldőket. – Ljubácska te, ringasd csak Ványkát, míg behajtom őket – szólt Ljubácskára s kisietett az útra.

Ljubácska egy darabig lóbálta a teknőt, de hamar megunta s átbújt a kerítésen játszani a szomszéd kis Marjucával.

A disznók nagyokat röffenve szaladtak Katja elől. Kifulladva próbált elébük kerülni.

– Hogy a rossz egyen meg, sze kiszaladtok a faluból! Vaddisznók ezek, nem rendes állatok – mérgelődött.

A disznók megálltak s földre szegzett fejjel várták be az óvatosan közeledő Katját. Mikor aztán már eléjük ért volna, megszökték magukat s neki az útnak felfelé.

– Nyavalya a lábatokat – dühöngött utánuk.

Már azt hitte, sohasem fogja el őket, mikor meglátta, hogy az úton lefelé jön Kalibus és a katona, szembe a disznókkal. Oda kiáltott Kalibusnak, kerüljön elébük. Mitru, a káplár, lekapta a sapkáját és szembe szaladt a disznókkal. Azok ijedten torpantak meg, aztán usgyé, vissza. Elrobogtak a félrehúzódó Katjuca mellett ijedt röfögéssel. Végigszaladtak az úton s a nyitva hagyott kapun be az udvarra, ott aztán megálltak turkálva a ház és a sövény mellett.

Katja pirosra gyúlva mondogatta: – Vaddisznók ezek, vaddisznók. – Tétován lépdelni kezdett hazafelé.

A katona oldalba lökte Kalibust s intett az asszony felé.

Kalibus Katjuca után szólt: – Katja te, hová futsz?

Az asszony megállt. – Nem futok, csak megint kijönnek azok a dögök.

– Nem jönnek, ne félj. S ha kijönnek, újra behajtjuk. Mit csinál Iván?

Lassan, beszélgetve haladtak lefelé. A kapuban megálltak. Kalibus lassanként egészen elhallgatott s mind többet beszélt a katona. Elhitette Katjával, hogy ért a jósláshoz. Kezébe vette az asszony tenyerét s mindenfélét mondogatott ott neki. Katja jólesően kacagott s zavartan nézte a katona kezében lévő tenyerét. – Precskov Iljicsa majd kibukott a sövényével együtt a nagy leskelődésben. – A végén Mitru azt kezdte mondani, hogy kártyából jobban tud jósolni és eljönne este szerencsét mondani Katjának.

Az asszony felriadt, elkomolyodott. – Na megyek – szólt. Mitru alig akarta elengedni a kezét s mind csak nézte Katját.

Az teljesen megzavarodva ment be a kapun. Lopva hátra nézett. A katona Kalibussal már a harmadik szomszédban járt.

A ház felé ment. Könnyűnek érezte magát. Valami furcsa vidámság fogta el.

– Ljubácska, Ljubácska! – búgott végig hangja az udvaron.

A sövény mellett a két vad süldő valami rongydarabokat turkált jobbra, balra. – Mi a fenét esznek ott azok? – gondolta. Hirtelen megingott, mintha valaki megütötte volna. –Ványka, Ványka!! – ordította és szaladva szaladt a sövény mellé.

A két süldő ijedten szökött, szét, ahogy közéjük rohant. Reszketve, eltorzult arccal állt meg a felfordított fateknő mellett. Hajába markolva nézte a felismerhetetlenségig összerágott kis fiát. Haját tépve vágta magát a földre – Ványka, jaj Ványka!…

Úgy kapták a szomszédok a földön fetrengve, magán kívül sikoltozva… S úgy kellett bevigyék, mint egy darab fát, még annyit sem tudott magáról. Az öreg Marja egész éjjel mellette volt. Vizet vetett neki, ráolvasott s alig tudta másnapig úgy-ahogy megcsendesíteni.

És mikor eltemette a kis Ványkát, félve gondolt a katonára. – Azért ver Isten! – gondolta s keményen megfogadta, hogy nem fog többet törődni vele.

Mégis két hétre rá Precskov Iljicsa azt mondta szomszédjának, Petrova Annának, hogy Katja már az ördögé; vakuljon meg, ha nem igaz, de ő a két szemével látta a szoldátot az este bemenni, és kijönni nem. És a faluba elszivárgott a hír, hogy Katja rossz asszony

A kisregény teljes szövege az urszu2.blogspot.com címen olvasható