Gondolatok és emlékek egy emlékirat elé

A múlt sok szempontú szemlélete és a történész sokféle lehetséges világnézete ellenére a történelem tudomány. Még akkor is az, ha a rendszere és módszere is világnézetileg, filozófiailag meghatározott. Tudományos voltát elsősorban azért kell hangsúlyoznunk, mert sokan, nagyon sokan vannak, akik a történeti igazság megragadhatóságát vagy lehetséges voltát megkérdőjelezik, vagy egyszerűen a történeti igazságokat is a transzcendentális hitvilágba utalják. Csakhogy aligha tagadható tény, hogy saját népünk történeti múltjának ismerete anyanyelvünk megőrzése és művelése mellett önazonosságtudatunk alapja.

Ez késztet nem kevés szakmabéli történészt is arra, hogy népe vagy nemzete vélt érdekének szolgálatában megkozmetikálja a történeti múltat, vagy politikai törekvéseinek indoklására használja fel azt. Pedig nincs nagyobb veszedelem egy náció számára az önszemléleti görbetükörnél! Különösen Kelet-Európában válhat véresen veszedelmes játékká. Jó volna, ha nyugodt lelkiismerettel kijelenthetnénk, hogy mi magyarok történelmi múltunk szemlélete szempontjából inkább vagyunk európaiak, mint kelet-európaiak. De még arra is hellyel-közzel vagyunk képesek, hogy legalább XX. századi sorsfordulóinkat előítéletek és másokra való mutogatások nélkül értékeljük, és belőlük a magunk jövője számára az építő következtetéseket levonjuk. Ha volna egy összehasonlító történelemszemlélet, akkor minden bizonnyal annak az volna az alapvető és végső következtetése, hogy minél sivárabb a jelene és minél kilátástalanabb a jövője egy nációnak, annál ragyogóbb múlttal dicsekszik, annál frázisosabban üli meg nemzeti ünnepeit, annál inkább igyekszik azokat az egész közösségnek szóló mondanivalójából kiragadni, és alantasan aktuális csoportérdekeknek alárendelni. Velünk, emlékező magyarokkal még az a történelmi tréfa is megesett, hogy mindig ugyanazokban az esztendőkben kellene megülnünk az 1848–49-es események kerek számú évfordulóit, amikor az 1918–19-es két forradalomét és a reá következő ellenforradalomét. És sem március 15-én, sem október 6-án, sem július 31-én, a segesvári csata napján nem hangozhat el olyan szomorúan szép vagy lelkesítően lángoló szónoklat, amely a gondolkodó magyar emberrel feledtetni tudná a mai sorsunkat közvetlenül meghatározó másik évfordulót, azt, amelyről "jó magyarok" körében csak a mélységes megvetés hangján illik szólani. Mert ehhez az időszakhoz még ma sem tudunk higgadt tárgyilagossággal közelíteni, mert a felkavart indulatok mind a mai napig nemhogy elültek volna, de a legrosszabb történt velük: bevonultak a napi politika agitációs érvrendszerébe. Fájdalmas, hogy valami hasonló degeneratív vonalon mozognak 1956-os emlékezéseink is. Sőt még kiélezettebben, mint az 1848-asok! Nyilván, kokárdákkal, nemzeti lobogókkal és szép szónoklatokkal nem emlékezhetünk "az őszirózsás" polgári forradalmunkra, amelyet előbb balról, aztán jobbról – némi nemzetközi illúziókkal, majd intervenciókkal – mi magunk tiportunk el földreformostól, általános szavazati jogostól, sajtószabadságostól és mindattól, ami európai nemzetté tehetett volna bennünket. De – Ady szavaival élve – éppen ez "a betyáros önmagunkból" következő, önemésztő tettünk kellene hogy ma önmagunkba fordulásra késztessen bennünket.

Természetesen egy napilap nem vállalkozhat arra, amire szűkebb hazánkban, Erdélyben még nem akadt az eseményeket összefoglaló történetíró. De talán a korszerű szemlélethez, a tárgyszerű emlékezéshez közelebb visz, ha a kor szereplői közül egyik-másikat megszólaltatjuk. A Romániai Magyar Szó, amint a monarchia katonai összeomlásának szintézisét egy 1935-ben megjelent hadtörténész tollából közölte, úgy most a román csapatok bevonulását és a körülötte lezajló eseményeket egy 1929-ben a Korunk 1., 2. és 3. számában publikált, de azóta elfelejtett emlékirat közlésével törekszik a mai olvasó előtt feleleveníteni.

Az 1918. évi katonai összeomlás után az egész Osztrák–Magyar Monarchiában megdöltek a központi kormányzó szervek. A rend megőrzése a hirtelenjében megalakult nemzeti tanácsokra hárult. A személy- és vagyonbiztonságot úgyszólván minden karhatalom nélkül, belátásos alapon kellett megszervezni. A történelmi Magyarország és az egész monarchia szétesésének árnyékát előrevetítette, hogy a vegyes nemzetiségű területeken a "nemzeti tanácsok" nemzetiségenként szerveződtek. Minden településen annyi nemzetiségi tanács alakult, ahány nemzetiség élt a helységben.

A Kolozsvári Magyar Nemzeti Tanács elnökéül Apáthy Istvánt, a magyar egyetem nemzetközi hírü biológiaprofesszorát választották. A tanács legaktívabb, végig döntő szerepet vivő tagja emlékírónk, Kertész Jenő, kolozsvári magyar zsidó ügyvéd volt mindaddig, amíg a román csapatok le nem tartóztatták, és a nemzeti tanácsokat fel nem oszlatták. A Kolozsvári Magyar Nemzeti Tanácsban vállalt szerepére Kertész kiválóan alkalmas volt, mert nemcsak hogy jól beszélt románul, de 1916 végén és '17 elején ő védte a magyar bíróságok előtt azokat a román vádlottakat, akik az 1916. évi román betörés alkalmával együttműködtek a megszálló erőkkel. Ezeket hazaárulással vádolták, és ilyen címen el is ítélték. Amint 1918-ban kitört "az őszirózsás forradalom", Kolozsvár akkor még túlnyomó többségű magyar tömegeinek első dolga volt, hogy a város katonai letartóztatási intézetéből az ott raboskodó román elítélteket is kiszabadítsa. Kertésznek ebben is meghatározó szerepe volt.

A következő napokban és hetekben az események mentén bebizonyosodott, hogy a Kolozsvári Magyar Nemzeti Tanács nemcsak Erdély egyik ilyen testülete, hanem – akárcsak ma kellene lennie! – az erdélyi magyarság politikai központja, amelyhez a többi tanácsok tájékoztatás végett, sőt irányításért is a zűrzavaros hónapok alatt folyamatosan fordultak. Igaz, itt volt az Erdélyi Katonai Körzet parancsnoksága is. Sőt a romantikus, nosztalgikus felhangokkal annyiszor elemlegetett Székely Hadosztály vagy Székely Dandár is itt alakult meg Kolozsváron. Parancsnoka, Kratochwill Károly vezérőrnagy vagy dandártábornok az Erdélyi Katonai körzet utolsó parancsnoka is volt.

Tíz évvel az események után, mikor Kertész Jenő visszaemlékezéseit publikálta, a név szerint említett szereplők – magyarok, románok és más nációbeliek – nemcsak hogy életben voltak, de a közéletben jelentős szerepet is vittek. Valótlant róluk vagy az eseményekről Kertész le nem írhatott volna. Legfennebb az érzékenységekre és a cenzúrára kellett tekintettel lennie. Például nem írhatta meg, hogy a román Királyság és a Központi Hatalmak között 1918 tavaszán létrejött bufteái béke utáni román hadsereg a magyar és főleg a német hadsereghez szokott szemnek nem mutatott valami daliásan, különösen, hogy a legénység soraiban a bocskorviselés általános volt, akárcsak a szintén megvert bolgár és a győztes szerb hadseregnél; bár ez utóbbit francia és angol szövetségeseik, a háború vége felé már jobban ellátták lábbelivel. Mindent egybevetve azonban nehezen volt érthető, hogy a reá mért vereség ellenére jelentős erőt képviselő román csapatok miért lopakodtak olyan óvatosan előre a teljesen védelem nélkül maradt Erdélyben. Nem gyávaság volt, mint sokan gondolták, hanem a visszavonuló németekkel kötött egyezség. De gyávaságnak látszott! Persze az egyezségről Kertész mit sem tudhatott, mint hogy meg sem említi Maniu olasz frontról rendezetten hazavonuló két hadosztálynyi seregét. Belőlük csak az a húszezer érkezett meg Erdély földjére, akik Magyarországon keresztül vonatoztak. Mert a Szerbián keresztül vonuló nagyobb részt, minthogy harmincezer embert a szerbek úgy leszerelték, hogy még a tiszteknek sem hagyták meg az oldalfegyverét! Ugyanis a Bánságot Temesvárral együtt a szerbek maguknak szerették volna megkaparintani, de a franciák nem adták. Inkább a "baranyai háromszöget" a Dráva–Duna közt, kis híján Péccsel együtt adták oda a magyaroktól. Ami pedig a szerző szerint fegyelmezetten visszavonuló németeket illeti, Kertész nem tudhatta, amit mi ma már tudunk, tudniillik azt, hogy a román csapatok rajtaütésétől nem volt mit tartaniuk, mert a német kormány ígéretet tett, hogy a békés elvonulás ellenében ő is támogatni fogja a román területi igényeket, pontosabban a szász vezetők felé közvetíteni fog. De benne voltak azok anélkül is. Más kérdés, hogy a Párizs környéki béketárgyalásokon nem voltak kíváncsiak sem a németek, sem a szászok véleményére!

Végül talán az sem árt, ha az emlékíró keserveire is vetünk egy futó pillantást: ő, aki a háború kellős közepén, de a jogállamiság feltételei között védelmezett román vádlottakat hazaárulási perben, már 1919-ben egy román hadbírósági kirakatper áldozatául esik, és ügyét ugyanabban a bírósági teremben tárgyalják, ahol valamikor ő tartott védőbeszédeket a román vádlottak érdekében. Az ő román ügyvédje azonban gyáván vagy aljasul alájátszott az ügyésznek! El is ítélik mint magyar irredentát, de erről részleteket az említett cenzúra miatt a visszaemlékezéseiben nem írhat. Mikor aztán kiszabadult, Magyarországon már meghozták azt a zsidókat sújtó törvényt, amely az egyetemeken a zsidó fiatalok részére csökkentett létszámot ír elő (numerus clausus). Az indok: a zsidók kimagaslóan magas részvétele a két forradalomban. Hát az ellenforradalomban vagy a konzervatív államvezetésben? Csak néhány példa: Magyarország utolsó honvédelmi minisztere, báró Hazay Samu apáról, anyáról zsidó; Horthy Miklós szegedi tiszti csoportosulásának egyharmada (69 tiszt) zsidó; míg Móricz Zsigmond lelkes híve az "őszirózsás forradalomnak", a zsidó Szép Ernő, Kóbor Tamás, Heltai Jenő és mindenekelőtt Karinthy Frigyes minden közösséget megtagad a forradalommal.

Persze ezek a zsidók – a barikád mindkét oldalán – magyarnak tudták magukat. Sok közülük már vallása szerint is valamelyik keresztény egyház tagja volt, vagy éppen vallástalanul élt. Mert a zsidó nem az a társadalmi csoport volt a monarchiában és különösen nem Magyarországon, amivé a faji törvények szeparálták legtöbbjüket.

Romániában még csak törvények sem kellettek, hiszen Moldovában, Besszarábiában vagy Bukovinában a zsidóüldözésnek megvolt a maga történelmileg kialakult véres pogromos gyakorlata. Kolozsváron nem fejeket törtek be, csak a zsidó kereskedők kirakatait. Akkoriban, amikor Kertész Jenő még a fellegvári börtönben ült, a kolozsvári kirakattördelést egy leszerelt fiatal K.u.K. hadnagy, az újonnan felállított román gimnázium történelemtanára, mielőtt behívták volna, a budapesti egyetemen az újkori történelem tanársegéde, bizonyos Constantin Daicoviciu tanár úr vezényelte. A város rendjéért felelős szigurancás részleg parancsnoka, bizonyos Pateanu úr – azelőtt maga is kolozsvári ügyvéd – nem tartóztathatta le Daicoviciu tanár urat, mert akkor nem lett volna ki történelmet tanítson az új középiskolában, amelyben – a történelem fintoraként – diák sem lett volna elég, de a zsidó fiataloknak megtiltották az egyházi gimnáziumokba való beiratkozást. Viszont középiskola magyarul csak egyházi volt… A lehetetlen helyzeten az segített, hogy a román gimnázium valamennyi tanára tudott magyarul, s akkor még helyben érettségiztek a diákok. Ilyen körülmények között Daicoviciu tanár urat minden reggel a Fürdő (ma Pavlov) utcai lakásáról rendőr kísérte az iskolába, és rendőr kísérte haza. A lakása kapuja előtt pedig rendőr posztolt szakadatlanul, mert hat hónapos fogházát otthon ülte le. Ezzel szemben, mikor Kertész Jenő – egyébként szintén valami amnesztiafélével – kiszabadult, a Pateanu úr elárvult ügyvédi irodáját vezette. Aki pár év múlva aztán otthagyta a sigurancát, visszament ügyvédnek, és vásárolt Kolozsvár déli részén, a csillagvizsgáló intézettel szemben vagy tizenkét-tizennégy hektár földet, azt felparcellázva eladta. Apró házak épültek a kis parcellákon, "a Petyán- telep" ma a blokházakból álló Hajnal negyednek a Csillagvizsgáló út és a Tordai út közé eső része. Minderről persze drága jó gyermekkori barátom, Pateanu Gelu nem tehet. ő az apjától egy tenyérnyit sem örökölt a "Petyán-telepből". Mert a történelmi hepehupás tájakon, ha a fát valami lejtő-félére ültetik, az alma messzire gurulhat az ágtól, amelyről leszakadt…

Kertész Jenő kiszabadulása után mint magyar Erdélyben s mint zsidó Nagy-Romániában kétszeres kisebbségbe pottyant. Talán ezért is némi keserű kajánsággal jegyzi meg, hogy amíg bent ült, kivették az esküt az ügyvédektől is. De ebből ő egyszerűen kimaradt. Ismerem ezt a lerágott békacombnál is soványabb vigaszt: mikor a magyar honvédséget Szálasira feleskedték, én sebesülési szabadságon csavarogtam. Denique eskütétel nélkül vettem részt a dans macabre-ba.

DÁNÉ TIBOR

***

Tíz esztendővel ezelőtt Erdély napjaiban is belépett sorsdöntően az Idő. Kertész Jenő, aki ma is első vonalában áll az erdélyi közéletnek, alább a tíz év előtti Erdély forrongó napjairól számol be az események mozgásához közel állott kortárs közvetlenségével.

1918 szeptemberében váratlanul megnyílt a bolgár arcvonal. Az erdélyi közvéleményt azonban ez a hír csak pár napig nyugtalanította. Az óvatosabbak ugyan még itt-ott foglalkoztak e kérdéssel. A közvélemény azonban beletörődött, hogy a háború tovább folyik. Így azután annál meglepőbb volt annak a híre, hogy Budapesten megalakult a Nemzeti Tanács. Távol az események gyújtópontjától ezt a tényt mindenki forradalminak, sőt egyenesen veszélyesnek mondotta. A hírt követő napon a Pátria mostani helyén, az akkori Függeltenségi Pártkör helyiségében összejöttünk hamincan: tiz függetlenségi, tiz radikális és tiz szociáldemokrata, hogy a kolozsvári Nemzeti Tanácsot mi is megalakítsuk. A gyűlésnek forradalmi jelleget két katonatiszt megjelenése adott, akik a hadsereg képviseletében jöttek el. A függetlenségi párt részéről többek között néhai Apáthy István, néhai Hirsch Ödön s néhai, jó humorú Seprődi Kálmán voltak jelen. A radikálisok részéről viszont Janovits Jenő, s talán Stotter Aladár. A szociáldemokratákat Vincze Sándor és mások képviselték, köztük a későbbi népbiztosok: Ujhelyi, Jordáki, Czala – és jó magam. A gyűlésen megjelent két főhadnagy közül az egyik (ha jól emlékszem) Nagy László volt, némi nimbusszal személye körül, mert rokona volt annak a Biró Balázsnak, aki már az első napokban kikelt a Nemzeti Tanács ellen s később is mindig ellene volt. Biró Balázs, az erdélyi lokálpatrioták egyik jellegzetes alakja, a róm. kath. státus ügyésze és egyetemi magántanár, a háború alatt honvéd hadbíró volt s a nagy kémkedési perben, melyben tudvalevőleg kilenc egyént ítéltek halálra (később azonban megkegyelmeztek nekik), ő volt az ügyész. Ennek a katonatisztnek a megjelenése, ki oly közel állt Biró Balázshoz, nagyon ünnepélyesen és lelkesen hatott. Mint később kiderült, Nagy László munkáspénztári igazgató volt s így mindenképp megvolt a jogcíme a vállalkozáshoz. A másik főhadnagy, Niszli Gyula gazdasági tiszt személye már nem volt ily előtérben… Ezekből alakult meg tehát a kolozsvári magyar Nemzeti Tanács. (A többi szereplő nevét esetleg valamelyik újságíró tudná megnevezni.)

A Nemzeti Tanács ülése is elnökválasztással kezdődött. Az elnök természetesen Apáthy István lett. Számomra kissé kellemetlen szerep volt ugyan, de mert ismertem az erdélyi viszonyokat, még is fel kellett állnom s bejelenteni abbeli aggályomat, hogy Apáthy neve vörös posztó a románság előtt s ha a Nemzeti Tanács történelmi szerepet óhajt játszani Erdélyben, akkor ez Apáthy vezérlete mellett kilátástalan. Apáthyt aggályaim nagyon érzékenyen érintették. Különben is hamar izgult. A megalakulás tehát mindjárt skandalummal kezdődött s amikor arra hivatkozott, hogy van a teremben valaki, aki tudja, hogy lelkileg mily távol áll a nemzetiségek elnyomásától, megjegyeztem, hogy e kérdésben szabadkőművesi mivolta száraz elmélet csupán. Erre jelentette be azután Apáthy, hogy igen is tudják meg az urak: A nemzetiségi kérdés megoldására vonatkozólag ő szerkesztette a Károlyi-féle 12 pontot. A váratlan érvet ünnepélyes meglepetéssel fogadtuk s ezzel oldódott meg az elnökség kérdése. Az ülés további folyamán nagy fogadalmak történtek, s abban a tudatban váltunk szét, hogy mindnyájan ki vagyunk téve a hatóságok üldözésének, Erdély történetében pedig igen nagy szerepet fogunk játszani. Úgy mellesleg már az első este megpendítettük az erdélyi Nemzeti Tanácsok központi szervének gondolatát és abban állapodtunk meg, hogy a budapesti kormánnyal összeköttetésbe lépünk s ezt a kérdést is tisztázzuk. Megemlítem még, hogy az első gyűlés alkalmával a tanács három titkárt választott. Budapesti mintára katonai biztosokat is, Kecskeméthy István theológiai professzor és Vincze Sándor személyében, akiknek a kötelessége volt fenntartani a hadsereg és a Nemzeti Tanácson keresztül a nép között az összeköttetést.

Román Nemzeti Tanács akkor még nem volt Erdélyben.

Másnapra a Lapkiadó Rt. igazgatói irodájában adtunk egymásnak találkozót. A Lapkiadó irodája akkoriban ugyanis egy munkanélküli iroda volt, mert a magyar kormány, talán éppen Bethlen mostani miniszterelnök felszólalására a papírközpont útján nem utaltatott ki a Keleti Újság részére papírt és így felszerelt nyomdája és irodája volt anélkül, hogy a lap meglett volna hozzá. Ez az iroda a Sebestyén palota pincéjében húzódott meg. Meglehetős romantikus volt tehát, amikor fényes nappal a pincébe gyülekeztünk. Szegény Apáthynak ez alkalommal is volt egy kellemetlen pillanata. Beszédei közben ugyanis állandóan oláhnak nevezte a románt. Egyikünk figyelmeztette, hogy ügyeljen erre a szóra, mert ez a szó már évtizedek óta izgatja értelmetlenül ellenünk a románságot. Erre Apáthy történelmi magyarázattal állott elő. Egy újabb attakra azonban nagyot nyelt, legyen hát román! – és ettől kezdve állandóan ezt a kifejezést használta. Csupán egyetlen egyszer, egy igazán tragikus pillanat benyomásában hagyta el csodálatos önuralma, amikor néhány héttel később, az Egyesülés kimondása előtt a román Nemzeti Tanács katonaügyi bizottságának küldöttsége kereste fel a kolozsvári Nemzeti Tanácsot és bejelentette, hogy a román katonák nem fognak felesküdni a magyar köztársaság alkotmányára. Ezt a bejelentést félórás tanácskozás előzte meg s ekkor Apáthy tényleg úgy érezhette magát, mint azok, akik a "finis Polonia"-t mondották ki s így teljesen érthető, hogy szíve mélyéből fakadt az elszólás, amikor oláh testvéreknek nevezte a román Nemzeti Tanács kiküldötteit, akik között dr. Francu Ámos, néhai Pop Julian, dr. Utalea Octáv és Dandea Emil is részt vettek.

A kolozsvári magyar Nemzeti Tanács megalakulásának híre hamar elterjedt a városban s a délutáni ülésen megjelent az egyetemi hallgatók küldöttsége is Dr. Bálint Zoltán és Dr. Murányi Viktor vezetésével. Saját elnevezésük szerint ők voltak a "Márciusi Ifjak". Az ő tisztelgésük után határoztuk el egy kiáltvány megszerkesztését. Ez a kiáltvány volt a Lapkiadó Rt. első nyomdai terméke. Ezután a plakát után a plakátok seregét nyomta a Lapkiadó. Egyre újabb és újabb plakátok kerültek ki a gépei alól. Vincze Sándor e forradalmi kiáltványok megfogalmazásában élte ki erőteljesen felgyűlt forradalmi hevét s ezek a plakátok annyira fascináltak mindannyiunkat, hogy senki sem tartotta illetékesnek magát a bírálatra. Mindenki el volt ragadtatva – kötelességszerűen.

*

Talán a harmadik nap történt, hogy úgy déltájban egy hazafias dalokat éneklő, nemzeti szalagokkal díszített menettel találkoztam a bíróság előtt. A menet élén Vincze Sándor és mások haladtak. Oda tartozónak éreztem magam és megkérdeztem – mi van?

– Pesten kitört a forradalom! – mondották.

Lelkesen mentünk tovább.

A honvédparancsnokság előtt a menet követelte a román politikai foglyok szabadon bocsátását. Czieglet altábornagy a katonai fegyelemre hivatkozva kénytelen volt ellenállni a tömegnek, bár azt a politikai kijelentést tette, hogy ő is kívánatosnak tartja visszaadni azoknak a szabadságát, akik nemzeti meggyőződésük áldozatai.

A menet azután a mostani 81-es kaszárnya elé vonult, ahol hatalmasan megszaporodva egy kis kavarodás támadt: félreértésből, mint legtöbbször úgynevezett forradalmi csetepaték alkalmával.

A kaszárnya kapuőrsége előírás szerint fegyverben állott s a trombitás az óriási zajban valamit tele tüdővel fújt. A tömegből erre elkiáltja magát valaki, hogy a kürtös tüzelésre trombitál. A felkavart indulat így indított azután rohamot a kaszárnya kapu ellen. Csak később derült ki, hogy a kürtös a háború nagy lefúvását intonálta. A tömeg azonban ekkor már benyomult a kaszárnya udvarára s az annak mélyében fekvő katonai fogház kapuját ostromolta, melyet az őrség nem akart kinyitni. Amikor azután bezúzták az ablakokat, engedett az őrség, a kaput kinyitották s a román politikai foglyok leírhatatlan extázisban rohantak ki motyóikkal egyenesen a vasúthoz…

Történt azonban egy tragikus eset is, az öreg, resinari Dancasiu, egy hetvenen felüli, jó módú földész, az izgalomtól szívszélhűdést kapott. Neki aztán a Nemzeti Tanács ünnepélyes temetést rendezett. A magyar Nemzeti Tanácsok nagy román–magyar felírással ellátott szalagokkal díszített koszorúkat helyeztek koporsójára. Az egyik szalagon "A forradalom első mártírja" felírás állott. Vincze Sándor volt a kiküldött szónok. Beszéde folyamán megbélyegezte azt a rendszert, mely Erdély földjén a többségben lévő románság legjobbjait üldözte legnemesebb meggyőződésükért. A koporsót szép menet kísérte az állomáshoz, ahol vagonban tették és elszállították. Mindez persze a magyar állam költségére ment.

Ezek már november első napjaiban történtek, amikor Budapesten Népköztársaság volt, s mi állandó telefon és távíró összeköttetésben állottunk velük.

Közben alakult meg a román Nemzeti Tanács s minden vármegyében a megyei, városi és községi tanácsok.

*

A kolozsvári román Nemzeti Tanács első ülését az Economul Bank igazgatósági nagytermében tartotta Francu Amos elnöklete alatt. A román Nemzeti Tanács nevezetesebb személye dr. Pop Julián, Utalea, Dandea, Simu (a mostani subprefektus) és egy Hadu nevű őrnagy voltak, csak napokkal később kapcsolódott közéjük dr. Hatieganu Emil, a kolozsvári törvényszék ismert tárgyalásvezetője. Hatieganu bekapcsolódásával rövid idő alatt kiesett a nyeregből Francu, aki hatalmi mámorban és tébolyban szenvedett. Állandóan a kolozsvári román Nemzeti Tanács teljhatalmú biztosának nevezte magát egy néptribun tetszelgésével. Nagyon mulatságos volt, amikor Francu újra vissza akart kúszni az elnökségbe és jött a magyar Nemzeti Tanácshoz autóért. A Nemzeti Tanács autóparkja fölött egy háborús autótiszt, Mádai Pali volt a parancsnok. Mádai természetesen az elnökhöz utasította Francu Amost. Apáthy viszont állandóan nagy munkában volt, küldöttségekkel tárgyalt, intézkedett, vele nem lehetett beszélni, az egyetemen is tanított – úgy, hogy Amos végül is Bilke Sándorhoz került, aki meg Janovicshoz küldte. Janovics nem tudott a kérés elől kitérni, mire Francu közismert lelkesedésével megcsókolta az elképedt Janovicsot.

Még érdekesebb, amiért Francu Amos az autót kérte.

Azt állította, hogy a Szamos völgyébe megy lecsendesíteni a román parasztokat, akik hír szerint Kolozsvár ellen vonulnak. Mi ugyan nem tudtunk erről, de Francu kétségbeesve erősítette igazát. Odaadtuk tehát az autót, de azzal a titkos utasítással a sofőrnek, hogy egy műdefekt után térjen vissza Kolozsvárra. Félórával később dr. Hatieganu Emil, aki ekkor már a román Nemzeti Tanács elnöke volt, telefonon érdeklődött, vajon kapott-e autót Francu. Hatieganunak én telefonáltam meg a választ.

– Hát ez bizony nagy baj, mondotta Hatieganu –, s hiába jegyeztük meg, hogy a sofőrnél műdefektet rendeltünk, Hatieganu nem bízott ebben. Hatieganu ugyanis tudta, hogy Francu azért akar Marosvásárhelyre menni, mert oda állítólag bevonult a román hadsereg. Kért, hogy csípjük el valahogy az autót, ne engedjük Marosvásárhelyig érni. Így történt ezután, hogy felhívtuk a marosvásárhelyi hatóságokat, hogy vigyázzanak, mert egy őrült megy autón Marosvásárhelyre, aki a román Nemzeti Tanács megbízottjának adja ki magát, nehogy komolyan vegyék!

A sofőr tényleg megcsinálta a műdefektet és átfázva, fáradtan érkezett vissza Francuval együtt Kolozsvárra.

Hatieganu, elődjével ellentétben, europeer módra nobilisan viselkedett s így lehetővé tette, hogy a két Nemzeti Tanács összeműködést fejthessen ki. Legelső dolgunk volt román–magyar szövegű plakátokon nyugalomra és munkára inteni a közönséget. Ez volt az első román nyelvű plakát Kolozsváron. Magyarul "Felhívás", románul "Apel" volt a címe… Ezekben a napokban már megjelent egy néhány erkélyen pár kicsike, miniatűr román zászló p.n. Pordeanál, Porutiunál és a román Nemzeti Tanács ablakaiban.

*

Kolozsváron különben nem volt semmiféle különösebb forradalmi zavar. Esténkint bejártuk autóval a perifériákat és nagy megnyugvással láttuk, hogy a közbiztonság teljesen érintetlen. A rendet a régi magyar városi rendőrség tartotta fenn, s a zavaros időket senki sem használta föl egyéni akcióra. A közigazgatás is maradt a régi.

A vármegyének és a városnak akkoriban együttes főispánja volt, dr. Pap József egy okos, mondhatnám ravasz örmény ember, aki a 48-as politika mezején szerezte meg a főispáni címet s az újság alapításában is részt vett. Dr. Pap József – elvileg – Apáthy szűkebb környezetébe tartozott, s az első forradalmi napokban ezért nagy ostromot indított ellene Vincze és táborkara. Apáthy eleinte védte Papot, később azonban kénytelen volt engedni. Így vetődött fel azután a kérdés, hogy Pap Józsefet ki váltsa föl.

Volt itt a járásbíróságon egy tehetséges, de tehetségénél talán kissé mégis többet beszélő fiatal járásbíró, dr. Szitás Jenő. Ezt ajánlotta Vincze, hogy Kolozsvár s Kolozsvármegye kormánybiztosa legyen.

Más megoldás történt azonban.

Kolozsvárott a háború folyamán sűrűn találkozott egy három jogászból álló szűkebb baráti társaság, mely dr. Grandpierre, dr. Hatieganu és személyemből állott. Mi a háború alatt egymás közt gyakran mutattunk rá olyan dolgokra, melyek a közvélemény szélesebb rétegei előtt teljesen ismeretlenek voltak. Többször a kezünkbe kerültek idetévedt antant lapok, s az antant titkos barátainak neveztük egymást. Meggyőződéses békepártiak voltunk s ezen a címen, minthogy különben is arról volt szó, hogy bírót neveznek ki, felvetettem a Grandpierre nevét. Ez a kombináció kedvező volt már azért is, mert Grandpierre egyik legtehetségesebb bírája volt a kolozsvári törvényszéknek, ahol közismerten gerinces állásfoglalásai miatt több ízben háttérbe szorult előléptetések alkalmával. Azonkívül radikális meggyőződésűnek ismertem, s végül az volt a legfőbb érvem, hogy jó barátja Hatieganunak s így a román–magyar barátság személyi biztosítékot is nyer. A Nemzeti Tanács közgyűlését jól impresszionálta a sajtó Grandpierre-szimpátiája s pár napra rá a magyar belügyminiszter (Batthyányi) tényleg kinevezte kormánybiztossá. (A többi közt még nagyon fontos, szinte döntő befolyású volt az az érv, hogy igen jó francia hangzású neve van.)

Kolozsvárott a Nemzeti Tanács számtalan telefonnal szerelte fel magát. Irodáját a polgármesteri hivatalban ütötte fel, a mostani aula és az azzal kapcsolatos két teremben. Elfoglaltunk tehát annyi helyet, hogy a polgármestert is kiszorítottuk hivatalából. Az óriási tömegű telefon persze állandóan csörgött. Egész Erdély Kolozsvártól kérdezett mindent. Ami természetes is volt. Hisz már az első napokban felvetődött az az idea, hogy az erdélyi Nemzeti Tanácsok központja Kolozsvárott legyen. Ez által tudniillik automatikusan megoldódott volna a vezetés kérdése. A vidéki Nemzeti Tanácsok tehát kétségbeesve kértek tőlünk utasítást mindenféle lehetséges és lehetetlen ügyben. A besztercei adóhivatal p.u. azzal szólalt meg, hogy megjelent nála a román Nemzeti Gárda és pénzt akar. Sürgős utasítást kérnek. Összeköttetésbe léptünk tehát a román Nemzeti Tanáccsal, hogy az viszont a besztercei román Nemzeti Tanácsot utasította rendeletileg.

A forradalmi időkben a legelsők egyike Torda volt, amely elismerte a kolozsvári magyar Nemzeti Tanács erdélyrészi központi jellegét s ha az első időkben ez az elismerés kellemesen is érintett bennünket, napról napra rettenetesebb lett s végül a szomorú időkben már direkt derűs volt, amikor a telefonon folyton Torda jelentkezett. Volt ugyanis Torda körül egy a magyar alföldről származó és ott katonáskodó ügyvéd, aki a forradalom első napjaiban félig-meddig vezető szerepet játszott és jelentős pártot szervezett. A tordai főispán kormánybiztossal való felváltásának a kérdésekor az ő neve is szóba került. Ettől a pillanattól kezdve a két párt, a volt főispán és a jelölt pártja naponként legalább egyszer jelentette, hogy egyhangú lelkesedéssel kormánybiztossá X-et, illetve ellenfelét jelölték s hogy ezt terjesszük fel a belügyminiszterhez kineveztetés céljából. Az első időben majdnem meg is tévesztettek bennünket telefonon. Majd mikor ezt kivédtük, írásbelileg, később pedig küldöttség útján jött az értesítés. Végül azonban láttuk, hogy mindez csupán a forradalom elnagyolása és komolytalanság. A legvégén meglepetésszerűen egy szerénységével s pár kiválasztott előtt ismert nagy tudásával kitűnt tanárember, dr. Kemény Gábor tordai gimnáziumi tanárt jelölték a végsőkig fellelkesedett ellenfelek s a kolozsvári központ kapva kapott az alkalmon, hogy a végeláthatatlan harcnak vége. Így lett az első kolozsvári radikális párti Grandpierre után Erdélyben a második radikális kormánybiztos Tordán.

A forradalomnak tehát voltak derűs pillanatai is, amikor az előfurakodott pesszimizmus mintha végleg eltűnt volna, mert ha kevesen is, de voltak egynéhányan a vezetők közt, akik még emlékeztek az 1916-os defetistákra, akik Románia és később Amerika beavatkozásától komolyan féltették Erdélyt és még kevesebben voltak olyanok, akik a bolgár megtörés alkalmával biztosra vették Erdély annektálását. A tömegpszichózis mintaszerűen dolgozott s a defetisták kishitűségét ezekben a napokban mintha elfújták volna. Nem segített ezen az optimizmuson még az sem, hogy a legelső forradalmi napokban Csíkszeredáról azt az értesítést kaptuk, hogy a határon reguláris román katonai járőrök jelentek meg, röpcédulákat osztogatnak, írván: ami nem sikerült 1916-ban, azt most megvalósítják: az antant győzelme az összes románok egyesülését jelenti. Sőt még az sem segített rajtunk, amikor a szász vidékekről a legnagyobb meglepetésünkre azt jelentették, hogy a szász nemzeti tanácsok megtiltották azoknak a röpcéduláknak az osztogatását, melyeken öt korosztály bevonulását rendelte el a Károlyi-kormány. Erre összeköttetésbe léptünk több szász vezetővel, akik eleinte azzal mentegetőztek, hogy az erőteljes és védelemre kész ifjakat a veszélyeztetett községekből nem engedhetik el ilyen zavaros időkben. Másképp ugyanis nem merték bevallani, hogy ez az első jele ama szándékuknak, mely szerint csatlakozni fognak Romániához. Ránk nagyon leverőleg hatott azután, hogy Budapest ezekre a jelentéseinkre nem válaszolt semmit. Ha jól emlékszem, éppen Biró Lajos volt a telefonnál, amikor ezt a bejelentést tettem és mintha telefonon is érezhető lett volna fáradt és lemondó gesztusa, mellyel a jelentést fogadta.

*

A román gárda a forradalom első napjaiban alakult meg a Magyar-utcai kaszárnyában. Vezetőjük, az azóta elhunyt Cotuti kapitány és még két másik osztrák–magyar hadseregbeli tiszt volt. A román gárda viselkedésében lehetetlen volt nem látni, hogy a fegyelem náluk összehasonlíthatatlanul nagyobb, mint a mi alakulatainkban. A békés megoldás reményében itt sem tértünk ki az elől, hogy az adóhivatalt utasítsuk a román gárda fenntartásához szükséges pénz kiutalására. Ezzel szemben azonban a központi fegyverraktárt heteken keresztül hiába sürgették muníció és fegyver kiadására.

A magyar katonai hatóságokkal különben sem volt könnyű dolgunk.

A magyar katonai alakulatok kolozsvári parancsnoka, Cziegler altábornagy hamarosan eltávozott, miután belátta, hogy a zavaros és sorsdöntő időkben, mint megcsontosodott katona képtelen az ügyeket vezetni. Kolozsvári működését tragikus jelenet zárta le. Már napokon keresztül tárgyaltunk ugyanis a Nemzeti Tanács teljes és bizottsági ülésein az eskü letételéről, az együttes vezetésről s a katonai igazgatásról. A románok eleinte nem is gondoltak külön katonai vezetésre, ha mint előbb említettem, meg is tagadták elvi okokból a magyar Nemzeti Köztársaságra való eskü letételét és csupán a román Nemzeti Tanácsra akartak felesküdni – az egységes vezetés ellen azonban még formális kifogást sem emeltek. Így tehát ha már – keserűen le is nyeltük azt a bizonyos eskü le nemtevést, végre elérkeztünk ahhoz az expedienshez, hogy a Kolozsvárt tartózkodó román és magyar katonai alakulatok felvonultak a Fő-térre s ott mindenki leteszi a maga esküjét, Cziegler altábornagy vezetésével pedig díszfelvonulás lesz. A hosszas vitázást követő megegyezést Cziegler ezzel a katonás mondással fejezte be:

– Most pedig megparancsolom, hogy minden katonai alakulat holnap de. 9 órakor a Fő-térre vonuljon fel, tegye le az esküt és tartsa fenn a rendet.

Mindnyájunk arcára derű lopódzott abban a biztos hiedelemben, hogy visszatért végre bizonyos fegyelem, mely a tobzódó összevisszaságban valahogy a rend felé való visszatérés jeleit mutatja. Másnap azonban láttuk, hogy hiábavaló volt a heroikus felemelkedés: a románok nem jelentek meg a kitűzött helyen s így elmaradt a mi felvonulásunk is.

Cziegler után Kratochwill ezredes lett a katonai parancsnok, akit már a Károlyi-kormány nevezett ki. Kratochwill, ez az intelligens, fiatal és lelkes katona József főherceg fiainak volt egykor a nevelője s az olasz Montello világhírű közelharcaiknak részünkről a parancsnoka. Az intelligencia, a derű, a fiatalság, a ravaszság azonban hiábavaló volt. A tragédia egyre gyorsabban közeledett. Sohasem felejtem el, amikor a szegény, napról napra összetörtebb Apáthyhoz felvonult az úgynevezett Vasút Biztosító katonai alakulat vezetősége és nagyobb napidíjat követelt. A vezetőjük egy fiatal szőke hadnagy, láthatólag restelkedett emberei impertinens fellépése miatt s titokban indexét mutogatta, mely szerint 1914-ig egyetemet látogatott és mindig kitüntetéssel vizsgázott. A legénység azonban türelmetlen volt, s különösen egy hosszú szakállas őrmester hetvenkedett. Amikor Apáthy rászólt, hogy az ilyen modor mégsem illik egy fegyelmezett katonához: az őrmester rávágta:

– Könnyű az uraknak itt a meleg kályha mellett magyarázni!

Ez a harcias, marcona szoldateszka típus kérdésemre azután szégyenkezve vallotta be, hogy kolozsvári csizmadia. Ez azonban nem tartotta vissza attól, hogy későbbi szemrehányó szavaimra ne azt válaszolja, hogy Apáthy jelenlétének köszönjem, amiért nem látja el a bajom…

*

Az öt korosztály bevonultatásának, lelkiismeretes keresztülvitelében főleg református papok tűntek ki. Sok helyen ők maguk vezették a bevonuló ifjakat. Ennek dacára is nehezen ment a bevonultatás. Éppen ezért a székely vidékekre dr. Zágoni Istvánt küldötte ki a Nemzeti Tanács a bevonulás megszervezésére. Zágoni harmadnap már jelentkezett is Homoród-Kőhalomból meglehetős bizakodóan. Arra a kérdésre azonban, hogy a Székelyföldről mennyien fognak bevonulni, ezt válaszolta:

– Ha minden jól megy, lesz pár ezer ember!

Erre a válaszra bizony leesett az álla az érdeklődőknek.

Viszont volt egy román gárda, a szamosfalvi, amelyik állandóan fegyvert kért tőlünk és instrukciókat. Némi komplikációk után megtudtuk, hogy a gárdaparancsnok – egy tizennégy éves gyerek…

Tragikus idők, komikus jelenetek.

*

A román Nemzeti Tanáccsal való viszonyunk meglehetős furcsa volt, s bár dr. Hatieganu s pár magyar vezető személyiség között egész meghitt viszony szövődött, a két Tanács egy pillanatra sem melegedett fel egymás iránt. A két Nemzeti Tanács között az első időben az összekötő tisztet a mindenki által becsült, felejthetetlen emlékű dr. Somló Bódog vállalta, akit – általános meglepetésre – sikerült erre a szerepre megnyerni. Hamar elkedvetlenedett azonban és lassan semmire se volt hajlandó – főleg az ismert aradi tárgyalások meghiúsulása után. Hogy Aradon mi történt, azt annak idején a lapok részletesen megírták s így én csak arról számolhatok be, amit mi az aradi tárgyalásokkal kapcsolatban átéltünk.

A kolozsvári magyar Nemzeti Tanács az aradi tárgyalásokra Vincze Sándort s talán még valakit küldött ki, hogy a magyar tárgyalók részén asszisztáljanak és információkkal szolgáljanak. Megérkezésük után kétségbeesve tudakolták telefonon, hogy az isten szent szerelmére mi történt Jósikafalván.

A jósikafalvai vérengzés hírére a tárgyalások már a legelején elakadtak. Mi magunk csak később tudtuk meg a jósikafalvai tragédia részleteit, s ezzel együtt azt is, hogy ezt a mindenképp fájdalmas kilengést az aradi román tárgyalók felhasználták az idő halogatására, míg Maniu megérkezik. Az aradi kiküldöttekkel való telefonbeszélgetések alkalmával mindig jelen volt Somló is és a tíz év hamufátyolán keresztül is élesen áll emlékezetemben az a kép, hogy milyen lemondóan, milyen mindenre elkészülten hallgatta Somló az aradi jelentéseket.

Az aradi alarm hírére természetesen azonnal elhatároztuk, hogy kivizsgáljuk a jósikafalvai esetet, amely felborulással fenyegette az akkor nagy reménységekkel kecsegtető aradi tárgyalásokat. Somló Bódog helyett én vettem át az összekötő szerepét s rövidesen sikerült megegyeznünk a román Nemzeti Tanáccsal abban, hogy vegyes bizottság szálljon ki a tragédia színhelyére. A magunk részéről dr. Balázs Endre tartalékos hadnagy és én, román részről pedig dr. Porutiu és dr. Pordea voltunk a bizottság tagjai.

Két autón indultunk – A Kalotaszegi Erdőipar Rt. calatelei telepénél már képet alkothattunk magunknak a lefolyt tragédiáról. Akikkel itt találkoztunk, óva intettek, – nehogy az úgynevezett rendet csináló katonaság ránk lőjjön. Ilyen auspiciumok között jutottunk fel a csudaszép vidéken Jósikafalváig. Az egész úton, a körülbelül 20-25 kilométeres vonalon egyetlen élőlénnyel sem találkoztunk, sőt örömünkre még katonákkal sem. Jósikafalván a hatalmas tizenkét gatteres fűrészgyár és összes mellékhelyiségei leégve fogadtak. Mi azonban egyenest az Urmánczy kastélyhoz tartottunk, ahol az úgynevezett Urmánczy- különítmény székelt.

Ezt a különítményt Budapestről toborozta Urmánczy Nándor, a magyar politikában ismert szélsőséges nacionalista politikus bátyja, jósikafalvai birtokának megmentésére. Urmánczy János valamikor nem kevesebb, mint 28 ezer hold ősfenyőfa-erdőt vásárolt össze jósikafalva környékén s a Hidegszamos és Belis völgyének találkozásánál, a jósikafalvai völgyet uraló magaslaton a legnyugatibb ízlésnek megfelelő kastélyt építtetett magának, egy díszes nagyszabású kápolnával. Az utolsó szegig mindent feldúlt és elvitt a feldühödött parasztság s az elcipelt holmiknak csak egy csekély részét sikerült visszaszerezni azalatt a pár nap alatt, mióta a különítmény megérkezett. De ez is milyen állapotban volt! Elefántcsonttal berakott vadászpuska, mahagóni bútor, selyemfüggöny, lenyúzott bőrfotel, minden ijesztő összevisszaságban…

A különítmény parancsnokát, egy Braun nevű császári és királyi kapitányt nagyon lehangolt állapotban találtuk. Irtózatos fejfájásról s egyéb kellemetlenségekről panaszkodott. Keservesen panaszolta el, hogy milyen sorsra jutott. A forradalom az esedékes őrnagyi előléptetésétől fosztotta meg! De különben is régi katonacsaládból származik s íme, ilyen szerepre használják föl, bár a történt katonai intézkedéseket jogosoknak találja. A különítmény alparancsnoka egy Körösi nevű tüzérkapitány már korántsem fogta fel ezt a szomorú felelősséget olyan tragikusan. Ez a kapitány a meggondolatlan, fölényesen kedélyes szoldateszka típusa volt, aki valójában nem törődött az egész üggyel. Rajtuk kívül a különítményben akadt még talán két hadnagy és egy rakás őrmester.

Az első dolog volt persze, hogy jegyzőkönyvet vegyünk föl. Ez azonban csak hosszas – főleg magyar részről történt – rábeszélésre sikerült. Az indulásunkat megelőző napon, a már telefonon informált parancsnok alig akart szóba állni velünk, mint hivatalos szervvel, bizonykodva, hogy semmi köze semmiféle Nemzeti Tanácshoz. Kérdésemre, hogy a kerületi parancsnokságnak hajlandó-e rendelkezésre állni, gondolkodás nélkül igennel válaszolt. Később azonban mégis hajlandó volt a honvéd hadosztálybíróság közbeiktatása nélkül előadni kínosan és megtörve a tragédia pár kiszakított részletét.

Őket – mondotta – Budapesten toborozták plakátokon. A plakátok szövegében az állt, hogy Urmánczy János birtokát és kastélyát Kolozs megyében veszély fenyegeti. Jelentkezzen 30-40 bátor katona. Páran abban a tudatban jöttek össze, hogy csupán kár okozásokat és esetleges fölösleges vérengzéseket fognak megakadályozni. A bánffyhunyadi állomáson azonban már azzal fogadták őket, hogy az Urmánczy kastélyt kifosztották, a nagy fűrészgyárat felégették s több embert megöltek. A szekerekről Kiskalotánál szállottak le s mint jó katonákhoz illik, rajvonalban nyomultak előre. Természetesen – magyarázta előttünk –, akit az úton fegyverrel találtunk, arra önvédelemből is rá kellett lőjjünk. Jósikafalva tele volt rémségekkel. Két halott is akadt. Az egyik az Erdőipari Rt. egyik felügyelője, a másik meg valami kantinos vagy sakter… Megérkezése után azonnal őrjáratokat küldött ki a környéken található fegyverek és rablott holmik összeszedésére. Akik fegyveresen ellenállottak, vagy akit fegyverrel találtak, azokkal rövid úton statáriálisan végeztek… Ez a tövény ilyenkor – mondotta.

A jegyzőkönyvet, melyet a köztünk legidősebb dr. Porutiu vezetett, a kapitány előadása után lezártuk abban a tudatban, hogy hála istennek nincs annyi áldozatról szó, mint amennyiről a hírek beszéltek. Autóba ültünk tehát és ereszkedtünk lefelé a szerpentin úton. Egyszerre csak orrfacsaró bűzt érzünk, s az út jobb oldalán néhány füstölgő mélyedést pillantunk meg. Kíváncsiságból, hogy a napokkal ezelőtt leégett gyár melyik része éghet még, kiszálltunk az autóból, s a forradalom egyik legijesztőbb scénája tárult elénk. A gyár krumpliraktára tövig leégett s csak a pincéje maradt épen, s ebben a pincében egy hullarakás meredt, legfelül a hullákon egy ökölbe szorított kezű cigányasszony s egy vigyorgó fintort vágó 18-19 éves, katonaruhába bujtatott ifjú hullája. Ez a hullarakás füstölgött és árasztotta a bűzt. Az első pillanatban nem is láttuk, hogy több is van, mint a felül lévő két hulla, s csak később sejtettük a körvonalakból, hogy alattuk is van még. Megborzadva ültünk vissza az autóba s rohantunk Kolozsvár felé...

Kolozsvárra érkezve azonnal értesítettük a honvédosztály bíróság vezetőjét a legsürgősebb eljárást kérve. Telefonon meg felhívtam a különítmény parancsnokát, aki dermedten hallgatta végig szemrehányásaimat. Ő - válaszolta - abban a hiszemben volt, hogy a hullák már rég elégtek s azzal védekezett, hogy a fagyos földben nem lehet sírokat ásni, s ezért harctéri szokás szerint meggyújtatta az elesetteket.

Az általunk még épeknek látott hullákat - 25-30 volt a számuk - aznap éjjel hamvasztották el azután s másnap reggel már híre-hamva sem volt az úgynevezett rendet csináló katonai különítménynek sem, mert a kiküldött hadbírósági idézést nem vehette át senki. Ezzel a magunk részéről le is zártuk a jósikafalvi vérengzés aktáit. Hogy még a különítmény parancsnokáról, Braun kapitányról valamit mondjak - amikor elbúcsúztunk, rezignáltan mondotta: vége katonai karrierjének. Minden jel szerint Brazíliába fog kivándorolni. Impressziónk felőle különben az volt, hogy az események forgatagába került s a forradalmi zavarokat minden rosszakarat nélkül, rideg háborús módszerekkel akarta elfojtani, mert mint embert - láthatólag - őt is tragikusan érintette a jósikafalvi tömegszerencsétlenség.

Az események viszont tragikusan gördültek tovább, olyan gyorsasággal, hogy valósággal képtelenség volt az egymásra toluló súlyos elfoglaltságot és meglepetést jelentő időben tovább remélni. Kevéssel utóbb Hatieganu dr. egy francia tábornokkal kiment Jósikafalvára, megfelelő propagandát csinálni a magyar kegyetlenség ellen s amellett, hogy milyen sürgősen szükséges az antant előnyomulása.

Már-már elültek a jósikafalvi izgalmak, amelyekről különben tárgyilagosan megállapítható, hogy inkább távolabb vertek nagy hullámokat, mint itthon. A kiszállást követő napon összeülő vegyes bizottság kénytelen volt konstatálni, hogy a forradalmat meg nem értő hivatásos katonák elvi kilengése okozta a jósikafalvi tragédiát, melytől a hivatalos magyar körök és magyar tömegek a legteljesebb mértékben távol állottak. Mondom, már-már elültek ezek az izgalmak, amikor beütött az alsófülei vérengzés híre. Újra vegyes bizottság szállott ki, amelynek tagjai román részről Hatieganu Emil dr., Utalea Oktáv, magyar részről pedig ismét dr. Balázs Endre és jó magam voltunk.

Alsófülén ugyancsak a szemtanúk kihallgatásával kezdtük a vizsgálatot. A bizottság román tagjaival való legteljesebb harmóniában állapítottuk meg, hogy ebben az esetben viszont a csendőrség volt képtelen megérteni a forradalom lényegét, amikor túlzott csendőri szabályokat alkalmazott tulajdonképpen egy tüntetés ellen. Örömmel állapítottuk meg, hogy a szerencsétlenség mérve sokkal kisebb mint az előbbié. Ha jól emlékszem, csupán három halott volt, köztük egy kiskorú gyermek. A napok szellemére hozom fel adalékul, hogy a helybeli román papot a nyilvánosság kizárásával fogadtuk s ez alkalommal Hatieganu külön is hangsúlyozta, hogy amit nekünk mond, az örök titok marad s ezért közölje vajon nem az alsójárai járás főszolgabírójának erélytelensége vagy nemzeti türelmetlensége okozta-e a szerencsétlenséget? A hosszas faggatás után azonban egész váratlanul az agg lelkipásztor teljes meggyőződéssel jelentette ki, hogy egyenesen szerencséjük ez a lelkes és okos fiatalember, aki ebben a történelmi viharban nem veszítette el a fejét. Tárgyilagosan látja a történteket és uralja a helyzetet. Az illető főszolgabíró, hogy a nevét is megmondjam, dr. Eckhardt Tibor, a későbbi nagy hatalmú magyar sajtófőnök és fajvédő volt. Az előbbiek hatása alatt egész másképp néztem az arisztokratikus arcú, exkluzív modorú, vadász ruhás fiatal embert, mint megérkezésünkkor szemléltem, majdnem hittem is nagy politikai karrierjében. Ez a karrier azonban egészen más irányban indult. Mi be is kapcsoltuk - bár meg volt állapítható forradalom ellenes meggyőződése - különböző kombinációkba s így az első közleményükbe említett tordai béka-egér harcban ő is szóba jött, mint kormánybiztos jelölt. Eckhardt azonban családi és magánjellegű akadályokra való hivatkozással elhárította magától ezt a tisztet s még azzal is, hogy rövidesen Budapestre utazik. Utazásának okát, ha jól emlékszem, azzal indokolta még, hogy valami rokonát a forradalomba megölték s feleségének idegállapota nem bírja az itteni viszonyokat.

Volt még egy véres eset ezekben a lázas napokban. Magyarlápos körül Erzsébetbánya mellett a bánya őrzésére kirendelt katonai alakulatnak visszavonulása közben konfliktusa támadt a román lakossággal s egy népgyűlésre sortüzet adott le, amelynek jó pár halottja lett. Ide is vegyes bizottság ment ki. Itt is jogosulatlan fegyverhasználatot állapított meg a bizottság. Jellemző, hogy mindezeket az eseményeket a magyar sajtó egyhangulag és meggyőződéssel elítélte s a jövőre nézve a legnagyobb fegyelmet és harmóniát követelt.

*

Az erdélyi magyar nemzeti tanácsok központjaként Kolozsvárt működő erdélyi magyar Nemzeti Tanács mellett megalakult a székely Nemzeti Tanács is. Bármennyire is vissza akarok emlékezni, nem tudok megkapni egy olyan emlékfoszlányt, amely annak idején indokolta volna ennek az alakulatnak a létezését, ha csak nem a közeljövő prófétai meglátása… Mert még azt sem lehet mondani, hogy forradalom-ellenes alakulat lett volna, bár egyes vezetői látszólag nem igen rokonszenveztek az új szellemmel, de korántsem abból az okból, hogy a magyar integritást veszélyeztessék. A székely Nemzeti Tanácsnak volt Kolozsvárt is egy alakulata, amelyben Sándor József és Zágoni István vezérkedtek. Ennek az alakulatnak egy delegált bizottsága tagja volt a magyar Nemzeti Tanácsnak, amint hogy a központnak tagja volt az úgynevezett Polgári Tanács hasonló összetételű delegációja is. Ez az utóbbi alakulat a Munkás Tanácsot akarta ellensúlyozni. A polgári tanács vezetői, ha jól emlékszem dr. Szacsvai József, dr. Biró Balázs, dr. Nagy L. és mások voltak. Egész idő alatt azonban egyetlen tényük sem került nyilvánosságra s ezek szerint, ha emlékezetem nem csal, hamarosan veleszületett gyengeségben kimult. A székely Nemzeti Tanácsokkal kapcsolatban megemlékezhetünk a marosvásárhelyi gyűlésekről, melyek már a meginduló okkupáció idejére estek. Ezeknek a gyűléseknek határozatai közismertek. Történeti adalék, hogy a gyűléseket megelőzőleg és utána is erősen tartotta magát az a hír, hogy a székely Nemzeti Tanácsok egy jelentős kisebbségének komoly szándéka volt kimondani a székely vidékek függetlenségét, amit azonban a józan vezetők, talán közöttük Bethlen István gróf is, idejében és erélyesen lefújtak.

*

Az új kerületi parancsnok, mint már mondottam, Kratochwill ezredes lett, ez a tényleg lehetséges, akaraterős és jobb jövőre érdemes katona, aki egyike volt a leglelkesebb embereknek ezekben a nehéz napokban, amikor annyi katona tűnt fel és merült el az események sodrában. Így például többek közt megemlítem azt a 40 év körüli intelligens arcú, láthatólag meggyengült idegrendszerű alezredest, akire a katonatanács egyik tartalékos hadnagya hívta fel a figyelmünket. Ez az alezredes az információk szerint a harctéren mint parancsnok a tisztek és legénység egyöntetű szeretetét és nagyrabecsülését szerezte és tartotta meg éveken keresztül. Az első zavaros napokban erre az alezredesre óhajtottuk volna rábízni a szétmálló hadsereg újjászervezését és hosszú tanácskozások után egyik éjjel 11 órakor vertük fel lakásán és kérettük az erdélyi Nemzeti Tanács plénuma elé. A helyzetről nagyon pesszimisztikusan nyilatkozott s két-három nap alatt mi is meggyőződtünk a terv hiábavalóságáról.

A napok azonban múltak s a román katonaság már a Maros felé tartott. (Ezt megelőzőleg óhajtotta az erdélyi Nemzeti Tanács a Károlyi által kivánt öt korosztályt Zágoni István kiküldésével erről a területről visszavonni). Így jött azután a hír, hogy a román hadsereg a Marost, mint demarkációs vonalat át akarja lépni. Mi Kratochwill ezredessel hosszas tárgyalás után a budapesti kormány intézkedése alapján, megfelelő magyar csapatokat óhajtottunk a demarkációs Maros-vonal védelmére állítani. Sajnos, ekkor már tisztán láttuk, hogy Erdélyben a magyar hadsereg megszűnt komoly fogalom lenni. Itt Kolozsvárt nagy nehezen összeszedtek talán három zászlóalj kitűnően fölszerelt, rohamsisakos magyar katonát. Kolozsvárt a polgármesteri hivatal balkonjáról az optimisták lelkesedve nézték a fegyelmezett felvonulást. A vasútállomáson azonban már zavarogni kezdtek a katonák. Talán éppen ezek voltak azok, akik az Erdélyi Pinceegylet lerakatát kifosztották. Talán ezek egyikének elsült puskája ölt meg egy ártatlan asszonyt. Tény azonban, hogy másnap lemondó mosollyal közölte velünk Kratochwill ezredes, hogy míg a Maros vonalig értek, közülük több mint a fele lemaradt. Kratochwillra általában jellemző volt közvetlen, intelligens és derűs magatartása, aki még a legtragikusabb napokban is mindennek a humoros oldalát vette. Már az első napokban belátta, hogy küldetése alig terem babért. Mint mondta: A Montellon nem volt oly ijesztő a helyzete, mint a kerületi parancsnokságon…

*

A Maros-vonal átlépése előtt megjelent még egyszer a városházán székelő Főkormánybizottságon Fényes László és dr. Rónai Zoltán. Károlyi küldötte őket Szebenbe, megelőzendő a Maros-vonal vérengzéseit. Ezek szerint tehát Pesten komolyan hittek egy létező magyar ellenállásban, amely vérengzéssé fejlődhet. Fényes és Rónai el is indultak valahová, Szebenbe azonban nem juthattak el, mert onnan azt a választ kapták, hogy jöhetnek, de nem garantálják az utazásukat, mert már dúlnak a harcok. Harcokról és dúlásokról azonban valójában nem lehetett szó, legfeljebb kisebb-nagyobb csetepatékról, melyek alig jártak egyébbel nehány sebesülésen kívül. Az ok tehát valójában az volt, hogy nem szívesen látták volna őket a román Kormányzó Tanácsnál. Pedig Fényes László s a Huszadik Század híres publicistája, Rónai Zoltán optimisták voltak az egész helyzettel szemben s Károlyiék bizonyára gondos válogatás után delegálták kettejüket…

A román hadsereggel november vége felé találkoztunk először. Apáthy István és Vincze Sándor Budapesten voltak, hogy a kormánytól megfelelő instrukciókat s anyagi eszközöket kérjenek s hogy az erdélyi helyzetet jó előre ismerhessék. Ez alatt napról napra fenyegetőbb hírek merültek fel, közöttük az, hogy a Marosvásárhelyen székelő román dandárparancsnokság rendeletet adott ki a Maros átlépésére. Janovics Jenő utasítása, illetve beleegyezése alapján erre Marosvásárhelyre utaztunk megfelelő információk beszerzése végett. Ebben a delegációban részt vettek néhai Pop Julian, talán dr. Utelea, a szocialista párt első titkára, Russ György és én. Az autót Sándor János volt belügyminiszter rokonszenves, repülőfőhadnagy fia vezette. A hallatlanul leromlott, részben fagyott, részben hólucskos úton sikerült egy csomó defektet kapni. Ennivalót persze nem vittünk magunkkal, hisz Marosvásárhely pár óra távolság csupán. Pop Julian szerencsére hozott magával valami kis szalonnát és kenyeret s bizony románok, magyarok, burzsujok, szocialisták testvériesen osztozkodtunk meg a kis ennivalón. Történelmi nevű fiatal sofőrünk szintén részt vett e "forradalmi lakomában".

Kolozsváron túl, a Feleki-tetőn a nagy történelmi tragédia egy soha el nem felejthető jelenetét nézhettük végig. Reinhardt nem rendezhette volna különben. Százai és százai a nagy és győzelmes német hadsereg katonáinak fegyelmezett sorokban meneteltek Kolozsvár felé, nagyon gyenge téli felszereléssel, rettenetes hófúvásban. Elől nehány szekér haladt, mögöttük szorosan felzárkózva, hogy a széltől valahogy óvják magukat, de mégis fegyelmezett sorokban, egyetlen egy zokszó vagy kifakadás nélkül a század… Oldalt a kerékpárosok, előírásszerűen. Társaságunkból valakinek a híres Heine vers tolul az ajkára: Nach Frankreich zogen zwei Grenadiere, Sie waren…

Ez a jelenet olyan volt, amilyet ezekben a nehéz időkben keveset láttunk. A csehek már a forradalom első napjaiban visszavonultak, azért az ő visszavonulásuk fegyelmezett mivolta nem volt oly szembetűnő. Alkalmunk volt pár ilyen hazavonuló cseh katona csapatot is látni. A Nemzeti Tanács ugyanis többeket delegált a vasútállomáson átvonuló lövöldöző katonák fogadására, azzal az utasítással, hogy lássák el étellel-itallal, a nők meg virággal, de közben lehetőleg szedjék el tőlük a fegyvereket. Ekkor látszott a tudatos rezisztencia amaz erélye, amivel a csehek a háborút végigcsinálták s a háromszáz éves halott országot visszaszerezték. Kiborotváltan, rendes ruhában, jól tápláltan, meglehetős gúnyos mosollyal nézve végig a mi sikertelen kísérleteinket és vergődéseinket vonultak el.

… Végre megérkeztünk Marosvásárhelyre. Autónkon egy kis román és egy kis magyar zászló lengett. Sőt a biztonság kedvéért még egy fehér zászló is, mert közben a román katonák minden elhaladó autót a legnagyobb gyanakvással fogadtak s elkészülhettünk pár puskagolyóra. A román gyermekek, amikor valami falun átrohant az autónk, rikoltozva kiáltották utánunk: "Traiasca Romania Mare!" Kiáltották ezt abban a meggyőződésben, hogy a Consiliul Dirigent delegátusai robognak végig a falun…

Marosvásárhelyen Gherescu ezredes brigád-parancsnok elé kerültünk. A delegáció azonban ekkorára már kettőre csökkent, mert a két román úr nem tartotta szükségesnek, hogy információjukat jelenlétünkben szerezzék be. Gherescu ezredes csodálkozásának adott kifejezést, amiért nem jelent meg előtte a város primárja, mert – amint mondta – az úgy szokás, hogy a bevonuló hadsereget a primárok fogadják, jó messze a várostól. Találkozásunk egész folyamán egyáltalán nem csinált titkot abból, hogy szikratáviratban az antant főparancsnokságához fordultak fölhatalmazásért a demarkációs vonal átlépésére, miután ezt az erdélyi románok életbiztonsága megköveteli. Amikor ott voltunk, épp várták a főparancsnokság válaszát. Arra a panaszunkra, hogy hallomásunk szerint a nemzeti gárdákat és a csendőrséget, tehát a nemzeti őrséget lefegyverezték s hogy a hatóságoktól hűségesküt követelnek, minden kertelés nélkül azzal válaszolt, hogy ez csak természetes dolog. Ferdinánd király őfelsége megköveteli minden alattvalójától, hogy a hűségesküt letegye. Azonkívül pedig az ország területén különböző fegyveres alakulatok nem létezhetnek. Hiába próbáltunk a fegyverszünetről s annak feltételeiről beszélni, az ezredes egyszerűen azt mondta, hogy ő katona, akinek parancsai vannak, s ha neki a legfelsőbb hadúr azt parancsolja, hogy menjen vissza, akkor hátra arcot csinál és feszesen hazamenetel. Természetesen mi ezeket jelenteni akartuk Kratochwillnak. Az ezredes készségesen megadta az engedélyt. Átmentünk tehát a telefonközpontba. Ekkor láttunk először reguláris román katonákat, amint a főtéren bocskorban, magukat ringatva, patruliroztak. Menettempójuk a mi osztrák–magyar armadiánk feszes menetelétől teljesen elütött. A telefonközpontban csupán két telefonos katona volt. Az egyik egy óriási termetű legény 10 percenként a legnagyobb lelkinyugalommal ismételgette; Halló Brigada, Halló Brigada… anélkül, hogy választ kapott vagy egyáltalán várt is volna. Amikor minket Kolozsvárral összekapcsoltak, lefeküdt és pár pillanat múlva jóízűen horkolt. Mi a telefonon Janovics Jenő alelnökkel közöltük a történteket.

*

Tíz évvel a tisztviselői tömegek kálváriája után majdnem lehetetlen tisztán látni az eskü megtagadásának kérdésében. Arra határozottan emlékszem, hogy a román királyi csapatok Székelyföldre való bevonulása alkalmával mindenünnen telefonon érdeklődtek, vajon letegyék-e az esküt vagy se, mert a bevonuló hadsereg szorgalmazza. Erre Apáthy István megkérdezte a kormányt álláspontjáról. Ép’ egy szamosújvári küldöttséget fogadott Apáthy, amikor én is jelen voltam, s majdnem szóról szóra ezt válaszolta:

– Beszéltem a miniszterelnök úrral, akinek az az álláspontja, hogy aki az esküt leteszi, az igényelje a fizetését a román államtól, aki pedig az eskü le nem tevése következtében az állását veszti, arról a magyar kormány gondoskodik.

Hogy tényleg történt-e más intézkedés a kormány részéről, vagy Apáthy másképpen értelmezte később, vagy pedig Apáthy szavait értelmezhették és értelmezték rosszul, ez ma is rejtély előttem. Tény, hogy ha a magyar kormány válaszát szóról szóra követik, akkor nem következett volna be az a tömegszerencsétlenség, amely ránk zúdult annyi sok száz dolgozó, politikától távol álló emberével, ezer és ezer szerencsétlen családjával.

Az eskü kérdésében különben már az első napokban szándékunkban volt rávenni a Nemzeti Tanácsot, hogy lépjen közvetlen összeköttetésbe az időközben megalakult Román Kormányzó Tanáccsal. Szegény, néhai Apáthy hallani sem akart róla. Állandóan a fegyverszüneti megállapodásra hivatkozott, amely szerint még a demarkációs vonalon belül is a közigazgatás minden vonatkozásban érintetlen marad. Erről azonban még lejebb beszélünk.

Említek pár szót az akkori szocialista mozgalomról is. A szocialista mozgalom persze ezekben a napokban erősen felduzzadt. Ilyen tömegeiről a jelentkezőknek még a legoptimistább vezérek sem álmodtak. A magántisztviselők, sőt még a magasabb rangú banktisztviselők is százával tódultak a párttitkárságra, ahol egyszerre két új titkárt kellett alkalmazni Russ György akkori párttitkár mellé. Soha sem felejtem el, hogy az Iparkamara nagytermében a magasabb rangú banktisztviselők részére gyűlést hívott össze a Szocialista Párt titkársága s e gyűlésen mint belépni szándékozók megjelentek a kolozsvári nagybankok ügyvezető igazgatói is. Neveket fölösleges említeni, hiszen mindannyiuk arcára rá volt írva, hogy nem lelkesedésből, hanem valamely kényszer hatása alatt cselekszenek, amikor kérték, hogy ismertessék előttük: mi is az a szociálizmus. Az viszont bizonyos, hogy a tényleges tisztikar igen jelentékeny része a Katona Tanács ülésén nyíltan azt a felfogást hirdette, hogy számukra csupán a szocialista világfelfogás lehet megfelelő. Persze ezek közül az urak közül nehányan azért részt vettek a fehér terrorban. őszinte és meggyőződéses szocialistának, keveset beszélőnek, rendet akarónak közülük egyet ismertem meg, Bodor századost, aki Kolozsvár megszállását követő pár napig még ott maradt s csak akkor távozott el, amikor már a kerületi parancsnokság tovább vonult.

Éppen a szocialista tisztek indítványára foglalkozott a Nemzeti Tanács a kaszárnyák felhasználásának kérdésével. A számos kolozsvári kaszárnyából legalább kettő fölöslegesnek látszott. Éppen ezért írtunk a kereskedelmi és iparkamarának, hogy foglalkozzék a kaszárnyák lakásokká való átalakításával. A kérdés nagy hullámokat vert fel. A kamara összehívatta a mérnököket, akik napokon keresztül a legkomolyabb mederben tárgyalták a kérdést. A megvalósulás előtt azonban megjelent a reguláris román hadsereg Kolozsvárott is…

*

Napról napra ezer és ezer esemény történt. A Nemzeti Tanács 10–15 telefonján keresztül állandóan bonyolódott a forradalmi anarchia, a magyar Erdély tragédiája. Erdély elszakadására azonban nagyon sokáig majdnem senki sem gondolt. Még olyanok is, akik – bár kevesen – már 1916-ban meg voltak győződve Erdély elveszéséről, a különben teljesen indokolatlan, általános optimizmus hatása alatt nem vették komolyan a szeparatisztikus előkészületeket. A defetisták viszont komolyan hittek az önálló Erdélyben, melyhez esetleg csatlakozik Bukovina is. A kevésbé optimisták biztosra vették a legteljesebb erdélyi autonómiát, s a megkérdezett román urak, akik közül egynéhányan a Consiliul Dirigent miniszterei lettek, maguk is hangsúlyozták, mennyire tisztában vannak az erdélyi románok magasabb nivójával és azzal, hogy a régi királyságot is erre a nivóra kell emelni, miért is az autonómiát okvetlenül szükségesnek tartják. Erről beszéltem magam is egy éjszaka, amikor az egyik úrral kettesben voltunk elszállásolva valami falun. Késő éjszakai órákig beszélgettünk erről a kérdésről, s még ő is az erdélyi csatlakozást csak a legprecízebb feltételek mellett tartotta elképzelhetőnek. S íme egyszerre elérkeztünk oda, hogy Gyulafehérvárról a budapesti lapok szerkesztői telefonálták be a Nemzeti Tanácshoz óráról órára a történteket. A közben hősi halált halt "Világ" munkatársa adta le az ismeretes gyulafehérvári pontokat. Már a kilencediknél, tartott, amikor türelmetlenül megkérdeztem:

– Mi van a csatlakozás kérdésével?

Mire a pesti újságíró álmélkodva állapította meg:

– Úgy látszik, nem tetszik figyelni! – Olyan meglepetés volt tehát még a legbeavatottabb magyar előtt is Erdély feltétel nélküli csatlakozása, hogy valósággal beleszédült az ember az első hír hallatára.

Ezután mi is csináltunk egy kontra Gyulafehérvárt Kolozsvárt.

Az ipartestület nagytermében gyűltek össze Erdély küldöttei. A küldöttek annyian voltak, hogy el se fértek az Ipartestület helyiségeiben. Ezért azután a program nagyobb része a Mátyás király teret ellepő nép előtt folyt le. A balkonról beszéltek a vezető küldöttek. Kellemes feltűnést keltett a debreceni küldött. Az önálló Erdély 28 megyéjébe ugyanis ők is beleestek volna. Vincze Sándor ismét nagy szónoklást vitt véghez, testvérnek nevezvén a regáti román katonát, ki nem fogja elnyomatni akarni magyar testvérét. Nagy beszédeket vágtak ki a regátból átjött szocialisták is, kik a bojár reakció rémét rajzolták elénk. Hallomásom szerint ezek később átmentek volna kivonuló katonáinkkal Magyarország belsejébe s állítólag a vörös hadsereg kötelékében estek el saját csapataik ellen. Fanatikus, sovány arca s lobogó vörös nyakkendője volt az egyiknek. Típusa az elszánt, némileg kalandor embernek…

A tízezernyi tömegről filmfelvételek is készültek, s bár a főtéren szorongó tömeg százezreknek látszott, a hangulat négyszemközt egyenesen gyászos volt.

*

Ezután az események már villámgyorsan követték egymást. Megalakult Szebenben a Consiliul Dirigent. Megnyugtatólag hatott ránk, hogy tagja lett dr. Hatieganu Emil is, aki közismerten meghitt viszonyban volt az éppen ő reá való tekintettel is kinevezett kolozsvári kormánybiztossal és másokkal is. A Consiliul Dirigent megalakulása után már nem szívesen álltak szóba velünk a vidéki román Nemzeti Tanácsok, mert az eddigi szituáció az volt, hogy barátságos úton intéztünk el minden sérelmet. Már kialakult ezek folytán némi gyakorlat, mely abból állt, hogy felhívott bennünket közvetlenül a fél, vagy az ottani Nemzeti Tanács s erre rendszerint magam hívtam fel a kérdéses területre illetékes román Nemzeti Tanácsot. Az esetek 99 százalékában sikerült így napról napra békésen elintézni a vitákat. December eleje előtt azonban már a legtöbb helyen hangoztatták, hogy a szívesség nem Apáthy személyének szól. Kétségtelenül olajként hatott a tűzre az Aradon megjelenő Romanul című lap kivételesen szenvedélyes hangú támadása Apáthy személye ellen, melyre én magam válaszoltam egy nagyon nyugodt hangú megállapításban, hivatkozva az erdélyi román közélet jeleseinek nyilatkozataira. Erre azonban csak egy tört magyarsággal írt kézírásos névtelen levél érkezett mint válasz Aradról. A legkevesebb az volt benne, hogy megismételte a cikk kirohanásait.

Közben a román Nemzeti Tanácsok is s így a kolozsvári is állandóan gyűjtötték az adatokat a román lakosság sérelmeiről. Így tudtuk meg, hogy a Kolozsvár–Bánffihunyad–Csucsa útvonal lakosságától százával szedik a nyilatkozatokat, amely szerint a lakosság a magyarság és a hatóságok terrorja alatt áll. Ekkor beszélték azt is, hogy az antant a Jósikafalván, Alsó-Fülén, Magyar Láposon felvett jegyzőkönyvek alapján adta meg az engedélyt a román csapatoknak a demarkációs vonal átlépésére.

Kolozsvár a karácsony estét megelőző délután került a román királyi csapatok birtokába. Néhai dr. Haller Gusztáv polgármester és kisérete úgy emlékszem Szamosfalváig a megszálló hadsereg elébe ment és Kolozsvár e csatakos ködös délutánon eszmélt tudatára annak, hogy Erdély elszakadt, Kolozsvár pedig megszűnt magyarnak lenni. A demarkációs vonal kitolódott Magyar Gorbóra.

A bevonulást megelőző napon tragikus jelenetek történtek. A kolozsvári Nemzeti-őrség parancsnoka, dr. Roska Márton egyetemi tanársegéd tartalékos százados felvonult pár emberével a Nemzeti Tanács, helyesebben az akkor még Kelet-Magyarországi Főkormánybiztosság elé, mely a volt Petőfi utcai Mensa Akadémika épületében székelt. Apáthy azonnal fogadta őket. A nemzetőrség ragaszkodott ahhoz, hogy fegyvereit akkor is viselhesse, ha a román hadsereg bejön. Erre a gesztusra könnyek szöktek Apáthy szemébe s vele együtt könnyezett az egész marciális küldöttség…

Úgy emlékszem, hogy Apáthy István és Vincze Sándor már említett pesti útjának eredményeként hozták haza a magyar minisztertanács ama határozatát, mellyel Kolozsvárt Erdély, Bánát és a Körösvidék részére Kelet-magyarországi Főkormánybiztosság felállítását rendelte el, amelynek elnöke Apáthy István lett, aki mellett osztályfőnökké többek között a volt főispán, dr. Papp József mint belügyi, az időközben tragikus véget ért dr. Wertheim Mór pénzügyi, Horváth Emil dr. fegyverszüneti, Jordáki Lajos népjóléti, Ujhelyi és Czala pedig más ügyosztályok élére kerültek. Ügyosztály természetesen jutott dr. Vincze Sándornak is, ő volt talán ezenkívül az alelnök, magam pedig a román hatóságokkal érintkező ügyosztályt vezettem. Kinevezési okiratunk szerint miniszteri osztálytanácsosi rangunk volt. Az adminisztrációt és manipulációt a Kelet-magyarországi Főkormánybiztosságon is a mindenki által dédelgetett, fura figurájú, boldogult Ámon Ottó vezette. Természetesen igen hamar megállapíthattuk, hogy a működési lehetőségünk minimális. Az aktakezelési ügyeken kívül az összes ügyosztályok közül egyedül a román hatóságokkal érintkező ügyosztálynak volt dolga. Ehhez azután naponta sűrűn érkeztek a legégetőbben sürgős kisebb-nagyobb ügyek. Hatósági hivatalos ügyei azonban csakhamar csupán a Divízió- parancsnoksággal való érintkezésre törpültek.

A Divizióparancsnok az első időben Nueculcea tábornok volt, aki minden lépésében, ténykedésében nobilitást akart mutatni. A kolozsvári viszonyokat ismerőknek talán érdekes jelenetként hat az, amikor a szocialista párt küldöttsége jelentkezett Nueculcea előtt azzal, hogy szervezett munkás nem hajlandó munkaközben politizálni, s hogy a felől a munkás felől, akit munkán kívül valamilyen bűncselekményben tetten értek, a katonai parancsnokság kérje ki előzetesen a szocialista párt véleményét, s hogy lehetőleg tettenérésen kívül ne foganatosítsanak letartóztatást. Nueculcea tábornok csodálatosképpen megértette a helyzetet és nobilisan azt a határozatot hozta, hogy a szakszervezetben, illetve a szocialista pártban elhelyezkedett munkások ellen hadbírósági eljárás csupán ezeknek a szerveknek előzetes informálása után folytatható le. Részt vett a küldöttségben egy Tarr nevű vasutas is, aki lelkesedésében román nyelven arra a kijelentésre ragadtatta magát, hogy a munkás nem politizál, a munkás azzal van jóban, aki jobban fizeti. A kijelentést általános felháborodás követte s még a tábornok is gúnyosan mosolygott az erős eltévelyedésen. Ebből a Tarrból lett azután a vasutas élelmező üzem egyik vezetője s egy közismert, hosszabb ideig tartó bűnügy főhőse.

Nueculcea tábornok már első napon átadta nekem, mint a románokkal érintkező ügyosztály főnökének a nyílt parancsot, mely szerint az összes katonai hatóságok soron kívül tartoznak fogadni, miután közügyben járok el. Ekkor kezdődött az örökös lótás-futás a térparancsnokság és a hadbíróság, a hadbíróság és a Fellegvár között lefogott, meghuszonötölt, visszatartott és egyéb sérelmű polgárok ügyében. Körülbelül ilyesmikkel foglalkozott az én ügyosztályom s ezzel majdnem ki is merült a Kelet-magyarországi Főkormánybiztosság minden működési köre. Titkáromul és munktársamul dr. Grandpiere Emil kormánybiztos meleg ajánlatára dr. Groiss László törvényszéki jegyző szerepelt. (Kár volt ezt a nagytehetségű jogászt a bíróságtól elvonni).

Nueculcea tábornok helyébe az azóta több alkalommal országos szerepet játszó Holban tábornok került a Divizió élére, akinek irodaadjutánsai Stetiu Romulus és Stetiu Sabin tartalékos tűzérhadnagyok, mint régi kolozsvári fiúk, többek közt velem is régi, jó viszonyban voltak s szolgálatkészségükkel és önzetlenségükkel nagyon sok ügy elintézését könnyítették meg. Holban tábornok igazi szeretetreméltóságával sokban hozzájárult az ügyek kedvező elintézéséhez, ha ezeket az ügyeket a történelem távlatából nem is lehet komoly ügyeknek nevezni.

Holban tábornok kivétel nélkül mindig soronkívül fogadott s lassan olyan bizalmas viszony fejlődött ki közöttünk, hogy nem egyszer nyugodtak kezei térdeimen. A lakossággal szemben való erőszakoskodások nagy részben kimaradtak s a zavaró kísérletek már kezdetükben meghiúsultak.

*

Érdekes játéka a véletlennek, hogy az 1917-ben alapított Keleti Újság első száma éppen a román hadsereg bevonulása napján került nyomda alá. A Wekerle-rezsim papírközpontja ugyanis nem utalta ki a szükséges nyersanyagot, majd pedig a forradalmi idők akadályozták meg a felszabadított papír megérkezését. Ennek a véletlen találkozásnak tudható talán be, amiért – hallomásom szerint – jó sokáig "görög- keleti újságnak" nevezték a Keleti Újságot.

A Keleti Újságot eredetileg Erdély baloldali gondolkozású férfiai alapították, kifejezetten azzal a céllal, hogy Erdélyben a nemzetiségek közötti szükséges harmónia létrejöjjön. Ezt a szándékot bizony látnoki erő sugallta s egyáltalán nem tartom kizártnak, hogy minden másképp alakul, ha már 1917-ben megindult a Keleti Újság, mert megtörténtek volna a tervbe vett ankétok s a Választójogi Liga programjának keresztülvitele s mindezek jóval enyhítettek volna azon a feszültségen, amely különben csak az 1918. december elsejei kirobbanásban vezetődhetett le. A Keleti Újság alapításának tervét jelentős román államférfiak, mint például Goldis László, Hatieganu lelkesülten fogadták s hányszor beszélgettünk hármasban Hatieganuval és Grandpierrel, hogy milyen szépen fogunk együtt dolgozni a lapba s hogy a szerkesztőség valósággal központja lesz Erdély szellemi és politikai életének.

A Keleti Újság első számának megjelenéséig csupán plakátjaival volt összefüggésben a forradalommal a Lapkiadó Rt. Mint már mondottam, Vincze Sándor önmagát múlta felül a plakátok szerkesztésében. A rosszmájúak ezt a tevékenységét összefüggésbe is hozták a Lapkiadónál viselt igazgatói tisztségével. Ezekkel a plakátokkal kapcsolatosan jut eszembe egy vagy két székely vármegye alispánjának a Nemzeti Tanáccsal szemben feltűnést keltő rezisztenciája. Egy vagy két székely vármegye következetesen visszaküldte a forradalom propaganda plakátjait azzal, hogy ne zavarjuk őket: a Nemzeti Tanács nem felettes hatóságuk.

Ilyen erős volt tehát a Nemzeti Tanács tekintélye s hatalma s még ennél is kevesebb tekintélye volt a Kelet-magyarországi Főkormánybiztosságnak. Viszont a Főkormánybiztosságon mi annál többet aktáztunk a forsriftnak megfelelően s főleg aktáztak a többiek. Az aktázást az én ügyosztályom már csak azért sem tehette, mert részemről fontosabbnak véltem, ha elintézem a panaszok özönét – már amennyire lehetett, telefonon a vidékkel és személyesen a kolozsvári katonai hatóságoknál. Emiatt különben összezördülésem is támadt a Kelet-magyarországi Főkormánybiztosság talán épp legutolsó osztályfőnöki értekezletén. Vincze Sándor ismert, rámenős modorával és vehemens stílusában felpanaszolta és megrovásban részesítette a román hatóságokkal érintkező ügyosztály "szabotáló" eljárását, mely főleg abban áll, hogy aktákat nem gyárt s az eljárásokat nem fekteti papirosra. Így nem lehet dolgozni – mondotta -, mert gondoljunk arra, hogy az állami számvevőségnek el kell számolni kiadásainkról s ezeket a kiadásokat alá kell támasztani az elvégzett munkával. Csak az kellett nekem. Ugyanis csordultig voltunk a nagyságában és szobasikereiben cézárkodó, különben régi barátságunkban lévő Vincze Sándorral. Megmondtam, hogy a bürokrácia tragikomikus valami akkor, amikor a Kelet-magyarországi Főkormánybiztosság nem Kelet-magyarország, hanem még Kolozsvár egy utcája felett sem rendelkezik, sőt az épület fölött sem, mert talán napok, vagy órák kérdése, hogy a román hadsereg házkutatást tartson. Jellemző, hogy ezalatt a kínos jelenet alatt csupán Horváth Emil találta meg a hangot s kelt a pártomra, mondván, hogy az összes ügyosztályok csupán aktákat gyártanak az elintézés minden reménye nélkül s ha bármilyen keveset is, de mégis a románokkal érintkező ügyosztály csinál valamit… A jelene mély lehangoltságot váltott ki. A mély lehangoltságnak azonban volt egyéb oka is. Aznap tünt el – rejtélyesen – a francia összekötőtiszt. Az Antant ugyanis egy fiatal udvarias katonát nevezett ki a Főkormánybiztos mellé, hogy a román hadsereg és a magyarság közti összeköttetést fenntartsa. Jelentősége, illetve szerepe az egésznek persze alig volt. Egy alkalommal például az egyik kolozsvári könyvkereskedő címére könyvküldemény érkezett Budapestről. Egy túlbuzgó katonatiszt a könyvszállítmányt halomra rakatta a vasúti sínek között és felgyújtatta. Az egyik félig elhamvadt könyv maradékát behozták hozzám. Éppen egy magyarra fordított francia regény volt, amelyet Apáthy közismert fellángolásával megmutatott a francia összekötőtisztnek, aki hideg udvariassággal sopánkodott együtt a felháborodott Apáthyval. Más alkalommal felhozta Apáthy a román nemzeti gárda túlkapásait, amelyre viszont angyali szelídséggel azt válaszolta az Antant képviselője: "Ezeket méltóztassanak lázadóknak tekinteni és velük aszerint eljárni". Ezt akkor mondta, amikor Magyargorbóig meg volt szállva román reguláris katonasággal egész Erdély. Ez a francia százados azután minden bejelentés nélkül szépen meglógott. Másnap hiába kerestük, senki sem tudott felvilágosítást adni róla. Talán ezután történt, hogy a románbarát Berthelot tábornok keresztülutazott Kolozsváron. Apáthy felkereste az állomáson s a nemzetközi jog s a fegyverszüneti megállapodás hangoztatásával sérelmeink orvoslását kérte. A diplomáciai fordulatokban gazdag Berthelot szép sima beszédben válaszolt Apáthynak, ki ügyünk tisztaságában megnyugodva tért haza. De még az ő optimizmusa sem tartott egy napnál tovább. (Vincze Sándorról még azt jegyzem meg, hogy épp ez este álruhában Budapestre menekült).

*

Hogy milyen véletlenen múlnak embersorsok! Január 13-án telefonálja a szilágymegyei Nemzeti Tanács elnöke, talán dr. Bölöni, hogy jelentsük a divizió-parancsnokságnak, miszerint az antant megbizásából előnyomuló román hadsereg nyugodtan vonulhat Zilah felé, mert az a rémhír, hogy egy irreguláris magyar katonai alakulat rájuk akar törni, légből kapott naivitás. A telefont Apáthy István vette fel s lelkemre kötötte, hogy azonnal továbbítsam Holban tábornoknak. Azonnal el is mentem. Az eddigi gyakorlat ellenére azonban nem kerültem eléje. A telefon állandóan zörgött, törzstisztek sürgölődtek, a tábornok még csak ki sem üzent, hogy várjak türelemmel. Meg is voltam sértve, meg el is untam magam. Délután még egyszer megkíséreltem a látogatást. Újból nem sikerült. Másnap reggel küldöttségbe mentem a Consiliul Dirigenthez Szebenbe. Onnan visszajövet tudtam meg, hogy Apáthyt a hadsereg letartóztatta és elszállíttatta Kolozsvárról. Oka a cigányi vérengzés volt. Az történt ugyanis, hogy a temperamentumos szilágysági fiúk tényleg rátámadtak az előnyomuló román hadsereget szállító vonatra és a mit sem sejtő katonák közül Cigányi közelében hatot vagy nyolcat megöltek.

A Szebenből való hazaérkezésünk estéjén különben is komor volt a hangulat… Másnap rendőr költött fel. A városi tanács végzését kézbesítette, mely szerint ötezer korona hadisarcra ítélt a hadosztálybíróság, azonnali lefizetés terhe alatt. Csak később tudtam meg, hogy a Cigányinál meghalt minden egyes katona után talán százezer lej volt fizetendő. A dolgot én még kicsi összeggel úsztam meg, mert volt, aki nyolcvanezer koronát fizetett, köztük például báró Jósika János, aki részt sem vett a forradalmi napok dolgaiban, csupán, mint kitűnő franciát vette a Főkormánybiztosság pár alkalommal igénybe a katonai hatóságokkal való érintkezésnél.

*

Közismert optimizmusom ellenére az első hetek után ismét defetistává lettem s állandóan sürgettem a Consiliul Dirigenttel való értekezésünket, hiszen Pesttől még annyit se várhattunk, mint saját magunktól, akik közt egy alkalommal, még talán december elseje előtt, felvetődött az az ötlet, hogy talán sikerülni fog a Romániához való átcsatolásunkat önálló erdélyi köztársaság kikiáltásával megakadályozni. Valamelyikünk, talán éppen Vincze Sándor, egy délután megkérdezte telefonon Budapestet s Károlyi Mihály megbizásából, ha jól emlékszem Biró Lajos válaszolta, hogy tegyünk azt, amit jónak látunk, hisz mi jobban ismerjük a viszonyokat. Ezzel szemben napról napra láttuk, hogy működési körünk a semmivé zsugorodik…

A defetisták kezdtek szaporodni s ekkor indítványoztam egy nyílt ülésen, hogy ha már a hegy nem jön Mohamedhez, hát akkor menjünk mi el Szebenbe… Apáthy hallani sem akart róla, mert ő egy pillanatig sem veszítette el abbeli reményét, hogy mindez csak átmenet: a fegyverszüneti szerződés szabályai a nemzetközi becsület védelme alatt állanak, következésképp őt nem érdekli a nagyszebeni Consiliul Dirigent. Hiszen a francia összekötőtiszt is, mint az antant nagyvezérkarának megbizottja lázadóknak minősítette a rendzavarókat, akik a magyar imperium ellen kezet mertek emelni.

Január 13-án gyengélkedett Apáthy. Helyetteséül a város és vármegye kormánybiztosát Grandpierret sikerült behozni, akit már előre megdolgoztam a szebeni tervnek. Telefon útján elő is készítettük a küldöttség tervét a Consiliul Dirigent elnökségi titkárával, dr. Laurentiu Oaneaval, aki közölte, hogy Maniu őszinte örömmel és szívesen lát bennünket. Január 14-én indult el a küldöttség, óvatosan ügyelve arra, nehogy hivatalosnak tekintsék. A küldöttségben részt vett a volt ügyvédi kamarai elnök, dr. Papp József, az egyetem képviseletében dr. Menyhárt professzor, a református egyház képviseletében báró Jósika János, a munkásság képviseletében Jordáki Lajos, talán még valaki és én. A vonatunk késő este futott be Szebenbe, ahol egy cilinderes úr, a robosztus termetű Savu, Maniu egyik magántitkára fogadott bennünket két autóval és közölte, hogy a Római Császárban rezerváltak szobát, Maniu pedig a másnapi délelőttöt a kora reggeli óráktól részünkre tartotta fenn. Nagy reménységekkel feküdtünk le s reggel félkilenckor már az elnökségi hivatal előszobájában vártunk. Alig kellett egy-két percig várakoznunk, a zsúfolt előszoba küldöttségei közül elsőnek fogadott bennünket egy kékszemű, közvetlen, kissé túl udvarias, tipikusan intellektuel arcú, negyvenöt év körüli úr, az ezer éves Magyarország összedőltét követő utódállamok egyik legdemokratikusabb és legőszintébb államférfia. Udvariassága odáig ment, hogy bejósolta küldetésünk eredményességét, ha ilyen sikerült összetételű küldöttség vállalta magára. Kiemelte nagyrabecsülését dr. Papp József iránt, aki neki mint volt ügyvédnek a kamarai elnöke volt és meleg szavakban üdvözölt engem is, – kinek mint mondá – a harctérig eljutott a hírem, annak a veszélyt nem ismerő meggyőződéses munkának a révén, melyet a honvéd hadosztálybíróság fogházaiban sínylődő román politikai foglyok érdekében kifejtettem, s egyszersmind kifejezte a román nemzet elismerését és háláját. Magam is mélyen megilletődtem, mert mindenre számítottam csak arra nem, hogy ügyvédi tevékenységem, melyben része volt világfelfogásomnak is, ilyen megvilágításba kerül. (Alig két és fél hónap múlva az "elismerést" effektuálta a román királyi hadsereg és jó egy év után válhattam újra optimistává).

Egész jó auspiciumok között indult tehát a szebeni, történelemnek szánt jelenet. A mi álláspontunk az volt, hogy Erdély magyar területein a közigazgatás legyen magyar, román részen román, vegyes lakosságú területeken pedig vegyes. Esküt ne kívánjanak a tisztviselőktől, csupán fogadalmat, mivel ez is hűségre kötelező és megfelelő szankciókra jogosít. Olyan meggyőzően adtuk elő álláspontunkat, hogy Maniu alig volt képes érveket találni ellenünk. (Maniu annyira benne volt a legudvariasabb és szívélyesnek látszó viselkedésben, hogy egy alkalommal ezt a fordulatot használta: "méltóztattam mondani"). Elvben majdnem elismerte javaslatunk indokolt voltát, hivatkozott azonban a történelmi helyzetre s csak úgy mellékesen említette a huszonnyolc vármegyére vonatkozó elvi döntést. Nem vitatta a fegyverszüneti megállapodás szövegét. Közben az érvek valóságos zápora alatt, amint ügyesen kerülgette a logikai saltókat, bejött magántitkára, akit látható meglepetéssel, sőt kissé türelmetlenül fogadott. Előzetesen ugyanis meghagyta, hogy ne zavarja senki, nem fogad senkit s még telefont se kapcsoljanak be hozzá. A titkár egy táviratot adott át, melyet Maniu felbontatlanul pohara alá helyezett, mire egyikünk udvariasan felhívta figyelmét arra, hogy a táviratot fel sem bontotta. Pár perc múlva újra félénken és restelkedve jön a titkár és súg valamit. Maniu bocsánatot kér s a szomszéd szobába, a telefonhoz megy. Visszatérte után közölte lehangoltan, hogy a hadseregfőparancsnokság Apáthyval szemben bizonyos udvarias és kivételes formájú biztonsági intézkedést látott szükségesnek foganatosítani. Ezt körülbelül szóról szóra így mondotta, úgy hogy bennünk egy pillanatig sem merült fel annak a lehetősége, hogy Apáthyval szemben komolyabb intézkedés történt. (Valójában csak hazajövet Tövis körül hallottunk, letartóztatásáról.)

Maniu telefonbeszélgetése után folytattuk tárgyalásainkat s részünkről öten-hatan a legválogatottabb érvekkel próbáltuk meggyőzni a koncentrált támadásunkat kiváló debaterként álló Maniut. Végül is egy óra után azzal az ígérettel hagytuk el az elnökségi épületet, hogy még aznap úgynevezett minisztertanács elé viszi Maniu az ügyet s az eredményt közli velünk. A tömegpszichózis szülte naivitásunkra jellemző, hogy közülünk többen komolyan hittünk eljárásunk sikerében. Természetesen másnap megkaptuk az üzenetet, hogy sajnálatukra a javaslatot a tanács nem volt képes magáévá tenni.

Ez volt tehát ama bizonyos történelmi jelenet, amikor Mohamed mégis csak elment a hegyhez, – későn és hiába.

*

Szebenből való megérkezésünk utáni napon történt, hogy a Kelet-magyarországi Főkormánybiztosság hivatalaiban megjelent a hadbíróság királyi biztosa s engem is eléje hívtak, hogy mint titkártól megtudja a "titkokat". A világért sem tudta elhinni, hogy mi tulajdonképpen semmit sem csináltunk. Együtt jött vele tolmácsnak Simu, Kolozs vármegye mostani szubprefektusa, akkori volt osztrák–magyar hadnagy, aki mikor tiltakozni óhajtottam a divízióparancsnoknál telefonon, kellő udvariassággal bár, de erélyesen rátette ujját a telefonkészülékre. Ugyancsak akkor adtak utasítást jelenlétünkben a postán, hogy a budapesti vonal nem létezik számunkra. Eddig ugyanis a Főkormánybiztosságnak még a megszállás alatt is külön fenntartott vonala volt Budapesttel, amit állítólag a katonai cenzúra sem tartott megfigyelés alatt…

Még pár napig, talán két hétig is tengtünk-lengtünk, a bizakodóbbja még feljárt, de be kell vallani, ilyenek már csak igen kevesen akadtak. Nekem volt még mit tennem, mert az összes katonai hivatalokhoz az engedélyem még érvényben volt, az egyéni panaszok még érkeztek, néha telefonjaink is dolgoztak. Egy szép napon azonban lefoglalták egész irattárunkat s ezzel az aktussal ez a későn jött közjogi alakulat is megszünt…

Az események keresztül-kasul rohantak. Egyik nap hallom, hogy a városháza közgyűlési termében imperium átvétel folyik. Oda mentem és láttam, hogy az elnöki asztal előtt a király képe alatt dr. Porutiu Valentin, egy rosszul szabott és vasalt ferencjózsefben, láthatólag izgatottan és feltünő sápadtan tárgyal az összegyűlt tisztviselőkkel. Éppen dr. Várady Aurel beszélt, aki a fegyverszüneti megállapodásra hivatkozott, mely szerint a megszállott területek közigazgatása érintetlen marad. Dr. Porutiu válasza nagyon rövid és nagyon őszinte volt: – "A fegyverszüneti megállapodás érvényét vesztette, mert már megszegték".

Egy főtisztviselő, talán ugyancsak Várady azzal érvelt, hogy ez a kérdés mindaddig nem tárgyalható, amíg fegyveres hatalom kényszere alatt állnak. A városháza előtt ugyanis körülbelül egy századnyi rohamsisakos katonaság állott, míg bent a parancsnokot várva, az elnöki asztal mellett egy Rata nevű kapitány állott, természetesen ez is rohamsisakban. Porutiu Valentin, aki mint ismert kolozsvári ügyvéd magyar körökben is közszeretetnek és megbecsülésnek örvendett, előzékenyen magyarázta, hogy tényleg a hadsereg nem arra való, hogy kényszerítse a tisztviselőket s csupán azért rendelték ide, hogy amennyiben a magyar tisztviselők elhagyják helyüket, a hivatalos szobákat és irattárakat megőrizzék…

Talán ugyanaznap keresték fel ketten, ha jól emlékszem Pop Iulian és Utalea Octav Grandpierre Emilt hivatala átvétele végett. Grandpierre férfiasan viselkedett: semmi felesleges vitatkozásba nem bocsátkozott. Az első kísérletre – hallomásom szerint – csak annyit mondott, hogy hivatalosan el van foglalva. Nem ér rá. Amikor ismételten visszatértek, jelentette ki, hogy csak az erőszaknak enged. Az erőszak jelképes alkalmazása után átadta hivatalát.

Az ügyvédi kamara minden nap várta, hogy a Consiliul Dirigent felhív bennünket az eskü letételére. Az akkori kamarai elnökkel, az időközben elhunyt Deák Alberttel különben is sokat tanácskoztunk az eskü kérdésében. Az a vélemény alakult ki köztünk, hogy az eskű megtagadása teljesen elhibázott lépés. El kellene amerikázni pár hétig, amíg megtudjuk Budapest álláspontját. Maga Deák Albert is elborzadva látta az általános passzív rezisztencia következményeit és ezért abban állapodtunk meg, hogy ha más nem meri vállalni, úgy én teszek indítványt rövid haladék nyerése céljából. Deák Albert véleménye szerint is ez az indítvány jó hatást váltott volna ki.

Az eskü kérdésének megértése azokban a napokban nem volt oly egyszerű. Jellemző például, hogy egy alkalommal dr. Hatieganu és én elmentünk jóval az imperium átvétele előtt Grandpierre kormánybiztoshoz abban a hiszemben, hogy hármasban csak kisütünk valamit az eskü kérdésében. Grandpierre legfőbb érve az volt, hogy amennyiben esküt kívánnak, akkor véges végig az egész tisztviselői kar le fog állani. Véletlenül ebben a pillanatban hívták Grandpierret a telefonhoz. Hatieganu láthatólag felindulva kérdezte tőlem, vajon lehetséges-e az, amit Grandpierre állít!? Ebből a jelenetből csak az derült ki, hogy az eskü kérdése nem egyszerű hatalmi tény s az új kormányzat nagyon meg fogja gondolni cselekvését, ha az egész tisztviselői gárda elhagyja. S mégis mennyire másképp történt minden! Az ezeréves uralom úgy dőlt össze, hogy szinte a föld alól bújt elő egy új tisztviselői gárda, amely ha jól, ha rosszul, de mégis elvezette az új államszervezetet.

*

Lassanként eltünt a magyar közigazgatás, igazságszolgáltatás, csendőrség, rendőrség, finánc, katonaság. Még a vezető román urak sem gondoltak arra, hogy minden ily simán fog menni.

Budapesttel március közepe felé szakadt meg az összeköttetés. Még az oda szorultak is csak nagy kerülővel jutottak haza. Március 25-e körül érkezett Pestről Ligeti Ernő s hihetetlen szenzációval hatott az a híre, hogy Budapesten "kitört" a kommün. Hogy Magyarország fővárosában a hatalmat a munkásmozgalmakban nagy kisebbségben levő híveivel átvegye, nem tudtuk elhinni. Végül is pár becsempészett magyar újságból értesültünk, hogy tényleg az történt, amire még álmunkban sem gondolhattunk.

Különben, hogy az általános és személyi helyzetet mennyire nem ismerte se más, se én, jellemzi, hogy közben megszüntették a magánosok telefonját s előttem fel se tűnt, hogy nálam miért hagyták meg. Meg voltam győződve róla, hogy a hatóságoknak szüksége van arra, hogy velem érintkezzék. Elhívtak Désre tanúnak a hadosztályhoz Apáthy ügyében. Este érkeztem vissza. Másnap reggel, április elsején hallom, hogy előző este kimondták egész Erdély területére az általános sztrájkot. A vasutasok sztrájkja azonban már az első órákban meghiúsult. Még az éjjel letartóztatták a vasutas munkásság majdnem minden szervezett tagját. Ügyükben jómagam is hiába szaladgáltam vagy három napot Holbantól a térparancsnokig és a királyi biztosig. Nem használt. Felhívtam tehát Szebent, hogy Hatieganut értesítsem e fölösleges tömegüldözésről. Telefonálás közben állított be hozzám a comisar regal mellé beosztott csendőrőrmester, akivel az utóbbi hónapok alatt naponként érintkeztem, és udvariasan közölte, hogy az őrnagy úr kéret. Mondom – várja meg, amíg beszélek Szebennel. Nagyon sürgős – ismételte az őrmester. Mit sem sejtve hagytam ott a telefont. A kapu előtt egy másik fegyveres csendőr várakozott. Nekem azonban fel sem tűnt. Így mentünk a Farkas- utcai katonai ügyészséghez. Ők elől, én valamivel mögöttük. Ott meglepetéssel vettem tudomásul, hogy az őrnagy úr a több hónapos gyakorlat ellenére nem fogadott azonnal, hanem vagy jó tíz perc múlva üzent, hogy most nincs ideje, majd később vesz sorra, addig fáradjak el a Fellegvárra…

A Fellegvárban azután jó hosszú ideig tartott számomra ez a várás…

Másnapra hívták össze az ügyvédi kamara választmányát, amelyen természetesen már nem vehettem részt. Így maradtam én az egyetlen magyar ügyvéd, aki nem tagadtam meg az esküt, mert fel sem hívtak arra s csak hosszú hónapokkal később értesültem róla. A Fellegvár és a katonai intézetek ugyanis nem voltak az ügyvédi kamarával megfelelő összeköttetésben…

Apáthyval még egyszer találkoztam igazán tragikus helyzetben. A főtárgyalást Szebenben tartották meg az esküdtszéki teremben, ahol 1918 júniusában több napos tárgyaláson a honvédhadosztály bírósága előtt védtem a resinári bírót, igazgatótanítót és tűzoltóparancsnokot s a forradalom első napján tragikus halált halt Daneasiu bácsit. A szebeni román intelligencia zsufolásig töltötte meg a termet s mint utóbb hallottam, erről is értesítették az akkor harctéren levő Maniu Gyulát. Ide vezettek fel a fogházból szuronyosan tanúként. Itt láttam Apáthyt, aki Bíró Balázs szerint nagyon haragudott rám, mert hiedelme szerint vallomásom nagyon sokat ártott neki. Pedig a dési vallomásom idején még képes voltam valóságos ügyvédi vallomást tenni. Védője, Bucsan Constantin védelme bizony egész másképp hangzott, mintahogy én annak idején védtem.

Hónapokkal később a Chemarea újság egyik példányát csempészték be hozzám, amelynek vezércikke "Apáthy si Kertész" volt. Később hallottam, hogy a Keleti Újság is ilyen címmel ismertette a helyzetet. Hogy haragudott volna szegény Apáthy, ha ezt látja!

Az ezeréves ország összedőlt.

A Chemarea a zseniális Cocea tollából elragadtatással ismertette Epopeia Rosie címen a magyar kommün sikereit.

*

Így lettem én a nemzetiség-barátból magyar irredenta. Tíz évvel később pedig a kolozsvári városi tanács ép’ az általunk alapított Keleti Újságban csapja a fejemhez, hogy nemzetiségi bujtogató vagyok. Nem is szólva a fájdalmasan komplikált erdélyi ún. magyar zsidó kérdésről, mely kitermelte a legellentmondóbb jelzőket a magamfajták jellemzésére.

*

Pontosan talán nem ez történt tíz év előtt, de én így láttam. Viszont oly helyen álltam a kezdet kezdetétől a vég utánig, hogy alig látott más többet. Ha ugyan jól láttam és jól emlékszem… Különben pedig azóta sokan halottak az akkori szereplők közül és sokan megnőttek. Próbálja meg más elmondani jobban.

Forrás: Romániai Magyar Szó, 1998. 11. 12, 17, 19, 20, 21, 25, 27, 28, 30; 1998.12. 3, 4, 5.