Vagy „az” Eszter. Talán bármelyik, talán épp az, aki „valahová készül”. Messzire. Távolra-időtlenségbe, boldogabbságba, reménykedésbe. A címlapon a hátizsák az ajtónyílásban, egyszerre érkezés is, örök helykeresés is, a végleges távozás is, egyfajta „minimális ellét” készlete… Ennyi, nem több.

Írói mű…, avagy hát formára mégis az…, de vajh’ tartalomban is úgy-e?

Firkász lévén magam is, persze, bármely szállongó füstből is csinálok kiállítási tárgyat, vagy hangyatoppantásból társadalmi drámát... De itt mégsem erről van szó. Csak arról, hogy bántóan zúzósat írni nem akarnék... (nem is lenne indokolt), a Szerzőnek szóló olvasói okoskodást aztán minek..., kritikai hübriszem meg nem olyan, hogy ne tudnám kontrollálni hozzáértésemet... – egyszóval dilemmázom.

Ezért hát inkább kérdezek. Avagy, a szereplőkkel szólva, s rájuk tekintve: tanakodom, hátha nem („úgy”) értettem meg, s hátha Hjúszton tónusában gondolom eszélyesnek, amit Eszterül is gondolni lehetne... Ezt nem szeretném, csalfaság és rossz tévképzet bűnjele lenne. De mert mégis valamit írni késztet a kötet, tépelődöm. (Turóczi Ildikó: Eszter. Syllabux Könyvkiadó, Budapest, 2017).

„Női függetlenség, szabadság, elvárások, meg(nem)felelés az Eszter kötet témája” – ez áll a szerzői weboldalon (http://turoczi.eu/2017/06/11/eszter/). Meg ez is:

Ki lehet mozdítani egy független, életével elégedett, magabiztos nőt a megszokott mindennapjaiból?

Ha nem karrier és nem társadalmi rang, akkor mi adhat értelmet egy életvidám, nyugtalan és nyughatatlan, intelligens és érzékeny nő életének?

Mi fér egy poggyászba? Néhány ruhadarab, néhány nélkülözhetetlennek vélt tárgy, talán egy illat. Neki lehet vágni ennyivel a világnak?

Valós és képzelt, kint és bent között egy félig nyitott ajtó átjárást jelenthet, de hogyan tovább, ha kattan a zár, és a csukódó ajtóra, mint tömör, egyszavas üzenet, az „elmentem” kerül?

Vélemények:

„Ahhoz, hogy boldog és tartalmas életet éljünk, fejlett személyiséggel kell rendelkeznünk. Ugyanígy alapkövetelmény a magas fokú önismeret, az önérzet és az önbizalom.

Ha ez mind nem elég, akkor a nőknek is alkalmazkodniuk kell a gyors társadalmi változásokhoz, ugyanakkor fel kell használniuk azt az erőt, amit a hagyományokból és a saját múltjukból meríthetnek. Mindehhez nagyfokú tűrőképesség és előrelátás szüksége(s). Tudniuk kell elviselni a konfliktusokat, számolniuk a lehetséges következményekkel, alkalmazkodni ezekhez, azonban az a legfontosabb, hogy a bizonytalanságot és a szorongást is képesek legyenek elviselni és átvészelni….

… a mai nő kénytelen elfogadni a társadalom elvárásait, akár egyetért ezekkel, akár nem. A média minden eszközzel arra sarkallja, hogy legyen elegáns, szexis és karcsú, ékeskedjék minden hagyományos női erénnyel, de legyen egyszersmind önálló, tehetséges, mégse tűnjék túlságosan intelligensnek…

A globalizáció átstrukturálta az egyének életlehetőségeit: a munkalehetőségek többsége a szolgáltatói ágazatokhoz kapcsolódik, az ipar, a mezőgazdaság egyre kevesebb álláshelyet kínál. Vagyis nem tehetünk mást, mint tudomásul vesszük a tradicionális foglalkoztatási formák hanyatlását, és a korábbi atipikus munkaerő-piaci jelenségek (önfoglalkoztatás, részidős állások, szerződéses, megbízásos munka stb.) térnyerését.

A nők a XXI. század globalizációs csapdájába kerültek, vagy pedig önmaguk genetikája okozza a belső feszültséget. Esetleg mindkettő? Kézenfekvő a kérdés, hogy miért nem elég nekik a család, a háztartás, a meleg fészek megteremtésének feladata csak úgy, mint ahogy évezredeken keresztül mindig is elég volt. Lehet ez akár kortünet is, s a saját szociális problémája a női társadalomnak, a férfiakat azonban ugyan úgy érinti, mint ahogy a nőket. Ugyanis a család összetartása hivatalosan a nő feladata még mindig, emancipáció ide, vagy oda, mégis, egyre inkább kicsúszik a talaj az erre „alkalmatlan” nők alól, akik az otthonteremtésből gyakorlatilag megbuktak…

Ki merjük mondani, hogy a mai világ még mindig férfiközpontú? S ha igen, érdemes felszállni nekünk is a ringlisre? A karrierista nő meghatározás egyben megbélyegzés is, valamint elcsépelt. Az önmegvalósítás a piramis csúcsa, s sok nő a munkájában is szeret letenni valamit az asztalra. A kérdés csak az, hogy ezt ki várja el tőle, önmaga, vagy más. Lehet, hogy senki? A XXI. század lehetőségei szétzilálják a megszokott családmodelleket. Férfiak, ti mit vártok tőlünk? És mi?”

Lehet, persze, minden női névvel illetett kötetet a nők társadalmi szerepének illusztrációjaként felfogni… – de én ezt semmiképp sem tenném. Nem tanmese ez, nem is tudálékos középiskolai tájékoztató, vagy családvédelmi rendelet-kezdemény. Mert hát KI az, aki elvárja AZT? Azt a szerepet, melyben nagymamáink és nagynénéink sem voltak boldogok, anyáink sem voltak-lehettek teljesek, s AZT, amiben mi magunk sem tudunk megbékélni a maradással és eltűnéssel…? Miért lenne épp a 21. század a hibás, mi pedig az alkalmazkodni tudók? A könyv éppen erről a tudni-képességről és élhetni-boldogtalanságról szól…! A tőmondatokban fogalmazó Eszter, a racionálisnak tetsző, a zárt és szigorú, az elvárásokkal kikupálódott, a „kortárs” miliőben a kortársak szerepkészletével praktikusan élni tudó, a szigorú de jóságos… – miért életképtelen mégis? Avagy hát, kevésbé „szociologisztikusan” és pszichologisztikusan, de annál őszintébben kérdve: mi az Élet? Miből áll, ki formálja, ki alkotja meg, kinek és hogyan, s ha kimódolták immár, miért nem működik mégsem? Vélemény-harmónia, testi összhang, céloksági választékosság, próbálkozások és kivitelezések sokasága ellenére sem?! Mi az – végül is –, amire közben vagy utólag, távozáskor vagy visszatekintve már elmondhatjuk: ez Élet volt?!

A „konokság-páncél levedlése”, mintegy varázslatra…, a bizalom és hit túlsó határán is túl, az „időkérés” mentségével, a segítség-kölcsönösség és megfelelés-öröm keretei között is félelemmel telítődik. Féltéssel, félszekkel, a menni-képesség és menekülés remegéseivel, a kapaszkodás kínjával és vágyával, de a folytathatatlanság bizonyosságával ugyanakkor. Élethelyzet, létállapot, keserves döbbenet, de mindennapos is. Az ember (egy ember) nem egymásnak teremtetett…! Vagy nem annak, akivel kipróbálhatta. S így marad ezzel Ő is.

A szöveg sok-sok-sok pontján lennének megjegyzéseim. Akár szerkesztési, „dramaturgiai”, tonális, stiláris nyafkáim. Olykor mintha a leírás az átélésre erőszakolná magát. A megnevezés a hiányérzettel küzd, a részletezés azonban a belüllét nyűgjével terhelt, s nem engedődik a rálátás intimitása egyiküknek sem. Szereplőnek, írónak, olvasónak sem. Vagy, ha mégis, akkor csak roppant sugallat, átélhetetlen máskénttudás, „a női szereptudat” felületességét mégsem megengedő érzületek ellenében… (129-131. old.). „Aki elment, az el van menve”… – ennyi a közlésválasz, de ennyiben is adós marad a kérdésválasztás: csak „el van”…, vagy ennyi jutott, s ezért kész. El is lesz? Vagy csak most éppen így? „Jöttmentként” tartozni valakihez, adni és elfogadni, de nem kérni és nem kiérdemelni… – ez éppen az ellenkezője a fenti olvasói véleménynek. Megfér akár mindkettő s több is ugyanott, de ha a dramaturgiai, történetmesélési hangoltság nem tartja erős kézben, talán még félre is csúszik az „objektivált” vezérelv: a makrancos határozottság sokféle indoka akár lehetne siker esélye is, de mégsem az. Mint vezérelv, a ráció nem egy együttélés, hanem a materiális kísérletezés fizikai törvénye. Az „elérhetetlenről lemondás” pedig nem a fizikai vagy biológiai összhang alaptétele. „Rosszat szólni”, rosszkor kinyílni, alkalmatlanul többnek lenni, igaztalanul kevésnek látszani… – egyik sem érdemi, egyik sem eszélyes-praktikus, s korántsem dicső.

De alapkérdésem: miért van, hogy a főhős Eszter és a párja Hjúszton (aki valójában Omeh) éppúgy nem érti az „ami megtörtént, az meg van történve” rigorózus parancsát. Miként egyikük sem tehet korábbi énjének hozott örökségéről, s Hjúszton sem fuláni származásáról, ami akár még érintésbátorságig folytatható regény témája is lehetne. De itt a mese hirtelenjében visszacsap a szituatív kiszolgáltatottság képletébe (137-141. old.), „…nem ott nőttem fel, és most már mindent tudsz rólam – fejezte be”, ugyanakkor nem befejezés, csak berekesztés… Avagy időkérés.

Az időt azonban nem a származás, nem a titok, nem a múlt rejtélye adja, hanem a jelen lehetetlensége. De akkor hogyan lehet így vége a kötetnek, hogyan tolakodhat a lét kimenetébe az „Ayahuasca-szerelemből fogant magzat” elvetélése? A kijózanodás nem-akarása? „A szakrális helyek őrzik a szimbólumokat, a jeleket, az emberiség útjának stációit. Hazautaztak, reggel és este levelet váltottak, a nyarat tervezték…” (19o. old.). A 192 oldalas kötet úgy ér véget egyharmad oldalon, hogy sem vége nem lett, sem folytatása, sem ideje, sem omlása.

Mintha élet lenne. Kérdéssel? Tétova jövőidővel? Szinte „kibiztosított” állítmánnyal, hogy „ennyi az annyi”. Avagy mégsem ez a vég? Csak egy sejtető sehogyan? Sőt, a szituatív leírás, „színpadi próba” álma, fura gondolatok furaságát a „barlangban lét” félelmével terhelő nehézkesség, a „helyettesítő elbeszélés” túlmagyarázásba torkollása, vagy afféle „mindent elrendező mega-tudás” egyértelműsége adná a dramaturgiai sodrás kereteit?

Hm..., képzelődöm csak. Lehet. De gondolkodom a szándékokon is!

Annyit még értek, hogy egy regényes textusban evidensen benne van (akár egyetlen személyiségbe tömörítve, akár egyetlen személyiséget négyfelé osztva) az emlékek, tudások, ismeretek, érzetek, élettörténetek, interjúk, megfigyelések sodró tömege, írói mixitása... Ahogyan Eszterben is három rétegben ott van a Szerző, Hjúsztonban is két rétegben lakik legalább a fuláni honnan-lét afrikanista szerzői tapasztalata, a kettejükben egyszerre a Camino-megjárás újabb kötetnyi impressziója, a metafizikai létszférák trópusi tájképeinek néhány pillanatképe is. De vajon ezek dramaturgiailag nem túl sokfelé tartanak? Vagy a világ ilyen? A Szerző világélménye ilyen? Az olvasói világokra épít? A közléspiaci kínálatra licitál? A racionális kezdetekhez viszonyítva a „mint minden ember, a folyamat része, egy töredéke a végtelennek” spirituális ellenpontja (173-174. old.), az intuíció és belső hang keresésének áhítata (175-181. old.) oly kemény kontraszt, hogy sem a társadalmi, sem a szociális igazságossági, sem a női szerepharmóniák szféráiba nemigen fér bele már annak kicsengése, hogy „a szabadság a kényszerítő hatások nélküli döntés lehetősége” (184. old.). A „másság mint a titok hordozója” itt megokolt állítás, de több benne a drámakomponensi önkény, mint a végigvezetett érzületi klíma hitelessége. Tehát ha nem valamiféle dramaturgiai csel a kötet végére emelt „bevallatlan” történet, a spanyol szerelem és bábasági megoldás, a (ha nem is elvetélt, de) intézetbe száműzött gyerek, az újraegyesített család képzete a szépecskén induló házasodásba varrva, akkor épp ezzel a háttérrel szinte csak az olvasónak szánt provokáció, egy folytatásos regény első része lehet. Vagy kényszermegoldás, rövidre zárás, mintegy szimbolikus abortusz is, de annak akkor lenne alkalmas, ha Eszter nemcsak „nyughatatlanul” keresne valamit, amit mintha elveszített volna, hanem a legcsekélyebb esélye még maradna annak, hogy valamit s valamikor mégiscsak megtalál.

Nem mindig, nem mindenütt „hiteles” az a megoldás, hogy váltakozik az egyes szám első személyű, harmadik személyű (elbeszélő), párbeszédes és ismeretterjesztő (fulánis) közlés. Ez túl vegyes. Bármelyik jobb lett volna külön-külön is, de így kavalkád. Hol belül vagyok, hol kívül, hol még a szókészlet, a tipográfia sem segít abban, mikor olvasok belső hangot és monológot (akár Hjúszton, akár Eszter hangján, vagy épp Klárién!), s néha még kevercs is kialakul (pl. a 153., 174, 184-185. oldalon), amikor egyszerre beszél első és harmadik személyben RÓLA, azaz kívül-belülállóként kívülről...

Sokaknak, lehet, mindez nem kérdés... Nevezzük talán emberinek. A kavalkádos idők, költözés-távozás-megérkezés-elvágyódás harmónia-kereső hétköznapisága lehetne akár „én-regény”, akár női vallomás, akár kortanúság és átmeneti üzemmódú emberlét forrásanyaga. Talán csak én hittem el, hogy nem napló, nem nyavalygás, nem lázadás, nem boldogulás tanmeséje, nem „ildomos” vagy elegáns röppenés, hanem csak szárnyaszegett időlegesség. Történés, és tovatűnés. Egyszerre elbeszélőnek, leírónak, drámainak, könnyednek, olvasmányosnak, kiesnek és kietlennek, hitelesnek és dilemmásnak, bizonyosnak és elbizonytalanítónak lenni – ez talán mégis túl nagy vállalás. De lehet, csak én vagyok öntelt, vagy fuláni módon elmozdult. Ha lehet az íróiságon számonkérni a komponáltságot, miért ne lehetne ugyanezt az olvasóiságon…? S ha a sodródások lélekvilága csak az írókat jellemezné, magunkra maradnánk olvasóként is. Talán csak bele kell ülepedni ebbe a sodrásba, bele kell szokni a „rálátás” képtelen racionalitásának hasznavehetetlen szereptudatába…

Ezt a próbát jócskán megérte…! Egy Eszter, s mi vagy bármi más, egyben saját esztereink és fulániaink pillanatképe is. Regénypillanat, vagy naplóperc, vagy blogtöredék. Kettőn áll a meg-nem-értés is.

A. Gergely András