Mára az irodalmat, hála a 19-20. század háborúinak és hadi szokásainak, a fogolytörténetek sokasága lepte el, hálás olvasmánynak bizonyulva. Az ilyen könyvek alapképlete egyszerű: egy vagy több ember az ellenséges hatalom fogságába esik, különféle, kisebb-nagyobb szenvedéseken, gyötrelmeken megy át, s vagy túléli, vagy belepusztul. E történetek tanulsága annál egyetemesebb, minél sajátosabb helyzetben képesek megnyilvánulásai lenni a hatalommal szembeni harcnak.

A fogoly-irodalom e bőséges vonulatában ma is érnek bennünket új és új meglepetések. Ilyen könyv a nagyváradi Jungel Zoltáné (Hol tanul németül a német? Fiatal életem öt elrabolt esztendeje. Kriterion, 2005), aki nem író ugyan, de írói tollra illő témát él meg: az utcáról szedik össze és hurcolják el sokadmagával Oroszországba a második világháború végén mint erdélyi német, hogy ott jóvátétel végett részt vegyen a Szovjetunió újjáépítésében. A csíkszeredai Kájoni János könyvtárban megtalálható mű alaphelyzete: Jungel gyakorlatilag nem is tud németül, családja elmagyarosodott, s a táborélet öt esztendejének kell eltelnie ahhoz, hogy valamiféleképpen elsajátítsa anyanyelvét - Oroszországban! S nem az egyedüli ebbben a helyzetben: sorstársai élete a példa rá, hogy a háború matematikája és statisztikája nem egyezik az élet valóságával. A friss hangú, németesen darabos magyarsággal megfogalmazott, szerkesztett szöveget azért érdemes regényként végigolvasni, mert az orosz szénbányákhoz hurcolt erdélyiek sorsát mindig a velük együtt közösen szenvedő szovjet lakosok életének valósághű, mély empátiáról tanúskodó, életigenlő írói szemlélet hatja át és segíti át a legnagyobb nélkülözéseken és szenvedéseken.

Különösen tanulságos a könyv befejező része, amelyben a szabadulásról és hazatértükről számol be derűsen, megindító egyszerűséggel. (Cseke Gábor)

JUNGEL ZOLTÁN

Hol tanul németül a német?

(Részletek)

Sokat és szorgalmasan dolgoztunk, de azért mindig jutott idő valami turpisság elkövetésére, amin nevetni lehetett. Ez alól még magunkat sem vontunk ki. Ezért soha nem volt harag. Vicceink céltáblái főképpen azok voltak, akik munkájuk kezdetén csak úgy, semmi megkérdezés nélkül felsőruháikat a gyalupadunkra hajigálták le. Ezek sokszor utunkban voltak, és nem tudtuk, mit csináljunk velük, mivel a földre ledobni mégsem akartuk őket. A figyelmeztetéseink süket fülekre találtak. Ezért aztán egy szép napon minden gyalupadon heverő ruhát egy megfelelő szeggel bebiztosítottuk a szélfúvás ellen. Nem lett volna semmi baj, ha egyesek nem az utolsó pillanatban érkeztek az autóhoz, amelynek a motorja már be volt gyújtva. Hiszen ez máskor is megtörtént. Olyankor csak kapkodták a gyalupadról a ruhát, és ugrottak fel a kocsi karosszériájába. Nagy volt ám a meglepetés, amikor a ruha nem akart engedelmeskedni a húzásnak. Mi pedig a szerszámokat idejében elzártuk, és már a kocsi karosszériájába ücsörögve lestük a hatást. Szerencséjükre a sofőröknek voltak valami szerszámaik, amivel a segítségükre lehettek. Ez nem volt éppen egy utolsó eset, mások, akik nem okultak az előzőek kárán, hasonló sorsra jutottak...

Ez az év mintha az építkezések éve lett volna, ugyanis sok középület és még több lakóház épült. Utunkban szemtanúi voltunk, amint a településtől nem messzire egy egész lakónegyed nőtt ki gombaszerűen a földből. Magánemberek építették-e a házakat, vagy állami költségen voltak építve, nem tudnám megmondani. Építőanyagokból ítélve, mivel teljes mértékben faházak voltak, magánszemélyekre gyanakszom. Ellenben számuk után ítélve mégiscsak állami költséget sejtek az építkezés hátterében. Egyszerű gerendák közé beékelt, rövid fadarabokból készültek a falak, melyeket valótattal (?) húztak be kívülről, belülről pedig sárral tapasztották...

Még alig vertük be az utolsó szeget az utolsó palába, ami a tetőre került, már áthelyeztek Lobovkára, ott működött egy fiókláger, melynek közelébe egy méretre a mieinkhez tökéletesen megfelelő újabb dinamitraktárt készítettek, mely tetőszerkezetének az elkészítése reánk várt.

A fiókláger létszáma körülbelül úgy 100-ra volt tehető. Itt szorítottak helyet nekünk is. A láger lakói hamar maguk közé fogadtak bennünket, már úgy értem, ami Thür Lacit meg engem illet, ugyanis Sterner Hans és Péter közülük való szász volt, így ezeket befogadni normálisnak számított...

Az új tető készítése ma már, az előzőkben szerzett tapasztalatok alapján, jóval könnyebben és hamarabb sikerült. Mivel az előző munkánkon már bebizonyítottuk, mire is vagyunk képesek, így a munkánkat az oroszok részéről már senki sem felügyelte. Gyalog mentünk, gyalog jöttünk, az út egy félóránál tovább nem tartott. Magunk szabtuk meg a munkaidőt és a menetét is. Nem a lelkiismeret volt, amely sokszor a nyolc óra feletti munkára késztetett, hanem a kereset reménye. Pedig ennél a munkánál még nagyobbat csalódtunk. Ugyanis a havi átlagbérünk csak alig haladta meg az első munkánál elért összegnek a felét. ...Néhány nap multán napirendre tértünk a fájdalmaink felett és tovább végeztük a munkáinkat. Mit is csinálhattunk volna mást? Ehhez némileg hozzájárult egy nem mindennapi esemény, ugyanis Schmidth Guszti, aki még a fogságunk kezdetén eltűnt, visszaérkezett a lágerba. Mivel lágeren kívüli életet élt ez alatt a négy év alatt, feltételeztük, tud valami olyasmit, amit mi nem... Négy teljes éven keresztül élte a világát egy orosz pilóta lányával, akin keresztül engedélyt kapott a lágeren kívüli tartózkodásra, és mivel tudomására jutott, hogy mi rövidesen hazajövünk, jelentkezett a lágerban...

Elképzelhető, milyen esemény volt a láger életében a Guszti megjelenése. Mindenki kérdezett, mindenki mindent tudni akart, a négy év minden mozzanatát, az okát, amiért most visszajött. Becsületére legyen mondva, elmesélte mindazt, amit az előző négy évből elmondani lehetett. Végül mégis sejtetni engedte, hogy az év vége meghozza a mi szabadságunkat is. A bizalmasoknak megsúgta, hogy a mi ottlétünk az akkori ötéves terv teljesítésének szerves része volt. S mivel ez letelik, így minket is szabadjára engednek...

Lassan, de nagyon határozott módon közeledtünk a befejezéshez, minden ott dolgozó ember minden erejét és tudását bevetette az épület elkészítéséhez, valahogy úgy éreztük, ennek az épületnek a befejezésével elérkezik a mi szabadulásunk napja is. Nem sokat csalódtunk. Szeptember végén a szarufákra már a zöld ág is felkerült...

A zöld ág itt is csak egy gyűlést eredményezett, semmi egyebet. Ellenben az utókor számára talán a még máig is megmaradt épület hirdeti, hogy azt 1949-ben az elhurcolt magyarok építették. A szén, amit kitermeltünk, elégett. A más hasznos munkák, amiket elvégeztünk, többé-kevésbé mind mulandóak voltak. Ez az épület azonban még hosszú évtizedeken keresztül is fogja ránk felhívni az utókor figyelmét, ha netalán lesz bátorságuk bevallani az igazságot...

Mielőtt azonban mindent átadtunk volna, az építőtröszt a bányaigazgatósággal karöltve egy díszbeszédet tartott, melyben kiemelte munkásságunk pozitívumait, megköszönte a munkánkat, és továbbiakban is sok sikert kívántak nekünk. Nem volt ez díszbeszéd, bor sem csörgött a poharakba, de azért jólesett, hogy végre egyszer és utoljára elismerték tevékenységünket. November közepe táján lehetett, amikor minden épkézláb embert, aki csak a lágerban volt, kisorakoztattak az udvarra, és akkor hangzott el Migelnek az a beszéde, amit oly szívesen hallgattam. Ekkor jelentette ki, többé nem kell munkába menjünk, és mindenki a maga módján készüljön, mivel rövid időn belül haza fogunk menni...

Vártunk, hol a reménység hullámainak taraján, hol a kétségek legmélyebb hullámvölgyében. Nem mertünk hinni. Túl szépnek találtuk azt, hogy igaz is legyen. Mosolygásra késztet ma is az, amikor két hetet tűztek ki számunkra az előkészületek megtevésére. Hiszen nekünk olyan kevés holmink volt, hogy annak még két óra is túlságosan sok lett volna, nemhogy két hét. Megnyíltak a láger kapui, szabadon járkáltunk ki-be, az őrök inkább arra vigyáztak, nehogy valaki idegen kerüljön be a láger területére, mint arra, hogy onnan bármelyikünk is kimenjen. Habermann Karli és még hozzá hasonló jó kezű emberek transzparenseket készítettek, melyek azután a vagonok falaira kerültek, és hirdették a bölcs Sztálin mindenható politikáját és kegyességét, hogy minket, mint a károk jóvátevőit, most hazaszállítanak. 60x80 cm-es rámákra Habermann Karli ráfestette az akkori kommunista párt központi vezetőségének arcképét, nem feledkezve meg Marxról, Engelsről és Leninről sem. Ezek díszítették vagonjaink oldalát.

Most először történt meg, hogy az egyik hálóteremben hordozható vetítőgépről magyar filmet vetítettek, a Mágnás Miskát, Latabár Kálmánnal címszerepben... Ekkor jöttek rá a hatalom emberei, hogy mi ha hazamegyünk, odahaza a Szovjetunióról csak azt tudjuk elmesélni, amit láttunk, és amit átszenvedtünk. Magáról a Szovjetunióról, a szerkezetéről és a vívmányairól semmit sem tudunk. Ennek korrigálása érdekében egy Antréter Stefan nevezetű sorstársunkat mint propagandistát készítették elő Vorosilovgrádban mindarról, amit számunkra el kellett mondjon. Három napon keresztül, miután visszatért, csak ezt rágta a fejünkbe, és mi, jó hallgatók lévén, mind a két fülünket kinyitottuk.

A nappalok még teltek valahogy, az esték azonban hosszúak és várakozással tele voltak. Nem találtuk a helyünket, már a gyaloglást is elvállaltuk volna, csak hazafele mehessünk...

Időközben a pogruszkára megérkeztek a priccsekkel ellátott vagonok, ez esetben már gyalult deszkából. A közeli kolhozokból még szalma is került a szalmazsákokba és a szalmapárnákba. Miután a szalmazsákjainkat megtöltöttük, összeszedtük a valamirevaló holmijainkat, melyeket a láger tisztjei tüzetesen átvizsgáltak, és 1947. december 4-én reggel elindultunk a vagonok felé. Utunk egy kis emelkedésen vezetett keresztül, ahonnan többen visszanéztünk szenvedéseink egyik központjára, és örök búcsút mondtunk neki.

A vagonok tiszták voltak, ellátva egy 9 napos utazás minimális kellékeivel. Mennyivel másabbak voltak ezek a vagonok most, mint azok a szovjet vagonok, amelyekben idehurcoltatásunkkor Besszarábiában átraktak.

Az út Máramarosszigetig 9 napot vett igénybe és elég egyhangú volt. A szorongás még akkor is élt bennünk és elkísért egész úton. Nem tudtunk megszabadulni a gondolattól, hogy mindez csak cirkusz, és végül is nem haza, hanem csak egy más lágerba fognak vinni bennünket...

Hat nap utazás után egy olyan állomáson álltunk meg, ahol a közelben egy elég jól ellátott élelmiszerüzlet volt. Valaki véletlenül felfedezte, hogy kilós dobozokban nagyon jó ízű sárgarépa édességet lehet venni. Megkóstoltuk, nagyon ízletes volt, és amíg a vonat továbbindult, az üzletet kiürítettük az utolsó konzervjétől is. Az úton elég elfogadható melegételt kaptunk naponta háromszor...

Szép napos idő volt, az óra a delet mutatta, amikor megérkeztünk Máramarosszigetre. Rövid idő múlva megérkeztek a határőrség katonái csomagjainkat ellenőrizni. A mi vagonunkba két tiszt és egy hadnagy szállt fel, ahonnan már előzőleg minket leszállítottak. Amikor a tiszt éppen fellépni akart a vagonba, az egyik kollégánk azt mondta:

- Vigyázz, aztán nehogy valami a kezedhez ragadjon!

A tiszt megállt, nem húzta maga után a másik lábát, és szemmel kikeresve a többiek közül azt, aki az előbbi kijelentést tette, tökéletes magyarsággal felelt:

- Azok az idők, amikor egy katonatiszt ilyesmire vetemedett, elmúltak. Ezt jól jegyezze meg magának!

Erre a válaszra nem számítottunk. Mi csak az 1940-es évek előtti katonaságot ismertük, ahol a magyar ember tiszti rangra semmiképpen sem vergődhetett fel. Ezért mindenki biztos volt abban, hogy az illető tiszt csak román lehet, és kevés a valószínűsége annak, hogy magyarul értsen. Valahogy mindannyian leforrázva éreztük magunkat.

Az ellenőrzés csak rövid ideig tartott, mit is találhatott volna apró cókmókjaink között, ami felkelthette volna egy határőrtiszt figyelmét. Kirakodásunk helyétől alig 200 méterre egy kaszárnya volt berendezve azok számára, akiket repatriáltak... Másnap, december 14-én, sorban mindenki egy újabb bizottság elé került, ahol megkérdezték, melyik az az ország, amelybe utazni akarunk. Sokan Németországot választották, de a zöme csak Romániát tartotta annak az országnak, mely a továbbiakban hazájául szolgáljon. Mindenki kapott egy útlevelet és egy kitöltött nyomtatványt, melynek alapján a lakóhelyén személyazonossági igazolványt állítanak ki a számára. Ezenfelül még kétszáz lej készpénzt...

Nagybányán első ízben találkoztam a DDT-vel, mit a vöröskeresztesek a ruhánk alá szórtak, majd egy csupor konzervporból készült, meleg tejet és egy darab kenyeret nyomtak a kezünkbe. Ez ráadás volt az öt évre.

Voltak, akik már ott, az állomás épületétől nem messze lévő kocsmában pálinkára váltották fel a 200 lejüket, vagy esetleg valami ennivalófélét vásároltak maguknak.

...Öt éven keresztül éltem ugyanabban a lágerban, amelyben az a szomszédasszonyom is, akivel egyszerre emeltek ki engemet. És ezalatt az öt év alatt, egyik kezemen nyugodtan megszámolhatnám, hányszor találkoztam vele. Most a sors iróniája újból egymás mellé sodort bennünket, mintha csak ennek így kellett volna történnie. Együtt béreltünk egy konflist, amely az otthonainkig szállított, és kifizettük a fuvardíjat, még mindig maradt mindegyikünknek 100-100 leje....

Rövid időn belül munkába álltam, majd Brassóba költöztem, miután Böskével 1950. március l-jén megesküdtünk Váradon. A mézeshetek nem tartottak soká, ugyanis a házasságunkat követő alig két hónap elteltével behívtak katonának, ahol még két évet kellett szolgálnom.

Forrás: Fiatal életem öt elrabolt esztendeje. Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár, 2005