Lapszemle

Évek óta nem volt részünk ennyi hóhullásban. Akarom mondani hóesésben, mert így mondandó tévé-meteorológusként. Az esés minden mást felülír. A hó esik, mint az életszínvonal az elmaradott országokban, mint a vérnyomás a konyak és egyéb hatásos csökkentők folyományaként. Mint egy láda a teherkocsi rakományából. A legtöbb dologra nem pazarolunk túl sok időt és tekintetet, de pillantásunk azonnal ráesik egy gyászkeretes rövidke vagy hosszabb szomorújelentésre, ami nem az újság utolsó előtti oldalán helyezkedik el. Éveken keresztül ezt kerestük – őt és/vagy asszonyának végpillanatát –, ezt várta egy egész ország és bokros emigrációja, aztán amióta van internet és közösségi háló, a hír gyorsabb, mint a papíralapú információhordozó. Nem is szólva az emberi információkézbesítőkről, a postásokról. Esélyeink hol esnek, hol növekednek, vannak, akik elesnek minden támogatástól, megvonja tőlük a fenntartó, a Fennvaló, a szponzor, a médiacézár, a jóságos nagybácsi/néni. Vannak, akik elesnek, de újra felkelnek. Vannak, akikért kiszáll a mentő, és beviszi őket a baleseti kórházba, mert elcsúsztak egy alattomos jégbordán. Mások elesnek, de nem kelnek fel, mert nem felkelő típusok, és nem is a felkelő nap országában látják meg reggelente az istenverte nyüzsgést, fontoskodást, irgalmatlan hajszát. És akadnak, akik elesnek a csatában. Ezeket tekintjük hősöknek. Akiknek nevére emlékezni illik. Kinek-kinek van hőse. Adottak a hősök temetői. Egyeseket felszámol a politika, másoknak díszesebb, jobb, előkelőbb nyughelyet mutat. Hallottam a minap, hogy Dunába lőtt ártatlan embereket ki akarnak emelni búvárok, hogy eltemessék őket ős-őseik földjébe. Amely a Dunától viszonylag távol esik, két tenger is elválasztja a folyótól. Ha el nem sodorta őket megtalálhatatlanul az áradat. Az emlékezet még élénk. Erre a Duna-parti cipők emlékeztetnek. Ismét mások a béke körülményei között esnek el. Ámbátor harminc-negyvenöt éven át cefetül csatáztak. Szítottak, uszítottak, gyűlöletbe mártott tollal, írógéppel, számítógéppel, amelyet soha nem ért el a kékhalál írás közben, ontották a hisztérikusan kiélezett igét. Pedig állítólag lírai költő is volt, verseskötetei is tanúsíthatnák, ha még kézbe veszi valaki azokat. A közkönyvtárak polcain, ahová meleg szenvedélylyel dedikálta, belepi a könyvtárak mindent kiegyenlítő békés pora. Már nem szavalják azokat – legyenek bármely hazafiasak, izzók, idegengyűlölők – a horda gyűlésein, falusi iskolák dísztermében az aranykanászos gazdatanfolyamok moment poétikájában. Szobra állni fog szülőfalujában. Ha lesz rá pénz. Újságját, mert volt neki újságja, a szabadulóművész a szabad szóról címzé. Egy percig sem engedett a színtvonalból. A legmagasabb hőfokból, hogy nagyistvániul szóljak. Nem esett kétségekbe azon állítások igaza felett, amelyeket nap-nap után kinyomtatott, felküldött az internetes, világhálós változatra. Külön tehetsége volt a bukott ezredesek, politikai agitátorok, elvackolt párttitkárok, tartótisztek és tiszttartók felkutatásához, kifuttatására. Akik kicsiny vérpumpájuk legbelsejéből ontották reánk az átok és hamisság hosszú mondatait, amelyekben Petőfitől Kertész Imréig, Árpád atyánktól Pityiri Palkovicsig mindenki a főszerkesztő-poéta népének ellensége volt, vagy galádul, az európaiság leple alatt épp a kárpáti nemzet létére tört. Most e hős feje leesett. Szépen kinyújtóztatták, hatvan pópa berbitélt lelki üdvéért, holott lelke már akkor elszállott, amikor oknyomozásra adta a fejét. Az ókorban a népek örvendeztek, ha ellenségeik lehullottak, aláestek, elenyésztek. Ma az erkölcs mást parancsol. Legfennebb vállat vonunk, egy korty konyak társaságában fellélegzünk. Ámbátor vérmes utódai számosan maradtak mindenütt. A mérkőzés állása tehát...

Forrás: Népújság, 2019. január 24