Még az első, a Nagy, a pusztító

A.Gergely András

Átjárók egy tél, egy harcmező, egy katasztrófa-turizmus felé. Naplók és elemzések, emlékezet és manipulációk, értelmezés és múltfeldolgozás – valahol itt, ebben a légkörben fogant az Átjáró folyóirat 2015-ös 2. száma,[1] mely a centenáriumi ünnepélyességet az emlékezeti tájékozódással egészíti ki, s egyúttal a jelen ifjabb kutatói nemzedékének viszonyát sejteti mindahhoz, ami a lövészárkok és hátországok helyzetképeként kínálkozik.

Az Átjáró félévente megjelenő folyóirat, melynek tematikus számai is a mindennapiság, a nagypolitikák és nagy sorsok mögötti-alatti kis életek világába vezetnek be, leginkább a tudományközi rálátások szemszögéből. Nem hatalmas tárgyalások, világbékék, lövészárok-hadszínterek körében, hanem a gyilkolászás utáni, hátországi, békeidősebb mélyvilágokba invitálnak ez írások, Szűcs Melinda Zsuzsannáé például, aki egy miskolci polgár naplójából halássza elő a történések mindennapjainak morzsácskáit, a helyi sajtó visszhangjait, a maga kisszerű életvitelében is fontos történéseket, a beszállásolást, a leányiskola rekvirálását, a hadikölcsönt, a liszthiányt, a keleti front veszteségeit. Pásztor Levente egy népfelkelő tizedes naplóját lapozza, Przemysl elestét és a Volga-parti lágert, a hazatérés és a személyes veszteségek fájdalmát, az általános mozgósítástól a leszerelés pillanatáig. Négyesi Lajos írása az Úz völgyének harcait, ennek háborús naplóban rögzített leiratát idézi nekünk, Irimiás Anna a téli háborúk és magashegyi Béke-ösvények emlékhelyeit keresi fel a Trentino vidékéről, az erődrendszer mai turisztikai szerepéről, „a háborús örökségértékek megőrzése, felújítása, az akkori események mélyreható és szerteágazó tanulmányozása, a helyi lakosság bevonása” kérdéskörében: útikönyvek, a háborút idéző emocionális nyelv, a propagandisztikus légkör s a megmaradt természeti környezet állagóvása mint megismerési felület kínál mai örökséget. Szintúgy a történelmi térben megtett utazás, a 2015-ben életre hívott Isonzó Expressz félezer utasának történelmi kalandozása kínált érdekes belátásokat a magyarság számára is szimbolikus jelentésű Doberdó poklába, emlékhelyeire, kápolnáihoz és temetőihez indult emléktúra kapcsán T. Hámori Ferenc írásában. Vörös Júlia interjúja egy első világháborús centenáriumi konferencia (2014. június 17-29.) egyik szervezőjével, Zajti Ferenccel készült, aki az antropozófia világképén át interpretálja Rudolf Steiner kortörténeti szemlélődéseit, a háborús sorskérdések mai brit, német, francia értékelését és talányait. Szomszéd András már az 1919 májusi kisterenyei csatába vezet be, a vesztett háború utáni békevágy még lehetetlen pillanataiba, amikor a vöröskatonák, a betörő csehek ellen védekező kiszolgált bakák váltak az utókor tiszteletére érdemes hőseivé. A helyi és korabeli képanyag nemcsak az Átjáró számait illusztrálja következetesen, de a mindenkori történések személyes, intim, megőrzendő örökség-jellegét is tónusosan kiemeli.

Lembergi cárizmustól az Isonzó pokláig

Tíz hónap, mely megrengette a keleti front helyzetét, Lemberg eleste és az orosz háborús gőzhenger Budapestet, Bécset fenyegető közelítése, majd a város visszavétele az első témacsokra Pogány József könyvének, melyben az európai poklok felfedezése, a kelet/nyugat törésvonalak fronthelyszínei és emlékezeti örökségei vonulnak fel.[2] A szerző mint kulturális újságíró tudományos közírói könnyedséggel, épületes dramaturgiával teszi közzé korhű riportjait, s ebben a publicisztika rigorózus szabályai értelmében alkot egyedit, sőt mégoly jeles írók többségét is felülmúlót. Olyat, melyben nemcsak eseménytörténet, kulturális diffúziók, megértéshiányok, félreismerési helyzetjellemzések, közpolitikai érzékenység nyilvánul meg olvasmányosan és értelmesen, hanem a sodró hadiállapotok tétjeinek, áldozatainak is kijáró tisztelet, érzékenység és józan ítélőképesség is a legfennköltebb formájában szólal meg. A lembergi riport (Tíz hónap a cárizmus uralma alatt, 7-123. old.) bár valamely literátor lélek elméleti feljegyzéseinek, megfigyelési naplójának tűnik, a háborús folyamatban részt is vevő szerzői állásfoglalás a világképek, az értelmetlen és kíméletlen esztelenségek, az összefüggések mélyrétegeit is meglátó kortanú dokumentumai. Az orosz uralom nyomasztó képe és az idegenek vadsága a város életében mintha belső ellenállásra, Galícia zsidó lakosságának képtelen kiszolgáltatottsága elleni fölháborodást tükrözi, az emberi apró gesztusok egész historikus tárháza színezi, a jószerivel írói attitűd jeleníti meg. A kortárs Fodor Gyula kritikai értékelése (mely a kötet mellékletében található 1915-ből) úgyszintén sokra becsüli ezt a humánus aspektust, a zsidóság ábrázolását, a szocializmus hitének ambivalens tükröződését (349-353. old.). A korabeli irodalmi haditudósításokkal szemben, melyek szerzői legtöbb esetben nem is láttak frontközeli tájat sem, Pogány haditudósításai a jelenlét hitelével és a humánus gondolkodó aspektusából hozzák hírét – nem utólag, hanem párhuzamosan, szinkron időben…! – mindannak, amit a kor értelmiségi kritikája révén még egyáltalán elmondható a háború rejtelmeiről. Második riportműve A meghódított Oroszlengyelországon keresztül (125-187. old.) vezet tovább, „lembergi meséi” után mintegy útikönyv-szerűen kalauzol a háború-fosztotta közéleti tájon, Krasznik, Lublin, Csenstochau, Ivangorod, Kielce, Petrikau, Radom, Dombrova győzelmein, extázisain, kormányzások és katolicizmusok, korzók és kíméletlenségek helyszínein, hogy azután a kötet harmadik blokkja, A földreszállt pokol / Isonzo eposza (189-346. old.) következzen, páncélvonat és doberdói éjszaka, csatatér és Gorizia, „szatírjátékba” formált és közkatonák meg Zeusz kapcsolataira építkező riportázsokba fogalmazott tudósításai összességében nemcsak „a Karszt-háború” kőverte kegyetlenségét, de egészében az Isonzó-völgy csatáinak valódi eposzát jelenítik meg.

Nemigen tudunk Pogány Józsefről, s ha az Ady-követő írói irály számos képviselőjétől mégis nyerhetünk valamely impressziót, az a fennebb utalt Fodor Gyulán kívül tán egyedül Révész Béla korabeli (1916) elismerő kritikai értékeléséből (354-362. old.), az akkori Népszava olvasóinak megírt eposz-értékelő méltatásából fakad. A magyar irodalmi életben és a háborús riportanyagokban feltűnően egyedi hangú Pogány, kinek a későbbi magyar könyvkiadásban is elig egy irodalomkritikai kötete maradt fenn, ezzel a munkával nem csupán a hazai háborús forráskiadások centenáriumi gyűjteményét gazdagítja, de Kőbányai János értő kritikai portréjában úgy is megjelenik, mint minden kollektív emlékezeti nyomorúság és ébredés, emlékezés és értékrendi küzdelem hordozója, az európai pokol-tornácok szakirodalmának képviselője, s majdan a földrész egészének dantei világot apokaliptikus alvilágokra cserélő barbárságának jelképes előhírnöke is (365-385. old.).

Korképlet és kórrajz, pokoli mozaikban

Átélt ostromok tüze, rekkenő nyár és fagyos tél, lövészárok-kiszolgáltatottság és otthon-hiány közepette talán figyelem terébe sem lopódzik, kézbe sem kerül az a mutatós regény, mely a „boldog békeidők” aranyló hétköznapjait felváltó szarajevói eseményt, annak regényes hátterében magukat a katonasorsokat, élő közösségek élő egyedeinek korszakos csalódását örökíti meg a belgrádi író, Aleksandar Gatalica művében. A Nagy Háború nem napló, de minden lapja életvilág-hűséggel idézi a napok keserveit, remények és fohászok, áhítozások és lemondások sűrű világát.[3] Nem is dokumentumregény, már amennyiben a mindenkori Nagybetűs Tények igézetében akár jobban is érezhetnénk talán magukat…, s mégcsak nem is tényirodalom, melynek megvilágosító fókuszfényei valami nem ismertre, újszerűre, észrevétlen részletre hangolva szolgálják érzékeny kedvünket. „Csak regény”, mondhatni korszakos regény, a háborús zászlólengetéssel frontra induló közlegényekkel, az új világok másképpeni jövőképét sugalló tisztekkel, a földrésznyi mámorban úszó parancsnokokkal, a hadviselő felek suta és elszánt kíméletlenségével, nemzedéknyi kortárs érzületével, hogy „…most utoljára…, többé aztán sehol és soha háború…!” – s azután a reménytelenséggel, hogy ez mégsem lehet majd valóban imígyen.

A regény a kegyetlen naptári éveket idézi: 1914 – A patológus éve; 1915 – A kereskedő éve; 1916 – A király éve; 1917 – A cár éve; 1918 – A kriminológus éve. Ahogyan a kezdet kezdődik, egy boncterem fémszürke sötétjében, ahol a koronás fők szállítása van épp soron, s ahogy a vég végződik, II. Vilmos depressziós magányba süppedésével egy német-holland határ menti szanatóriumban, három nappal lemondása után, hogy álmatlan álmaiban még meg-megjelenjék a veszteség végtelensége és a jövő átláthatatlansága. Néhány naptári lap csupán ott, ahol az uralkodó sem szabadulhat már soha a végtelen veszteség rémálmától, s a képzettől sem, hogy ez lehetett az utolsó háború… „Az új világ majd…, azt remélem…” – szól a záró fejezet a mindennapi emberek életérzés-kontrasztjával: „Mi azt gondoljuk, hogy ez a világ kifordult sarkaiból, és a Nagy Háború végeztével a realitások elveszítették szégyenletes egyensúlyukat. Az új világban a parapszichológia váltja fel a pszichológiát; az okkultizmus lép a fizika helyébe; a paranoia beárnyékolja a józan észt, a család pedig átengedi helyét a hordáknak és a szektáknak. De mibennünket ez egy cseppet sem aggaszt. Nekünk lesz munkánk szakadásig. Majd civakodik még némely müncheni teozófus más lipcseivel, önhittek leszünk, mint azok a néhai, békebeli német operaénekesek, de mind együttesen a földkerekség arculatának átgyúrásán és az eme háború után az emberek fejében még fellelhető ész maradékának felszámolásán munkálkodunk. Éljen! A pokol a mi bizonyosságunk, úgyhogy jövőnkre benne teljes egykedvűséggel tekintünk” (518. old.) – vallja a lipcsei Faustus-kocsmában irodát fenntartó lelkiismereti túlélő. S nem ok nélkül teszi: ha azt hihetnők, hogy a kiszolgáltatottságok és hányattatások során kopárrá pusztult emberi életfelfogás majd tanul a tudnivalókból, kegyetlenül tévedünk. Sikerült azóta sem, s utóbb másik világégés végét követően sem túl sokat fölhalmozni a belátás, a megértés, a békességesség kincseiből…

A kötet indítása a koronás fők titkos kórboncnoki szemléjével, arcuk gipszmintájával, a testekből távozó anime talán titkos rezdüléséből induló végjáték kezdetével, „Főherceg, hercegné – mikortól nem vesznek többet levegőt, csak tetem mindegyik…” … „Reggelig eseménytelenül telt az idő, kicsit el is szunnyadt közben” – egészen a 18. november 11.-i békefuvallatig, amikor már Belgrád minden lakosa örvendezve képzelődött arról, milyen lehet a béke képzete, „…vagy szivárvány, mely alatt a legszerencsésebbek átszaladhatnak” (497. old.)… Egyszóval mindaz, ami háttér lehet ahhoz, amibe „jóvátehetetlenül a történelem örvényébe került emberek személyes élettörténetei” torkollhatnak.

Gatalica vallja, hogy „az aranykor veszte” foglalkoztatja…: „Teljességében akartam megragadni e korszakot, azt kutatva, hogyan lelhette végét egyik napról a másikra. Persze egy kort az azt megélő sok-sok ember teljesít meg. Hiteles tényanyagból a regényíráshoz nélkülözhetetlen képzeletre hagyatkozva – hisz képzelet nélkül nincs művészet – gondoltam tovább a sorsokat…” … „A nézőnek katarzist kell átélnie, el kell gondolkodnia, meg kell változnia. A regény végén jobb jövőről ábrándozó hőseim helyettem beszélnek. Javíthatatlan optimista vagyok, mindig reménykedem valami jobb eljövetelében. Úgy hiszem, az olvasó is így lesz vele” – írja műhelyvallomásában. Könyvéért megannyi rangos elismerést kapott, tónusa csalhatatlanul a szerb irodalom legmagvasabb hagyományaiból fakad, világképe valóban a túlélő reménykedőé. Hősei, olykor világrangos költők, festők, politikusok, tábornokok, színészek vagy patológusok akár, a kelet-európai létmódok kiegyező képtelenségei és a háború robbanásai között evickélnek a jobb lét felé, ahol olykor csak a jobblét jut nekik, a méltatlanság rangja, a semmisség közérzete, a javíthatatlan optimizmussal még talán túlélhető, de semmivel sem kecsegtetőbb jövő…

Jó könyv, fontos forrásmű, igényesen-mívesen választékos fordítás (Bognár Antal és Virág Bognár Ágota munkája), életregény és korkép közötti világ, tovahurcolt örökség, emlékezeti hagyaték. Olvasni kell, nem írni róla…! Ha csak regény lenne, talán lapoznánk. De egy életvilág körképe, a Nagy események átélhető képzeleti krónikája is. Épp száz éve, hogy megesett, és épp sok százezrekkel esett így. Róluk is szól, a lét emlékével, az emlékezet diadalával.

**********************************

[1] Átjáró, kiadja az Észak-keleti Átjáró Egyesület, Miskolc, 5. szám, 2015-2., 120 oldal www.atjaro.org

[2] Első világháborús riportok. Szerkesztette Kőbányai János, a szerzőről Fodor Gyula, Révész Béla írása a függelékben. Múlt és Jövő, Budapest, 2016., 391 oldal

[3] Napkút Kiadó, Budapest, 2017., 527 oldal