Kutatás-prológ

Egykor volt falu-, majd városkutatói létem egyik első önellentmondásos kontrasztja talán az volt: a hetvenes években alapműnek számító Szelényi – Konrád szakkönyv, az új lakótelepek problémái milyen mozgásirányokat láttatnak meg a budapesti és környéki térképeken (népesség, munkaerő, település-lakók származási hátországa, vándorló vagy beköltöző, ideiglenes vagy állandó munkavégzési adatai, korosztályi összetétel, kulturális és társadalmi életre vetített ellátottság, stb.) szempontjából, ugyanakkor mennyire látványosan hiányoznak e mutatószámokkal és irdatlan táblázatokkal teli szakkönyvekből a mindennapi létek intimitásai, a kontrasztok hiánya, a megértés hiánya és a közelség hiánya, amit még Konrád Látogatója és Városalapítója oly döbbenetes mélységű érzékenységgel tárt föl. Egy városról – ha járdái sárosak, ha sétáló főutcáján lócitromok hevernek, ha kéményei bőszen füstölnek, ha élővizei bedugulnak, ha polgárai félnek valamitől, s ha a hivatásosak lakótelepet emelnek a gyors megoldások kedvéért – szinte semmit sem akarnak tudni azok, akiknek ez lenne vállalt hivatásuk, életvezető értékük, munkájuk. Miért van ez vajon…? S ha van is lakótelepi „madártávlat”, városfejlesztési tervezet, demográfiai térkép, ingatlan-nyilvántartás, meg etnokartográfiai história is, vajon miért hiányzik a városképekből a látható szagok, hallható bűzök, fogható ködlések és párállások szinte egész szférája…?

Persze, nem igazán pontos kérdés ez így, még akkor sem, ha önjellemzésként úgy mondanám: „sétáló” lény vagyok, élményközvetlen megfigyelő, kitartóan és sokféleképp jelen lévő, empirikus lélek, akinek egy gyermek könnycseppje a játszótéren, egy madár dala a ligetben, egy torlódó jégtábla kietlensége egy dunai híd alatt, vagy egy poros padlástér galamb-menedéki kuckója többet elárul magáról a városról, mint a térkép, a google-utcakereső vagy a színes-szagos településfejlesztési programterv. Ezért nemegyszer épp ellenkezőleg, a szépirodalom, a városfotó, az erkély-kiskertek, a közparkok színeit és hang-tónusait leíró módon, de a szabványosított szavak és tételezett fogalmak mögött a hitelességet kereső intimitással közelítek a város mint létmód kérdéseihez, ezen belül is „a nagyváros szimfóniájának” (Moholy-Nagy még 1930-ban komponált albuma és Walther Ruttmann Berlin-filmje) hang-effektusaihoz, vagy még inkább s kortárs városi szag-örvényéhez. Egy rövid iramlásban itt a tér városi alakzataihoz, ezeken túl pedig a térhasználat módjairól szólnék, az „érzékelt város” vagy észlelt városiság részkérdéseihez közelítek alább, ahol a fények, hangok, szagok intimitás-térképének megrajzolási lehetőségét képzelem fontos ismereti komponenseknek.

Ehhez a bevezető „felülnézeti” vagy „távolnézeti” képhez, amely akár a modern városok, a megapoliszok, az „okos városok” s más hasonló tünemények távolságához én szívesen hozzátenném a „szagló város”, a szimatolható városi terek intim miliőit. Hiányzik a városainkról szóló „Tér és Társadalom” típusú megismerés-magasságból, a várospolitikák és városigazgatási aspektusok java többségéből is az a „nemtudományos” tematika, mely az érzékszervi válaszképesség felől hozhatna frissítő szelet a megmerevedett látképekbe, mely a lakosok orra alapján közelítene meg közös-nyilvános-közösségi tereket. Mindemellett hiányzik a városkutatási főirányokból és projekt-szintű humánföldrajzi kereső szempontokból is az antropogén /vagyis ember-okozta/ ökológiai változások érdemi mélységű városi kutatása, a „város hangjainak” és visszhangjainak érzékletesen megjelenített akusztikai miliője is, miként „a szag nyomába” eredő antropológiai belátások kelléktára is. Pedig talán egy város nem is annyira házaiból vagy útvonalaiból, épületeiből vagy vezetékeiből áll (miképpen erre Vidor Ferenc több kötettel és nemzetközi szintű összehasonlító urbanisztikai emlékanyaggal már vagy másfél-két évtizede fölhívta a figyelmet), hanem legalább annyira a lét szaglásából, a városrészek illataiból, kapualjak kuka-bűzeiből, lépcsőházak krumplifőzelék-burkolatából, bedurrant csatornák dögletességéből, polgári szalonok pacsulijából, könyvtárak poros nyomdaillatából, kutya-illemhelyek hiányából fakad mint tér-élmény.

Évtizede immár, hogy egy francia kutatótól láttam valami izgalmasan borzolttá tett anyagot Kairo akusztikai kutatásáról, s fölébredt bennem a „kivagyiság”, hogy meg kéne csinálni a „szagok antropológiáját”, vagyis olyasfajta kutatást, amely a térhasználatban nem okvetlenül a lakóépületek, a közösen használt terek (közparkok, metró, tömegközlekedés, repülőtér, autópályák és városi útvonalak) mentén megrajzolható „tér-képből” áll, hanem a szagok térföldrajzából. Ehhez persze nemcsak a társadalmi vitatémák, sajtócikkek és fohászok, környezetvédelmi projektek vagy klímavédelmi felkiáltójelek tesznek hozzá alapkérdéseket, hanem áttételesebben „a város gyomra”, a kellemkedések piaca, a fogyasztás illékony katedrálisai is – maga a mindennapi szintű élet, a kisközösségi szintű létmódok, a csoportszintű kölcsönhatások és személyes életterek konfliktusaiba illeszkedő diszfunkcionalitások is szorosan hozzátartoznának. Gondoljuk csak el, milyen viselkedésmódok, normák, illendőségi szabályok ülnek a férfi/női kapcsolatokon és intézményesült távolságtartáson, a járda- és úttest-használaton, a hangszennyeződéstől védő falakon, a kertszomszédok zaj- és füst-viszonyainak szabályozásán, a bérházak lépcsőházainak klasszikusan főlépcsőre és cselédlépcsőre, utcai frontra és udvari-kerti miliőre tagolt, zártsági és nyitottsági históriáján, s miféle megítélés alá esik a köpködés, a szennyvízkiöntés, a csatornázatlanság, a szemétégetés vagy kutyatartás, a virágültetés, a mosás és mosakodás köztéri/udvari légköre, vagy a porolás (és kintornázás!) szabályozásának története…!

Talán tudomásul kéne vennünk, várostervezőknek, városkutatóknak, utcadíszítőknek, részvételi akciókutatás vagy városi bérlakás-foglalási projektek aktorainak, hogy a tisztaság mint látvány, a rendezettség mint képzet, a szervezettség mint eszmény akár kötődhet is történetileg „a városhoz” („A városi levegő szabaddá tesz…!”), de éppúgy tartozik a vidékhez is ilyesfajta szabályozottság (és ettől eltérés is), s éppúgy kölcsönhatásban van városkörnyéki falu és tanya a kisvárossal, mint gyártelep vagy gyorsvasút-útvonal a nagyvárossal, folyószennyezés a világvárossal, a tengerszennyezés a kikötőkkel, és mindennek részét képezi a zajártalom eltérő volta a belvárosban, lakótelepen vagy külvárosban, elővárosban vagy alvóvárosban. De ha mindezzel már számolni képesek lennénk is, még eme sokrétegű szempontrendszer és az antropogén környezeti hatásegyüttes komplex fölfogása, kutatás sem hajlamos kitérni a város mint a lét szagának sajátos világa, a tisztaság és szennyezés speciális paradigmája vagy legfőbb kérdései felé! Miért van, hogy a legtöbb városkutatás, várostörténet, de még helytörténet is alig indult a szag nyomába, és valamiért rendszerint ezek többsége sem tartalmazza a szag-határok és illatkeveredések ingerborzoló kavalkádját, a tisztaság-ideálok és illathorizontok pillanatképeit...? Lehetséges-e, hogy „várost tervezni” immár sok évezrede szoktunk, de megoldani az emberi lét szennyeződési nyomainak fokozódó túltengéseit szinte alig? Még a közelmúlt évtizedekben is alig voltak ilyesféle törekvések vagy szándékok, sőt civilizációs kontrasztok, diszharmóniák alapvető konfliktusosságát szokták belevetíteni az együtt élő létmódok ingerhatásaiba, és nemkívánatos következményeivel szoktak érvelni a történeti demográfusok, levegőtisztaság-ellenőrök, ökofilozófiai teóriák képviselői vagy magazinszerkesztő újságírók akár… – jobbára anélkül, hogy valami „általános alany” bűneként megfogalmazott bajkeverés felelőseit is néven neveznék, s megoldásait sem másoktól várnák, hanem a maguk feladatának mernék gondolni.

A városokkal kapcsolatos kutatások java része valami virtuális lakhatásból, mintegy távoli univerzumból indul ki, éppenséggel konkrét térkép, struktúra-vázlat, mozgásdimenziók, kölcsönhatás-együttesek és élő emberek életvezetési problémái nélkül. Erre néhány személyes megfigyelést vagy kutatási aspektust föl lehetne hozni, itt csupán exponálni kívánom az alapkérdést, talán alapvető mondandóm „üzenetét”: az érzékelés antropológiája még igencsak hiányzik az antropológusok-etnológusok-szokásnéprajzosok szemléletmódjai közül, éppen csak valaminő effektusként van jelen mindez a néprajzi-történeti-helytörténeti miliőben, s talán nyomokban már tapasztalható a humánföldrajz erőtlen irányzatai között, vagy az ökoszintézisek keresőinek képernyőjén is. De alapjában véve ezt a rejtett dimenziót (mely mellesleg csöppet sem rejtett, hisz szaglik, bűzlik, illatozik, áramlik, betölt, eláraszt, stb.) még a hiányterületek között nevezhetjük meg a társadalomtudományok terén? S ha nem, hát vajon miért is nem…?!

Szinte költői, már a kérdezés szándékában is megválaszolt alapkérdés: a mindenkori „szag nyomában” indulva, s nem csupán ökofilozófiai szempontokat respektálva vagy az „éhség – bőség – fertő” tipológiájával szintetizálva a megismerés-hiányt, megfogalmazhatjuk-e, hogy egy város szagai, az egészség és a fogyasztásból fakadó szemét jelenléte, a szagmintázatok harmóniája, vagy épp ezek hiánya formálja igen sokszor a városi lét másságosságát, a bukolikus ligetek vágyképeit, a „természet” megalkotottságának, vagy embermentes méltóságának horizontját is? Elképzelhető-e, hogy ha a „tiszta” város képzetével teremthetnek fogalmi ellenpontot a városban-nem-lakók, akiknek javarészt nincs fedett csatornájuk, nincs hermetikusan zárt baromfiudvaruk, nincs annyi mosodájuk, fogorvosuk, kutyaillemhelyük és közösségi fürdőjük, szemétgyűjtőjük, amennyi mégiscsak dukálna amúgy – miközben épp a városiak pedig a „ki-rándulást”, a „természet” és falu és szabadidő-programok vidéki akusztikáját álmodják szabadidős vagy életmódváltó projektként… –, akkor mindebből a társadalomkutatókra nem hárul némi részfeladat? Legalább a megértésé, a kérdezésé?! Legalább annyi, hogy néven nevezze, élményvilágában föl tudja mutatni, tematikus horizontján meg tudja nevezni a kutatók egy csekély hányada azokat a mikro-tematikákat, melyeket több szempontból épp a mindenkori „tiszta város” képzetben rejtőző ideál, meg a körülötte termő kétely révén megidézhetők. Közelítésmódom ehhez az imázs-varázshoz kíván néhány városantropológiai körvonalat fölrajzolni. Vagy inkább talán megillatolni…

Kétesen szagló szaktudományi aspektusok

Kulturális antropológusként, kinek a jelekből, szimbólumokból, értelmezési kísérletekből és félreértésekből fakadó „minősítései” talán sokkal felelősség-teljesebbek, mint más, a maguk szaktudományos győzelmét „magaslesről” biztosítani hivatott diszciplínák (például szociológiai, közlekedéstudományi, munkerőpolitikai, stb. okoskodások) sajátos nézőpontból megfogalmazott tételei azt láttatni szokták. Ugyanakkor városkutatóként talán a legkevésbé sem illendő oly szimplifikálással élnem, miszerint a város mint tünemény megfogható, paraméterei alapján leírható vagy elvitathatatlanul érvényes definíciókkal „megragadható”. Már a város fogalmi képzete is inkább csak szimbolikus utalás, statisztikai egység, lakótéri körvonal, embertömeg-gazdálkodási tétel inkább, s nem valami valódiságában komolyan vett jelenség. Már a várostörténet-írás fogalomkörei, földrajzi (tehát térbeli) és idői (vagyis gondolkodástörténeti) öröksége is arra vall, hogy bizony megannyi várost – a maga mivoltában szinte mindenben eltérőt – szoktunk azonos névvel, ranggal, funkcióval illetni. Következésképp a városkutatás sem egyfélét tükröz a középkori értelemben vett városról, az újkoriról és mairól, az északiról és déliről, a keletiről és nyugatiról, a falatnyi dél-francia kisvárosról és a gigantikus arab vagy indiai, dél-amerikai vagy orosz, japán vagy indonéz miliőben létezőről. „A” városkutatás tehát mintegy nincs is. Azaz, mégis van, csak elnevezése válogatja, mikor és mit, hol és miért, ki és meddig nevezett-nevezhetett városnak. A koraújkori Kőszeget vagy Devecsert, Brassót vagy Gyergyószentmiklóst szinte semmilyen aspektusában nem lehet összevetni az időben ugyanakkori Kairóval, Tunisszal, Isztambullal, Sanghaj vagy Djakarta milyenségével, s mindezek idői változásaiban éppúgy ott rejlenek a gazdasági aspektusok és birtokjogi szempontok, a védelmi-stratégiai funkciók vagy a (város eredeti értelmében vett) „váras hely” fogalmai, s e funkciók megmaradása vagy eltörlése, a városlakók szolgáló szerepe, szolgáltatásai, menekülthely-reményei, védelmi övezetei, megélhetési módjai és piaci vonzáskörzetei, meg még ezernyi más összhatás is, melyek a megismerésben szerepet, a megnevezésben érvényességet kaphatnának…

Minthogy nem tankönyvírásra vállalkozom, csupán egy kérdéskör felmutatására, engedtessék mindössze felületesen utalni ama számos forrásműre, melyekben ezeket a mintázatokat részint történeti, részben térbeli, funkcionális, továbbá sok esetben számos helyi kutatási és történeti anyaggal magam is körvonalaztam,¹ s itt több mint elegendő lesz ezekből néhány felületes aspektust kiragadnom. Mindezeket „kitanulni”, mindezen kérdéseket komplex várostudományi diszciplínává tenni magam sem tudnám, ezért csak azt szeretném sugallni: érdemes megnézni-meggondolni, miképpen más egy késő-középkori Firenze, egy ugyanakkori Kairó, Brest vagy Párizs, Dubrovnik vagy Algir várostérképe, az akkori létmódok, kereskedelmi útvonalak, kikötői vagy városerődítési struktúrák, milyen városfunkciók határozzák meg a lakosságszámot, a vízellátást, a védhetőséget, a tűzkárt, a jószágtartást, szemétfelhasználást, közlekedést, hadászati szerepkört, piacméretet, kereskedelmi szerepet, igazgatási kiváltságokat, szakrális központ jelleget, etnikai vagy kulturális találkozások színtereit… – s azon mód érzékelheti bárki, mennyire más fogalmi köre, tudományos „pontossága”, érvényessége van/lehet a szociológiai, a zenei, az ökológiai, a termelési vagy vallási rendszerezésnek, fogalmi vagy besorolási szándéknak, a megnevező, leíró, értelmező, szimbolizáló, definiáló próbálkozásnak.

A városképek és városképzetek hosszas fölsorolása helyett engedtessék egy rövid vázlatban sejtetni, mi mindenféle aspektusból szólnak maguk a kutatók is arról, amit valami halovány közös képzetként „város”-nak neveznek. Egészen más ugyanis a történeti tudományok városfogalma (egykor, később és ma), mint a hadászati véderőművek kiépítésének tudástörténete (az Iliásztól a firenzei városállam védelmén át Paul Virilio bunker-archeológiai kutatásaiig), vagyis valamely funkcionális fogalmi rend, valaminő kereskedelmi funkció vagy térszervező demográfiai profil. Rémisztően eltérő, ahogyan egy úthálózat- vagy vasútvonal-tervező a városról gondolkodik, ahhoz képest, ahogyan egy szemétszállító, moziműsor-tervező vagy babakocsis kismama megalkotja a maga városfogalmát, s ahogyan a kukabúvárok vagy a hotdogosok a maguk piacait-placcait keresik és megtalálják, belakják és kisajátítják. Egészen másképp beszél ugyanarról a városról a természetművészet alkotója, mint a kutyafuttatók szolgáltatója, a cigányzenész vagy a budai úrihölgy, a lovastengerész, vagy a dunai halász a pesti parton a negyvenes-hatvanas évek ladikjain. Nem ragozom, e másságok tudomásulvétele sejteti a városlakói nézőpontot, a tisztaság és rendezettség, szenny és mocskolódás historikus dimenzióit, a társadalmi és életmódbeli különbségek, a lakó és termelési funkciók, a határolások és kölcsönhatások megannyi képzetét vagy leírásmódját. Ezeket kisebb részben képeimmel is illusztrálom, de még inkább a késztetést osztanám meg: ki-ki alkossa meg magának a tudatosan komponált város-kép-fogalmat, szag-térképet, a térhasználat szociobiológiai lenyomatairól való tudását, a társadalmi létmódokkal együtt járó városképi emlékanyagot, vagy ahogy André Malraux sugallja: képzeletbeli múzeumunk és a csend hangjai egymásra vetítve is létrehozzák a maguk teremtett környezetét, melyekből tágasabb közösségi terek és értékrendek is formálódnak.² Olykor persze csak a visszfények, tükörképek, vagy az eredeti funkciót, szerepkört és áhítatot felülmúló pusztulástörténeti látképek mutatkoznak, s elvitatják azt is, érdemes volt-e elkülönült lakószférákat biztosítani a méltatlan embertömegnek…

Akár az antik és a középkori erődítmény-város, akár a modernitás építészeti ideáljaként megfogalmazott Le Corbusier-féle háztömbváros (1922) eszményített kreatúrája (egyetlen épületben három millió lakos, éttermek, uszodák, mosodák, mozik, boltok, iparcikk-ellátás és szolgáltatások), messzi szigetvilágok lokális központjai vagy húszmilliós dél-amerikai gigavárosok valósága egyaránt visszamegy arra az alapvető szemléleti tapasztalatra, amely a teret, s benne az egzisztáló társadalmat kétféle létformában próbálja elhelyezni. Egyik ismeretes formaképzet a keret vagy inkább doboz-jellegű, belső nézőpontból formált térfelfogás, mely a határoltság biztonságával él, s így a városfogalmak is a határok közé, sáncok ölelésébe, falak védelmébe vonuló közösségiséget fogalmazza bele a városképbe; a másik ennek ellenkezője, jobbára a felvilágosodás idejéből fakadó tudás termékeként a relacionista, mindent egymáshoz való viszonyában méricskélni képes, szinte a tágas űr fogalmát használó, „csillaghálózatos” térfelfogás. E kettőbe, utóbbi időkben inkább az utóbbiba illeszkedő társadalmi térhasználat és test-fogalmak mezője felől kérdezősködő új aspektus kelt életre a test mint társadalmi terep gondolata alapján (s fordított verzióban is: a tér mint a társadalmak, csoportok, termelési vagy haszonszerzési célterületei, a létformák kolonizálásának terepei). A városi térben lakosi rangon megtelepedő népesség az európai társadalomtudományi, filozófiai vagy életvezetési szférákban mint dekolonizálásra érdemes tünemény fogalmazódik meg, vagyis a térelméletek tudásföldrajza visszahat, s ma már a fizikai térrel szemben a virtuális teret, a külső (fizikai) tér fetisizált univerzumát a virtuális lét visszahódított belső terévé (párhuzamos realitássá) avatja.

S ha látszólag messzire kanyarodnék itt a tér-struktúrákban homálykodó regionális földrajzosok vagy várostervezők képzeleti tartományai felé, hadd jelezzem, hogy mindebben a „rendezés” mint normatív és hatékonysági-hasznossági elem éppúgy mélyen ott van, mint a város mint „globlokál világ” képzetében, vagyis a Nagy Univerzum kicsinyített változatának ideájában. Talán ennek párhuzamai közötti egyik lehetőség a terek és távolságok változásának módja, variabilitása, társadalmi szerepek és minták, strukturális átláthatóság vagy rejtekezések megannyi kérdése, melyek a hálózat-szemléletű várostervezésben, a kritikai földrajz új tudásterületén vagy a kibertérrel és percepciós érzékelési analógiákkal mindezen tudásterületekről kiválni próbáló érzékelésföldrajz szemléletirányába hatnak. Jövője momentán inkább ennek van, semmint a régies szemléletű társadalomföldrajznak…

Persze, érdemes lenne szólni a térfelfogásokban is megjelenő társas terek értelmezési aspektusairól, amilyenek például az intimitások, a szagok földrajza, a terek interaktív léte és kihatásai, az invitáló-bekebelező vagy kizáró-eltaszító értelmezésmódok, a percepciók és recepciók közötti érzékenységek kialakulása vagy jelentéstulajdonítási játszmái, stb. Ez vezet a városról való fogalmi képzetek, a várostisztaság és e tisztaság nemcsak takarított, hanem szimbolikus közegek működését is befolyásoló mivolta felé. Így például arról kéne szóljunk, hogy mondjuk Budapest belvárosi övezeteiben, főképp a turisták kedvenc mozgásterében szinte összekeveredik a várostisztaság-fogalmak hatása az aluljárói életvitel jogi és szimbolikus korlátozásával, vagyis a hajléktalanok kitelepítésével, elűzésével a nyilvános terekből, a sebességkorlátozás, a parkolási övezetek és tilalmak rendje, a fényreklámok „fény-zaj” hatása, vagy Georg Simmel erkölcsökről és városiságról szóló klasszikus művében a különböző övezetek hatása, a harmincas évek chicagói galerijeinek bűnözésföldrajza, a moziellátottság kérdése (például Brassóban a hetvenes évek elején 40.000 lakosra egyetlen mozi jutott!), de sorolhatnám a gyermekjátszóterek számát és helyét, az üvegvisszaváltókat, a kínai vendéglők működését, a kutyaillemhelyek, diszkó-bárok és kamionparkolók tervezhető vagy spontán alakulását, a bicikli-utakat vagy az egyetemi kampuszok könyvellátását is. Valahol és valamiképpen ezek is mind tisztaság-kategóriák, ha nem is környezetkímélés, de akár szokáscselekvés, mentális kikapcsolódás, morális szférák intim földrajzát tekintve is.

A mindenkori „várostisztaság” fogalma – melyet elvont rendezettségként, szabályozott formák és letisztultság-ideálok mentén vagyunk hajlamosak megtűrni és toleranciánkat elnézőnek látni – jobbára csak képzetként idézi a valóságot, melynek kihatásaitól ugyanakkor mi magunk is szenvedünk. Íme egy jelképesen is kifejező ázsiai mintázat a szaghatások és a városi ember interakciójából: minden hatodik halál oka a városi légszennyezettség.

De ami még a tömegességgel és a szaggal kart karba öltve együtt jár: a fölhalmozódott népesség, népsűrűség a fölhalmozódott szeméttel együttélést is kísérő hatásként számolja el, mintegy a város előnyeivel büntetve a városlakót (egy hindu nagyváros 2016-ban):

Összkép és körkép persze más és más, városonként, kerületenként, utcánként s akár udvaronként is. Emiatt azután egyetlen város sem összehasonlítható, sem önmagával, sem valamely másikkal. Például mert egy-egy város-rész sem pozícionálható egyazon paraméterek mellett – vannak kerületei, határai, épületei, utcái, terei, lakosai, mozgásai, vizuális és auditív hatásai, etnikai és megélhetési csoportok közötti különbségei, történeti okai és velejárói, térbeli szívóhatásai és környezeti kihatásai. Ugyanakkor akár egyetlen város egyetlen kerületének egyetlen utcája sem azonos az alvég és a felvég, a pályaudvar-közeli és a diplomata-negyedbeli életvilágai szerint. E jelzés érvényességén és csekély „felfedezés-értékén” túl épp a kutatók számára azért lehetett összevethetetlen (a városképi miliő és topológiai párhuzamok dacára is) a térbeliség és az idői különbségek köre, a térhasználat és térbeélés sajátlagos módja, a létformák és miliők atmoszférája, szaga, kisugárzása, csalogató összkép melletti valósága. S az összképek vagy sétarepülések város-élménye tökéletesen más odaföntről, mint a lét idelentről, továbbá mert a szag nemcsak nehezen fényképezhető, hanem egyedileg érzékelhető leginkább, befogadója érzékenységétől függően vagy akár ellenében is…

De még akár ugyanaz a jelenség sem hasonlítható össze önmagával egy adott idő múltán…! Például városkutatás közben francia, román, finn, magyar kutatókkal városi miliőben mozgás impressziói, „városnéző séták”, terepszemlék alapján számos alkalommal folytattunk elméleti igényű definíciós vitát a kerület, körzet, tér, térség, lakos, lakó, lakófunkciók, lakosság, lakáshasználat, lakástulajdon, önkormányzat, életviteli szabályozás, együttélés, lakóközösség, közösségi lakás, területi képviselet, stb. fogalmak jelentéséről, s munkánk lényegi részét képezte a „nemzeti” tudástörténetben, szakirodalmi forrásokban megjelenő tisztázási kísérletek, variációk felmutatása és összegző áttekintés a múlt és jelen problematikáiról. Semmi sem volt összehasonlítható, erre kellett ráébrednünk: sem a lépték, sem a mérték, sem a hagyomány, sem a minták, sem a gazdálkodás, sem a lakosi szereptudat, sem a kút-használat vagy vécékultúra, sem a büfé-bár-vendéglő-resti-étterem mikro-miliő…! Francia és magyar városrészekben, magyarán kerületben/városnegyedben/körzetben/környéken előfordult számos látszólagos hasonlóság, a társadalmi és „földrajzi” terep néhány olyan sajátossága, mint a piacok, zsinagógák, áruházak, kertek, közösségi terek, közös udvarok, lakosi leleményességgel kihasznált térkisajátítási módok, graffitik, lomizások, közlekedési útvonalak és mozgásfunkciók, valamint nem utolsósorban illatok, szagok, bűzök, odőrök, parfümált és füstölt, illatosított és tisztított, mosott és koszlott mikrovilágok sajátlagossága, együttes jelenléte. De ezek a legkevésbé sem voltak képesek összehangolható fogalomköri analógiákat nyújtani, s amikor mégis, az mintegy városi utca-mértéket véve centiméterekre vagy méterekre volt jellemző, nem pedig városrésznyi léptékre. Akár egyes utcák, például a pesti Király utca Városligeti fasorba torkolló, Lövölde téri világága egészen más, mint a Deák térbe futó zsidónegyedi része, sőt ugyanaz utca jobb- és baloldala is eltér egymástól nemcsak történetileg, de helyi igazgatási, rendeleti, életmód-szabályozási, boltfenntartási, szolgáltatási, sőt lakópolgári (etnikai, vallási, lokális lakófolytonossági, betelepült, polgárias, iparos, félvilági, bulinegyedi és más) paraméterek szerint is. A hasonlóságokban rejlő eltérésekről, és a városképek összehasonlíthatatlanul tükrözhető egyediségeiről lenne tehát érdemes beszélni, „a város” mint fiktív világ fogalmi ürességével szemben.

Várost kutatni, a városok képét, „hangját”, üzenetét, légkörét megérteni persze nemcsak képes történeti kontrasztok kérdése. A város egyszerre tükrözi az időt is, melyet átélt, a keletkezést és az elmúlást is, a szülészeti klinika milyenségét és a temetők sorsát ugyancsak, a pékek és malmok, piacok és sörfőzdék világát ugyanúgy, mint a folyómeder horgászainak, a körmenetre induló papoknak, a vizsgára készülő diáklányoknak vagy kolbászsütő iparosoknak, öntetszelgő politikusoknak vagy néprajzi muzeológusoknak, taxisofőröknek vagy szabadnapos vasutasoknak azt a belső, intim világát, amelyet ritkán lehet „érvényes” módon egyetlen városfotóval, családi ebéd vagy a nagypapa dolgozószobájának emlékezetével megörökíteni.

A kulturális antropológus Clifford Geertz írja Városok című összehasonlító esszéjében:

„Szembe lehet állítani, milyen volt akkor és milyen most, azelőtt és azután, leírni, milyen is volt az élet akkoriban, és milyen lett azóta. Lehet írni egy elbeszélést, egy történetet, hogyan vezetett egyik dolog a másikhoz, az meg egy harmadikhoz: ’és aztán – és aztán’. Ki lehet találni mutatókat, le lehet írni trendeket: nagyobb individualizmus, kevesebb vallásosság, növekvő jómód, hanyatló erkölcsök. Lehet emlékiratot írni, visszatekintve a múltra a jelen fényében, megküzdve az élmények felidézésével. Fel lehet vázolni szakaszokat – tradicionális, modern, posztmodern; feudalizmus, kolonializmus, függetlenség –, és posztulálni egy mozgásirányt: az elhaló állam, a vasketrec. Le lehet írni az intézmények átalakulását, a változó struktúrákat: a család, a piac, a közszolgálat, az iskola. Fel lehet építeni egy egész modellt, kitalálni egy folyamatot, előállni egy elmélettel. Lehet grafikonokat is rajzolni./…/ Amit megkonstruálhatunk, ha feljegyzéseket készítünk, és megéljük, csupán utólagosan okos beszámolók látszólag megtörténő dolgok egymással való összefüggéséről: darabokból összeállított mozaikok, a tények után.³

E „darabokból összeállított” világ, folton folt tünemény, „amit megkonstruálhatunk”, nem lesz hitelesebb, ha a lakástér-hálóval vagy a szolgáltatás-fejlesztési főirányokkal egészítjük ki, vagy szükségszerűségként ezekben „nevezzük meg” fő funkcióját, hasznát, értelmét. Persze, nehéz, vagy tán nem is lehet olyan „fölérendelt” nézőpontot megalkotni, amely egyszerre lehetne kívülkép és belülnézet, társadalomtörténet és kapcsolati kultúrák megnevezhető lelőhelye is. De lehet, a hiba nem a városban, hanem a nézőszögben, a kereső szempontban van. Ha egy városi lakótelepet csak ideiglenes és tömeges „kaptárnak” tekintünk, s nem látjuk egyúttal szélterelő felületnek, szemetelő univerzumnak, konfliktus-generáló helyszínnek, intimitásnak és kultúraközi kiegyezési terep lehetőségének is, vagy egy úri népeknek szánt teraszt csakis az elkülönülő térhasználati értékrend tünetének veszünk, s nem látjuk benne a turizmust, a kártyát, a szivarozó újságírókat, cigányprímást és felszolgálólányt, pincében fölhalmozott pezsgőkészletet és egérfogót is egyúttal akkor, talán csak a „léptéket” vétettük el.

De ha nem halljuk ki az élet zeneiségét a város dobozából, a lét ritmusait, a közös dohogás szólamait, a nagy harmóniában partnerségre ítélt társadalmi hanghatások együtt-mozgását, akkor éppúgy tévedésben vagyunk, mint ha a nagypapa foteljének hasznavehetőségét szemléljük magában, s feledjük dohánybarnás kezét, sírásra hajlamos elérzékenyüléseit, régi cipőinek szagmintáit, porosodó aranyfestésű könyvlapjainak kipergő morzsalékait, révülő tekintetét az öregedő őszi tájba… S akkor bizony nemcsak a zeneiség vész el a belátásból, hanem maga a belátás értelme is talán. S nincs ez másként a szagokkal, azok élőhelyeivel, kutathatóságával, leírhatóságával sem…

Könyvészet

A.Gergely András – Komjáthy Zsuzsa – Szántó Diána – Udvarhelyi Éva Tessza 2007 A kiállítás terve Budapesten. Tár és társadalom a Terézvárosban. In A.Gergely András – Bali János szerk. 2007 Város-képzetek. Az antropológiai megismerés árnyalatai. MTA PTI Etnoregionális Kutatóközpont – ELTE BTK Néprajzi Intézet, Budapest, 191-195. On-line: http://mek.oszk.hu/08100/08152

Attali, Jacques 1977 Bruits. Essai sur l'économie politique de la musique. Presses Universitaires de France. https://monoskop.org/images/2/2f/Attali_Jacques_Bruits_1977.pdf

Batár Attila 1999 A hagyományos várostól a regionális városig. On-line:

http://www.c3.hu/~eufuzetek/index.php?nagyra=konyvespolc/7batar.html

Battegay, Alain 2004 Városi kapcsolatok és interkulturális hatások. On-line: http://www.antroport.hu/lapozo.php?akt_cim=97

Diaconu, Madalina 2011 Városi szagtérképek. Korunk, 12:5-15.

Geertz, Clifford 2002 Városok (Pare és Sefrou). Magyar Lettre Internationale, 45. Nyár. http://epa.oszk.hu/00000/00012/00029/geertz.htm

Géczi János – András Ferenc szerk. 2014 A test mint antropológiai tér. Pannon Egyetem, Modern Filológiai és Társadalomtudományi Kar, Veszprém.

Gyáni Gábor 1994 A társadalomtörténet mint retrospektív kulturális antropológia? Replika, 15-16., 191-198.

Heiszler Vilmos 1995 Birodalmi és nemzeti szimbólumok Bécsben és Budapesten (1867–1918). Budapesti Negyed, 9:173-192.

Juhász Katalin 2011 Test – szag – tisztaság. Korunk, 12:22-31.

Keszeg Vilmos 2011 Illat, szag, tisztálkodás a népi kultúrában. Korunk, 12:19-21.

Konrád György – Szelényi Iván 2000 Urbanizáció és területi gazdálkodás. JGYF Kiadó, Szeged.

Kozári Mónika 1995 Budapest a békeidőkben. Budapesti Negyed, 9:153-172.

N. Kovács Tímea 2007 Helyek, kultúrák, szövegek: a kulturális idegenség reprezentációjáról. Csokonai Kiadó, Debrecen.

N. Kovács Tímea – Böhm Gábor – Mester Tibor szerk. 2005 Terek és szövegek. Újabb perspektívák a városkutatásban. Kijárat Kiadó, Budapest.

Raulin, Anne 2002 Anthropologie urbaine. Armand Colin (ser. Cursus), Paris.

Török Ágnes – Udvarhelyi Éva Tessza 2005 Egy tiszta város piszkos lakói avagy „aluljáró-takarítási szertartások” Budapesten. Világosság, 7–8: 57-80.

1 Engedtessék szöveggyűjteményként a Bali János kezdeményezésével született és a francia-finn-román-magyar partnerségben folytatott kutatásaink néhány forrásanyagára utalnom: http://mek.oszk.hu/08100/08152; http://mek.oszk.hu/10300/10306; http://mek.oszk.hu/08200/08262; http://mek.oszk.hu/10600/10662; http://mek.oszk.hu/10600/10674; http://mek.oszk.hu/13600/13655; http://mek.oszk.hu/10600/10673, stb.

2 Musée imaginaire (Paris, Gallimard, 1946); Voix du silence (Paris, Gallimard, 1951)

3 Geertz, Clifford 2002 Városok (Pare és Sefrou). Magyar Lettre Internationale, 45. Nyár. http://epa.oszk.hu/00000/00012/00029/geertz.htm